Oldalak: 402 403 404 405 406 407 408 409 410 411 412 413 414 415 416 417
A kognitív nyelvészet lehetőségei és korlátai *
I. Bevezetés
Az éretlen, fejletlen, fiatal tudományágakra T. S. Kuhn klasszikus műve szerint az jellemző, hogy a kutatások tárgyára, célkitűzéseire, módszereire vonatkozóan a legkülönbözőbb, egymástól lényegesen eltérő nézetek ütköznek egymással, és a kutatók a [402] tudományág alapkérdéseit eltérően ítélik meg (vö. Kuhn, T. S., A tudományos forradalmak szerkezete. Bp., 1984.). Ilyen tipikusan éretlen és az éretlenségből származó bizonytalan önképpel rendelkező diszciplína a kognitív tudomány, mely az ötvenes évek közepén született meg és indult gyors fejlődésnek (a kognitív tudomány „éretlenségéhez” vö. Eckardt, B. von, What is Cognitive Science? Cambridge, Mass. 1993.). A kognitív tudomány egyik legismertebb — minden pontjában vitatott, mégis klasszikusnak tekintett — meghatározása Howard Gardnertől származik, aki a következő szempontokat emeli ki (Gardner, H., Dem Denken auf der Spur. Der Weg der Kognitionswissenschaft. Stuttgart, 1992.):
a) A kognitív tudomány kialakulása mögött az a feltevés húzódik meg, hogy az ember megismerőképessége (= kogníció) egy olyan szinten vizsgálható (= „elme”, „mentális reprezentáció” stb.), amely nem azonos sem a biológiai, fiziológiai szinttel, sem a társadalmi cselekvés, sem a kulturális magatartás szintjével.
b) A kutatásokat nem kizárólag, de — különösen a kognítiv tudomány kialakulásának korábbi szakaszaiban — jelentős mértékben az a meggyőződés határozza meg, hogy az emberi megismerőképesség működésének megértésében fontos szerepet játszik a számítógép. A számítógép szerepe nem merül ki abban, hogy alkalmazása szükséges a kognitív folyamatok feltárását szolgáló vizsgálatok végrehajtásához; szerepe mindenekelőtt azért fontos, mert az elme működésének modelljeként szolgál. (Ugyanakkor a nézetek említett sokféleségének következtében ez a meggyőződés az utóbbi időben egyre vitatottabbá válik.)
c) A kognícióban szerepet játszó tényezőket tudatosan súlypontozni kell: szükséges egyes tényezők háttérbe szorítása (pl. kulturális befolyás, affektív mozzanatok stb.), melyek esetleg lényeges szempontjai lehetnek ugyan a kogníciónak, de melyeket jelenlegi felkészültségünk alapján a kognitív tudományon belül nem tudunk kezelni. Ezzel egyidejűleg egyéb, a kogníció számára releváns és a kognitív tudomány eszközeivel megragadható faktorok kerülnek előtérbe.
d) A kognitív tudomány nem egységes diszciplína, hanem különböző tudomány-ágak interdiszciplináris együttműködésének eredménye. Ezen részdiszciplínák mindegyike a kogníció valamely kiválasztott aspektusát tekinti vizsgálata tárgyának. A nyelvészet az egymással interdiszciplinárisan együttműködő kognitív tudományok egyike: „Ma még a legtöbb kutató egy bizonyos szaktudomány művelője, mindenekelőtt a filozófiáé, a pszichológiáé, a mesterséges intelligenciáé, a nyelvészeté, az antropológiáé és a neurotudományé. (Ezeket a tudományokat külön-külön is »kognitív tudományoknak« nevezem.) Azonban abban reménykedünk, hogy azok a határok, amelyek e tudományágak között húzódnak, egyszer majd kevésbé merevek lesznek, talán teljesen eltűnnek és létrejön egy egységes kognitív tudomány.” (Gardner i. m. 19; kiemelés K. A.)
e) A kognitív tudomány ugyanazokat a problémákat kísérli meg empirikus eszközökkel megoldani, amelyek az emberi megismerés eddigi története során elsősorban a filozófia, és azon belül az ismeretelmélet központi kérdéseit alkották: „A kognitív tudományt olyan kortárs kísérletként határozom meg, melynek célja, hogy nagyon régi ismeretelméleti kérdésekre adjon választ empirikus úton — mindenekelőtt olyan kérdésekre, amelyek a tudás természetével, összetevőivel, forrásaival, létrejöttével és alkalmazásaival foglalkoznak.” (Gardner i. m. 17; kiemelés K. A.) „[…] a modern kognitív tudományt döntő mértékben pontosan azok a kérdések és feladatok határozzák meg, amelyekkel a nyugati ismeretelmélet régóta foglalkozik. Egyenesen elképzelhetetlennek tartom, hogy létezhetne a kognitív tudomány — vagy hogy éppenséggel a jelenlegi formájában létezne —, [403] ha nem lenne egy olyan filozófiai hagyomány, amely az ókori görögökig nyúlik vissza.” (Uo. 19; kiemelés K. A.)
Gardner szerint a kognitív tudomány legfontosabb megkülönböztető jegye az e)-ben megadott tétel, mert e tétel indokolja létrejöttét és fogalmazza meg célkitűzését. (A tétel differenciálásához és a hozzá kapcsolódó vitákhoz l. Kertész A., A kognitív nyelvészet szkeptikus dilemmája: Nyr. 2000: 209—25.)
A d) pontban feltüntetett idézet azt jelzi, hogy a kognitív tudomány egyik legfontosabb részdiszciplínája a nyelvészet egy bizonyos területe, mely a nyelvtudást a kogníció részeként vizsgálja: bármilyen módon határozzuk is meg a kognitív tudomány célját, tárgyát, módszereit, és bármily vitatottak is a javasolt meghatározások, abban teljes egyetértés mutatkozik, hogy a nyelvészet konstitutív és konstruktív szerepet betöltő összetevője a kognitív tudománynak. (Például Gardner i. m. hosszú fejezetet szentel annak bizonyítására, hogy Chomsky felfogása a kognitív tudomány kialakulásának egyik motorja volt.) Amennyiben d)-t és e)-t elfogadjuk, az (1)-ben összefoglalt érvelés kínálkozik:
(1) Ha
a) a nyelvészet egy bizonyos területét a kognitív tudomány egyik részdiszciplínájának tekintjük, és
b) a kognitív tudomány egyik célja az elme lényegére vonatkozó klasszikus filozófiai problémák empirikus eszközökkel való újrafogalmazása és megoldása,
akkor
c) a nyelvészet e területének feladata részben ugyanezen klasszikus filozófiai kérdések újrafogalmazása és megoldása.
Az (1c) pontban megfogalmazott következtetés jelentőségét egy szemléletes példa segítségével világítom meg.
Chomskynak a 80-as években írott programadó okfejtései a nyelvészet kognitivista programjának kiindulópontjaként Platón Menón-paradoxonára utalnak, mely az ismeretelmélet legalapvetőbb problémái közé tartozó — a tudás, a megismerés mibenlétére rákérdező — klasszikus filozófiai problémafelvetés (vö. pl. Chomsky, N., Knowledge of Language. Its Nature, Origin and Use. New York, 1986.). A paradoxont Platón Menón c. dialógusában a következőképpen fogalmazza meg:
„ Menón: És miképpen fogod kifürkészni, Szókratész, azt, amiről egyáltalán nem tudod, hogy mi az? Ki tudsz-e tűzni valamit azok közül a dolgok közül, amiket nem ismersz, magad elé, hogy kutasd? Vagy ha nagyszerűen rátalálnál is, honnan fogod tudni, hogy ez az, amit előzetesen nem ismertél?
Szókratész: Értem, mit akarsz mondani, Menón. Látod-e, milyen cseles az okoskodásod: azt mondod, ne kutassa az ember sem azt, amit ismer, sem azt, amit nem ismer? Azt se kutassa, amit ismer: mert ismeri, tehát az ilyen embernek nincs szüksége kutatásra; s azt sem, amit nem ismer: mert nem tudja, mit kutasson.” (Platón, Menón 80d–e. In: Platón összes művei. Bp., 1984. Ford. Kerényi Grácia; kiemelés K. A.)
Adott tehát egy klasszikus filozófiai probléma, mely esetünkben a következő:
(2) Klasszikus filozófiai probléma: Milyen módon lehetséges empirikus tapasztalataink nagyon hiányos, nagyon bizonytalan volta ellenére a világ megismerése?
Erre a kérdésre Szókratész egy paradoxonnal válaszol: azt, amit tudunk, már nem kell megismernünk, azt pedig, amit nem tudunk, nem ismerhetjük meg, mert nem tudjuk, hogy mit kell megismernünk. Mindaddig, amíg ez a paradoxon fennáll, azt kell tehát mondanunk, hogy a megismerés nem lehetséges. Hogyan oldható fel a paradoxon? Platón klasszikus filozófiai megoldása így hangzik: [404]
Szókratész: „ [...] Ha tehát a lélek halhatatlan és többször született, és minden dolgot látott, ami itt és ami a Hadészban van, semmi sincs, amit meg ne tanult volna; így hát nem csoda, hogy az erényre és más dolgokra is vissza tud emlékezni, melyekről azelőtt tudomása volt. Minthogy pedig az egész természet rokon vele és a lélek eleve megtanult mindent, nincs semmi akadálya annak, hogy aki egyvalamire visszaemlékezik, amit tanulásnak neveznek az emberek, az rátaláljon az összes többire is, ha bátor az illető, s nem fárad bele a kutatásba. Mert a kutatás és a tanulás teljes egészében nem más, mint visszaemlékezés.” (Uo. 81c–d; kiemelés K. A.)
Tehát:
(3) Klasszikus filozófiai megoldás:
a) Halhatatlan lelkünk születésünket megelőzően mindent megszemlélt, és születésünket követően ily módon szerzett korábbi tapasztalatainkra visszaemlékezünk.
b) Következésképpen születésünkkor már rendelkezünk bizonyos ismeretekkel.
c) Ergo: a paradoxon elkerülhető.
d) Ergo: lehetséges megismerés.
A (2)-ben összefoglalt klasszikus ismeretelméleti problémát az (1)-ben vázolt érvelés szellemében Chomsky empirikus nyelvészeti eszközökkel (vö. pl. Chomsky 1986. i. m.) kívánja újrafogalmazni. (Nyitva kell hagynunk azt a kérdést, hogy a Chomsky-féle nyelvészet milyen értelemben tekinthető empirikusnak. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Chomsky elméletét az „empirikusnak” nevezett természettudományok, mindenekelőtt a fizika mintáját követve alkotta meg; a generatív nyelvészet minden képviselője eleve adottnak és megkérdőjelezhetetlennek tekinti az elmélet empirikus voltát).
(4) A klasszikus filozófiai probléma empirikus problémaként való újrafogalmazása: Hogyan lehetséges az, hogy a gyermek az anyanyelvét a külvilágból érkező nagyon kevés információ alapján nagyon gyorsan meg tudja tanulni?
(4)-re az empirikus nyelvtudomány eszközeivel Chomsky a következő választ adja:
(5) Empirikus megoldás: A gyermek azért képes anyanyelvét a külvilágból érkező nagyon kevés információ alapján nagyon gyorsan elsajátítani, mert a nyelvi képesség univerzális, velünk született és nem vezethető le egyéb kognitív képességekből, azaz autonóm.
Látjuk tehát, hogy a nyelvtudomány történetének egy bizonyos stádiuma tükrözi a kognitív tudomány Gardner-féle meghatározásának d) és e) pontját: a XX. sz. második felében a nyelvtudomány dinamikus fejlődését jelentős mértékben az a célkitűzés motiválta, hogy a maga empirikus eszközeivel próbálja meg újrafogalmazni és megoldani az ismeretelmélet egyes klasszikus filozófiai problémáit. E célkitűzés a legfontosabb jellemzője nem csupán a kognitív tudomány létrejöttében jelentős szerepet játszó generatív nyelvészetnek, hanem a kognitív nyelvészetnek is, mely részben a Chomsky-féle generativizmus eredményeiből kiindulva, részben ez utóbbiaktól elszakadva a nyolcvanas években kezdett dinamikusan kibontakozni. (A generatív nyelvészet és a kognitív nyelvészet bonyolult viszonyára itt nem térhetünk ki; l. ehhez Kertész A. 2000. i. m. és Gibbs, R. W., What’s Cognitive About Cognitive Linguistics? In: Casad, E. H. (ed.): Linguistics in the Redwoods: The Expansion of a New Paradigm in Linguistics. Berlin, 1996. 27—53.)
Az (1) alatt bemutatott érvelésből, melynek (1c)-vel jelölt konklúzióját ily módon világítottuk meg, levezethetjük a kognitív nyelvészet fogalmának egy lehetséges, nagyon tág munkadefinícióját (l. még Kertész uo.):
(6) A kognitív nyelvészet a kognitív tudomány azon részdiszciplínája, melynek
a) tárgya a nyelvtudás mint a kogníció része, [405]
b) módszere a nyelvészet empirikus eszköztára,
c) célja egyebek mellett az elme lényegére vonatkozó, egyes klasszikus ismeretelméleti kérdések újrafogalmazása és megoldása.
E meghatározás világosan jelzi azt, hogy a kognitív nyelvészet olyan célokat jelöl ki önmaga számára, amelyek elérése a nyelvtudománynak a kognitív fordulatot megelőző története során nem tartozott a nyelvészeti kutatások feladatai közé. Ezért szükségképpen és sarkítottan merül fel az a kérdés, hogy milyen sikerrel kecsegtet a nyelvtudomány hatókörének ez az igen lényeges és meglehetősen radikális kiterjesztése. Tehát:
(K) Melyek a kognitív nyelvészet lehetőségei és korlátai?
(K) A dolgozat alapkérdése. Válaszként a következő hipotézist fogalmazom meg:
(H) a) A kognitív nyelvészet lehetőségei abban rejlenek, hogy radikálisan bővíti a nyelvtudományi kutatás hatókörét: valóban alkalmas bizonyos klasszikus ismeretelméleti problémák empirikus újrafogalmazására és empirikus megoldására.
b) Ugyanakkor a kognitív nyelvészet bizonyos korlátokat nem léphet át. E korlátok ugyanott húzódnak, ahol az ismeretelmélet korlátai: a kognitív nyelvészet alkalmazása az argumentáció nem-konklúzivitásába és klasszikus antinómiákba ütközhet.
A (H) hipotézis általános érvényű bizonyítására e dolgozat terjedelmén belül nincs lehetőség. A továbbiakban ezért nem (H) igazságának bizonyítására törekszem, hanem egy jóval szerényebb feladatot fogalmazok meg: a következő gondolatmenet célja mindössze az, hogy (H) plauzibilitását egy esettanulmánnyal támassza alá.
II. Esettanulmány
1. Az igazságkritérium problémája. — Köztudomású, hogy a tudományos érvelésben az esettanulmányok alkalmazása többek között akkor jár haszonnal, ha a lehetőségek határait tapogatják ki: azaz ha szélső eseteket vizsgálnak. Kíséreljük meg tehát tovább sarkítani a kognitív nyelvészet azon tételét, amely (6c)-nek megfelelően azt mondja ki, hogy az utóbbi feladata klasszikus ismeretelméleti problémák empirikus újrafogalmazása és megoldása. Láttuk, hogy e tétel programadó illusztrációja a Menón-paradoxon Chomsky-féle értelmezése. Ez azt jelenti, hogy keresnünk kell egy olyan újabb problémát, amely
A) klasszikus ismeretelméleti probléma;
B) ismeretelméleti jelentősége nem marad el a Menón-paradoxoné mögött;
C) ugyanakkor egy olyan irányba sarkítható, amely túlmutat a Menón-paradoxon következményein.
E szempontoknak maradéktalanul megfelel az igazságkritérium problémája, melynek klasszikus megfogalmazását a filozófiatörténet Sextus Empiricusnak tulajdonítja. A probléma az, hogy létezik e olyan kritérium, amely alapján kijelentéseink igazsága vagy hamissága eldönthető. E problémát Sextus Empiricus a következőképpen fejti ki: „[…] hogy a kritérium körül keletkezett nézetkülönbség eldöntessék, kell rendelkeznünk egy elismert kritériummal, amivel képesek leszünk ezt eldönteni. Azért pedig, hogy legyen elismert kritériumunk, előbb a kritérium körüli nézetkülönbséget kell eldönteni. Így viszont a körkörös érvelést kimutató módnak megfelelően a kritériumot lehetetlen lesz meglelni, hisz sem előfeltevés alapján nem hagyjuk, hogy felvegyenek egy kritériumot, még ha kritériumot kritériummal akarnánk is megítélni, akkor is végtelen regresszusba hajszolnánk őket. Aztán meg, mivel a bizonyítás már bebizonyított kritériumra szorul, a kritérium viszont eldöntött bizonyításra, a körkörös érvelést kimutató mód jut érvényre.” (Sextus Empiricus, A pürrhonizmus alapvonalai. II. [20]. In: Antik szkepticizmus. Bp., 1998. Ford. Lautner Péter; kiemelés K. A.). [406]
Az idézet könnyebben megérthető, ha tudjuk, hogy Sextus Empiricus a szkeptikus érvelés öt módját nevezi meg, és e módok közé tartozik az említett körkörös érvelés és a végtelen regresszus kimutatása is. Ez utóbbiakat a következőképpen jellemzi: „A végtelen regresszuson alapuló [mód, K. A.] az, amikor azt mondjuk, hogy a bizonyossághoz, ami a vizsgált tárgyba vetett meggyőződéshez vezet, egy másvalamibe vetett meggyőződés szükségeltetik, és ehhez is egy másik kell és így a végtelenségig. Mivel tehát nem lesz olyan pont, ahonnan érvelésünk kezdetét vehetné, ennek végeredménye az ítéletfelfüggesztés lesz. […] A körkörös érvelést kimutató mód pedig akkor áll elő, amikor a kutatott tárgy szilárd megalapozásához szükséges érv maga is rászorul a kutatott tárgytól származó megerősítésre. Ennélfogva, mivel egyiket sem használhatjuk fel a másikat megalapozandó érveléshez, ítéletünket mindkettőt illetően felfüggesztjük. Most pedig röviden meg fogjuk mutatni, hogy minden kutatott tárgyat ezekre a módokra lehet visszavezetni.” (Sextus Empiricus uo. I. [166]—[169]; kiemelés K. A.).
A pontosság kedvéért megjegyzendő, hogy az idézet utolsó mondata nem csupán az itt kiemelt két módra, hanem mind az ötre vonatkozik.
Az igazságkritérium problémája, amelyet Sextus Empiricus az első idézetben felvet, az alábbi módon tükrözi a fent A)—C) alatt megfogalmazott kívánalmakat:
Ad A): A probléma a szkepticizmus egyik klasszikus képviselőjétől származik és az ismeretelmélet egyik legsúlyosabb problémája, az egyik leghatékonyabb érv a szkepticizmus mellett és a megismerés lehetőségével szemben.
Ad B): A probléma végigvonul a tudományfilozófia történetén: például Montaigne „rouet”-, Chisholm „criterion”-, Rescher „wheel”-problémája, a Fries-féle trilemma vagy Hans Albert Münchhausen-trilemmája egyaránt a Sextus Empiricus-i gyökerekre vezethető vissza. (Az újabb irodalomban egymástól függetlenül, de egyaránt rendkívül szemléletesen mutatja be ezen összefüggéseket például Floridi, L., The Problem of the Justification of a Theory of Knowledge: Journal for General Philosophy of Science 24. 1993: 205—33 és Sas, P. J., Plugging the Leaks in Neurath’s Ship: A Defence of Naturalistic Epistemology: Journal for General Philosophy of Science 30. 1999: 131—53). A probléma e megfogalmazásainak közös logikai szerkezete a következőképpen rekonstruálható:
A kérdés tehát az, hogy miért fogadunk el egy a kijelentést igaznak. A válasz: azért, mert a -t egy bizonyos M módszerrel kaptuk. De miért M -et alkalmaztuk? Az első lehetőség szerint azért, mert M alkalmazása igaz kijelentésekhez vezet. Ekkor azonban érvelésünk körkörös: a -t M -mel támasztottuk alá, M -et pedig a -val. A másik válaszlehetőség az, hogy azért fogadjuk el M -et igaz kijelentésekhez vezető módszerként, mert egy második, M 1 módszerrel nyertük. De miért alkalmaztuk M 1 -et? Azért, mert azt viszont egy M 2 módszer alapján fogadtuk el — és így tovább regressus ad infinitum. Azaz: kijelentéseink igazságának azért nincs kritériuma, mert a kijelentések igazolásának kísérlete vagy körkörös érvelésbe, vagy végtelen regresszusba torkollik.
Ad C): Ez a rekonstrukció világossá teszi azt is, hogy a Sextus Empiricus-féle kritérium problémája milyen értelemben látszik alkalmasnak (H) plauzibilitásának C) szerinti sarkított vizsgálatára. Fent említett újrafogalmazásai ugyanis azt emelik ki, hogy a tudományos megismerésre, azaz pontosabban fogalmazva, a tudományos kijelentések igazsága és a tudományos módszer között fennálló viszonyra vonatkoztatható. Ez pedig azt jelenti, hogy amennyiben a kognitív nyelvészet — a Menón-paradoxon analógiájára — a maga empirikus eszközeivel meg tudná oldani az ily módon rekonstruált kritérium-problémát, akkor jelentős mértékben bővíthetné saját hatókörét: alkalmas lenne arra, hogy a tudományos megismerés metaelméleteként megoldjon [407] olyan problémákat, amelyek hagyományosan a tudományfilozófia tárgyát alkották. (A metatudomány fogalmához vö. Kertész 2000. i. m.) A (K) kérdést ezért a kritérium-probléma fényében a következő kérdésre redukáljuk:(K’) Alkalmas-e a kognítiv nyelvészet az igazságkritérium klasszikus tudományfilozófiai problémájának empirikus megoldására?
Ezen a ponton joggal merülhet fel az a kérdés, hogy (K’) megfogalmazásával nem lőttünk-e túl a célon: valóban kellőképpen motivált, racionális és plauzibilis-e a nyelvészet valamely területétől, még ha ez a terület a kognitív nyelvészet is, azt várni, hogy a tudományos megismerés mibenlétére vonatkozó, metaelméleti, tudományfilozófiai problémákat vessen fel és oldjon meg? Ezért — mielőtt a (K’) kérdésre válaszolnánk —, feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy a kognitív nyelvészet eszköztárának kiterjesztése a tudományos megismerés sajátosságainak metatudományos vizsgálatára, bár kétségkívül az alkalmazás szélső esete, komoly előzményekkel rendelkezik, és jelenleg a „holistának” nevezett kognitív nyelvészet egyik sikeres részterülete. Egy rövid kitérő keretében indokolt megemlíteni néhány jelentős eredményt annak igazolására, hogy a kognitív nyelvészet felhasználása metatudományos problémák megoldására nem motiválatlan, irracionális gondolat, hanem olyan szükségszerű következménye a kognitív nyelvészet háttérfeltevéseinek, amelyet a szakirodalom explicit módon felismert és az empirikus kutatások gyakorlatában is érvényre juttatott.
2. Kitérő: a holista kognitív nyelvészet mint metaelmélet. — Az egyik legsikeresebb kognitív nyelvészeti elmélet G. Lakoff és M. Johnson kognitív metaforaelmélete (vö. Lakoff, G. & Johnson, M., Metaphors We Live By. Chicago & London. 1980.; magyar nyelvű ismertetéséhez l. Kövecses Z., A metafora a kognitív nyelvészetben. In: Pléh Cs. & Győri M. szerk., A kognitív szemlélet és a nyelv kutatása. Bp., 1998. 50—82). Ez az elmélet abban az értelemben tekinthető holistának, hogy nem húzza meg élesen a nyelvi jelentés és a kognitív folyamatok közötti határt. Többek között azt feltételezi, hogy a metaforikus szerkezetek mint nyelvi jelenségek mögött olyan fogalmi metaforák húzódnak meg, amelyek a világra vonatkozó tudásunkat struktúrálják, és amelyek révén a világra vonatkozó információkat konceptualizáljuk. Az alábbiakban olyan vizsgálatokról lesz szó, amelyek a tudomány nyelvének a kognitív metaforaelmélet eszközeivel való elemzéséből kiindulva jutnak arra az eredményre, hogy az utóbbi nem csupán a nyelvet elemző tárgytudományos elméletként, hanem a tudományos megismerés ismeretelméleti aspektusait feltáró metaelméletként is alkalmazható.
W.-A. Liebert egy sor gazdag empirikus korpuszon végrehajtott vizsgálatban, az aids-kutatás példáján igazolta azt, hogy a tudományos elméletalkotás nem csupán metaforikusan meghatározott, hanem ezen túlmenően a következő lényeges tulajdonságokkal rendelkezik (vö. Liebert, W.-A., The Lexicon of Metaphor Models as a Mental Tool for Analogical Problem-Solving in Science. In: Dirven, R. & Vanparys, J. eds., Current Approaches to the Lexicon. Frankfurt am Main, 1995. 433—48, Uő., Die transdiskursive Vorstellungswelt zum Aids-Virus. In: Kalverkämper, H. & M. Baumann, K.-D. Hrsg., Fachliche Textsorten. Tübingen, 1996. 789—811, Uő., Hypertextdesign in der kognitiven Lexikographie. In: Wiegand, H.-E. Hrsg., Wörterbücher in der Diskussion. Band II. Tübingen, 1996. 103—39): a) a tudományos elméletekben előforduló metaforikus kifejezések a Lakoff és Johnson munkáiban explikált fogalmi metaforák megnyilvánulásai, melyek konstitutív és releváns módon határozzák meg az elméletek tartalmát és szerkezetét; b) ennek következtében a tudományos fogalomalkotás a mindennapi fogalomalkotáshoz hasonlóan metaforikus; c) ha a kutatókat szembesítjük azokkal az [408] eredményekkel, amelyekkel saját metaforikus szóhasználatuknak a kognitív nyelvészet (pontosabban a kognitív metaforaelmélet) eszközeivel való vizsgálata jár, képesek lesznek arra, hogy a metafora-alkotást tudatosan használják fel tudományos problémák megoldásához; így a kognitív nyelvészet eszközeivel végrehajtott metatudományos reflexió elősegítheti a tárgytudományos kutatás sikerét.
O. Jäkel (vö. Jäkel, O., Metaphorical Scenarios of Science. In: Pütz, M. & Dirven, R. Hrsg., The Construal of Space in Language and Thought. Berlin, 1996. 649—78, Uő., Metaphern in abstrakten Diskurs-Domänen. Frankfurt am Main, 1997.) egy lépéssel továbbmegy, és nem az empirikus tudományos elméletek metaforikus szerkezetét vizsgálja a Lakoff és Johnson-féle kognitív metaforaelmélet eszközeivel, hanem azt, hogy az egyes tudományfilozófiai elméletekben megnyilvánuló tudománykép milyen mértékben épül fogalmi metaforákra. Hat jelentős tudományfilozófus nyelvének elemzése alapján a következő eredményekre jut: a) a tudomány mibenlétéről alkotott elképzeléseket egyértelműen fogalmi metaforák határozzák meg; b) e metaforákban a tudományfilozófia évezredes fejlődése során folyamatosan más és más elemek kerültek a figyelem fókuszába; c) ebből pedig az következik, hogy a kognitív nyelvészet eszközeivel a tudományos megismerésre vonatkozóan olyan új felismerésekre tehetünk szert, amelyeket egyébként filozófiai eszközökkel kellene tematizálni, de amelyek kimutatása kizárólag filozófiai eszközökre támaszkodva nem lehetséges. Azt a lényeges következtetést, hogy a (holista) kognitív nyelvészet egyik sikeres alkalmazása metatudományos felhasználása lehet, Jäkel így fogalmazza meg: „Ismét kiderült, hogy a kognitív nyelvészet nem csupán akkor alkalmazható haszonnal, ha célunk a nyelv természetének megértése, hanem akkor is, ha az ember egyéb kognitív teljesítményeit kívánjuk megérteni, esetünkben a tudomány természetére vonatkozó különböző filozófiai elméletek lényegét.” (Jäkel 1996. i. m. 675.; kiemelés K. A.). Ennél világosabban aligha lehet lándzsát törni a kognitív nyelvészet hatókörének a metatudomány irányába való kiterjesztése mellett. Ezért e kitérő jól szemléltette, hogy amikor (K’)-t felvetjük, valóban sarkítjuk ugyan (6c)-t, de nem térünk el a kognitív nyelvészetben de facto fellelhető gyakorlattól.
A továbbiakban először (K’)-re próbálunk válaszolni, majd a (K’)-re adott válaszból vezetjük le a (H) hipotézist, melyet (K) megoldásának tekintünk. Mivel a fenti kitérőben a holista kognitív nyelvészet metatudományos alkalmazásáról számoltunk be, az alábbiakban — független érvként — (K’)-t a moduláris kognitív nyelvészet példáján vizsgáljuk.
3. A moduláris kognitív nyelvészet mint metaelmélet. — A kognitív nyelvészet távolról sem egységes diszciplína, hanem ellenkezőleg: a legkülönbözőbb, egymásnak részlegesen vagy teljes mértékben ellentmondó, egymástól lényegesen különböző háttérfeltevésekre épülő, különböző módszereket alkalmazó elméletek rendszere. Nem az egyetlen, de az egyik legjellemzőbb, legtöbbet vizsgált és legvitatottabb empirikus feltevés a nyelvtudás modularitásának hipotézise, mely szembeállítható az előző szakaszban röviden jellemzett holista felfogással. (A modularista és a holista kognitív nyelvészet viszonyának magyar nyelvű áttekintéséhez l. Kiefer F., Jelentéstan. Bp., 2000.; uő., A kognitív nyelvészet: új paradigma? In: Pléh Cs. & Kampis Gy. & Csányi V. szerk., A megismeréskutatás útjai. Bp., 2000. 120—44.) A holizmussal ellentétben a modularista hipotézis szerint a kogníció és annak részeként a nyelvtudás nem egyetlen, egységes rendszert alkot, hanem olyan moduloknak nevezett részrendszerekből áll, amelyek autonómak abban az értelemben, hogy törvényszerűségeik nem vezethetők vissza más rendszerek törvényszerűségeire. Ugyanakkor az autonómia relatív, mivel a [409] modulok mindegyike jóldefiniált módon („interfészek” révén) együttműködik más modulokkal. (Vö. még ehhez részletesebben (12)-t is). A modularitás hipotézise tömören a következőképpen fogalmazható meg:
(7) A nyelvtudás moduláris felépítésű.
A (7) a magva a modularitás hipotézise egyes ismert nyelvészeti megfogalmazásainak, melyek különböző elméleti keretekben jelennek meg. Vö. pl. a generatív nyelvészet fejlődésének a kormányzás—kötés elméletével fémjelzett fázisát (Chomsky 1986. i. m. és uő., Lectures on Government and Binding. Dordrecht, 1981.), Fodor pszicholingvisztikáját (Fodor, J. A., The Modularity of Mind. Cambridge, Mass., 1983.), Shanon Fodor-kritikáját (Shanon, B., Remarks on the Modularity of Mind. The British Journal for the Philosophy of Science 39. 1988: 331—52) vagy a kétszintű szemantikát (Bierwisch, M. & Lang, E. eds., Dimensional Adjectives: Grammatical Structure and Conceptual Interpretation. Berlin & Heidelberg & New York, 1989.). A (7) jelentősége többek között az, hogy érvet jelent azon feltevés mellett, amely szerint az emberi kogníció egésze moduláris felépítésű. Ez az érv egy olyan következtetési sémára épül, amely a kognitív tudományos argumentáció egyik leggyakrabban alkalmazott, erős empirikus hipotézisek megfogalmazását szolgáló eszköze, de amely általában implicit formában, explikálatlanul jelenik meg. A séma a következő:
(8) Ha
a) x releváns része y -nak, és
b) x rendelkezik a P tulajdonsággal,
akkor
c) y is rendelkezik a P tulajdonsággal.
Tegyük fel, hogy x = nyelvtudás, y = kogníció, P = moduláris felépítés. Ekkor (7)-ből (8) alapján (9) következik:
(9) A kogníció moduláris felépítésű.
Érdemes megemlíteni, hogy (9)-et nem csupán (7)-ből szokás levezetni (8) segítségével, hanem (10)-ből is (vö. pl. Marr, D., Vision. San Francisco, 1982.):
(10) A vizuális érzékelés moduláris felépítésű.
Mivel a (8)-cal jelölt következtetési séma a kognitív tudomány legjellemzőbb argumentációs stratégiái közé tartozik, indokolt, hogy alkalmazását ne szűkítsük a nyelvtudásra vagy a percepcióra, hanem (9)-nek megfelelően a kogníció egészére kiterjesszük. Legyen x = kogníció, y = emberi magatartás, P = moduláris felépítés. Ekkor, függetlenül attól, hogy (9)-hez (7)-ből vagy (10)-ből kiindulva jutottunk-e, (8) újbóli alkalmazása (9)-re megadja a modularitás hipotézisének jelenleg ismert legáltalánosabb megfogalmazását:
(11) Az emberi magatartás moduláris felépítésű.
A (11) a moduláris kognitív nyelvészet legradikálisabb hipotézise, a Manfred Bierwisch és Ewald Lang nevével fémjelzett ún. kétszintű szemantika alaptétele. (A kétszintű szemantika magyar nyelvű ismertetéséhez l. Bibok K., Szószemantika: Elméleti kérdések és elemzések. Kandidátusi értekezés. Szeged, 1994.; Pethő G., A poliszémia kezelése a kétszintű és a prototípuselméleti szemantikákban. In: Szemiotikai Szövegtan 11. 1999: 25—52.) A tétel eredeti megfogalmazása így szól: „Az emberi magatartás egésze alapvetően moduláris szerveződésű. A minden konkrét viselkedés alapját jelentő szerkezetek kialakulása relatíve autonóm, egymással funkcionálisan meghatározott módon együttműködő rendszerek és részrendszerek [...] integrációján nyugszik.” (Lang, E., Semantik der Dimensionsauszeichnung räumlicher Objekte. In: Bierwisch, M. & Lang, E. Hrsg., Grammatische und konzeptuelle Aspekte von Dimensionsadjektiven. 1987. Berlin, 291; kiemelés K. A.) [410]
(11) jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni: bármily egyszerűnek látszik is az a következtetési sor, amely látens módon a tétel mögött meghúzódik és amelyet az imént explikáltunk, messzire vezető ontológiai és episztemológiai következményekkel jár. A továbbiakban azokat az ismeretelméleti következményeket emelem ki, amelyektől esetleg az igazságkritérium klasszikus problémájának megoldása várható. Ahhoz, hogy ezeket a következményeket beláthassuk, röviden jellemeznünk kell a (11)-gyel összefüggő kategóriákat:
(12) a) Modulnak nevezzük az emberi magatartást meghatározó és a kogníció folyamatában részt vevő részrendszereket — így például az elme motorikus, kinézikus, perceptív, auditív, motivációs, konceptuális, interakciós vagy grammatikai részrendszerét.
b) Modulokon nem a valóságban közvetlenül megfigyelhető eseményeket, hanem ezek mentális reprezentációit kell érteni.
c) Minden modul autonóm, mivel önmagában zárt, más rendszerektől független, sajátos törvényszerűségeknek engedelmeskedő rendszert alkot. Ez az autonómia azonban relatív, mert a modulok interakcióba léphetnek (de nem egyesíthetők) egymással. Ennek következtében a magatartás egyedi megnyilvánulásait (instanciáit) nem egyes modulok határozzák meg, hanem több relatíve autonóm modul kölcsönhatása.
d) A modulok hierarchikus felépítésűek: mindegyikük almodulokból állhat.
e) Minden modul univerzális elveket tartalmaz, melyek szabályokat határoznak meg, s ezektől a szabályoktól függnek a magatartás egyes instanciáinak reprezentációi. A magatartás egy egyedi megnyilvánulása (instanciája) nem egyéb, mint különböző reprezentációk halmaza: így egy verbális kommunikációs aktus rendelkezhet például szemantikai, fonológiai, szintaktikai, interakciós vagy motivációs stb. reprezentációval.
f) Végül az egyes modulok elveihez szabad paraméterek kapcsolódnak. Ezek a paraméterek olyan változók, amelyeket más modulok elveiből származó értékek tölthetnek ki; ebben nyilvánul meg a modulok relatív autonómiája. Így (11) leglényegesebb következménye talán az, hogy rávilágít az emberi magatartás egyes területeinek kettősségére. Egyfelől e területeket — pl. a verbális kommunikációt, a munkát, a játékot (ill. ezek részterületeit) stb. — univerzális elvek determinálják. Másfelől azonban a (11) a magatartás egyes területeinek vagy egyedi mozzanatainak specifikumait is megragadhatja, mivel ez utóbbiakat az univerzális elvekhez kapcsolódó szabad paraméterek különböző értékekkel való kitöltése adja meg.
E tömör áttekintés után nézzük meg azt az érvelést, amely (11)-ből kiindulva lényeges ismeretelméleti következményekhez vezet. Az érvelés a következő:
(13) Ha
a) az emberi magatartás egésze moduláris felépítésű, és
b) elfogadjuk azt az egyébként kétségkívül plauzibilis feltevést, hogy a tudományos megismerés az emberi magatartás releváns része,
akkor
c) a tudományos megismerés moduláris felépítésű.
Amennyiben megfigyeljük (13)-at, legalább két lényeges megállapítást kell tennünk. Az első az argumentáció szerkezetére vonatkozik. Az érvelés szerkezete ugyanis párhuzamba állítható (8)-cal, azzal a különbséggel, hogy — ellentétben az utóbbival — nem a rész tulajdonságából következtet az egész tulajdonságára, hanem fordítva: az egész tulajdonságából a rész tulajdonságára. A séma:
(14) Ha
a) x releváns része y -nak, és
b) y rendelkezik a P tulajdonsággal,
akkor [411]
c) x is rendelkezik a P tulajdonsággal.
Másodszor, (13c) nem más, mint a tudományos megismerés egy lehetséges moduláris metaelméletének központi empirikus hipotézise. (A moduláris metaelmélet részletes kifejtéséhez és esettanulmányokkal való alátámasztásához l. Kertész, A., Die Modularität der Wissenschaft. Konzeptuelle und soziale Prinzipien linguistischer Erkenntnis. Braunschweig & Wiesbaden, 1991.). Egy ilyen metaelmélet minimumfeltételei az alábbi módon jellemezhetők:
(15) Egy moduláris tudományelmélet
a) (13c)-t tekinti empirikus alaphipotézisének,
b) (13c)-t a (12)-ben felsorolt kategóriák alapján értelmezi,
c) szaktudományos, empirikus jellegű.
Anélkül, hogy tovább pontosítanánk az ily módon konstruált moduláris metaelméletet, a következő lépésben azt kell megmutatni, hogy az utóbbi milyen módon képes kezelni a jelenlegi tudományfilozófia érdeklődésének homlokterében álló, sztenderd problémákat. A gondolatmenet áttekinthetősége érdekében előrebocsátom a rövid helyzetkép végeredményét: azt látjuk majd, hogy a moduláris metaelmélet hatékony eszköztárat ad kezünkbe központi jelentőségű tudományfilozófiai problémák megoldásához.
4. A moduláris metaelmélet hatékonysága. — A teljesség igénye nélkül, pusztán jelzésértékkel a következő példákon szemléltethető a moduláris metaelmélet működőképessége:
A) A tudományos megismerés kétarcúságának problémája. — A hagyományos tudományfilozófia, mely évtizedeken át meghatározta a tudományról való gondolkodást, a természettudományokat — mindenekelőtt a fizikát — tekintette a tudományos megismerés mintájának, és a tudományos megismerés egységének feltevéséből indult ki. (A tudomány egységének mítoszáról jó áttekintést nyújt pl. Schulte, J. & McGuiness, B. Hrsg., Einheitswissenschaft. Frankfurt am Main, 1992.) Úgy vélte, hogy a tudományos megismerés racionális, a racionalitás pedig univerzális, a priori kritériumokon nyugszik. Ezért a tudományfilozófia alapvető feladata az, hogy a tárgytudományos kutatás eredményének, mindenekelőtt a tárgytudományos elméletek szerkezetének racionális rekonstrukcióját nyújtsa, azaz összehasonlítva az utóbbiakat a racionalitás említett univerzális és a priorinak vélt ismérveivel, igaznak vagy hamisnak, racionálisnak vagy irracionálisnak, sikeresnek vagy sikertelennek minősítse őket. Ez a feladat tudományok feletti vállalkozásnak tekinthető, amelyet az a meggyőződés vezérel, hogy egyrészt a tudományfilozófiának joga van meghatározni a tudományos racionalitás kritériumait, másrészt pedig akkor, amikor e kritériumok fényében megítéli az empirikus tárgytudományos kutatás eredményeit, alapvetően más eszközökkel él, mint az utóbbi. Tehát: a hagyományos felfogás szerint a tudományfilozófiai megismerés és az annak tárgyát képező tárgytudományos megismerés eltérő jellegű.
Míg az ily módon jellemzett hagyományos tudományfilozófia elsősorban a tudományos megismerés univerzális sajátosságainak elemzésére szorítkozott, és az egyes tudományágak, egyes elméletek, egyes kutatási programok specifikumait nem vette megfelelő mértékben figyelembe, a tudományfilozófia újabb törekvései az ellenkező célkitűzést követik: így többek között a tudásszociológiai iskolák arra törekszenek, hogy egyes tudományos közösségek tulajdonságaiból kiindulva találjanak magyarázatot a vizsgált elméletek tartalmára. Példaként említhetjük a tudásszociológia D. Bloor vezetésével működő edinburghi iskoláját, melynek képviselői többek között azon feltevés mellett érvelnek, [412] hogy a racionalitásnak különböző, társadalmi tényezőktől függő fajtái vannak (vö. Bloor, D., Knowledge and Social Imagery. London, 1976.).
Mindkét felfogás egyoldalúsága szembetűnő: egyik felfogás sem teszi fel azt a kérdést, hogy milyen viszony áll fenn egyfelől a tudományos megismerés általános tulajdonságai, másfelől pedig partikuláris, egyes tudományágakra, közösségekre, elméletekre jellemző sajátosságok között. Ezért egy moduláris metaelmélet egyik lehetséges előnye az, hogy (11)-ből következően pontosan ennek a viszonynak a megragadására képes. (L. még Kertész 1991. i. m.; uő., Die Ferse und der Schild. Über Möglichkeiten und Grenzen kognitionswissenschaftlicher Theorien der Erkenntnis. Frankfurt am Main, 1995.; uő., Metalinguistik. Grundlagen und Fallstudien. Debrecen, 1999.) Azokból a megfontolásokból ugyanis, amelyek alapján fent a (11)-hez és a (13c)-hez kapcsolódó kategóriákat a (12)-ben jellemeztük, két, egymást kiegészítő következtetés vonható le. Az első:
(16) Ha
a) (13c) szerint a tudományos megismerés moduláris felépítésű, és
b) (12e) alapján a modulok univerzális elvekre épülnek,
akkor
c) a tudományos megismerésnek is vannak univerzáléi.
A második:
(17) Ha
a) (12c)-ből és (13c)-ből következően a tudományos magatartás instanciáit különböző modulok interakciója határozza meg, és
b) ez az interakció (12f) alapján azt jelenti, hogy a különböző modulokhoz tartozó univerzális elvekkel asszociált szabad paraméterek mindenkori értéke adja meg a magatartás instanciáit,
akkor
c) a tudományos megismerés egyes specifikus területeinek tulajdonságait a különböző modulokhoz tartozó univerzális elvekkel asszociált szabad paraméterek mindenkori értéke határozza meg.
Ily módon a moduláris metaelmélet kezelni képes a tudományos megismerés kettősségét: azt, hogy egyfelől az emberi magatartás egészére érvényes univerzális törvényszerűségek határozzák meg, másfelől azonban ezen univerzális törvényszerűségek mindenkori interakciója a magatartás, ezen belül pedig a tudományos megismerés egyes részterületeinek olyan sajátosságait adják meg, amelyek nem redukálhatók egyéb területek sajátosságaira.
B) A tudomány kitüntetett helyzetének problémája. — A hagyományos tudományfilozófia a tudományos megismerésnek kitüntetett pozíciót tulajdonított, mert feltételezte, hogy az utóbbi megfelel a racionalitás a priori kritériumainak, míg a hétköznapi, nem tudományos megismerés e feltételeknek nem tesz eleget. Azok az újabb tudományfilozófiai próbálkozások, amelyek a hagyományos tudományfilozófia korlátain túl kívánnak lépni — mint a már említett tudásszociológiai vagy egyes kognitív tudományos próbálkozások —, arra tesznek kísérletet, hogy a tudományos megismerés sajátosságait az emberi magatartás egészébe ágyazva, a mindennapi megismerésből kiindulva értsék meg. E tekintetben is előrelépést jelenthet a moduláris metaelmélet, mivel sajátos módon képes kezelni a mindennapi magatartás és a tudományos megismerés viszonyát. (11)-ből és (13c)-ből ugyanis egyrészt az következik, hogy a tudományos és a nem-tudományos megismerés ugyanazokon a modulokon nyugszik: így a tudományos megismerés beilleszthető az emberi magatartás egészébe. Másrészt azonban a tudományos megismerés azon sajátosságai, amelyek megkülönböztetik a megismerés egyéb formáitól, levezethetők az egyes modulokhoz tartozó univerzális elvek közötti [413] parametrizációs viszonyokból. Ily módon megkapjuk azokat a specifikumokat, amelyek az utóbbit a mindennapi megismeréstől és a magatartás egyéb részterületeitől megkülönböztetik.
C) Az elméletfogalom explikációjának problémája. — Ha (11)-ből következően a tudományos megismerést, mint az ember kognitív magatartásának egy bizonyos területét, ugyanazok az univerzális elvek határozzák meg, amelyek más területeket is meghatároznak, akkor a tárgytudományos elméletek a magatartás olyan instanciáinak tekintendők, amelyeket modulok interakciója határoz meg. Ily módon lehetőség nyílik arra, hogy a tudományos elméletek szerkezetét ugyanúgy konceptuális, grammatikai, motivációs stb. reprezentációk formájában írjuk le, mint ahogy egyéb instanciákat leírunk. Elérhetővé válik az, amire egyéb metaelméletek nem képesek: a tudományos elméleteknek mint „konceptuális egységeknek”, „szociális konstruktumoknak”, „konvencióknak”, „nyelvi egységeknek” az egységes szempontokon nyugvó, ugyanakkor differenciált leírása. Ez a lehetőség jelentősen túlmutat egyes tudományfilozófiai próbálkozások korlátain és az elméletfogalom új, bár távolról sem problémamentes explikációját körvonalazza.
D) Összegzés. — E — bevallottan vázlatos és felületes — megfontolások természetesen nem tekinthetők a moduláris metaelmélet leírásának és alkalmazásának (ez utóbbiakhoz l. mindenekelőtt Kertész 1991. i. m.), viszont azt talán mégis illusztrálhatják, hogy (13c) következményei felvetik a tudományfilozófia centrális problémáinak újszerű kezelési lehetőségeit. Még ha e problémák sikeres megoldását nem is fogadjuk el bizonyítottnak, de legalább továbbgondolandó felvetésként kezeljük, beláthatjuk, hogy egy moduláris metaelmélet nem kevésbé legitim kísérlet a tudományfilozófia alapkérdéseinek tematizálására, mint a kurrens tudásszociológiai vagy kognitív tudományos javaslatok, melyek célja, hogy a hagyományos tudományfilozófiával szemben alternatívát nyújtsanak. Így joggal vethetjük fel azt a kérdést, hogy ez a moduláris metaelmélet, melynek kiindulópontja egy tipikus kognitív nyelvészeti hipotézis volt, milyen választ adhat arra a kihívásra, amelyet az igazságkritérium Sextus Empiricus-féle problémája jelent.
5. Az igazságkritérium problémájának empirikus megoldása. — Az utóbb említett probléma tehát, ahogy azt a II. 1. pontban láttuk, abban áll, hogy miért fogadunk el igaznak egy a kijelentést. Az első lehetséges válasz az, hogy azért fogadjuk el a -t, mert egy M módszer alkalmazásával kaptuk. De miért alkalmaztuk M -et? Ha erre a kérdésre (13c) alapján próbálunk válaszolni, elkerülhetjük mind a körkörös érvelést, mind a végtelen regresszust, és rendkívül egyszerűnek látszó megoldáshoz jutunk. Ekkor ugyanis egészen másképp kell okoskodnunk, mint ahogy azt a hagyományos tudományfilozófia teszi. A moduláris metaelmélet a következő választ adja: azért alkalmazzuk M -et, mert az ember kognitív magatartását meghatározó modulokhoz tartozó univerzális elvek sajátos interakciója éppen azokat a metodológiai szabályokat adja meg, amelyekkel M azonosítható, és nem másokat. Ez pedig azt jelenti, hogy egy moduláris metaelmélet keretében azért nem lép fel sem a cirkularitás, sem a regresszus, mert feladatunk az, hogy leírjuk azokat az elveket és paramétereket, amelyek együttműködése M -et meghatározza és ily módon magyarázatot adjunk M alkalmazására. A problémának ezt a megoldását a következő szempontok alapján értékelhetjük:
A) A problémafelvetés módosítása egy új feltétel hozzáadása révén. — Egyfelől kétségtelen, hogy a fenti érvelés az igazságkritérium problémájának egy lehetséges megoldását nyújtja: ha (15)-öt adottnak tekintjük, valóban elkerülhető a cirkularitás, csakúgy, mint a regresszus. Másfelől viszont kétségtelen, hogy nem az eredeti problémát oldottuk meg, hiszen annak háttérfeltevései nem tartalmazták (15)-öt: megoldottuk az igazságkritérium egy problémáját, de nem ugyanazt, mint amelyet Sextus Empiricus felvetett. A fenti okoskodás egy olyan problémát oldott meg, [414] amely két releváns részből áll: a Sextus Empiricus-féle probléma azon rekonstrukciójából, amelyet e tanulmány II. fejezetének elején fogalmaztunk meg, valamint (12)-nek és (13c)-nek megfelelően utólag hozzáadott háttérfeltevésekből. Ily módon tehát a kognitív nyelvészet egyik lehetséges alaphipotéziséből levezetett moduláris metaelmélet nem az eredeti ismeretelméleti problémára nyújt megoldást, hanem annak egy lehetséges empirikus újrafogalmazására. Ez a mechanizmus megfelel annak, ahogy a kognitív nyelvészetnek az 1. fejezetben vázolt jellemzés szerint el kell járnia.
B) Igazolás helyett magyarázat. — A hagyományos tudományfilozófia olyan diszciplína, amelynek fő feladata, hogy igazolja a világra vonatkozó ismereteinket. Az igazságkritérium problémájának azon megfogalmazásából, amely fejtegetéseink kiindulópontját jelentette, az következik, hogy olyan kérdésekre, mint pl. „Miért a? ” vagy „Miért M? ” a hagyományos ismeretelmélet a vagy M igazolásával kísérel meg választ adni. Ha azonban (13c) alapján felépítünk egy lehetséges metaelméletet, akkor tudjuk, hogy annak nem filozófiai, hanem empirikus természetűnek kell lennie. Tudjuk azt is, hogy az empirikus, szaktudományos elméletek célja viszont nem az ismeretek igazolása, hanem a vizsgált jelenségek leírása és magyarázata. Vagyis a bemutatott megoldás természete többek között abban különbözik a hagyományos ismeretelmélet célkitűzésétől, hogy a felvetett miért-kérdéseket az empirikus szaktudományokra jellemző, magyarázatot követelő miért-kérdésekként értelmezi, és ily módon a válasznak M -et nem igazolnia, hanem magyaráznia kell a magatartás univerzális elvei között fennálló parametrizációs viszonyok feltárásával.
Az érvelés szerkezete A) és B) alapján a következő:
(18) a) Klasszikus filozófiai probléma: Miért fogadjuk el a -t igaznak?
b) A klasszikus filozófiai probléma empirikus metaelméleti problémaként való újrafogalmazása: Miért fogadjuk el a -t igaznak, ha a tudományos magatartás moduláris felépítésű?
c) Empirikus válasz az empirikus metaelméleti problémára: Azért, mert a -t M segítségével kaptuk. De miért alkalmaztuk M -et? Azért, mert az ember kognitív magatartását meghatározó modulokhoz tartozó univerzális elvek sajátos interakciója éppen azokat a metodológiai szabályokat adja meg, amelyekkel M azonosítható, és nem másokat.
A fenti megfontolások fényében plauzibilisnak látszik az igazságkritérium-probléma (18)-ban megadott empirikus újrafogalmazása és megoldása egy moduláris metaelmélet segítségével. (K)-val jelölt problémafelvetésünk értelmében azonban meg kell vizsgálnunk a megoldás korlátait is. A következő fejezetben az utóbbiakról lesz szó.
6. A megoldás korlátai. — A) Nemkonklúzív következtetések. — Az az érvelés, amely (6)-ból kiindulva egy sor áttételen keresztül (13c)-hez vezetett, többek között egy bizonyos, a rész tulajdonságaiból az egész tulajdonságaira következtető argumentációs séma ismételt alkalmazásán nyugszik (vö. (8)). Hangsúlyoztuk, hogy ez a séma tipikus eszköze a kognitív tudománynak. Ez a tény azért figyelemreméltó, mert (8) úgynevezett nemkonklúzív következtetési séma. Szemben a konklúzív következtetési sémákkal, amelyek jellemzője az, hogy igaz premisszákból igaz konklúzióhoz vezetnek, a nemkonklúzív következtetések még akkor sem garantálják a konklúzió igazságát, ha igaz premisszákra helyesen alkalmazzuk a következtetési eljárást: a következtetés csupán a konklúzió hihetőségét növeli. (8) ebben az értelemben nemkonklúzív: abból, hogy x része y -nak és x rendelkezik a P tulajdonsággal, következhet az, hogy y is rendelkezik P -vel, de nem következik szükségképpen. Az az érvelés, amely erre a sémára épül, komoly hibalehetőségeket tartalmaz. Tehát minden olyan problémamegoldás, amely (8)-at alkalmazza, támadható, bizonytalan, cáfolható. [415]
Hasonlóan nemkonklúzív következtetési séma (14) is, ezért ugyanez a bizonytalanság és vitathatóság jellemző nem csupán arra, ahogy a kognitív tudomány (7)-ből vagy (10)-ből (8) alapján (9)-re következtet, hanem arra is, ahogy (11)-ből (14) alapján (13c)-t levezettük. A tudományos érvelés csupán igen csekély mértékben alkalmaz konklúzív következtetési sémákat. Egyik lényegi sajátossága az, hogy minél súlyosabb problémákat vizsgál, annál inkább be kell érnie nemkonklúzív következtetési eljárásokkal. Az igazságkritérium problémájának megoldására tett javaslatunk egy olyan következtetési sor utolsó lépéseként volt megfogalmazható, amely nemkonklúzív okoskodásra épül, ezért e következtetési sor minden egyes lépése újabb és újabb bizonytalansági tényezőket épít be az érvelésbe. A kognitív nyelvészeti érvelés minden releváns pontján szembe találjuk magunkat a nemkonklúzív érvelés természetéből fakadó bizonytalanságokkal.
B) Egy antinómia. — Tudjuk, hogy a kognitív nyelvészet távolról sem egységes: egymásnak ellentmondó, egymással rivalizáló, eltérő empirikus hipotézisekre épülő elméletekből áll. Ezek egyike sem tekinthető a mindenkor felvetett ismeretelméleti problémák megoldására eleve alkalmas eszköznek. Így például a modularista hipotézis helyett ugyanolyan joggal elfogadhattuk volna kiindulópontként a holista hipotézist vagy valamely egyéb feltevést. Megkísérelhettük volna az igazságkritérium problémájának megoldására a (15)-ben összefoglalt moduláris metaelmélet helyett egy a II. 2. fejezetben vázolt felfogáson nyugvó holista metaelmélet kidolgozását.
Amennyiben ezt belátjuk, kényes kérdések vetődnek fel. Milyen szempontok, milyen kritériumok, milyen empirikus vagy teoretikus érvelés alapján választjuk ki az egymással inkonzisztens, egymással konkurráló kognitív nyelvészeti elméletek közül azt, amely alapján egy — például az igazságkritérium klasszikus ismeretelméleti problémájának megoldására alkalmasnak tartott — metaelméletet konstruálunk? Ha, mint láttuk, a korábban körvonalazott metaelméletekhez a kognitív nyelvészet valamely empirikus hipotéziséből kiindulva nemkonklúzív argumentációval jutunk, akkor milyen módon tudunk az alternatív feltevések között dönteni?
Nem vitás, hogy ezeket a kérdéseket a tárgytudományos szinten — tehát a kognitív nyelvészeti hipotézisek, illetve a rájuk épülő kognitív nyelvészeti elméletek szintjén — nem tudjuk megválaszolni. De nem tudjuk megválaszolni őket a tárgytudományos szintnél eggyel magasabb, metaelméleti szinten sem. Ugyanis a válaszok megfogalmazásához arra van szükség, hogy metaelméletek teljesítőképességét összevessük. Az összehasonlítás előfeltétele azonban az, hogy egyenként — egységes szempontok szerint — leírjuk őket. A metaelméletek leírása pedig azt jelenti, hogy eggyel még magasabb metaszintre kell lépnünk: olyan szaktudományos metametaelméleteket kell konstruálnunk, amelyek alkalmasak a metaelméletek leírására és a közöttük fennálló viszonyok feltárására: és így tovább, regressus ad infinitum. Arra a következtetésre kell tehát jutnunk, hogy az igazságkritérium klasszikus ismeretelméleti problémájának a kognitív nyelvészet empirikus és szaktudományos eszközeivel való megoldása egy ugyanolyan típusú problémába torkollik, mint Sextus Empiricus kritérium-problémája. Azaz: egy klasszikus típusú antinómia empirikus megoldási kísérlete egy klasszikus típusú antinómiához vezet.
III. Következtetések
A II. pontban bemutatott esettanulmány kiindulópontja a (K’) kérdés volt, amely úgy hangzott, hogy alkalmas-e a kognitív nyelvészet az igazságkritérium klasszikus problémájának empirikus megoldására. A modularista kognitív nyelvészet példáján azt láttuk, hogy a válasz egyértelműen igen: a modularitás kognitív nyelvészeti hipotéziséből kiindulva felépíthető egy olyan moduláris metaelmélet, amely nem csupán a [416] kritérium-problémára nyújt empirikus megoldást, hanem eredeti és hatékony módon képes kezelni a tudományfilozófia egyéb — a II. 4. pontban jelzett — centrális problémáit is. E megfontolások alapján úgy hihetjük, hogy szélesre tárhatjuk az ismeretelmélet kapuját a kognitív nyelvészet előtt. Az esettanulmány plauzibilissé teszi azt a feltevést, hogy a kognitív nyelvészet lehetőségei messze meghaladják a nyelvészet egyéb területeinek lehetőségeit. Részben a hagyományos ismeretelmélet, részben a jelenlegi tudományfilozófia súlyos és sokat tárgyalt problémáira nyújthatunk megoldást a kognitív nyelvészet egyik empirikus alaphipotéziséből konstruált metaelmélet segítségével. Ily módon a (K’)-re adott válasz általánosításaként plauzibilisnak ítélhetjük és — mindaddig, amíg az ellenkező következtetést sugalló érvek fel nem merülnek — fenntarthatjuk a (H) a) hipotézist:
(H) a) A kognitív nyelvészet lehetőségei abban rejlenek, hogy radikálisan bővíti a nyelvtudományi kutatás hatókörét: valóban alkalmas bizonyos klasszikus ismeretelméleti problémák empirikus újrafogalmazására és empirikus megoldására.
Azonban azt is láttuk az esettanulmány alapján, hogy noha a kognitív nyelvészet átlépheti a nyelvtudomány és az ismeretelmélet közötti határt, lehetőségei nem haladhatják meg a hagyományos ismeretelmélet lehetőségeit, mert szembe kell néznie részben a nemkonklúzív argumentáció, részben a klasszikus antinómiák korlátaival:
(H) b) A kognitív nyelvészet korlátai ugyanott húzódnak, ahol az ismeretelmélet korlátai: a kognitív nyelvészet alkalmazása az argumentáció nemkonklúzivitásába és klasszikus antinómiákba ütközhet.
(H) a) és (H) b) plauzibilitásának alátámasztásával választ kaptunk (K)-val jelölt alapkérdésünkre.
A kognitív nyelvész feladata ezek után az, hogy a lehetőségek határainak tágíthatóságát (H) a) szellemében kihasználva szisztematikusan felvessen és empirikus eszközeivel megkíséreljen megoldani olyan klasszikus ismeretelméleti, tudományfilozófiai problémákat is, amelyek kezelésére a nyelvészet egyéb területei nem vagy korlátozottabb mértékben képesek. Ennek a törekvésnek akár részleges megvalósítása is módosíthatja a tudományok rendszerét, a nyelvészet egyes területeinek e rendszerben elfoglalt helyét, és figyelemreméltó, bár szükségképpen vitatható meglátásokhoz vezethet.
Ugyanakkor (H) b) szerénységre int: a klasszikus ismeretelméleti problémák empirikus újrafogalmazására és megoldására tett kísérletek csupán lokálisan érvényes részeredményekkel járhatnak. Nem lehet szó arról, hogy a kognitív nyelvészet (vagy általánosságban a kognitív tudomány) elfoglalhatná az ismeretelmélet helyét és radikálisan átléphetné az utóbbi korlátait.
* A tanulmány az FKFP 330/1997. sz. pályázatának támogatásával készült.
Kertész András
The prospects and limits of cognitive linguistics
Starting from an analysis of the cognitive turn in linguistics, the paper shows that the main concern of cognitive linguistics is the empirical reformulation and empirical solution of classic epistemological problems. In this respect the paper argues for two theses by putting forward a case study. First, due to the cognitive turn, the scope of linguistics can indeed be extended to grasping epistemological problems in general and metascientific problems in particular. Secondly, however, the limits of cognitive linguistics are the same as those of epistemology itself, for the former is confronted both with classic antinomies and with the consequences of non-conclusive argumentation.
András Kertész