Gáldi László emléktáblájánál *
Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Hölgyeim és Uraim!
Kereken kilencven évvel ezelőtt, 1910. május 23-án született Miskolcon Gáldi László, akit a huszadik század magyar nyelv- és irodalomtudományának története a legsokoldalúbb, legegyetemesebb érdeklődésű, legeredményesebb tudósaink sorában tart nyilván, s aki 1941-től haláláig lakott ebben a házban, amelynek falát kegyeletes tisztelete kinyilvánításaként emléktáblával jelöli most meg Budapest XI. kerületének Önkormányzata. E nemes gesztust örömmel üdvözli a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztálya, valamint a magyar nyelvészek széles körét felölelő Magyar Nyelvtudományi Társaság. E két testületet képviselve emlékezem meg röviden Gáldi László tudományos tevékenységéről és maradandó érdemeiről.
Gáldi László Isten kivételes ajándéka volt. Zsenialitását rendkívüli sokoldalúság teljesítette ki. Elsősorban mint romanista és szlavista szerzett magának nemzetközi elismerést. Idehaza úgyszólván mindenkit tanított, aki francia, olasz vagy román szakra járt az egyetemen. Páratlan volt nyelvtudása és művészi, különösen zenei fogékonysága. Maga is írt gazdag gondolati tartalmú verseket, készített műfordításokat. Mindez képessé tette arra a ritka teljesítményre, hogy idegen nyelvű: francia, olasz és román stilisztikákat írjon, költői stílusokat elemezzen, verstani kutatásokat végezzen az említett három újlatin nyelven kívül a magyarban, az oroszban, az újgörögben és rokon finnugor nyelvekben is. Az „Ismerjük meg a versformákat” című könyve szélesebb olvasóközönséghez szól, és arról tanúskodik, hogy az igazi tudós, még ha idegenkedik is az úgynevezett tudományos ismeretterjesztéstől, ebben a műfajban is tud kimagaslót alkotni. Foglalkozott román és francia nyelvtörténettel, a magyarországi latinság szókincsének etimológiai kérdéseivel és számos más bonyolult problémával is.
A lexikográfia elméletét és történetét egyaránt elmélyülten művelte. A szótárírás történetéből választotta már egyetemi doktori értekezésének tárgyát is (A magyar szótárirodalom hatása a románra. 1932.), majd évtizedekkel később azét a nagy művéét, amellyel elnyerte az akadémiai doktori fokozatot (A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban. 1957.). Gáldi László gyakorlati szótárírói tevékenységének fő dokumentuma, az egykori kollégiumi diáktársával és mindvégig hű barátjával, Hadrovics Lászlóval együtt szerkesztett, több terjedelmi változatban és számos kiadásban, milliós példányszámban közkézen forgó orosz—magyar és [509] magyar—orosz szótár nem szorul méltatásra. Emellett még spanyol—magyar és magyar—spanyol szótárt is szerkesztett. Legnagyobb szótárszerkesztői megbízatása az úgynevezett Akadémiai Nagyszótár elkészítése volt. Gáldi László terveket készített a szótár koncepciójára, Wacha Imrével közzétette a Nagyszótár próbaszócikkeit. Nem rajta múlott, hogy ez a roppant vállalkozás nem jutott el a megvalósulás stádiumába. Eredetileg az Akadémiai Nagyszótár „fiókvállalkozásaként” indult a Petőfi-szótár. Ennek a munkálatait is Gáldi László irányította, amíg csak egészsége engedte. A második kötet egy megszerkesztett anyagrészét még ellenőrizni tudta, de két hét múlva, 1974. február 5-én, hatvannegyedik életévében meghalt.
Gáldi László munkássága, személyisége nemcsak a nyelvtudomány különböző ágazatait, hanem a nyelvtudományt és az irodalomtudományt is összekapcsolta. A nyelvészetet alkalmazott művelődéstörténeteként fogta fel, szüntelenül hangoztatta az európai horizont fontosságát, s a „Dunának, Oltnak egy a hangja” sugallata szerint kereste azt, ami bennünket szomszédainkkal összeköt. Programot hirdetett a „Dunatáj nyelvi alkata. A Dunatáj irodalmi fejlődése” (1947.) című korszakos jelentőségű értekezésével. Igényességét jól jellemzi, hogy egyszer valakihez tréfásan-patetikusan így szólt: „Nem olvas franciául? Hogyan tud Maga létezni?”
Gáldi Lászlót erős szálak fűzték a XI. kerülethez, közelebbről a Gellért-hegyhez és a Lágymányoshoz. Osztozott vele jóban-rosszban. Az 1929-es tanévvel kezdődően ifjúságának legszebb éveit a Ménesi úton töltötte, a francia mintára alapított és működtetett, az ország szellemi elitjét nevelő Eötvös Collegiumban, s később annak volt legendás tanára mindaddig, amíg csak ezt a nagyszerű intézményt 1950-ben fel nem oszlatták. S itt, az akkor még Verpeléti útnak hívott utca 13. számú házában vészelte át 1956 októberének—novemberének válságos napjait, amikor a Körtéren barikádok magasodtak, tankágyúk és páncéltörők dörögtek, épületek omladoztak. De Gáldi László, sztoikus nyugalmával cáfolva az „inter arma silent musae” érvényét, az óvóhelyül szolgáló pincében is rendíthetetlenül dolgozott. Ahhoz a nagyívű előadáshoz gyűjtötte akkor is a szóanyagot, amelyet az orosz szókincs újlatin nyelvi elemeiről 1958-ban tartott egy nemzetközi szakmai kongresszuson. Megindító jelenet: az utcákon az Apokalipszis rémségei tombolnak, az itteni pince félhomályában pedig egy olvasmányaiból cédulázgató szemüveges nagy magyar tudós végzi a magára rótt napi penzumot.
Hölgyeim és Uraim! Hajtsunk fejet Gáldi László nem halványodó emléke előtt! Töltsön el bennünket megelégedettséggel annak tudata, hogy mától fogva a zseniknek, a tudományos és művészeti világ tündöklő csillagainak kijáró emléktábla örökíti meg az ő alkotó pályája fontos állomáshelyét is!
* Elhangzott 2000. május 23-án a Budapest XI. Karinthy Frigyes út 13. számú ház falán elhelyezett emléktábla avatási ünnepségén.
Kiss Lajos