Oldalak: 385 386 387 388 389 390 391

 

A XX. század műveltségváltásai és nyelvi változásai *

„Sok volt ez a század” — írta le Nemes Nagy Ágnes már 1975-ben — „sok volt a távlat, és sok volt a részlet, sok volt az eszme, és sok volt a tapasztalat — s így többek közt megtanultuk azt is, hogy mit nem tudunk kimondani” (Nemes Nagy Ágnes, 64 hattyú. [= Nemes Nagy Ágnes] Bp., 1975. 19). Bizony sok volt, még úgy is, ha számos történészhez hasonlóan rövidnek nevezzük, rövidnek tekintjük — levágva róla az első másfél és az utolsó egy évtizedet (Eric Hobsbawm, A szélsőségek kora. A rövid 20. század története 1914–1991.; ford. Baráth Katalin. Pannonica Kiadó, 1998.). A századvégről visszatekintőt a XX. század nagyszerű technikai, informatikai eredményei éppúgy megdöbbentik, mint az eddig hihetetlen méretű szörnyűségek vagy a politikai-társadalmi megrázkódtatások. Magyarország, a magyarországi és a határokon túli magyarság teljesítményeivel és szenvedéseivel is hitelesítője ennek a kettősségnek. „A századnak nincs olyan nemzedéke, mely ne élt volna át legalább egyet a rendszerváltozásokból” (Pusztai Ferenc, A nyelv változását [fejlődését és zavarait] meghatározó tényezők századunkban: Egyetemi Fonetikai Füzetek [= EFF.] 8. sz. 1993. 20) — és még többet a rezsimváltásokból.

Az évszázad utolsó, dátumváltó esztendejében különösen felerősödik a század léptékében való emlékezésnek, gondolkodásnak és nem utolsósorban a tudományos számbavételnek az igénye. A közelmúltban megjelent már „A XX. század krónikája” (Officina Nova, 1994.) és a „Magyarország története a XX. században” (Romsics Ignác, Magyarország története a XX. században. [= Romsics] Bp., 1999.), de a legújabb „Magyar művelődéstörténet” [= MMt.] (Szerk. Kósa László, Bp., 1998.) is kiterjed századunkra. „A magyar nyelv a XX. században” című összefoglalás még megíratlan. Aligha vitatható, hogy szükség lenne, szükség lesz rá. Napjainkra már nemcsak az vált bizonyossá, hogy az újmagyarnak nevezett, a magyar felvilágosodástól kezdődő nyelvtörténeti korszaknak a XX. század elhatárolandó része, hanem az is, hogy ez a zárószakasz változatossága, mozgalmassága miatt még tovább tagolandó. Természetesen mindazon okoknak a következtében, amelyek a nyelvre, a nyelvhasználatra hatottak. Rácz Endre 1983-ban, az Akadémia együttes osztályülésén áttekintvén a nyelv „statikusnak, nyugodtnak látszó felszínét” (Rácz Endre, A mai magyar nyelv változásai: MNy. 1987: 1) akkoriban fodrozó dinamikus mozzanatokat, a mélyben munkáló erőknek, tehát az észrevehető változásoknak az okait ekként nevezte meg: „a korunkra jellemző markáns gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális átalakulás, a tudományos és technikai forradalom, a tömegtájékoztató eszközök jelentőségének ugrásszerű megnövekedése, a mindennapok életének [385] felgyorsuló ritmusa, párosulva társadalmunk egészének az átrétegződésével” (uo.). Rácz Endre lajstromát nem csupán az azóta eltelt majdnem két évtized hitelesíti, hanem főként az, hogy ezeknek a tényezőknek az érvényessége visszamenőleg az egész századra kiterjeszthető, minthogy hatásuk mindvégig — kisebb-nagyobb mértékben és változó tartalommal — érvényesült. Körük azonban bővíthető. Azzal mindenképpen, hogy a munkaképes népesség helyváltoztatása és ekként életmódváltozása a nyelvjárásokra, a nyelvjárási keveredésre közvetlenül és többszörösen hatott. Egyrészt a vidéki, falusi munkavállalóknak a városokba törekvése, illetve kényszerülése; másrészt a két világháború súlyos következményeként lezajlott áttelepítések, áttelepülések nyomán (Kiss Jenő, A magyar nyelv. In: A magyarságtudomány kézikönyve. [= MtKk.] Szerk.: Kósa László, Bp., 1991. 145).

A műveltségváltásoknak és a nyelvi változásoknak a kapcsolatában vannak lassabban kibontakozó és vannak azonnal megmutatkozó összefüggések. A közvetlenül megmutatkozókra három okból is fel kell figyelnünk. Az első: a váltás nem lenne váltás, ha nem hozna új fogalmakat, új szemléletet, új tárgyakat stb. — nagy számban és jórészt egyszerre. Megnevezésükre, kifejezésükre az igény ezért azonnal és nagy erővel jelentkezik. A második: ilyen mértékű és ilyen jellegű nyelvi alkalmazkodás — többé-kevésbé bizonyára a nyelvtörténet korábbi szakaszaiban is — csak akkor lehet eredményes, azaz kellően gyors, ha tudatos nyelvalkotó célzat is segíti (Bárczi Géza, Nyelvművelésünk. [= Bárczi: Nyműv.] Bp., 1974. 18). A harmadik: a XX. században a társadalmi-gazdasági-politikai változásokkal összefonódó műveltségváltások is tudatosabbak, szándékoltabbak, mert kisebb-nagyobb mértékben politikailag irányítottak vagy legalábbis befolyásoltak és meghatározott célokra irányulnak.

A XX. századi magyar nyelvi változások a század végére egységes képpé, tendenciát kirajzoló képpé álltak össze. Nem a rendszerváltás következtében, de a rendszerváltás óta nyilvánvalóbban. Ismeretes, hogy a magyar nyelvi egységesülés folyamatát alapvetően három tényező határozta meg: egyrészt az egyébként nem számottevő különbségeket mutató nyelvjárási tagoltság összecsiszolódása, összecsiszolása egy föléjük boltozódó nyelvváltozattal; másrészt a beszélt nyelvváltozat mellé az írott nyelvi változat kialakítása, megerősítése, s harmadrészt a latin apa- és államnyelv helyén a magyar anyanyelv államnyelvi státusának megteremtése. A XX. században viszont egyrészt a területi széttagolódás nyelvi jegyei mutatkoznak a kisebbségi helyzetű magyarság nyelvhasználatában, illetőleg a szétrétegződésé, az elkülönülésé például a szaknyelvekben (még a rokon szakterületek között is); másrészt változóban van a beszélt nyelv és az írott nyelv viszonya: egyre inkább beszélt nyelvi ambíciójú az írott nyelv számos változatában; s harmadrészt közeledőben van, sőt egyre inkább jelen van az angol mint tudományos és köznyelvi közvetítő nyelv, mint világ-angol. Túlzás nélkül mondhatjuk: a nyelvi egységesülés fő tényezői tekintetében változás, fordulat erejű változás tanúi és résztvevői vagyunk. A felidézett változási mozzanatok ugyanis nem a szokványos állapot « változás viszonyt mutatják. Nem csupán azt a természetes és termékeny feszültséget, amit az keltett és kelt folyamatosan, hogy az egységes köznyelv ellenében (az inkább szerepében, mint állapotában egységes köznyelv ellenében) újra és újra nyelvi újítások születtek és születnek. Az a történet érkezett századunkban fordulóponthoz, amely a nyelvi egységesülés története, mert a magyar nyelvi egységesülés fő tényezői — különböző okokból, de — egyszerre vannak átalakulóban. S mert még csak átalakulóban, ebből az következik — legalábbis a jelen pillanatban —, hogy nem a folyamat megtorpanását, még kevésbé annak megfordulását kell deklarálnunk. Az azonban bizonyos, hogy másként folytatódik a történet. Az új történetnek a kezdetén vagyunk: nem lezárult folyamatok végéről tekintünk vissza. Még kérdés és feladat lehet tehát számunkra, hogy miként haladunk tovább, és főként az, hogy milyen irányban. [386]

A „trianoni béke az ország területének kétharmad részével nemcsak több mint hárommillió magyart szakított el az anyaországtól, de a művelődésnek is jelentős tartalékait tette hozzáférhetetlenné” (Szegedy-Maszák Mihály, A polgári társadalom korának művelődése (1920—1948). Szellemi élet. In: MMt. 428), és nem utolsósorban hárommillió magyart juttatott anyanyelvével kisebbségi helyzetbe. Ezután ékelődött be a magyar köznyelvi és a regionális nyelvváltozatok közé az úgynevezett állami változat (Kiss Jenő, Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Bp., 1995. 75), amely egy más államhoz, annak államnyelvéhez kötődő magyar nyelvváltozatot jelent. „A többségi nyelv szám- és presztízsbeli fölényének, nyomásának hatására erősödött nyelvünk szétrétegződésének” (Pusztai Ferenc, EFF. 8. sz. 19) félelme, a magyarnak mozaiknyelvvé töredezése miatti aggodalom. A század utolsó évtizedében a magyar nyelv többközpontúsága körül felparázslott vita jól érzékelteti a helyzetet is, s a helyzet keltette érzelmeket is. A vita korrekt lezárása, azaz a vita tétje miatt fontos elemnek kell tekintenünk, hogy a közös magyar nyelvváltozat létét, önazonosságot kifejező és kohéziós szerepét lényegében egyik vitapartner sem kérdőjelezi meg (Benkő Loránd, A történeti nyelvtudomány alapjai. Bp., 1988. 26—7; Lanstyák István, A nyelvek többközpontúságának néhány kérdéséről (különös tekintettel a Trianon utáni magyar nyelvre): Nyr. 1995: 234). A vélemények ott ágaznak szét, hogy ki melyik változat mintaszerepét tekinti meghatározóbbnak. Másként megfogalmazva: kinek-kinek a felfogása szerint melyik sztenderd változat irányítja, illetőleg melyik irányítsa a nyelvhasználatot — a helyi vagy a közös magyar. Kettős választ adhatunk — alkalmi sűrítéssel: Egyrészt ha a közös nyelvváltozat szerepét, fontosságát (itt és most) valaki felismeri és elismeri (mondhatnám: vállalja), akkor ezt a változatot közkincsnek tekintvén, identitása, kapcsolattartása érdekében megismeréséért, birtoklásáért erőfeszítést is kell tennie, és tesz is. (Ne feledjük: ehhez az országhatárokon „átsugárzó” rádió- és [műholdas] televízióadások nagyon fontos, könnyebben és tömegesen tapadó mintát szolgáltatnak!) Másrészt azonban szükségesnek mutatkozik egy újkori „boltozaton” is gondolkodnunk, sőt munkálkodnunk. Az anyaországi, azaz a közös és a más államokbeli „központok” közti távolság csökkentése érdekében nemcsak a határon túliaknak szükséges a gyakran hungarizmusoknak is nevezett elemeket elsajátítani, de fordított irányban a magyarországi magyaroknak is érdekük a határokon túli nyelvváltozatok megismerése — főként az ott általános használatú nyelvjárási alakoknak, illetőleg az ott más motivációjú szóalkotásoknak a körében. Lehetőséget kellene tehát adnunk egy új összecsiszolódásnak is az új helyzetben. A Magyar értelmező kéziszótár jelenlegi átdolgozásában óvatos, mondhatnám próbamozdulatot teszünk ennek érdekében: az erdélyi, a kárpátaljai és a szlovákiai magyar nyelvhasználat lexikai, jelentésbeli sajátosságaiból szövünk be a szótár rendjébe mutatványanyagot.

A szaknyelvek mély gyökerű történetében a XX. század a szókészleti állományban is látványos változást hozott. Áradó gazdagságban teremtett, fogadott be új szavakat, de rostált is. Például „az első világháború után a politikai és gazdasági átrendeződés következtében az osztrák ipartól való függés és az ezzel járó német nyelvi hatás véget ért” (Fábián Pál, Nyelvművelésünk évszázadai. 1984. 93), s ezért a vinkli, vekszli, sparherd sok társával együtt előbb visszaszorult a műhelyek vagy a családok beszélt nyelvébe, majd ezeken a helyeken is erősen megriktult. Az a nyelvhasználati gond azonban, amely a szaknyelvek történetét végigkíséri, nevezetesen az elkülönülés, a zsargonná szigetelődés gondja nem enyhült, sőt bizonyos tekintetben és bizonyos területeken súlyosbodott (Szende Tamás, A szó válsága. Bp., 1979. 200). Lőrincze Lajos 1957-ben megfogalmazott véleménye szerint „köznyelv szempontjából elsősorban azok a nyelvi elemek problematikusak, ... amelyek a köznyelvvel érintkeznek, amelyek szűk körüket elhagyva átmenetben vannak a köznyelvbe” (Lőrincze Lajos, A magyar szókészlet kérdései. In: [387] Magyar nyelvhelyesség. Bp., 1957. 65). A század második felében ez a megfontolás azért is nyomatékosabbá vált, mert az ezermesterkedés, a hobbiból vagy kényszerből űzött, gyakran szinte foglalkozás szerepű barkácsolás az életmód része lett.

Világjelenségként a magyar tudományosságnak is növekvő problémája, aggodalommal szemlélhető jelensége lett az egyes szakterületek nyelvezetének, terminológiájának belterjessége, zárványosodása. Kiefer Ferenc egy cambridge-i professzor példájával érzékelteti ennek a gyorsan fölerősödött tendenciának a jelenlétét: „Peter Matthews ... egyik könyvében megemlíti, hogy fiatal kutató korában — a hatvanas évek elején — nemcsak hogy meg tudott minden lényeges nyelvtudományi munkát vásárolni, de azokat el is tudta olvasni” (Kiefer Ferenc, A nyelvtudomány jelene és múltja: Literatúra 1999/1: 3). A mai fonológus azonban „nem föltétlenül ért a fonetikához, a fonetikus pedig nem kell, hogy ismerje a fonológiát. ... [Sőt:] Ma a világon többféle fonológiát művelnek, az egyes fonológiai elméletek művelői sem biztos, hogy szót tudnak egymással érteni” (uo.). Zavarba ejtő helyzet, szédítő távlat. A mi gondolatmenetünk szempontjából azért, mert ez a beszédmód szinte „búcsú a XX. századtól”, amely nemcsak a tudomány százada volt, hanem következésképp ekkor lett a műveltség egyik jellemző jegye a tudományos ismeretekben való jártasság, a tudományos újdonságok, szenzációk iránti fogékonyság. De ha már a rokon szakterületek művelői sem lehetnek — szót értési okokból — „jártasak és fogékonyak”, akkor valóban merőben más viszonyok, más műveltségi esélyek közegében érezhetjük (természetesen rosszul) magunkat.

A tudomány belső világa felől tekintve erre a nyelvi problémára két összefüggés emelendő ki. Az első a tudományköziségé, az interdiszciplinaritásé. Fehér Márta tudománytörténész véleménye szerint például a „korábbi diszciplínahatárok egyre inkább elmosódnak. Már rég [!] vége [annak], amit korábban megtehettünk még, vagyis hogy mereven elválasztottuk egymástól a fizikát, a biológiát vagy a kémiát. Az akadémiák világszerte foglalkoznak a nómenklatúra problémájával, vagyis az új tudományágak felsorolásával, amelyekben diplomát, promóciót lehet szerezni. Egyre több az átfedés, egyre több a zavarba ejtő, határterületi vagy interdiszciplináris disszertáció” (Fehér Márta: Kritika 1999/11: 9). Enyhe iróniával ehhez csak azt fűzhetjük, hogy reméljük, van és lesz „interdiszciplin nyelvük” is hozzá. A második kiemelendő összefüggés a valóban, sőt a merőben új tudományos tények, szemléletmód nyelvi kihívásaival kapcsolatos. A XX. század (és már a századforduló) ugyancsak bővelkedett ilyenekben. Heisenberg „Nyelv és valóság a modern fizikában” címmel nevezetes tanulmányt szentelt ennek a kérdésnek. Az utolsó előtti bekezdést idézem: „Ha ... magukról az atomi részecskékről beszélünk, akkor vagy csak a matematikai sémát kell használnunk a mindennapi nyelv kiegészítéséül, vagy kombinálnunk kell egy olyan nyelvet, amely módosított logikát használ fel vagy semmiféle jól definiált logikára nem támaszkodik” (Werner Heisenberg, Nyelv és gondolkodás a modern fizikában. In: Válogatott tanulmányok. Bp., 1967. 197). A „jól definiált logikára támaszkodást” nyelvileg gyakran a jó, jól eltalált motiváltsággal, a korrekt, szemléletes metaforaalkotással rokoníthatjuk. A részecskefizika azonban nem haladhatott tovább azon az úton, amit az atommag, atomburok, elektronburok, elektronhéj típusú szavak, hogy úgy mondjam, „almaillatú” képi és viszonyító elevensége illusztrál (vö. még I. Gallasy Magdolna, „Nyelv és gondolkodás a modern fizikában”. In: Emlékkönyv Benkő Loránd hetvenedik születésnapjára. Szerk.: Hajdú Mihály és Kiss Jenő. Bp., 1991. 206). Megszaporodtak a „semmiféle jól definiált logikára nem támaszkodó”, a nem vagy álságosan, önkényesen motivált szavak. A fizikába Joyce-tól átemelt kvark példáját Marx György szőtte bele egy akadémiai előadásába. Tanulságos elemző észrevétele miatt felidézem: „A fizika nemzetközi nyelven nem angol, hanem amerikai. Az oxfordi angol — amit iskoláinkban angolórán oktatnak — a normann származású [388] arisztokrácia nyelvéből eredt. Az amerikai viszont plebejus utcanyelv, amelyet a szegénység miatt kivándorolt angolszász munkásréteg beszélt. Ezért a fizika amerikai nyelve kifejezően szemtelen, a (helyesírási) szótárak szabályainál fontosabbnak tartja a közvetlen megértést. Például a kvark szörnyen tudományosan hangzik mifelénk, pedig etimológiája olyasmire utal, hogy ezt a fogalmat józanul nem lehet felfogni, csak illuminált állapotban. Amikor az amerikai (nemzetközi) szakirodalom bájos és csábos kvarkokról beszélt, ezzel kutatásuk csábító vonzását fejezi ki; nem szabad félnünk ezt a magyarban is megtenni” (Marx György, Tudomány kettős kötésben. In: A magyar nyelv az informatika korában. Szerk. Glatz Ferenc, Bp., 1999. 31). Marx György motivációs értelmezését persze nem tudjuk átvinni a többi kvark, kvarkállapot megnevezésére. A fel , a le , a különös vagy ritka , a tető vagy igazság , a fenék vagy szépség (Simonyi Károly, A fizika kultúrtörténete a kezdetektől 1990-ig. Negyedik, átdolgozott kiadás. Bp., 1998. 542) szósora azt látszik bizonyítani, hogy a modern fizika önkényes motivációjára számítanunk kell. Talán azért is, mert így nem fakul ki egy-egy megnevezés motivációs tartalma ismereteink gyarapodásával, mint például az atom -é.

A szaknyelvek és a köznyelv kapcsolatának erősítésében, a lehetséges kötődések megmutatásában és kezdeményezésében a tudományos ismeretterjesztő irodalomnak kulcsszerepe volt hosszú időn át. Elvégzetlen feladat még annak vizsgálata, hogy a XX. századi ismeretterjesztő munkák nyelvhasználata milyen viszonyban volt, van a szaktudományival. (Ahogy egyébként van ilyen leckénk a tankönyvekkel is.) Ez az elemzés már csak az ismeretterjesztő írások népszerűsége miatt is fontos. 1980-ban például „a megjelenő és az elolvasott könyvek háromnegyed része a tudományos és ismeretterjesztő irodalom körébe” (Pók Lajos, A tudományos és az ismeretterjesztő irodalom nyelvéről: Nyr. 1980: 129) tartozott. Efféle friss adat ismerete nélkül se hihető, hogy annak az írónak lenne igaza, aki az Élet és Tudomány főszerkesztőjének „igencsak lekicsinyelte a tudományos ismeretterjesztést: [mondván] »nem közvéleményformáló«” (Herczeg János: Élet és Tudomány 2000: 34). Bizonyosan közvéleményt és nyelvi közvéleményt formáló. S ehhez nem az fűzendő hozzá, hogy ma is, hanem az, hogy ma különösen indokoltan az.

A változásokra, a változó műveltségi tartalmakra a szókészlet változása a leggyorsabb, a legnagyobb mértékű és a leginkább észrevehető nyelvi válasz — minden szókészleti rétegben. Különösen a II. világháború után és a rendszerváltás évtizedében dúsult föl nagyszámú új szóval, kifejezéssel nyelvünk. A 60-as évek elején megjelent Értelmező szótár nemcsak a politikai indítékra jellemző módon vette fel a szókészleti minősítések közé az új megjelölést; a 90-es évekről pedig Fábián Pál joggal mondta nemrég, a Szótári munkabizottság ülésén, hogy „szókincsváltó évtized”. A század lüktető változásainak, presztízs- és értékrendbeli pálfordulatainak is krónikás hűségű kifejezője a szókészlet. A „szavak, kifejezések ... egy jellegzetes része a szó szoros értelmében végighullámzik a századon: lebukik, aztán újra felbukkan; mint a tőzsde , a polgármester , a tanácsos , a tárca nélküli miniszter vagy általános megszólító szerepében az uram , az asszonyom ” (Pusztai Ferenc: EFF. 8. sz. 1993. 21).

A beszélt nyelv és az írott nyelv viszonyában a XX. század mindenekelőtt a rögzítés, a rögzítettség tekintetében hozott változást. Az írás tudniillik éppen ebben a szerepében, lehetőségében különbözik eredendően a beszédtől: megmarad és sokszorozható. Századunkban azonban a hangrögzítő eszközök megjelenésével és gyors terjedésével (Romsics 97, 98, 217, 218, 370, 507) ez a megkülönböztető jegy eltűnt: a beszéd is rögzíthető és sokszorozható; így a beszélt nyelvnek, a beszédmódnak is erős lett a mintaértéke, a mintalehetősége. Az informatika forradalmával a szövegszerkesztő programok, a világháló lehetőségeivel újabb fordulat következett be. Mindenki szerkesztővé, nyomdásszá, sőt terjesztővé is vált, és bárkinek az írásban rögzített (egyedi) szövege [389] mintahelyzetű lett. Ráadásul az informatika eszközei legyőzik (a nyomtatott könyvvel csak zsugorított) távolságot: a szövegek bármilyen távolságra eljuttathatók (Roger Chartier, A kódextől a képernyőig. Az írott szó röppályája: BUKSZ. 1994: 306, 309), illetőleg bármilyen távolságból megszerezhetők. Az új technikai lehetőség még az idő korlátját is elmozdította: elvileg ugyanazt a szöveget bárhol, bárki azonnal és egyidőben olvashatja. Ma még nyitott kérdés, hogy mindennek milyen méretű, milyen tartalmú vagy milyen tempójú nyelvi hatása lesz. Egy sajátosság azonban már megragadható: ennek az írásbeliségnek rendkívül erős a beszélt nyelvi jellege. Nyíri Kristóf szerint ez nem csupán várható hatás, hanem máris „óriási változás történik: visszakanyarodunk az írásbeliségből egy új szóbeliségbe. … Bárki, aki számítógépes levelezést folytat, érezheti, hogy ez a kommunikálás inkább dialógushoz hasonlít, mint levelezéshez. Közelebb van a telefonbeszélgetéshez, mint az íráshoz” (Nyíri Kristóf, Információs társadalom: 168 óra 1997. július 1 [= Nyíri: Inf.], 26). Ezt a példát ki is tágíthatjuk, mert az azonnali reagálás, az „írásos közbeszólás” lehetősége, vonzása miatt gyakran „írásos csevegésként” fogalmazódnak meg (és ma még így is hatnak) a tartalmasabb, terjedelmesebb szövegek is.

Az írott nyelv kitüntetett fontosságú változata, az irodalom nyelve mind a beszélt nyelvhez, mind a köznyelvhez való viszonyát tekintve jelentékeny mértékben változott századunkban. Ennek a változásnak az a szinte paradox sajátossága, hogy miközben a beszélt nyelvhez erősen közeledett, a köznyelvtől sok tekintetben távolodott, illetőleg (időszakonként) érzékelhető, sőt érzékeltetni kívánt távolságot tartott. Valóban kiformálódott egy új irodalmi beszédmód, hogy ezt a jellemző szakszót alkalmazzam. Tandori szerint az „élőbeszédszerű, »gangos« szövegelés” (Tandori Dezső: Liget 2000/3. 27) Karinthy Frigyesnél kezdődik, „nem másutt”, de valószínűleg mélyebbek a gyökerek és legalább a századfordulóig nyúlnak. A köznyelvtől való távolságra az a vita is utal, ami a közérthetőségről, az ún. „értelmetlen versekről” (G. Komoróczy Emőke, Az „értelmetlen versek”-ről. Egy korábbi vita poétikai tanulságai: Újhold-Évkönyv 1991. 199) meg-megújulva folyt. Az „elég volt az értelmetlen dadogásból”, „elég volt a káoszból”-féle fölhorkanások a 20-as évek avantgárd műveit (uo. 193) vagy a posztmoderneket olvasók köréből egyaránt felhangzottak, illetőleg ma is elhangozhatnak. A század minden művészeti ágát jellemzi a kifejező eszközével való küzdelem, a „trancsírozásig” hatoló kísérletezés, hogy Nemes Nagy Ágnest idézzem: „És megkezdődött a kutatás-bontás: formabontás, színbontás, tartalom- és tudat-szeletelés, szavak, idomok, hangok részekké trancsírozása” (Nemes Nagy Ágnes 22—3). A kör azzal zárul be, hogy az irodalom beszédmódja a beszédtől is távolodik, mert egyre fontosabbak a látható nyelvi jegyek (a tipográfia, a sorok és a bekezdések tagolása, vizuális ritmusa), főként a versekben, de nagyon gyakran prózai művekben is. Egyszerűen szólva: egyre több a teljes pontossággal elszavalhatatlan vers, a teljes hűséggel megszólaltatható szöveg, mert a teljes információ befogadásához látni kellene a szöveg képét, a szöveg kottáját is.

„Az utóbbi harminc esztendőben felgyorsult az angol(-amerikai) szavak átvétele. … Azt a szerepet, amelyet korábban a német játszott” (Kiss Jenő: MtKk. 138) jövevényszavaival, illetve a nemzetközi szavak közvetítésével, azt az angol tölti be. A század végén egyre szélesedő körben. De ezúttal egy világjelenség részeként. Jól érzékelteti az angol hazai térfoglalásának dinamizmusát, világnyelvként világszerte megerősödött státusát, hogy iskoláinkban nem kötelező nyelvként, hanem választottként a leggyakoribb. S nemcsak diákok tesznek — jövőjük érdekében — erőfeszítést elsajátításáért, hanem felnőttek is, jelenük érdekében.

Az angolra való gyors átváltás, a világtendenciához való gyors társadalmi igazodás gyorsan vetette fel a magyar nyelv státusát érintő kérdést is: mi lesz a szereposztás a magyar és az angol között, az anyanyelv és a világ nyelve között? Az egyik válasz nyelvcseréhez [390] közelítő státusváltás távlatát vetíti elénk: e szerint az anyanyelv „föltehetően újra közelíteni fog a tájnyelvhez, mert nem lesz szükség arra, hogy nagy területeket integráljon, mint a múlt században” (Nyíri: Inf. 26). Nehéz elképzelni, hogy miként lehetne ehhez a változathoz józan, társadalmi léptékű programot illeszteni. Aligha kétséges ugyanis, hogy a társadalmi kohézió fenntartásához, működtetéséhez a társadalom által birtokolt nyelvre, anyanyelvre mint kellően gazdag kommunikációs eszközre szükség lesz a jövőben is. Azzal a válasszal érthetünk tehát egyet, amely így fogalmazódik meg: „nyelvi síkon kettős stratégiának kell megvalósulnia: egyrészt kiemelt céllá kell válnia az angol mint második munkanyelv tanításának; másrészt erőfeszítéseket kell tenni a magyar irodalmi nyelv modernizálására — a magyar szókincsnek az információs társadalom igényei szerinti gazdagítására” (Nyíri Kristóf, A virtuális egyetem felé: Világosság 1999/8—9: 132—3).

Bárczi Géza 1974-ben még úgy vélte, hogy „nem képzelhető el valami új nyelvújítás, mely ezerszámra ontaná az új szavakat… ezekre semmi szükség sincsen” (Bárczi, Nyműv. 21). Negyedszázad múltán azonban Pomogáts Béla már nagyon is elképzelhetőnek, sőt kétségtelenül szükségesnek tartana egy új nyelvújító mozgalmat (Pomogáts Béla, Nyelvújítás az ezredfordulón: Ezredforduló 1999/2: 26). Napjainkban azt is tudjuk, hogy a szorgalmazott nyelvújítás elindult: százszámra dokumentáljuk, s bizonyosan ezerszámra ontjuk az új szavakat, kifejezéseket. Az új műveltségváltáshoz a nyelv igazodott és igazodik. Hogy ezúttal tempóveszteség nélkül, ez annak is bizonysága, hogy a nyelv nemcsak hordozója, tükrözője a műveltségnek, hanem immár végérvényesen része is.

* Az MTA I. Osztályának 2000. május 11-én rendezett ülésszakán elhangzott előadás változatlan szövege.

Pusztai Ferenc

 

Vissza a Tartalomhoz

 

nyitólap

 

Cultural shifts and linguistic changes in the 20 th century

Three main factors determining the homogenization of the Hungarian language came to a turning point in the twentieth century and are undergoing obvious changes today. First, after dialectal disunity had gradually evened up, new signs of geographical diversity are showing (in the usage of minority groups of Hungarians living in other countries). Second, written language that had taken shape alongside spoken language and had acquired high prestige is now converging to spoken language in many of its varieties. Third, Hungarian had once supplanted Latin as the language of state administration; today, it is increasingly accompanied by English in many areas of communication, albeit not as a language of state administration. In this situation, our aims have to be, first, continuous efforts at updating and enriching Hungarian (especially the mother-tongue variety that contains the largest number of shared features); and second, a large-scale acquisition of English as a second, or working, language.

Ferenc Pusztai

 

Back to Contents

 

Main page