Oldalak: 418 419 420 421 422 423 424 425 426 427 428 429 430 431 432 433 434 435 436
Benyomáskeltési stratégiák a társalgásban
1. Bevezetés. — A mai nyelvtudományban már egyáltalán nem számít újszerűnek a nyelvhasználat társadalom-lélektani alapokra támaszkodó kutatása. Nem is nélkülözhető ez a szemlélet abban az esetben, ha a társalgást irányító tényezőket, kommunikációs stratégiákat szeretnénk jobban megismerni, hiszen a legtöbb fölvetődő kérdésre a nyelvi viselkedés személyközi természetében találhatjuk meg a választ.
A szociálpszichológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy a modern társadalmakban érvényesülő érintkezési gyakorlatot nagyban meghatározza az ún. énmegjelenítés (self-presentation) vagy benyomáskeltés (impression management) motívuma. Feltételezhető ezért, hogy léteznek olyan, a benyomáskeltés jelenlétére visszavezethető általános elvek, stratégiák, amelyek hatással vannak a társalgás menetére. Ezek természetesen nem annyira előírt, „szerződésszerű”, tudatosan alkalmazott szabályok, mint inkább ösztönös késztetések, amelyek mégis világosan kikövetkeztethetők egy szűkebb vagy tágabb beszélőközösség nyelvi produkciójából. A jelen dolgozatnak három célja van: (1) a benyomáskeltésre vonatkozó szociálpszichológiai ismeretek nyelvészeti alkalmazása, illetve azoknak a pragmatika eredményeivel való ötvözése révén hozzájárulni a társalgás elveinek rendszerezéséhez, (2) elsősorban a mai magyar nyelvhasználat anyagából merítve adatokkal illusztrálni a benyomáskeltés jelentőségét a társalgásban, illetőleg (3) a szóban forgó szociálpszichológiai és pragmatikai elméletek fényében, a nyelvi példák elemzésével körvonalazni a nyelvi benyomáskeltés főbb stratégiáit.
A témafölvetés, a megoldás keresésének módja és a terminológia egyaránt tudományközi. Az érvelés többek között azt igyekszik alátámasztani, hogy a nyelvhasználattal foglalkozó tudományszakok fogalmai, eredményei között lehetséges és szükséges a kapcsolódási pontokat keresni, és ezeket a nyelvi benyomáskeltés vizsgálatakor meg is lehet találni.
2. A) A szociálpszichológiai alapok. — Az embert mint társas lényt szemlélő szociálpszichológia tudományában axiómának számít, hogy a viselkedés a személyiségi jegyektől és a cselekvési szituációtól egyaránt függ. A cselekvési környezetet azonban nem vagyunk képesek a maga teljességében, objektív valójában látni, hanem állandóan értelmezni próbáljuk, így voltaképpen az adott szituáció egyéni észlelése, értelmezése határozza meg a reakcióinkat (Atkinson, R. L. et al., Pszichológia. Osiris, Bp., 1997. 513). Minden cselekedet valamilyen benyomást vált ki azokban, akik megfigyelik. Ezt fölismerve az emberek egyéni és társas szükségleteikhez mérten kísérletet tehetnek a másokban kialakuló hatás befolyásolására. Az erre irányuló motiváció mértékét a közösségi létben formálódó személyiség és a társas helyzet milyensége határozza meg.
A külvilágból szerzett, önmagunkra vonatkozó információkat az én (self) szervezi egybe. Az én, illetőleg az én valamely rétege az interakcióban szükségképpen hozzáférhetővé válik a partnerek számára. Ennek tudatosulásával a viselkedő nem egyszerűen „elszenvedi” énjének megmutatkozását, hanem bizonyos mértékig megjeleníti azt. A kérdés módszeres tanulmányozása Erving Goffman szemléletformáló könyvének (The Presentation of Self in Everyday Life. Doubleday Anchor, Garden City, New York, 1959.) kiadásával vette kezdetét. Goffman előfeltevése szerint a társas viselkedés természetének jobb megismeréséhez nem a személyiségjegyek vagy a belső emberi motívumok spekulatív elemzésén keresztül vezet az út, hanem annak a felszíni képnek a mélyreható vizsgálatával, amelyet mások számára alkotunk meg nyilvános helyzetekben. [418] Érdeklődése a közösségi lét cselekvési gyakorlata iránt föltárta az én megmutatkozásának és a többé-kevésbé valamennyiünk által gyakorolt kapcsolatszervezési rituáléknak a jelentőségét.
A hatékony, zavarmentes együttműködés megkívánja, hogy az interakcióba lépő felek rendelkezzenek bizonyos információkkal egymás szociális státusáról, világnézetéről, érdeklődéséről, szakértelméről, szavahihetőségéről és még számtalan egyéb tulajdonságáról. 1 Sokszor azonban igen nagy nehézségekbe ütközik szabatos kinyilatkoztatásuk, illetve fölismerésük — ezen a ponton jut stratégiai szerephez az énmegjelenítés. Segítségével vezérfonalat adhatunk és kaphatunk a szituáció értelmezéséhez, továbbá benyomásokat közvetíthetünk arra vonatkozólag, hogy mások hogyan kezeljenek bennünket, mi pedig mit vár(hat)unk el partnereinktől.
Goffman neve szorosan összefonódott a társas viszonyok dramaturgiai elméletével (szellemtörténeti analógiáira l. Schlenker, B. R., Impression Management. Brooks/Cole, Monterey, 1980. 33—4). A modell azt a hasonlatosságot kamatoztatja, amely a társas interakciók és a szerepjáték, illetőleg az interakciók körülményei és a színházi szituáció között fedezhető fel. A színházi kifejezések olyan jól illenek az emberi kölcsönviszonyok elemzéséhez, hogy Goffman egész terminológiáját rájuk alapozza. A színi előadásokra emlékeztetnek nyilvános szerepléseink: begyakorolt „forgatókönyvek” biztosítják, hogy ne kelljen az ismétlődő szituációkat újraértelmezni, van lehetőség a „kellékek” előkészítésére, a „színpadra lépést” megelőző „próbára”. A legnagyobb hangsúlyt pedig a homlokzat (face) megmunkálására fordítjuk, amely a kontextusnak megfelelő (általában pozitív) társadalmi értékek bemutatását célozza. A homlokzat Goffmannál az énnek egy — rendszerint rögzített formájú — képe: meghatározza a helyzetet a megfigyelők számára, akár szándékosan, akár akaratlanul közvetíti a szereplő (Goffman, E., A hétköznapi érintkezés szociálpszichológiája. Gondolat, Bp., 1981. 109—11). Tartalmaz természetesen nyelvi fordulatokat is, hiszen a verbális föllépés erőteljesen befolyásolja a partnerek következtetéseit, válaszreakcióit.
Az egyén szerepjátékával rendszerint arra törekszik, hogy megfeleljen a közösségben elfogadott normáknak. Amennyiben valamely tulajdonsága, cselekedete önhibáján kívül, mulasztás miatt vagy más okból nincs összhangban az elvárásokkal, megpróbálja leplezni azt. Goffman az illetlennek minősülő kedvtelések és megtakarítások eltitkolása mellett fölsorol hat olyan általános viselkedési stratégiát, amelyet az én megmutatásában az emberek akarva vagy akaratlanul követni látszanak (Goffman i. m. 125—45; l. még Csepeli példáit, kiegészítéseit: Csepeli Gy., Szociálpszichológia. Osiris, Bp., 1997. 306): (1) a tevékenységgel összeegyeztethetetlen motivációk eltitkolása, (2) a hibák elrejtése, (3) a végeredmény előtérbe helyezése a keletkezés folyamatának leplezésével, (4) a tisztátalan háttérmunkálatok elfedése, (5) egyes értékek föláldozása mások javára, (6) nemes indítékok kinyilvánítása.
Mint az eddigiekből is kiderül, az én számos forrásból építkező, szerepek egész sorát magában foglaló képzetegyüttes. Nincs olyan interakció, amelyben minden aspektusa föltárulkozna. Ami egy-egy alkalommal megmutatkozik belőle, az — Cooley fogalmával élve — a körülmények által meghatározott tükör-én (looking-glass-self) (l. Pataki F., Az én és a társadalmi azonosságtudat. Kossuth, Bp., 1982. 73). A fölsorolt stratégiák közös jegye, hogy — a hasonlatnál maradva — az emberek igyekeznek a tükröt úgy [419] igazítani, hogy a kibontakozó kép megfeleljen társas szükségleteiknek. Ez azonban nemcsak a szerephelyzetekre érvényes, hanem az érintkezés minden válfajára. A dramaturgiai keret, jóllehet kitűnően magyarázza a hétköznapi élet megannyi viselkedéses jelenségét, óhatatlanul szűkíti a vizsgálható kontextusok körét, ezért a mai szociálpszichológia nem ezen belül, hanem ennek az érvkészletét is fölhasználva vizsgálja az énmegjelenítés kérdését. Goffman munkásságának a stratégiák szem előtt tartása mellett a továbbiakra nézve talán az a legfőbb tanulsága, hogy másokkal való kapcsolatainkban igyekszünk észrevétlenül irányítani a rólunk szerzett benyomásokat, mégpedig az előnyös oldalakra terelve a figyelmet.
Közel egy időben Goffman könyvének megjelenésével Edward Jones az énmegjelenítés egy másik, szélesen értelmezett stratégiáját, a hízelgést kezdte el tanulmányozni gondosan megtervezett laboratóriumi kísérletsorozattal. Nézete szerint a hízelgés „a társas viselkedés azon epizódjainak a sűrítése, amelyek célja a cselekvő vonzerejének növelése a célszemély szemében” (Jones, E. E., Ingratiation. Appleton-Century-Crofts, New York, 1964. 2). Ez a tág meghatározás a következő alstratégiákat fogja át: a másik ember feldicsérése (egyszerű hízelgés), a vélemények, ítéletek és a viselkedés konformitása, a közvetlen öndicséret és a szívességek. A hízelgési stratégia kiválasztása erősen függ a partnerek közötti státusviszonyoktól. Hátterében nem föltétlenül valamilyen konkrét szerzemény elérésének reménye áll, hanem az elfogadtatás szükséglete: az a tény, hogy a társak elfogadnak bennünket, már önmagában is jutalmazó hatású.
Az első benyomáskeltésről szóló monográfia a témában Barry Schlenker „Impression management” c. munkája (Schlenker i. m.), mely a következőképpen definiálja a kulcsfogalmat: a benyomáskeltés annak a tudatos vagy öntudatlan kísérlete, hogy ellenőrzésünk alatt tartsuk az általunk kivetített képzeteket a valóságos vagy elképzelt társas interakciókban. Ha ezek a képzetek én-vonatkozásúak, akkor a viselkedés énmegjelenítésnek nevezhető (i. m. 6). Kétséges persze, hogy vannak-e egyáltalán az általunk kivetített képzetek között olyanok, amelyeknek semmilyen éntartalmuk nincsen. Ezt fölismerve ma már inkább szinonimaként használják a két kifejezést (l. Leary, M. R., Self-Presentation. Impression Management and Interpersonal Behavior. Brown & Benchmark, Madison, 1995. 2).
Schlenker szerint az emberi cselekvés nem véletlenszerű, hanem szükségszerűen bizonyos mintákat és terveket követ: ezek meghatározzák, hogyan látjuk önmagunkat, a minket körülvevő világot, és emellett kifejezik azzal kapcsolatos vágyainkat, hogy mások miként kezeljenek bennünket. Feltételezi egy általános viselkedésszabályozó törekvés, az asszociációs alapelv (Association Principle, a továbbiakban: AP) létezését, amely mindenkit a vágyott képzetekkel való azonosulásra, illetőleg a nem vonzóaktól való elhatárolódásra késztet (Schlenker i. m. 105—10). Az AP emellett azt is jelenti, hogy az egyén maximalizálni próbálja a már magáévá tett tulajdonságok, kapcsolatok vonzerejét, illetve minimalizálni az általuk keltett esetleges ellenszenvet a partnerek előtt. Schlenker az asszociációk létrehozása mellett részletesen foglalkozik az énleírásokkal, az attitűdök és hiedelmek kifejezésével, a nem verbális magatartással, a külső eszközök (megjelenés, kellékek, díszletek) elrendezésével stb. A számos kísérleti eredménnyel igazolt általános énmegjelenítési eljárásokat (a szociálpszichológiában szokásos elnevezéssel: taktikák at) Mark Leary újabb összefoglaló munkája az alábbiak szerint tárgyalja (Leary i. m. 16—38): (1) énleírások: az egyén oly módon jellemzi önmagát, hogy ezzel az általa óhajtott benyomást közvetítse másoknak, (2) attitűdkinyilvánítások: olyan attitűdök hangoztatása, amelyek bizonyos tulajdonságok, érzelmek birtoklását sugallják, (3) attribúciós számadások: a benyomáskeltő úgy magyarázza a viselkedését, hogy fönntarthasson vele egy meghatározott szociális képet magáról, (4) emlékezetbeli [420] „találékonyság”: visszaemlékezés valóságos eseményekre, emlékek kitalálása vagy elhallgatása énbemutatási megfontolásokból (ha valamilyen cselekedet nincs összhangban az egyén korábbi attitűdjével, a bizonytalanság látszatának elkerülése arra sarkallhatja, hogy új attitűdöt fogalmazzon meg, és azt régi meggyőződésének állítsa be 2 ), (5) nem verbális viselkedés: a nyelvi üzenetek rendszerint a nem verbális jelzések gazdag készletével párosulnak, amelyek megerősítik, módosítják vagy teljesen fölváltják a szavak konvencionális jelentését, (6) társas azonosulás: nyilvánosság előtti közösségvállalás/elhatárolódás meghatározott személyekkel/személyektől (lényegében az AP-ről van szó), (7) konformitás és engedelmesség: viselkedéses alkalmazkodás a társas normákhoz és/vagy a mások által előnyben részesített választásokhoz, (8) díszletek, kellékek és a megvilágítás: a fizikai környezethez tartozó dolgok énmegjelenítéses szándékú fölhasználása, elrendezése, (9) egyéb stratégiák: proszociális viselkedés, agresszivitás, sport és testgyakorlás, kockázatvállalás (gyorshajtás, szenvedélyek), csoportmunka stb.
Az általánosan alkalmazott énmegjelenítési módszereken túl a szociálpszichológusok különös figyelmet szentelnek a kínos társas szituációk során alkalmazott viselkedési stratégiáknak. Kínos társas szituációval (social predicament) akkor találja magát szemben az egyén, amikor valamilyen esemény nem kívánatos következtetéseket válthat ki származását, jellemét, viselkedését, jártasságait vagy indítékait illetően (Schlenker i. m. 125; Tedeschi, J. T., Reiss, M., Verbal Strategies in Impression Management. In: Antaki, C. (szerk.), The Psychology of Ordinary Explanations of Social Behaviour. Academic Press, London, 1981. 271). Ahhoz, hogy felismerje egy helyzet kínos voltát, mérlegelnie kell mások rá vonatkozó benyomásait, attribúcióit. Ennek megfelelően a benyomáskeltési folyamat kétféle értelmezést foglal magában. Az egyik a cselekvő saját helyzetmeghatározása (miért és mennyire kellemetlen a szituáció), a másik a kényelmetlenség elhárítására kiválasztott nyilvános magyarázat. A szóba jöhető verbális stratégiák (kifogások keresése, indoklások, kitérések, cáfolatok, bocsánatkérések, hibáztatások) számbavétele után Tedeschi és Reiss azt a hipotézist állítja föl, hogy az emberek sikeres vagy sikertelen produkcióikról olyan attribúciókat alakítanak ki, amelyek a lehető legkedvezőbb (vagy a legkevésbé kedvezőtlen) fényben mutatják be őket, és amelyek meggyőződésük szerint a jövőre nézve is feloldják a helyzet kínosságát (i. m. 308—9). A benyomáskeltés szemszögéből nézve a kinyilvánított attribúció arra szolgál, hogy általa megszerezzük mások helyeslését, mégpedig azáltal, hogy a nyilvánosság előtt saját érdemeinknek tudjuk be a jó dolgokat, és ezzel együtt csökkenteni próbáljuk a felelősségünket a rossz dolgokért (Hewstone, M. et al., Szociálpszichológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1997. 155).
Annak az alapvető kérdésnek a megválaszolásához, hogy voltaképpen mi a motivációs háttere a benyomáskeltés jelenségének, érdemes az egyén számára elsődleges funkcióiból kiindulni. Eszerint egyfelől segít kiváltani a kívánt hatást a partnerekből, létrehozza és fenntartja az énazonosságot és az énbecsülést, valamint szabályozza az élmények érzelmi vonatkozásait (Leary i. m. 40—4). Néhány esetben mindemellett az elfogadtatás [421] belső szükségletét is kielégíti. A nyereség, amelyet az egyén az én kívánatos megjelenítésével megszerez, jótékony hatással van magára az interakcióra, sőt végső soron hasznos az egész társadalom számára.
Azt a motivációs bázist, amely arra ösztönzi az egyént, hogy kedvező képet igyekezzen kialakítani magáról másokban, Leary énmegjelenítési motivációnak nevezi. Annak függvényében vagyunk motiválva mások rólunk szóló észleleteinek kontrollálására, hogy mennyire tartjuk céljaink elérése szempontjából relevánsnak mások benyomásait, céljaink mennyire értékesek, fontosak számunkra, és tapasztalunk-e valamilyen ellentmondást aktuális és ideálisnak gondolt megítélésünk között az adott szituációban (i. m. 54).
Általában véve mégiscsak tisztázhatatlannak látszik, hogy a benyomáskeltés, az énmegjelenítési stratégiák alkalmazása mennyiben tudatos és mennyiben önkéntelen viselkedés. Az emberek személyiségjegyeik szerint nyilvánvalóan különböznek egymástól az önmegfigyelés mértékében, továbbá olyan közösségi hatások, mint a mintakövetés, a divat, valamint a helyzeti tényezők (pl. egy kínos szituáció) valamelyest elfedik a reakciók hátterét. A társadalom egészét figyelembe véve azonban nem lehet véletlen a benyomáskeltés keretében tárgyalható jelenségek nagy száma és gyakori megnyilvánulása. Ennek megfelelően az énbemutatásra szolgáló nyelvi stratégiák elemzésében nem az egyes ember viselkedésbeli tudatosságát kívánom hangsúlyozni, hanem azt az egyéni és személyközi funkciót, amelyet a szóba kerülő kommunikációs eszközök betöltenek vagy betölthetnek.
B) A pragmatikai alapok. — Az előzőekben tárgyalt általános viselkedési stratégiákat az azonos lélektani motiváció köti össze. Ahhoz azonban, hogy teljesebb képet kapjunk az emberi interakciók természetéről és így magáról a társalgásról, ki kell egészíteni az elmondottakat a pragmatikai kutatások legfontosabb eredményeivel.
Paul Grice „Logika és társalgás” című cikkében (Logic and Conversation. In: Cole, P., Morgan, J. L. szerk., Syntax and semantics, vol. 3. Academic Press, New York, 1975. 41—58) fölhívja a figyelmet azokra a körülményekre, amelyek a társalgást annak tárgyától függetlenül irányítják. Feltételezése szerint bármilyen beszélgetés résztvevői közös célt vagy legalábbis egy közösen elfogadott és elvárt irányt követnek, s ezt együttműködési alapelvnek (Cooperative Principle, a továbbiakban: CP) nevezi el (i. m. 45). Ennek párhuzamait megtalálhatjuk a nem (vagy nem elsősorban) beszélgetéses jellegű érintkezésekben is, így a CP voltaképpen általános viselkedésszervező konvenció. A hatálya alá tartozó maximákat a szerző a társalgásra összpontosítva fogalmazza meg (i. m. 45—6, áttekintésükre l. a 2. ábrát). Rájuk támaszkodva fejti ki implikatúra-elméletét, amely szerint a CP betartása mellett valamely maxima megsértésével a beszélő egy olyan gondolatot akar partnere tudomására hozni, amely explicit módon nincs benne a megnyilatkozásban, de kikövetkeztethető együttesen a szavak konvencionális jelentéséből, a CP-ből és maximáiból, a megnyilatkozás nyelvi vagy egyéb kontextusából, más háttérismeretekből, valamint abból a kölcsönös feltevésből, hogy a föntiek minden résztvevő számára relevánsak és hozzáférhetők (i. m. 50).
Grice társalgási elveivel kapcsolatban többféle bírálat fogalmazódott meg a szakirodalomban (vö. Leech, G. N., Principles of Pragmatics. Longman, London—New York, 1983. 79—103; Mey, J. L., Pragmatics. Blackwell, Oxford—Cambridge, 1993. 67—82; Bańczerowski, J., A nyelvi közlés rejtett pragmatikai információiról. Nyr. 1997: 49—62). Ezek egyik csoportja az ellentmondások, átfedések föloldására törekszik. Harnish például a mennyiség és a minőség kategóriáját összevonhatónak tartja, és az így származtatott maximát ekképpen definiálja: „Tedd az evidenciád által igazolható legerősebb releváns állítást” (idézi: Leech i. m. 85). Smith és Wilson, majd őket bírálva Leech [422] a Grice által pontosan ki nem fejtett relevanciafogalmat igyekszik explicitté tenni: „egy U megnyilatkozás akkor releváns egy beszédhelyzetben, ha értelmezhető a beszélő vagy a hallgató valamilyen társalgási céljához való hozzájárulásként” (i. m. 94). Sokan úgy látják, hogy a grice-i maximák nem adnak számot a nyelvi kommunikáció minden aspektusáról, ezért kiegészítésre szorulnak (pl. Leech i. m.), és vannak, akik másféle alapelvvel, illetve alapelvekkel magyarázzák a konverzáció jelenségeit (pl. Sperber, D., Wilson, D. i. m.). Maga Grice is elismeri, hogy egyes maximák megsértése nem ugyanolyan következményekkel jár az interakcióra nézve, mint másoké, illetőleg számos egyéb (esztétikai, szociális vagy erkölcsi) maxima létezik, amelyeket a társalgók rendesen követnek, és modelljét általánosítani (bővíteni?) kellene annak érdekében, hogy például a nyelvi befolyásolás folyamata szintén értelmezhető legyen a keretein belül (Grice i. m. 46—7). Mivel a társalgást célirányos, racionális viselkedésnek tekinti, rendeltetését pedig a lehető leghatékonyabb információcserében látja, maximái tulajdonképpen az ideális, adekvát nyelvhasználat iránti filozófiai kívánalomból fogannak (i. m. 47—8). Ez a dolgozat azonban több olyan nyelvhasználati jelenséggel kíván foglalkozni, amelyekre a grice-i elmélet csak áttételesen terjeszthető ki. Az implikatúra-modell azonkívül legföljebb csak arra adhat választ, hogy hogyan sértik meg a megszólalók az együttműködés egyik-másik maximáját, következtetésre késztetve a hallgató(ságo)t, de arra nem, hogy tulajdonképpen miért teszik ezt. Ebből a szempontból sok mindenre magyarázattal szolgálhat az énmegjelenítési motiváció és a benyomáskeltési stratégiák modellje, amely tehát nem pusztán a leírása, hanem a magyarázatra is törekszik (vö. Sperber—Wilson i. m. 31—8).
Leech úgy véli, hogy a Grice által vázolt keret nem minden társalgási jelenség értelmezéséhez elegendő, ezért szükség van más, udvariassági maximák feltételezésére is (Leech i. m. 131—9). Az udvariassági maximák a szerző által az együttműködési alapelvhez csatolt udvariassági alapelv (Politeness Principle, a továbbiakban: PP) alkategóriái, és a személyközi retorika formálásában kapnak szerepet. Az udvariasságnak azonban nem kapjuk meg a pontos meghatározását Leechtől, ugyanis csupán annyit mond, hogy bizonyos beszédtettek inherensen udvariasak, mások inherensen udvariatlanok, illetve, hogy a PP lényegében arra vonatkozik, hogy növeljük minél nagyobbra az előzékeny aktusok udvariasságát („pozitív udvariasság”), és csökkentsük a lehető legkisebbre az udvariatlan megnyilvánulások következményeit („negatív udvariasság”) (i. m. 83—4). Eltekintve attól, hogy az udvariasság erősen relatív (Mey i. m. 68) és kultúrafüggő (Bańczerowski J., A nyelvhasználat elvi és etikai dimenziói. Nyr. 1998: 16—7) pragmatikai kategória, Leech a PP-vel voltaképpen a társalgás szociális, interperszonális természetét hangsúlyozza. Figyelemre méltók azok a párhuzamok, amelyek a benyomáskeltés általános viselkedési stratégiái (pl. Schlenker asszociációs elve) és Leech udvariassági szándékból eredeztetett maximái között ismerhetők fel. Leech könyvében bevezet még két, ún. magasabb rendű elvet (az irónia és az ugratás elvét), valamint további két, az udvariasság körétől független maximát a túlzó és eufemisztikus megszólalások számára. Leech udvariassági maximáit és egyéb elveit az 1. ábra foglalja össze.
Az énmegjelenítésről mondottakat Leech konverzációs elveivel egybevetve világosan látszik, hogy az udvariasságnak nagyon sok köze van a benyomáskeltéshez. Leech azonban nem tekinti céljának, hogy fölkutassa a konverzációs maximák szociálpszichológiai hátterét. Nem magyarázza meg, miért használnak a társalgók bizonyos nyelvi fordulatokat, hanem az adatokból pusztán általánosításokat tesz: olyan elveket vezet le, amelyek szerepet játszhatnak a kommunikátorok nyelvi választásaiban. Kérdéses marad viszont a kulcsfogalom, az udvariasság mibenléte már csak azért is, mert meghatározás hiányában nem ellenőrizhető, hogy a megfogalmazott maximák kiterjednek-e az [423] udvariasság valamennyi nyelvi jelenségére, és hogy a tárgyalt nyelvi jelenségek valóban (csak) az udvariasság megnyilvánulásai-e. Mindazonáltal Leech megállapításai — ahogyan azt látni fogjuk — mindenképpen forrásértékűek a benyomáskeltő nyelvhasználat elemzésében.
1. ábra
Brown és Levinson udvariassági univerzáliái (Brown, P., Levinson, S., Politeness. Some Universals in Language Usage. Cambridge University Press, Cambridge, 1987.) [424] szociálpszichológiai alapozásúak. A szerzőpáros a goffmani homlokzat óvásával hozza kapcsolatba azokat az irracionálisnak tűnő egyezéseket, amelyek a legkülönbözőbb nyelvek között fennállnak, holott eltérést jelentenek a maximálisan hatékony kommunikációs módoktól. Elméletük nem a társalgás végső alapelvét vagy alapelveit próbálja körvonalazni, hanem nagy számú kommunikációs stratégia feltételezésével részeire bontja, aztán újra fölépíti a nyelvi udvariasság eszköztárát. Legfontosabb fogalmai a negatív homlokzat (minden embernek az a kívánsága, hogy cselekedeteiben mások ne akadályozzák), a pozitív homlokzat (minden embernek az a kívánsága, hogy vágyai legalább néhány más ember számára kívánatosak legyenek) és a homlokzatfenyegető aktus (a beszédaktusok azon típusa, amely lényegéből adódóan fenyegeti a homlokzatot). A stratégiák részletekbe menő tipológiájának bemutatására e helyütt nincs mód. Szintén hivatkozási alapjai lesznek viszont a nyelvi példák elemzésének, jóllehet a jelen dolgozat annyiban közelebb áll a grice-i és leech-i pragmatikai hagyományhoz, hogy a lehető legáltalánosabb magyarázatokat és a lehető legegyszerűbb, legszemléletesebb összefüggéseket keresi a társalgási jelenségek modellezésében.
3. A nyelvi benyomáskeltés stratégiái és főbb eszközeik. — Mivel a nyelvészet számára csak abban az esetben lehet hasznos a benyomáskeltési elmélet és a benyomáskeltő stratégiák tanulmányozása, ha az kimutathatóan leképeződik a nyelvhasználatra (vagy akár a nyelvi rendszerre is), meg kell határozni a nyelvi benyomáskeltés jelentéstartalmát: olyan nyelvi elemek használata, amelyeknek a (illetőleg: nyelvi elemek olyan használata, amely) segítségével a beszélő mások róla alkotott képét igyekszik befolyásolni (Nemesi A. L., Miként viselkedünk a szavakkal? Benyomáskeltés és nyelvhasználat: Nyr. 1997: 493). Ez a megfogalmazás illeszkedik a schlenkeri benyomáskeltés-értelmezéshez, és nyilvánvaló az összefüggése Péter Mihály expresszivitás-definíciójával: „nyelvi expresszivitáson általánosságban a nyelvi eszközöknek olyan használatát (illetve: olyan nyelvi eszközök használatát) értjük, amely a kommunikáció hatékonyságának fokozása érdekében a jelvevő(k) figyelmét magukra a nyelvi eszközökre, a nyelvi megformálás módjára is vonja” (Péter M., Érzelemkifejezés, stílusérték és expresszivitás a nyelvben: ÁNyT. 15: 231). Ez nem véletlen, hiszen a nyelvi benyomáskeltéshez legközelebb álló stilisztikai kategória éppen a nyelvi expresszivitás.
A nyelvi benyomáskeltésnek azért van nagyon nagy jelentősége a társalgásban, mert hatással van a hallgató(ság) nyelvi értékítéletére. A nyelvi értékítélet, mint bármiféle más értékítélet, szerves velejárója a társas interakcióknak: valamely nyelvi forma vagy formák használata alapján akarva-akaratlanul magáról a nyelvet használó egyénről — személyiségéről, státusáról, műveltségéről, származásáról stb. — gondolunk, feltételezünk bizonyos dolgokat (Kiss J., Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1995. 145). Ezzel a kommunikátor rendszerint tisztában van, és az énmegjelenítési motiváció arra ösztönzi, hogy erőfeszítéseket tegyen a nyelvi értékítélet irányítására. Szociolingvisztikai vizsgálatok bizonyítják például, hogy az emberek általában igye-keznek korrigálni a nyelvjárásias beszédet, mert azt alacsony társadalmi állással, kisebb intelligenciával, fizikai munkakörrel szokta a köztudat gondolatban összetársítani (Kiss: i. h.). A vélemény kialakítása persze mindig attól függ, milyen normához viszonyít a hallgató. Mégis, a nyilvános kommunikációban többnyire a tágabb közösség szokásrend-szere (nyelvi tekintetben a standard) a mintaadó, ennek van a legnagyobb presztízse (Kiss i. m. 136).
A nyelvi benyomáskeltés tehát szerepet játszik a nyelvi elemek, kifejezésmódok közötti választásban, így kutatása beletartozik a pragmatika Verschueren által fölvázolt [425] programjába (Verschueren, J., Understanding Pragmatics. Arnold, London—New York, 1999.). Verschueren szerint a nyelvhasználat nem más, mint szüntelen nyelvi választás (i. m. 55—69). Ezek a választások kiterjednek a nyelvi rendszer minden szintjére, a területi, társadalmi vagy funkcionális szempontból megosztott variációkra, és a tudatosság bármely fokát képviselhetik. Fontos megjegyezni, hogy nem csupán nyelvi formák szelekciójáról van szó, hanem stratégiákéról is. Nyelvhasználati stratégiákon pedig az explicit és implicit jelentésgenerálás közötti egymásra hatás kiaknázásának módozatai értendők (i. m. 156).
Feltételezhető, hogy a választások valamilyen mértékben kihatnak a nyelv életére oly módon, hogy változásokat indukálnak, illetve hozzájárulnak más tényezők (pl. az analógia, a gazdaságosságra törekvés, a más népekkel, nyelvekkel való érintkezés stb.) által megindított vagy támogatott folyamatok menetéhez, végkifejletéhez. Mind a szinkrón, mind a diakrón nyelvészetben több, a nyelvi benyomáskeltéssel érintkező magyarázó fogalom használatos (például a nyelvi attitűdök, a presztízs, a stigmatizáció, a hiperkorrekció, a sznobság, a mintakövetés, a divat). A kérdés alaposabb vizsgálata a nyelvtörténet és a pragmatika elméletének, módszertanának ötvözését teszi szükségessé.
A) Ha a benyomáskeltő viselkedésformákat közös motivációs alapból származtatjuk, a nyelvi benyomáskeltés stratégiáit is vissza kell tudnunk vezetni egy átfogó tapasztalati tézisre, amely mindannyiunk kommunikációs magatartásában tetten érhető. Nevezzük ezt nyelvi benyomáskeltési stratégiának, és fogalmazzuk meg ekképpen: az emberek általában olyannak igyekeznek mutatni magukat a társalgásban, amilyennek szeretnék, ha mások látnák őket (vö. Nemesi i. m. 492). A meghatározás nem mondja meg egészen pontosan, hogy milyennek is akarjuk mutatni magunkat a kommunikációban. Erről az érvényességi körébe rendelt „alstratégiák” adnak majd számot. Amit a nyelvi benyomáskeltési stratégia megfogalmazása kifejez, az a szociálpszichológiai tanulságokkal összhangban pusztán annyi, hogy az emberek tudatosan vagy öntudatlanul igyekeznek vágyaik szerint befolyásolni mások velük kapcsolatos képzeteit. Ilyen értelemben a nyelvi benyomáskeltési stratégia kultúrától független, egyetemes konverzációs törekvés lehet, nyelvi és nem nyelvi eszközei viszont természetesen kultúrafüggőek.
Ha meg akarjuk határozni általánosságban azoknak a nyelvi jelenségeknek a halmazát, amelyek a nyelvi benyomáskeltési stratégiát tükrözik, nem találunk egyetlen olyan ismert nyelvészeti kategóriát, amelynek segítségével ezt maradéktalanul elvégezhetnénk. Mindazonáltal a nyelvhasználattal foglalkozó tudományszakok több olyan terminus technicus-szal dolgoznak, amelyek — bár többé-kevésbé átfedik egymás jelöletét — alkalmasak a benyomáskeltő eszközök körülhatárolására. Vegyünk sorra közülük néhányat.
Inherensen benyomáskeltőek az expresszív nyelvi elemek. A nyelvi expresszivitás (Péter Mihálytól idézett) fogalma adja a nyelvi benyomáskeltés legszorosabb megközelítését. Kiterjedésük mégsem teljesen azonos egymással. Tekintsük például a Voltaképpen jól szerepelt az együttes megnyilatkozást olyan közléshelyzetben, amikor például egy labdarúgócsapat edzője értékelést ad munkájának eredményeiről. Megnyilatkozása nem minősíthető expresszívnek, benyomáskeltőnek viszont igen, tudniillik eufemisztikus íze van: nem minden úgy sikerült, ahogyan azt a szakvezető szerette volna (vö. Herman J., Imre S., Nyelvi változás — nyelvi tervezés Magyarországon: MTud. 32/7—8. 1987: 526). Az expresszivitás beépül a nyelvbe: nyilvánvalóan expresszívek az olyan minősítő szavak, mint a gebe, mázolmány, némber, vihog stb., az idiómák ( kereket old, bakot lő, olajra lép, pofára esik stb.), egyes képzők bizonyos jelentései (pl. a kicsinyítő képzőké: mérnökö cske , dol csi ’dollár’, színháza sdi — nem mint gyermekjáték, hanem mint felnőttek viselkedése — stb.), a túlzó értelmű összetételek ( hófehér, koromfekete stb.) és még sorolhatnánk (vö. Péter M., A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és [426] módjai. Tankönyvkiadó, Bp., 1991.). Mindez arra vall, hogy érdemes az expresszivitás és a nyelvi benyomáskeltés összefüggéseit alaposabban tisztázni. Érdekes kutatási terület lehet a benyomáskeltés grammatikalizálódásának kérdése is.
Benyomáskeltőek a stílus- és normatörések, mert az adott kontextushoz nem illő, ám valamilyen okból mégis követendőnek gondolt szándékokat, képzeteket tükröznek. A stílustörés egyik leggyakoribb esete, amikor a hivatalos ízű szavak bizalmasabb stílusú kifejezésekkel keverednek: Végtelen megtiszteltetésnek érzem, hogy a kedves szülőket én köszönthetem gyermekük névadása alkalmával, mivel ezen bébi élő bizonyítéka házasságkötésükkor elhangzott jókívánságaimnak — mondja az anyakönyvvezető (MMNyünk. 81), vagy amikor túlságosan közvetlen, affektív nyelvi formát használ valaki nagyobb nyilvánosság előtt: És hány évesek a manókák? (ti. az óvodások) — kérdezi a vetélkedő műsorvezetője a játékostól, akinek a foglalkozása óvónő. Normatörő nyelvjárási vagy regionális köznyelvi kontextusban a standard formák használata a tájnyelvi megfelelő helyett (pl. Abaújban lecet tárgyragos alakváltozat él a standard lécet helyett, a síkáló az elterjedt megnevezése a sodrófá nak; a kutacs a piszkavas nak, a műt/operál vmre vonzat él a vmvel helyett stb.).
Benyomáskeltőek a konvencionális jelentésekhez képest neológ (vagy alkalmi) kommunikációs jelentések, amennyiben újszerű viselkedésmódot jelentenek a szokásos beszédszituációban. Neológ jelentésárnyalata fejlődött ki napjainkban egyebek között a szól (pl. az élet nem arról szól, hogy… ), a lenyúl (pl. lenyúlták az összes pénzem ) és a működik (pl. a politika nem úgy működik, hogy… ) igéknek (vö.: Zimányi Á., A szól jelentésváltozása: ÉAny. 18/4. 1996: 6; Büky L., Valaki lenyúl valamit: ÉAny. 19/1. 1997: 12; Uő., Minden működik ? ÉAny. 19/5. 1997: 14).
Benyomáskeltőek a pragmatikában sokat tárgyalt társalgási implikatúrák is, ha az implikált üzenet tartalmaz az énre utaló információt. Benyomáskeltő lehet — Grice egyik példáját idézve — a második beszélő a következő beszélgetésrészletben, ugyanis abbéli tájékozottságára is utal, hogy mi áll Smith New York-i utazásainak hátterében:
— Úgy látszik, Smithnek mostanában nincs barátnője.
— Újabban sokat jár New Yorkba.
Szintén benyomáskeltő implikatúra a korábban említett Voltaképpen jól szerepelt az együttes nyilatkozat.
B) Számos kommunikációs jelenség utal arra, hogy az interakció során a felek általános törekvése a partner kíváncsiságának fölkeltése, az érdekesség képzetének közvetítése a másik számára. Ennek legfőbb eszköze a nem verbális viselkedés mellett a beszédtéma megválasztása és a nyelvi megformálás módja lehet. A mai tömegtársadalmakban a nyelvi érdeklődéskeltés azért kap különösen nagy hangsúlyt, mert az egyén gyakran kerül kapcsolatba másokkal, nagyon sok információt kap partnereitől, és közülük csak azokat jegyzi meg, amelyek valamilyen jelöltséggel bírnak számára. Az érdeklődéskeltés stratégiája vélhetően minden közösségben megmutatkozik valamilyen mértékben, legföljebb a motiváció erőssége tér el aszerint, hogy mekkora az adott közösség, mennyire gyakori az interakció a tagjai között, milyenek a kulturális szokások stb. Pátrovics Péter áttekintése (Beszédaktusok — konverzációs stratégiák — kultúrák: Nyr. 1998: 142—50) például arra enged következtetni, hogy a nyugati világban jóval nagyobb az érdeklődéskeltés szerepe, mint, mondjuk, a távolkeleten, ahol az évszázados hagyományok a szerény, visszafogott magatartásban jelölik meg a követendő mintát.
A retorikai alakzatok közül a túlzás (hiperbola) a legközkeletűbb érdeklődéskeltő nyelvi jelenségcsoport. A túlzás igazságértékét, valóságtartalmát tekintve kétségtelenül téves (Mérhetetlen magasak azok a fák!) vagy ellenőrizhetetlen (Felülmúlhatatlan [427] volt abban a szerepben!) állításforma: a végletek megragadásával erősíti az ábrázolás elevenségét. A lexikai állományból például a végtelen , az elenyésző ; az állandósult szerkezetek között az égnek áll a haja, leissza magát a sárga földig, kiszívja a vérét stb.; az „ijesztő” túlzások csoportjából a borzalmasan tetszett, eszméletlen kedves, rettenetesen örül stb. ad lehetőséget a „nagyotmondásra” a beszélgetésben . 3 A túlzás érzelmi azonosulásra készteti a beszédpartnert, hiszen például a Nekem iszonyúan tetszett! Kinyilatkoztatásra rendszerint szokatlannak és tapintatlannak minősülne az olyasféle válasz, mint a Szerintem meg csapnivalóan rossz volt (vö.: VirLex. 4: 480—5; Nemesi A. L., Társalgási divatkifejezések a benyomáskeltés szolgálatában: Nyr. 1998: 25–9).
Erős stílushatást váltanak ki a kakofemisztikus beszédelemek, különösen az etikai-esztétikai tabuszavak (példákkal együtt l.: VirLex. 5: 863—4; Deme L. et al., Nyelvi illemtan. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, Bp., 1987. 345—52). Terjedésük hátterében többek között a hatáskeltés mai standard eszközeinek konvencionalizálódása, a kifejezés erősítésének, nyomósításának a szándéka áll. Érdeklődést lehet kelteni késleltető szövegépítkezéssel is: Jövök le a lépcsőn, és mit gondolsz, mit látok? — óriási rendetlenséget, a telefonkagyló félretéve, és mindent szanaszét dobált ruhadarabok borítanak… (Brown—Levinson i. m. 106). Szintén van efféle funkciója a társalgási implikatúrának, mert arra ösztönzi a hallgatót, hogy mélyebbre hatoljon a közlés jelentésrétegeiben, mint az explicit üzenetátadás esetében.
Az egyes nyelvekben az említetteken kívül további sajátos eszközei alakulhatnak ki a szóban forgó stratégiának. A mai magyar beszélt nyelvben például viszonylag új keletű a ne tudd meg! témaindító frázis, amelynek szó szerinti illokúciós értékét társalgási kulcsa szerint nem kell komolyan venni, ugyanis a kommunikátor várhatóan el fog mondani egy számára érdekes, szokatlan eseményt: Ne tudd meg, kivel találkoztam: X. Y-nal! , Ne tudd meg, milyen rosszul sikerült a nyaram… , Ne tudd meg, milyen beteg voltam… stb. (Nemesi 1997. i. m. 494—5). Egy másik példát említve, a komoly melléknévnek van olyan használata, amely inkább a ’figyelemre méltó, nagy, jelentős, súlyos’ jelentések felé mutat: komoly erőt képvisel, komoly sikert arat, komoly eredményeket mutat fel stb.
Az elmondottakat összegezve a következő benyomáskeltési stratégiát rögzíthetjük (vö. Nemesi i. m. 493): mások érdeklődésének, kíváncsiságának fölkeltése, fenntartása, fokozása nyelvi eszközökkel. A szakirodalmi előzmények közül támogatja egy ilyen stratégia feltételezését Leech érdekesség-elve, illetve Brown és Levinson pozitív homlokzatról szóló elképzelése a modellükben kétféle összefüggésben is előkerülő „túlozz!” stratégiával.
C) Az interakció sikeréhez elengedhetetlen, hogy a felek minimalizálják a véleménykülönbségüket, és a kapcsolódási pontokat erősítsék meg egymás állításaira reagálva. Ellenkező esetben ugyanis könnyen feszültség, vita keletkezik, amelynek nyomán a résztvevőkben kedvezőtlen kép alakulhat ki a másikról. A jelenségre Leary az attitűd-kinyilvánítások címszóval utalt, nyelvi leképeződései számára pedig Leech a jóváhagyás-, értés- és rokonszenv-maximát, míg Brown és Levinson a „Törekedj egyetértésre!”, „Kerüld a nézeteltérést!” stratégiát állította föl. A jelentőségbeli különbségektől eltekintve az érzelmi azonosulásra törekvés is univerzális viselkedési elvnek látszik az emberi társadalmakban, hiszen az érintkezés konfliktusainak elkerülését, föloldását célozza. Egyszerű megfogalmazása ez lehet (vö. Nemesi i. m. 493): érzelmi azonosulás a partner állításával, attitűdjével.
Az egyetértésre, beleegyezésre vonatkozó elvárások az egyes kultúrákban természetesen más-más erősségűek (vö. Pátrovics i. m. 147—8). Különbség van például az [428] angol nyelv szigetországi és amerikai használata között: az amerikaiakra a direktség inkább jellemző; ezt többé-kevésbé egymástól is elvárják a partnerek, ellenben a brit angolban gyakoriak az ún. utókérdések (tag question), valamint az I think ’úgy gondolom’, it seems ’úgy tűnik’, I’m afraid ’attól tartok’ típusú bevezetők. A spanyol nyelvterületen semmiképpen nem illik egy javaslatot látványosan elutasítani, hanem azt szokás felelni, hogy majd meglátjuk, vagy próbáljuk meg. Ezeket a válaszokat azonban nem lehet beleegyezésnek tekinteni. A görögök sem szívesen adnak kerek elutasítást tartalmazó választ, ehelyett homályos ígéreteket tesznek vagy témaváltást alkalmaznak. A japán kultúrában pedig annyira erős az egyetértésre való törekvés, hogy a beszélgetőpartnerek szinte soha nem mondanak ellent egymásnak, inkább többértelmű választ adnak. Az esetleges nemleges választ is az igen szócska vezeti be, ugyanis a társalgás során a harmónia fenntartását mindennél fontosabbnak tekintik, és akár a saját vélemény elhallgatásával is elősegítik.Mivel a hallgatói szereppel függ össze, ez az a stratégia, amelynek létezése talán könnyebben igazolható a nem verbális kommunikáció elemzésével, mint konkrét nyelvi eszközeinek kimutatásával (gondoljunk a jól ismert „udvarias mosoly”-ra vagy a bólogatásra). Ide tartoznak azonban az igenlő, beleegyező, ráhagyó, megerősítő fordulatok (pl. Szerintem is, Ahogy mondod, Hát ez az!, Ez az igazság, Ne mondd! stb.), illetőleg az alábbihoz hasonló ismétlések, visszakérdezések:
— Képzeld, annyian voltak a vonaton, hogy végig állnom kellett.
— Te jó ég, végigálltad az utat?!
D) A társas lény csak akkor érvényesülhet a közösségben, ha alkalmazkodik a szociális szabályokhoz, tiszteletben tartja a csoportnormákat, és igyekszik eleget tenni nekik. Az ideális társadalmi céltételezések követése egyetemes emberi viselkedésforma. Az viszont, hogy egy-egy kultúrában mi számít értékesnek, követendőnek, már meglehetősen nagy eltéréseket mutathat. Ebből következően „a társadalmilag elismert értékek előtérbe helyezése” stratégiával különböző kommunikációs törekvéseket foglalhatunk össze, amelyek között lehetnek univerzálisak, de lehetnek olyanok is, amelyek csak meghatározott nyelvközösség(ek)ben érvényesek.
a) Talán az egyik legnagyobb közösségi érték a műveltség, tájékozottság, hiszen általa nemcsak eszmei elismerésre, de gyakorlati előnyökre is szert tehet az egyén. A kinyilvánítására való túlzott, erőltetett törekvés azonban szinte minden kultúrában szemben áll a szerénység, mértékletesség kívánalmával, így „mutasd magad műveltnek, tájékozottnak” stratégiával a kommunikáció során általában óvatosan bánnak az emberek. Ennek ellenére elég sok példa igazolja jelenlétét a társalgásban.
Az idegen nyelvek tudása presztízsforrás. Bizonyos szöveghelyzetekben a műveltség, világlátottság, beavatottság képzetét idézhetik föl a beszédbe szőtt (nem közkeletű) idegen szavak, fordulatok. Ezek egyik csoportja görög-latin eredetű, a klasszikus műveltség körébe tartozik, és az egykori kötelező középiskolai latintanítás nyomán hódított teret a nyelvhasználatban: mutatis mutandis (’a szükséges változtatásokkal’), de facto (’valóságosan, ténylegesen’), par excellence (’valódi, igazi’) stb. A mai társalgásban viszont már gyakorta keresettnek, hivalkodónak tűnnek, a latintudás visszaszorulásával jelentésüket egyre kevesebben ismerik, nemritkán más értelmet tulajdonítanak nekik. Az anno (lat. ’évben, évében’) szó például az élőnyelvben magára vette az ’egykor, akkor(iban), valamikor, valaha, hajdanán, régen(te)’ jelentést ( A magam részéről én vettem anno a fáradságot, és... ; Ott vadásztak anno az állami és pártvezetők... ), holott a latinban így csak szerkezettagként szerepelhetett (Büky L., Annó: ÉAny. 20/2. 1998: 4). A benyomáskeltő idegen szavak másik csoportjába az újabb keletű divatos idegen szavak sorolhatók: image, project, tender, team, marketing, nonsense, feeling , illetőleg idegen nevek, névalakok, becenevek, névadási minták, ejtésformák divatja: Jennifer, Claudia, [429] Lesley , Szőke Jánosné Kovács Anna ® Szőke Anna , [E:] rópa , Hel [ z ] inki stb. (vö.: NymKk. 1: 924—5; Benkő L., Sznobság a nyelvhasználatban: Nyr. 1994: 381—4).
Természetesen nemcsak az általános műveltséget, hanem egy szűkebb szakterületen való jártasságot is sugalmazhatja valaki tudatosan vagy öntudatlanul szakszavak, zsargonelemek ( dzsídipí, szignifikáns, kontrasztív, index, korreláció, regiszter, hompage stb.) használatával.
b) Az emberi társadalmak rétegződése során különféle tényezők hatására presztízsviszonyok alakulnak ki a közösségen belül, és ennek megvannak a következményei a nyelvhasználatra nézve is, mégpedig az azonos funkciót betöltő elemek közötti választásban. Mivel nyílt presztízse a standard formáknak van, a választás rendszerint ezek javára érvényesül. Az abaúji regionális köznyelv például erőteljesen e -ző ( veder, cserep, tehen, fazek, kerek ’kerék’, szeker, felé ’fölé’ stb.), de formális beszédhelyzetekben (pl. az iskolában) jellemző a standardhoz való igazodás. Az effajta viselkedési stratégia szorosan összefügg a műveltség bemutatásának szándékával. Fogalmazzuk meg így: mutasd magad választékosnak.
A nyelvi finomkodás, az alacsonyabb presztízsű társadalmi rétegekhez (valósan vagy tévesen) asszociált szavak ízlésesebbnek vélt formákra való kicserélése általános gyakorlat a vendéglátásban, kereskedelemben: serpenyős rostélyos (’paprikás krumpli’), burgonyás hengerke (’krumplinudli’), bécsi szelet (’rántott hús’), fehérrépa (’petrezselyem’), borotvaecset (’pacsmag’) stb. (Benkő L. i. m. 380). A stratégia emellett gyakran nyilvánul meg túlhelyesbítés (hiperkorrekció) formájában (tulajdonképpen ez a választékosságra való törekvés hátulütője): a betűejtés ( lá [ tj ] a , é [ lj ] en stb.), a ragozási tévedés ( könyörgö m , jöjj ék velem, elmegyek a templomba n , halasz tjá tok el a döntést! stb.), a hiperurbanisztikus hangbetoldás ( szolda, szölke ) stb. (vö. Kiss i. m. 147) a leggyakoribb megnyilvánulása.
c) Nagy számú nyelvi példa igazolja a játékosság, könnyedség, szellemesség társas szerepét, főleg a bizalmas érintkezésben. Mindez alkalmasint arra vezethető vissza, hogy a barátságos, közvetlen, vidám föllépés általában pozitív visszajelzést vált ki, és ezáltal elősegíti az interakció sikerét. Nem minden kontextusban azonos viszont a megítélése (l. a stílustörés jelenségét)
A szellemesség (szellemeskedés) megnyilatkozási módjai egyes közhelyek, közhelyszerű szólások, szótorzítások: madárnak nézi, ha jól csalódom, fel vagyok homályosítva ; elvan, mint a befőtt ; agyilag zokni ’ostoba’; vagy megszokik, vagy megszökik ; somolyog stb. A hangutánzó csörög ige névátvitel útján (’<több, egymáshoz ütődő kemény tárgy> éles, zörgő hangokat ad’ ® ’úgy mozgat valamit, hogy az csörgő hangot adjon’ ® ’működésbe hoz egy készüléket, amely ennek hatására csörgő hangot ad’) a ’felhív, telefonál’ jelentéssel bővült, és többféle igekötőt vehet maga mellé a viszonymozzanatok kifejezésére (felcsörög, odacsörög, átcsörög, becsörög, visszacsörög) .
Körülbelül a rendszerváltozás óta megfigyelhető egyes egészen bizalmas vagy vulgáris hangulatú ironizáló szleng kifejezés rendszeres fölbukkanása kevésbé közvetlen beszédhelyzetekben is: megereszt egy telefont, dugig vannak, balhézik, sumákol, kicsinálja magát, csaj, kajál, bukta (’bukás, csőd, vereség’); a tabuszavak eufemizmusai: balfék, basszus (mint indulatszó), elcseszi, elbaltázza stb. (l. Kövecses Z., Magyar szlengszótár. Eötvös K., Bp., 1994.). A kicsinyítő képzők a gyermekkor, a gyermek- és ifjúsági nyelv, ezzel együtt a közvetlenség, bizalmasság, játékosság képzetét idézik föl. Napjainkban különösen a köznevek -i képzős (rövidítve továbbképzett) származékai szaporodtak meg a nyelvhasználatban: a csoki, doki, pasi stb. mintájára keletkezett a zsepi (’zsebkendő’), kondi (’kondíció’), baci (’bacillus’), szoli (’szolárium’), baki (’baklövés’), poli (’polgármester’), pari (’paradicsom’), kovi ubi (’kovászos uborka’) stb. Egy másik kicsinyítő [430] képző, illetve képzőbokor, a -di ( -sdi ) jelentkezik az igazándiból alakban, valószínűleg a szembekötősdi, háborúsdi, színházasdi, haragosdi, játszásiból nyomán (Szende A., Nyelvi infantilizmus az ovi -tól a ravi -ig. ÉAny. 17/5. 1995: 4; Nemesi 1998. i. m. 33). Ezek a nyelvi jelenségek mindenképpen indokolják, hogy a „mutasd magad játékosnak, szellemesnek” stratégiával is számoljunk a mai magyar társalgásban.
d) A sikeres kommunikációs aktus előfeltételezi a felek közötti kapcsolattartást. Azt, hogy a társalgás folyamatosságának megőrzésére, a zavart okozó hallgatások elkerülésére való törekvés kívánatos (udvarias) kommunikációs viselkedés, Leech is fölismerte (l. fatikus maximáját). A kettős (pozitív és negatív) megfogalmazást egybe lehet vonni: „tartsd fenn a társalgás folyamatosságát a partnerrel”. Amennyiben a kapcsolat fölvételére és lezárására szolgáló fatikus eszközök (köszönési, üdvözlési, búcsúzó formulák) használatát is a fönti elvhez rendeljük (l. Balázs G., Kapcsolatra utaló (fatikus) elemek a magyar nyelvben. NytudÉrt. 137. sz.), a stratégia leírását így lehetnek módosítani: „ügyelj a kapcsolattartás konvencióinak betartására”.
A kapcsolat fenntartására irányuló szándék verbális eszköztárába tartoznak a beszéd tárgyának megválasztása szintjén az általános, mindenkit érdeklő vagy viselkedéses szempontból tapintatos témafölvetések (időjárás, család, munkahely), az érzelmi azonosulás stratégiájához is besorolt megerősítő, ráhagyó fordulatok ( Igaz, Valóban, Ahogy mondja, Hát ez az..., Igen, igen stb.), továbbá a partner figyelmének, érdeklődésének biztosítását, ellenőrzését célzó visszakérdezések ( Figyelsz? Érted, amit mondok? Hallottad, amit mondtam? stb.), előkészítések ( Na és most figyelj!, Képzeld csak el!, És akkor ne tudd meg, mit mondott! stb.). Jórészt a beszélgetésben keletkező hiátusok föloldásának az igénye áll a közhelyek számosságának és gyakoriságának hátterében (l. Hernádi M., Közhelyszótár. Gondolat, Bp., 1995 3 .). Ezek a feltűnően sztereotip szerkezetek ( Ilyen az élet..., Ilyenek az emberek..., Mindenki olyan, amilyen..., Nem semmi..., Hogy milyen kicsi a világ..., Hiába: az ember holtig tanul stb.) a társalgás során időt adnak a feleknek arra, hogy átgondolják a diskurzus folytatásának mikéntjét, esetleg a befejezés lehetőségét.
e) Az eddigi fölsorolással egészen biztosan nem merítettük ki a kívánatos társadalmi értékek követésének nyelvi stratégiáit, hiszen számtalan további viselkedésfajtához tapadnak, illetve tapadhatnak pozitív értékmozzanatok. Közülük is föltétlenül számolni kell a szerénység (l. Leech szerénység-maximáját) és a nyelvi tiszteletadás kommunikációs jelentőségével. A szerénységnek azonban nem könnyű nyelvi eszközöket megfeleltetni: inkább az elhallgatások, esetleg bizonyos eufemisztikus megfogalmazások vagy implikatúrák, indirekt aktusok (pl. Nincs valami nagy rend nálunk — holott a vendégnek nem lehet kifogása e tekintetben; stb.) jelzik a szerepét. A szerénység az énbemutatás paradoxona: a nyelvi benyomáskeltéssel az a kommunikátor célja, hogy kiemelje pozitív tulajdonságait mások előtt, a szerénység pedig bizonyos határt szab ennek, noha maga is követendő tulajdonság (Leary i. m. 68—70). Ami mármost a tiszteletadás, udvariasság nyelvi vonatkozásait illeti, meglehetősen összetett kérdésről van szó, amely az énmegjelenítés szempontjából további árnyalt elemzéseket tesz szükségessé.
E) A mindennapi érintkezésben elkerülhetetlen, hogy állást foglaljunk, véleményt mondjunk a bennünket körülvevő viszonyokról, állapotokról. A benyomáskeltést kutató szociálpszichológusok arra hívják föl a figyelmet, hogy a kimondott értékítéletek gyakran eltérnek az igazi meggyőződéstől: a nyilvánosság előtt tekintetbe vesszük a partnernek, a közönségnek a beszédtémát érintő beállítottságát, és megpróbálunk a beszédhelyzetnek megfelelő értékítéletet megfogalmazni (l. Goffman szereptaktikáit, Jones állásfoglalását a hízelgésről, Learyét az attribúciós számadásokról). Ez az összefoglaló stratégia [431] eredendően énvédő: „értékeléseidet fordítsd a magad javára”. Ugyanakkor bizonyos szituációkban az szolgálhatja az egyén aktuális érdekeit, ha határozottnak mutatkozik, és hízelgés helyett nyílt kritikát fogalmaz meg valamiről vagy valakiről.
a) A szociálpszichológiai bevezetőben ismertetett stratégiák között több olyat is találunk, amely az egyéni cselekedetek, teljesítmények utólagos értelmezésének a befolyásolásával van kapcsolatban. Ennek bizonyos nyelvi módszereit fedi le Leech Pollyanna-elve. A hibák, hiányosságok, vétségek beismerése érthetően ellenkezik azzal az ideális képpel, amelyet az emberek rendes körülmények között fölépíteni igyekeznek magukról partnereikben. Ezért nyelvi magatartásukat is nagyban (de persze nem kizárólagosan) meghatározza az általános viselkedési stratégia: „enyhítsd hibáid, mulasztásaid kellemetlen következményeit”.
Az enyhítés, szépítés jól ismert retorikai eszköze az eufemizmus (l. VirLex. 2: 1281—6). Első személyű logikai alany mellett ma a nem igazán, nem igazából, igazándiból nem stb. kifejezésekkel az emberek általában a ’nem’ vagy ’egyáltalán nem’ kimondását kerülik meg: Nem igazán megy nekem a tanulás, Azon a versenyen nem igazán értünk el sikereket stb. (Balázs G., Én úgy gondolom; Nem igazán: MNy. 1996: 88—9; Nemesi 1998. i. m. 31—4). Hasonló célt szolgálnak a mondathatározók némely esetben a megadott jelentések szerint: lényegében kész (’nincs teljesen készen’), gyakorlatilag megfelel (’nem vagy nem mindenben felel meg’), alapvetően jó (’nem elég jó vagy rossz’) stb. (vö. Hermann—Imre i. m. 526).
A számadás kikerülésének módszere lehet a témaváltás. Mivel azonban látszólag (vö. Leech relevancia-meghatározásával) megsérti a grice-i együttműködési alapelvet, alkalmazója számít a partner tapintatára, esetleg a figyelmének elterelődésére:
— Na és hogy sikerült a bemutatkozás?
— Képzeld, a jövő héten három nap szabadságot veszek ki, tudod, a festés miatt...
b) Egy-egy megnyilatkozásba foglalt tényállás forrása, érvénye, a cselekvő személye gyakran fontos információ a hallgató számára az állítás értékelése szempontjából. Vannak azonban olyan közléshelyzetek, amikor a kommunikátornak nem elsődleges célja a lehető legszabatosabb üzenetátadás, mert előnyösebbnek látszik számára, ha valamilyen módon biztosítja a mondottak ellenőrizhetőségét, a kinyilatkoztatás felelősségét. Brown és Levinson (i. m. 145—73) a negatív udvariasság körébe vonja azt a kommunikációs stratégiát, amely a kijelentés igazságértékének részlegessé, bizonytalanná tételét célozza különféle módosító eszközökkel: Ez a döntés valahol a személyiségemet sérti. A frakció tagjai között egyfajta megosztottság tapasztalható a legutóbbi kormánydöntések kapcsán. Az idén a cég be szeretné hozni a tavalyi úgymond lemaradást (vö. NymKk. 2: 1135). Meglehetősen súlyos kritikákat kaptam. Gyakorlatilag ennyit sikerült tennünk az ön érdekében. A rendelkezésre álló kifejezőeszközök száma igen nagy: valahol, egyfajta, úgymond, gyakorlatilag, meglehetősen, többé-kevésbé, bizonyos mértékig, átlagosan, hovatovább, voltaképpen, mondhatni, lényegében/szigorúan/alapjában véve, alapvetően, a jelek szerint, eléggé, bizonyos tekintetben, sokak szerint, elvileg, elméletileg stb. Mint a példák is mutatják, a szóban forgó viselkedésbeli törekvés szorosan összetartozik a hibák, mulasztások kellemetlenségeit enyhítő taktikával.
A hivatalos és jogi szaknyelv egyik karakterisztikus jellemzője az analitikus nyelvi szerkezetek ( bemutatásra, megrendezésre, elintézésre, foganatosításra stb. kerül ; elintézést, bizonyítást, betekintést stb. nyer; módosítást, javítást, végrehajtást stb. eszközöl; tárgyát képezi; intézkedés történt; kifejezésre juttat stb. — vö. MMNyünk. 79) alkalmazása a személytelenség és a cselekvés eredményének hangsúlyozása végett. A hivatal nyelvével minden állampolgár érintkezésbe kerül, ennek hatására a társalgásban is sokszor fölbukkan a nyelvi biztosításnak ez a módja. A példák alapján [432] a stratégiát a következőképpen fogalmazhatjuk meg: „bizonyítsd megállapításaid érvényességét”.
c) Mások eredményeinek, szándékainak, indítékainak értékelésében különböző megfontolásoknak lehet szerepe. Általában a dicséret, a hízelgés vált ki kedvező visszajelzést, de lehet olyan célja is a kommunikátornak, hogy határozottságot, tekintélyt sugalljon elmarasztalva, fölülbírálva a partner viselkedését, véleményét. A beszélő érzelmi állapota, a felek státusviszonya, a beszédtéma és más tényezők együttesen határozzák meg, hogyan reagál a megszólaló mások (beszéd)tetteire.
A hízelgés egy fajtája az érzelmi azonosulás stratégiája is. A közvetlen dicséretnek azonban ugyanúgy megvannak a maga nyelvi eszközei, mindenekelőtt a pozitív konnotációjú érzelmi-minősítő szavak: jó, remek, nagyszerű, zseniális, önzetlen, udvarias, tapintatos, lelkes, ügyes, szellemes, törekvő, rendszerető, segítőkész stb., illetőleg a megfelelő mondattípusok: Annyira kedves volt tőled! Olyan okos vagy! Nincs nálad szeretetreméltóbb ember! Ragyogóan csináltad! Felülmúlhatatlan voltál. Ügyesen szerepeltetek, gratulálok! Vannak tehát olyan beszédaktusok (például az elismerés, a gratuláció, a kitüntetés stb.), amelyek lényegileg hízelgőek, míg mások (mint majd látjuk) inherensen elmarasztalóak. — Dicséretet nyilvánítani ugyanakkor közvetett nyelvi kifejezésmóddal (litotész, ill. implikatúra segítségével) is lehet: Nem rossz, amit csinálsz. Nem is vagy te olyan ügyetlen! Más sem csinálta volna szebben. stb. A társakra vonatkozó értékítélet megfogalmazását tehát elsősorban ez a stratégia határozza meg (vö. Leech jóváhagyás-maximájával): „dicsérd a partnert”.
d) Bármennyire is erős az emberi társadalmakban a partnerekkel szembeni előzékenység, udvariasság kívánalma, sok esetben felülbírálják azt egyéb kommunikációs törekvések (például a rendreutasítás, a határozottság, a hozzáértés stb. megjelenítése). A negatív árnyalatú érzelmi-értékelő szavak állománya legalább olyan gazdag, mint a kedvező asszociációt keltőké: rossz, csapnivaló, pocsék, önző, goromba, ostoba, szerencsétlen ; kuruzsló, főkolompos, pojáca, vihog, ténfereg stb.: vö. Gyenge teljesítményt nyújtottál…, Ezt nagyon rosszul tetted!, Csak álltak ott tehetetlenül ahelyett, hogy hozzákezdtek volna…, Csalódtam bennetek…, Elkapkodott munka… stb. A szavak jelentésének kapcsolódása révén is előállhat a negatív értékelés-minősítés: lustaságával megfertőzte társait stb. (a nyelvi érzelemkifejezés kérdéseinek áttekintésére l. Péter 1991. i. m.), és természetesen litotész vagy implikatúra is kifejezheti a leszólást: Hát nem valami fényes…, Volt már jobb…, Ezt nem tehetik ki az ablakba stb. Az ironikus megnyilatkozás olykor nagyobb hatást vált ki, mint a direkt módon megfogalmazott kritika. Eredendően eufemisztikus elemek az irónia eszközeivé válhatnak: Fiúk, ezzel a játékkal nem igazán hoztátok lázba a közönséget. Urbán búcsúja nem igazán volt emlékezetes, úgy is mondhatnánk, a könnyen feledhető kategóriába tartozott stb. (Nemesi 1998. i. m. 33—4).
A partner véleményének lekicsinylésére, határozott felülbírálására, elutasítására használják a mai társalgásban a hangsúlyelcsúszással keletkezett „ez egy do log/az egy do log” fordulatot, amelynek kommunikációs jelentése kb. ’az semmi, nem érdekes’: az, hogy beteg voltál, az egy do log ; az egy do log, hogy neked ez nem tetszik, de mi ragaszkodunk hozzá stb. (Hernádi i. m. 70; Nemesi i. m. 29—31). Ezek a példák tehát arra engednek következtetni, hogy a dicsérettel ellentétes nyelvi viselkedés mögött is kommunikációs stratégia állhat: „ha nem előnyösebb hízelgően fogalmazni, kritizálj határozottan”.
4. Összegzés és kitekintés. — Az előzőekben a szociálpszichológia énről és benyomáskeltésről szóló főbb ismereteit a nyelvészeti pragmatika eredményeinek [433] fényében nyelvi kifejezések elemzéséhez használtam föl. A benyomáskeltés stratégiáinak a kommunikációban betöltött szerepét összefoglalásképpen az üzenetközvetítés információs rétegeihez való viszonyukban körvonalazom.
A nyelvi közlemény jelentésének tartományában különbséget kell tenni tény- vagy tárgyi tartalom és szubjektív vagy éntartalom között (l. László J., A személyre utaló kontextuális információ. In: Radics K., László J. szerk., Dialógus és interakció. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp., 1980. 200—19; Szende T., Megérthetjük-e egymást? Gondolat, Bp., 1987. 86—7), ha a kommunikáció azon alaptípusát tartjuk szem előtt, amelyben a kettő nem fedi egymást. Eszerint az üzenetközvetítés 4 a társalgásban egyrészt a beszéd tárgyáról adott és kapott tudatos információkat (erre nézve például Grice maximái adhatnak számot a főbb ösztönzőkről vagy elvárásokról), másrészt a kommunikátorok énjére vonatkozó információkat foglalja magában (ennek pszichikai hátterével és nyelvi eszközeivel foglalkozott a jelen munka). Minden kontextusban létezik ezeknek valamiféle ideális aránya, amelynek a megsértése fölhívja a figyelmet az illető viselkedésére. A „rideg”, „száraz”, „tárgyilagos”, vagy a másik póluson az „affektált”, „bizalmaskodó”, „tolakodó” és még számos egyéb értékelő jelző éppen azt az érzetet (benyomást) önti nyelvi formába, amelyet a rendhagyó beszélői magatartás a hallgatóban kelt. Az említett „ideális arány”-on az emberek rendszerint a beszédtéma dominanciáját, az én illedelmes háttérbe vonulását értik, következésképp az ezzel ellentétes, ezért odafigyelést kívánó nyelvi viselkedés többnyire a benyomáskeltés irányába tolódik el.
A nyelvi kommunikáció üzenetrétegeinek és stratégiáinak a vázlatát a 2. ábra tartalmazza. Ez az áttekintés természetesen nem tekintendő merev, kategorikus osztályozásnak és főleg nem zárt, kultúrafüggetlen taxonómiának.
A fölvázolt dichotómia illeszkedik az emberi kommunikáció kutatásának eredményeihez (vö.: Sperber—Wilson i. m.; Németh T. E., Az emberi kommunikáció kutatásának néhány alapkérdése: NéprNytud. 33. 1989—1990: 43—55), sőt fő vonalaiban kiterjeszthető a nem verbális kommunikációra is, amely szintén kódhasználatot feltételez. A nem verbális kommunikációt a benyomáskeltés monográfusai részletesen elemzik (Goffman a homlokzat megmunkálásában nagy szerepet tulajdonít neki, Schlenker és Leary külön fő-, illetve alfejezetben szólnak róla), az elnevezés azonban rendkívül kiterjedt jelenségkört ölel föl, ezért nem vállalkozhattam az áttekintésére. Mindenesetre a verbális és a nem verbális kommunikáció is kódolási-dekódolási, illetőleg osztenzív-következtetéses kognitív folyamatot feltételez az interakciós felek részéről (Németh T. i. m. 48—54). Közülük a kódolás-dekódolás alkalmasint a beszédtárgyról való üzenetközvetítésben, az osztenzió-következtetés pedig az én megjelenítésében játszhat nagyobb szerepet.
Ez utóbbi összefüggés pontosítása természetesen elmélyült kutatásokat igényel. Azt azonban összegzésül már most elmondhatjuk, hogy a nyelvhasználat adekvát elmélete nem hagyhatja figyelmen kívül a nyelvi benyomáskeltés jelenségét, mert az lépten-nyomon megnyilvánul a társalgásban. [434]
1 A pragmatikai irodalom ezeket az információkat a kommunikációhoz szükséges háttérismeretek (background) jellemzése során tárgyalja (vö. Sperber, D., Wilson, D., Relevance. Communication and Cognition. Blackwell, Oxford—Cambridge, 1995 2 .).
2 Ezen a gondolaton alapul a benyomáskeltés elmélete (impression management theory). Eszerint tehát az emberek törődnek azzal, hogy mások következetesnek tartsák őket, ezért attitűdválaszokat színlelhetnek a következetesség benyomásának kialakítása, fenntartása érdekében (Tedeschi, J. T., Rosenfeld, P., Impression Management Theory and the Forced Compliance Situation. In: J. T. Tedeschi (szerk.), Impression Management Theory and Social Psychological Research. Academic Press, New York, 1981. 147—80).
3 Ugyanez a kifejezésforma más nyelvekben is megvan: l. Péter M. 1991. i. m. 77.
4 Az üzenet, üzenetközvetítés eredendően az ún. kód-modell (pl. Jakobson, R., Nyelvészet és poétika. In: Uő., Hang — jel — vers. Gondolat, Bp., 1969. 211—57) terminusai, itt azonban másfajta mentális műveletek (pl. attribúció, nem logikai értelemben vett következtetés) eredményére/folyamatára is utalok velük (vö. Sperber—Wilsoni. m.).
Nemesi Attila László
Strategies of impression management in conversation
Social psychological studies have demonstrated that the practice of communication in modern societies is largely determined by what is called self-presentation or impression management. Therefore, we can assume that there are some communicative strategies, to be traced back to the presence of impression management, that have an impact on the course of conversation and can thus be inferred from the linguistic production of a smaller or larger speech community. The paper has three aims. First, to make a contribution to the systematisation of principles of conversation by a linguistic application of social psychological knowledge on impression management and its amalgamation with the results of linguistic pragmatics. Second [435] to present illustrative data, primarily taken from current Hungarian usage, concerning the relevance of impression management in conversation. And third, to outline the major strategies of linguistic impression management on the basis of the social psychological and pragmatic theories concerned, by means of an analysis of linguistic examples.
Attila László Nemesi