KÜLÖNFÉLÉK
Reflexiók az „Új magyar nyelvtan” ismertetésére
Örömmel vesszük a Magyar Nyelv jelen számában H. Tóth Tibor alapos, jóindulatú kritikáját, még akkor is, ha számos megállapítása félreértésen alapszik — hiszen az ilyen megállapításai is tanulságosak számunkra: az egyértelműbb fogalmazás szükségességére figyelmeztetnek bennünket. Ugyanakkor az olvasók tájékoztatása végett fontosnak tartjuk, hogy rámutassunk a kritika félreértéseire, tévedéseire, valamint, hogy több pontja esetében tisztázzuk: a kifogásolt álláspont az általunk választott elméleti-módszertani keret lényegi eleme, melyen nem áll sem módunkban, sem szándékunkban változtatni.
Ami az általános, elvi megjegyzéseket illeti: elsőként egy olyan megállapításra hadd reflektáljunk, melyet a recenzens nekünk tulajdonít, de amely valójában csak igen kevéssé emlékeztet a mi álláspontunkra. A szerzők többször ismételt megjegyzéstípusa — írja a recenzens — hogy „akkor is jó ez a nyelvtan, ha sok hiány és hiba van benne”. Idevágó mondataink nem nyelvtanunk érvényességét akarták visszavonni, hanem arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy nyelvtanunk a nyelv működésének deduktív eljárással készült modellje. Az induktív módszerrel készült, egy meghatározott korpuszt rendszerező-osztályozó, taxonomikus leírásokkal szemben tehát nem állíthatja magáról, hogy teljes és végleges, azaz hogy a modell teljesen és tökéletesen fedi a nyelvi valóságot. Ha egy modell eléri ezt az állapotot (ahogy például a newtoni fizika elérte), többé már nem képezi tudományos kutatás tárgyát. A magyar nyelv leírása és általában az emberi nyelvek leírása ettől még távol áll, ezért nem is óhajtjuk modellünket teljesnek és véglegesnek deklarálni, hanem tovább akarjuk finomítani, pontosítani.
A recenzens két lényegbe vágó hiányt fogalmaz meg az „Új magyar nyelvtan”-nal kapcsolatban. Az egyik a modulok illesztésére vonatkozik. Ha jól értjük, akkor a modulok kapcsolatrendszeréről van szó. A morfológia és a szintaxis, a szintaxis és a fonológia vagy a fonológia és a morfológia kapcsolatrendszerének vizsgálata fontos feladat, ennek a feladatnak a megoldására azonban nem vállalkozhattunk.
A másik: a recenzens a „jelentésmodult” hiányolja. Véleményünk szerint — s ebben a hagyományt követjük — a nyelvtan (a grammatika), s ez nemcsak a generatív nyelvtanra vonatkozik, ilyen modult nem tartalmaz. A nyelvtan (a grammatika) a nyelvi jelek formai oldalával foglalkozik, a nyelvi jelek jelentését a szemantika, a nyelvi jelek használatának szabályszerűségeit a pragmatika vizsgálja. A grammatika szűkebb értelemben csak az alaktant és a mondattant foglalja magában, a hagyományos meghatározás szerint ugyanis a grammatika a morfémák nagyobb egységekké való szerveződésének szabályszerűségeit írja le. Tágabb értelemben azonban a fonológia is része a grammatikának. [499]
A recenzens felveti a kérdést, hogy „mit is ír le a nyelvtan”; vajon a megfogalmazott szabályoknak nem a legtipikusabb példákon kellene-e alapulniuk. Nyelvtanunk azoknak a mondatoknak (illetve szavaknak, morfémáknak) a teljes körét kívánja leírni, melyeket egy magyar anyanyelvű beszélő lehetséges magyar mondatoknak (illetve lehetséges magyar szavaknak, morfémáknak) fogad el. Az általunk választott elméleti-módszertani keret sajátossága, hogy csak lehetséges és nem lehetséges, azaz helyes és helytelen változatokat ismer el, közbülső eseteket nem. A szokatlannak, marginálisnak tűnő változatok esetében a nyelvtanírónak el kell döntenie, hogy szabályrendszerét úgy fogalmazza-e meg, hogy az generálja az adott példákat, vagy úgy, hogy kizárja őket a lehetséges magyar mondatok köréből. A lehetségesnek elfogadott, azaz a szabályokkal levezethető esetek regiszter, stílus, gyakoriság stb. szerinti minősítése nem a szorosan vett nyelvtan (hanem például a stilisztika vagy szociolingvisztika) feladata. A szabályok megfogalmazása során többnyire nem elég csak a tipikus eseteket figyelembe vennünk; csak a határesetek megfigyelése után tudjuk megfogalmazni azt a pontos algoritmust, melynek segítségével a jelenségkör lehetséges változatai generálhatók, nem lehetséges változatai pedig kizárhatók. Például ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogy a visszaható névmás mikor lehet egy főnévi kifejezéssel korreferens és mikor nem, szabályunk megfogalmazásakor nem hagyatkozhatunk kizárólag az egyértelműen kifogástalan János bízik önmagában , illetve az egyértelműen kizárandó * Jánosban bízik önmaga típusú mondatokra, hiszen ezek alapján nem tudjuk megállapítani, hogy a visszaható névmás előzményét kijelölő szabálynak az előzmény lehetséges esetét, mondatrészi funkcióját vagy fogalmi-jelentéstani szerepét kell-e korlátoznia. Hogy ezek között az alternatívák között választhassunk, az efféle mondatokat is tekintetbe kell vennünk: János érdekli önmagát; Jánost érdekli önmaga; Jánossal levelet írattam önmagának stb.
A hangtani fejezettel kapcsolatban a recenzens két fő problémát vet fel: az alakváltozatok nyelvhelyességi minősítésének hiányát és a hanglejtés tárgyalásának túlságosan határozott, ámde rövid voltát.
A minősítések kérdéséről már szóltunk. Itt hadd ismételjük meg, hogy az „Új magyar nyelvtan” nem kiejtési tanácsadó, nem beszédtechnikai kézikönyv, és nem is szociolingvisztikai vagy dialektológiai értekezés. Nem éreztük feladatunknak, hogy az egyes ejtésváltozatokat „igénytelen”, „pongyola”, „renyhe” és hasonló jelzőkkel illessük, normatív szempontból minősítsük. Ahol a változatok regiszterbeli eltéréseit valóban fontosnak tartottuk megemlíteni, ezt meg is tettük (pl. 349. lap). Azonban a példaként felhozott bűnjel, van jobb típusú esetekben megítélésünk szerint mindegyik felsorolt változat belül van a művelt anyanyelvi beszélők ejtési repertoárján, bár igaz, hogy ezt nem kiterjedt szociolingvisztikai kutatásokra, hanem — akárcsak a recenzens a maga ítéleteit — egyszerűen saját anyanyelvi intuíciónkra alapozzuk. Ráadásul a recenzens egyfelől igénytelen, stigmatizált változatnak minősíti a teljes hasonulásos [büjjel] ejtést, és renyhének a magánhangzó-nazalizációs [büüjel]-t, másfelől éppen egy ezektől csak minimálisan eltérő (nazalizált magánhangzóval és hosszú [j]-vel ejtett) változatot hiányol, mint szerinte köznyelvi megoldást.
Általában is félreértés szokta övezni a „szabadon választott” (fakultatív) fonológiai szabályok, illetve az ejtésbeli „szabad váltakozás” fogalmát. Ez ugyanis csak annyit jelent, hogy a különféle változatok egyaránt előfordulnak, nem nyelvtaniatlan (agrammatikus) egyikük sem; de a választékos/stigmatizált skálán való elhelyezkedésükre nem feltétlenül utal, ezzel kapcsolatban nem minősíti a változatokat kifejezetten egyenrangúnak. A hiátustöltéssel kapcsolatban: annyiban igaza van a recenzensnek, hogy ezúttal folyamatos elfogadhatósági skáláról van szó, amelyet csak némi egyszerűsítés árán lehet mindig bekövetkező — ingadozó — lehetetlen szakaszokra osztani; azonban a * rájadás, *belejad minden bizonnyal ez utóbbi (a recenzens szavával: „példátlan”) kategóriába tartozik: nincs tudomásunk olyan „népnyelvi alrendszerről”, amelyben ez előfordulna.
A mondattan alaki kategóriákról szóló részének bírálata félreértésen alapul. A recenzens úgy értelmezi a fejezetet, hogy az „az alaki és a kifejezéskategóriákat” állítja szembe egymással, melyek közül az előbbieket a recenzens a szófajokkal, az utóbbiakat a mondatrészekkel azonosítja. [500] Értelmezésében az előbbiek lexikális, az utóbbiak szintaktikai kategóriák. Ha a fejezetet ezekkel az előfeltevésekkel olvassuk, természetesen nincs semmi értelme. Valójában a fejezet az „elemi alaki kategóriák” és a „kifejezéskategóriák” megkülönböztetésével foglalkozik. (Az utóbbiakon a nem-elemi alaki kategóriákat, azaz a kifejezés értékű alaki kategóriákat érti.) A fejezet tehát nem például a ’főnév’ és az ’alany’ fogalmakat, hanem a ’főnév’ és a ’főnévi kifejezés’ fogalmakat állítja szembe. A választott elméleti-módszertani keretben az alaki kategóriák a szintaxis alapkategóriái. (Az alaki kategóriák tehát nem lexikai kategóriák; hiába jelöli a szótár például a pápa szót főnévként; a pápább (a pápánál) kifejezésben melléknévként funkcionál.) A kategória szót a fejezet a hétköznapi ’osztály’ értelemben használja, s a szavak, illetve kifejezések szintaktikai osztályait a választott elméleti-módszertani keretnek megfelelően nem definiálja, hanem egy eljárással: a helyettesítés módszerével megállapítja. (Két szó vagy kifejezés akkor tartozik azonos osztályba/kategóriába, ha adott mondattani környezetben felcserélhető egymással.)
Az alaki kategóriák elsődlegességéből kiindulva az „Új magyar nyelvtan” mondattana ritkán él a határozó terminussal; helyette határozószó -ról és határozószós kifejezés -ről, (határozóragos) főnév -ről és (határozóragos) főnévi kifejezés -ről stb. beszél. Ha olykor mégis határozó -ként utal a határozószós kifejezésre, ez inkább szóhasználati, mint elméleti következetlenség, hiszen — mint az alaktani fejezet tisztázza — a választott elméleti-módszertani keretben ugyanazon mondatösszetevő megnevezhető akár alaki kategóriája, akár funkciója szerint. Tehát például az A gyerekek jól viselkedtek mondat a gyerekek összetevője megnevezhető akár nominativusban álló főneves kifejezésként, akár alanyként, és a jól is megnevezhető akár (egyetlen határozószóból álló) határozószós kifejezésként, akár határozóként.
A mondatösszetevők eredeti helyének kérdése a mondattan majd minden fejezetében felmerül — bár bizonyára nem elég hangsúlyozottan. Mint újra meg újra elmondjuk, a kifejezésekben a bővítményeket mindig az alaptag mögött vesszük fel (egymáshoz képest tetszőleges sorrendben), a módosító elemeket pedig az általuk módosított összetevő előtt. Ebből fakad az a recenzens által kifogásolt megoldás is, hogy a jelzői és a predikatív mellékneves kifejezésnek egyforma alapszerkezetet (azaz eredeti szerkezetet) tulajdonítunk. Bár a jelzői szerepű mellékneves kifejezésben a melléknév bővítménye megelőzi az alaptagot, az ilyen, alaptag előtti bővítmény szerintünk nem eredeti helyén áll. Az a megszorítás kényszerítette az alaptag elé, mely szerint a jelzői kifejezésnek alaptagra kell végződnie.
A főneves kifejezés tárgyalása során talán nem hangsúlyoztuk eléggé, hogy a Num szimbólum nem a szorosan vett számnevek osztályát jelöli; az összes határozatlan determinánst a Num kategóriába soroljuk, tehát a valamilyen -t és a minden -t is.
Az * Egyik fiú megérkezett mondat helytelenségét nem cáfolja az Egyik kezében eke szarva mondat helyessége, ugyanis az egyik kezében kifejezés rejtett, a személyjelölő toldalékból kikövetkeztethető birtokos determinánst tartalmaz. Nyelvtanunk pontosan azt állítja, hogy az egyik megkívánja egy határozott determináns (például birtokos) jelenlétét is. Az ún. birtokos dativus esetében tapasztalt szám- és személybeli egyezés csak eltérhet, de nem szükségszerűen tér el a birtokos jelző esetében tapasztalt egyezéstől (azaz a Pistáéknak a füzeté -hez hasonlóan a Pistáéknak elveszett a füzete változat is lehetséges, a Pistáéknak elveszett a füzetük mellett). Az „Új magyar nyelvtan” megjelenése óta egyébként már e lehetséges eltérés oka is ismertté vált — l. a „Strukturális magyar nyelvtan” 3. kötetének (Morfológia) 681—2. lapjait.
A recenzens azt állítja, hogy a Fel kell, hogy olvasd a verset nem összetett mondat; a kell, hogy egyetlen összetevőt alkot benne. Bizonyára lehetne érvelni e mellett az álláspont mellett is — bár a recenzens nem teszi. Például érvül szolgálna, ha a kell és a hogy közé nem ékelődhetne egyéb összetevő, azaz ha az alábbi mondat helytelen volna: Fel kell majd, hogy olvasd a verset.
A recenzens „kissé kezdetleges”-nek tartja a jelentéstani próbát annak eldöntéséhez, hogy a Jánosnak el kell utaznia Kínába -féle mondatokban a Jánosnak a kell részeshatározója vagy az elutazni alanya. Bár az „Új magyar nyelvtan” egyéb próbát is tartalmaz, a jelentéstani [501] próba eredménye megkerülhetetlen, ugyanis a választott keretben a kifejezések kiinduló (eredeti) szerkezete pontosan a jelentéstani viszonyok (a predikátum—argumentum, illetve a módosító—módosított viszonyok) rögzítésére szolgál. Egyetértünk a recenzenssel ennek az álláspontnak a következményeit illetően. Bár a Forrón szeretem a levest típusú mondatokat nem elemeztük, felfogásunkban a levest forrón mindenképpen predikatív szintagmát alkotna.
Az „Új magyar nyelvtan” alaktani fejezetében a recenzens a következő dolgokat kifogásolja.
Határozóképző — határozószó-képző: természetesen az utóbbi a helyes. A terminusok keveredése ebben az esetben valószínűleg abból fakad, hogy egyes nyugati nyelvek nyelvtani hagyományaiban az adverbium határozót és határozószót egyaránt jelenthet. (Vö. pl. Terminologie zur neueren Linguistik. Niemeyer, 1974.) Egyébként a szófajváltás kritériumként való használata egyértelműen a határozószó-képző értelmezést sugallja abban az esetben is, amikor tévedésből határozóképző szerepel a szövegben.
A ragos és névutós szerkezet összetevős és funkcionális szerkezetének egybevetésekor az olvasónak először csak annyit kell megértenie, hogy két különböző szerkezetről van szó. Számunkra ez a különbség egyértelmű és világos. A kétféle szerkezetet használjuk fel arra, hogy megmutassuk, hogy a jel és a rag megkülönböztetése nem alapulhat jelentéstani-funkcionális kritériumon. Azt vizsgáltuk, hogy a két szerkezet között mikor beszélhetünk párhuzamosságról. Megmutattuk, hogy abból, hogy a funkcionális szerkezet azonos, még nem következik, hogy az összetevős szerkezet is az.
A képzőfelsorolásból kimaradt képzők kérdéséhez: Az -An a képzőfelsorolásban is szerepel (224). A többi képzőről valóban részletesebben kellett volna szólni, és némelyiküket a képzőfelsorolásban is meg kellett volna említeni. Ilyen a -lAg képző, amely -i képzős melléknevekhez járul, a -kor , amely termékenyen csak -Ás képzős főnevekhez kapcsolódhat, a -stUl , amely konkrét főnevekhez társulhat. Az -ntA és a -képpen nem termékeny, és mivel a szóképzés tárgyalásakor csak a négy alapkategóriára (a főnévre, igére, melléknévre és határozószóra) szorítkoztunk, nem jöhetett szóba sem a -szOr , sem pedig az -nként . A recenzens kifogása tehát csak részben jogos.
A -nAk rag természetesen kifejezheti a genitivusi esetviszonyt (198), de ebből még nem következik, hogy esetrag. Az, hogy a dativus genitivusi viszonyt fejezhet ki, más nyelvekből is ismert. A délnémetben ’a lány kalapja’ így hangzik: dem Mädchen sein Hut . A német dem éppúgy egyértelműen dativus, mint a magyar -nAk . Az elvi indoklásra vonatkozóan l. az esetragok megállapítására felhasznált (34) alatti kritériumot. Az esetragok tárgyalásakor sem szintaktikai, sem pedig szemantikai szerepei vizsgálatát nem tekintettük feladatunknak. Az, hogy például a -nAk ragnál nem történik említés az irányfunkciójú jelentésről, csak abban az esetben lenne kritikai megjegyzésnek tekinthető, ha a rag egyéb funkcióiról szóltunk volna.
A mi munkaidőnk kezdetekor, az aratás befejeztekor nem érvényteleníti a (30g) alatti szerkezetről mondottakat. Az elment otthonról nagy táskástul, kis bőröndöstül számunkra egyértelműen agrammatikus, az elment mindenestül természetesen jó, de a minden nem főnév. Szintén agrammatikusnak ítéljük a telkeket régi házastul sajátították ki mondatot. Egyébként azonban kritériumunk akkor is működik, ha ezek az alakok csak kérdőjelesek.
A (34) kritérium toldalékolásról szól, a mint tehát semmiképpen sem jöhetne szóba esetragként. A vmiül fogad viszont kétségtelenül jobb példa az alkalmaz vminek/vmiként/vmiül igénél, mert a vonzat alakilag is egyértelműen meg van határozva. Utóbbi azonban nem a (34), hanem a (33) kritériumra volt példa!
Igaz, az -i melléknévképzőnek az „Új magyar nyelvtan”-ban található leírása korrekcióra és kiegészítésre szorul, megállapításaink közül azonban változatlanul érvényesnek találjuk azt a megszorítást, mely szerint állatok és növények nevéből nem képezhető -i képzővel melléknév. Szerintünk tehát a recenzens által jónak ítélt elefánti (méretek), hiénai (tolakodás) alakok helytelenek. Ami pedig az -i -re végződő főneveket illeti, ilyen végződésű köznevek után nem állhat az -i képző: a rabbii, zsűrii, stricii minden kétséget kizáróan helytelen alakok. A recenzens által említett lentii, [502] apátii helynévből képzett alakok esetében azonban valóban más a helyzet. Ezek az alakok lehetségesek, bár fonológiailag „rendhagyóak”: a két i között vagy j , vagy hangszalagzár hiátustöltő szerepel.
Az -(A)n képzővel történő határozószó-képzésről a recenzens megjegyzi, hogy az „Új magyar nyelvtan” állításával ellentétben ezzel a képzővel az -i és a -nyi képzős melléknevekből is termékenyen képezhető határozószó. Elegendő azonban végignéznünk az -i képzős melléknevek különböző osztályait ahhoz, hogy állításunk helyességéről meggyőződhessünk: nincs ugyanis sem az -i , sem pedig a -nyi képzős mellékneveknek olyan szemantikai osztálya, amelyhez az -(A)n képző termékeny módon járulhatna. Az istenien, szolgaian, tucatnyian, seregnyien alakok nem termékeny morfológiai szabály révén jöttek létre.
A hanglejtés tárgyalásával kapcsolatban ismét igazat kell adnunk a recenzensnek abban, hogy ez túlságosan rövid: nem más, mint Varga László idevágó munkásságának (pontos hivatkozások a könyv 390. lapján) minimális felvillantása, abból a célból, hogy a kérdés iránt érdeklődő olvasó megtudja, hová kell fordulnia, ha részletekre kíváncsi. Ebből adódik az a sommásnak érzett megállapítás is, hogy „A magyarban tizenegyféle dallamelemet különböztetünk meg.” Mi ugyanis a könyvben ezt írtuk (mégpedig a szakirodalom „karakterdallam” terminusa mögött álló, ott pontosan definiált fogalomra gondolva), nem pedig a recenzens által idézett, nem túl értelmes „tizenegyféle dallammenetet”. A határozott kijelentés mögött Varga László több évtizedes, szakmai körökben közismert és nagyra becsült kutatómunkája áll fedezetként.
Ami pedig a recenzensnek azt a tanácsát illeti, hogy a hangsúlyt és a hanglejtést mint „mondatfonetikai eszközöket” a mondattani fejezetben kellett volna tárgyalni, véleményünk szerint e kérdéseknek vajmi kevés közük van akár a mondathoz, akár a fonetikához. A megnyilatkozások szupraszegmentális fonológiai jellemzői természetesen „mondat nagyságú” megnyilatkozásokon tanulmányozhatók a legkézenfekvőbb módon, és a hangsúlyviszonyok (a hanglejtés nem annyira) fontos empirikus adatokat szolgáltatnak a szintaktikai leírás számára is, de ez még nem jelenti azt, hogy a hangsúly és hanglejtés mindenestül a mondattan területére tartozó kérdés volna. Ez olyan, mintha a grammatikai leírást teljes egészében a szociológia tudományterületére utalnánk azon az alapon, hogy a beszélésre a társadalomban kerül sor.
É. Kiss Katalin — Kiefer Ferenc — Siptár Péter