Értelmezek, azaz azonosítok?
Az értelmezős szerkezeten belüli grammatikai viszonyról
“
Az értelmező ugyanolyan értékű fogalmatfejez ki, ugyanolyan értékű közlést tartalmaz,
mint az értelmezett.” ( Benkő László : MNy. 1958: 307)
1. Az értelmező grammatikai státusának, rendszertani helyének tisztázása, vagyis annak eldöntése, hogy az értelmezős szerkezeten belül milyen grammatikai viszonnyal is számolhatunk, a magyar nyelvtudomány több évtizedes problémája. A hagyományos megközelítés primátusa következtében azonban a mai napig az a tendencia érvényesül, hogy az értelmező — elsősorban tartalmi oldaláról nézve — leginkább mégiscsak jelzői tulajdonságokat mutat fel, tehát az értelmezős szerkezet tagjai közötti viszony: alárendelő. Az alábbiakban egy olyan megközelítési módot [77] szeretnék bemutatni, amely mind a korábbi „kanonikus”, tehát alárendelő, mind más besorolásoktól (mellérendelés, átmeneti kategória, vö. „Az értelmező mint sajátos átmeneti szerkezet” — K. Balogh Judit, Az értelmező: Magyar grammatika. Szerk.: Keszler Borbála. Bp., 2000. 452—60) egyaránt különbözik. Ez a koncepció, noha végeredményét tekintve új, valójában szervesen kapcsolódik az értelmezőt érintő hagyományos nyelvészeti kutatásokhoz, sőt egyenesen azokból nőtt ki (részletes tárgyalását l. Dér Csilla, Hová rendeljük? — Az értelmező grammatikai státusa. Szakdolgozat, 1999/2000. ősz. 1—87).
2. A bemutatás során két fő értelmezői típussal számolok: az azonosító értelmezővel és a „közönséges” értelmezővel. Ezek megállapításánál Károly Sándor mérvadó rendszerét vettem alapul, aki négy fő értelmezői fajtát különített el: egyfelől az értelmező határozót (tanul, kitartóan) és az értelmező jelzőt (az asztal, a zöld) , másfelől az azonosító értelmező jelzőt (Mátyás, a király) és a sajátos azonosító értelmezőt (benn, a szobában) (NytudÉrt. 16. sz. 1958. 29). Utóbbi kettő, mint majd láthatjuk, egyetlen típus alá sorolható, az értelmező határozót pedig részemről nem az értelmezők, hanem a határozók között helyezem el. Amit „közönséges” értelmezőnek nevezek, az a hagyományos nyelvtanok által minőség-, mennyiség- és birtokos jelzői értelmezőnek tartott kategória. Az egyes, Károly megállapította típusok mellett szereplő, illetve a további értelmezős példákat nézetem szerint mindenképpen szükséges lesz egy harmadik (fölérendelt) taggal kiegészíteni, tehát: Mátyás, a király jött el; Benn, a szobában heverészem stb., ennek jelentőségét a későbbiekben látni fogjuk.
Az értelmezős szerkezetek új megközelítésénél a terjedelmes szakirodalomból két jelentős, az értelmező-vitának mintegy két pólusát képviselő nyelvészünk elképzelését vettem alapul. Ezeket vizsgálva igyekszem megmutatni, hogy miért nem tartható sem az azonosító, sem a közönséges értelmezők esetében az alárendelő vagy a mellérendelő elképzelés. A két vizsgált megközelítés a következő: 1. Károly Sándornak „Az értelmező és az értelmezői mondat a magyarban” című könyvében bemutatott, az azonosító értelmezős és a mellérendelő szószerkezeteket összehasonlító elemzése (i. m. 18—20); 2. A jelzős szerkezetek redukciós törvénye (Jakab István: Nyr. 1972: 38—50, 1977: 9—19, 1978: 293—8, NytudÉrt. 104. sz. 1980. 425—9).
3. Károly Sándor említett monográfiájában az azonosító értelmezős és a mellérendelő szerkezetek tagjai között fennálló grammatikai viszony összehasonlításával kísérelte meg igazolni a két szerkezet alapvető formai és jelentésbeli különbözőségét, bírálva ezáltal az előbbi mellérendelő besorolását. Bármennyire is jogos azonban a két szerkezettípus elkülönítése, illetve szigorú szétválasztása, Károly bizonyítása módosításra szorul. A szerző szerint a mellérendelő viszonyban a tagok azért lesznek egyenlők, mert egyszerre kerülnek azonos jellegű függési viszonyba; az azonosító értelmezőnél viszont a szerkezettagok azért kerülnek azonos jellegű függési viszonyba, mert egyenlők (i. m. 20). Károly utóbbi megállapítását azonban az azonosítást illusztráló ábrája — mint azt látni fogjuk — nem igazolja. A halmozott mondatrészek ábrája nála a következő (uo.):
ahol X a közös kapcsolótag, vagy az alany—állítmányi szerkezet egyik tagja, s ahol AX = BX, tehát A = B (Károly egyenlőségen azt érti, hogy a tagok egyenrangúak, vagyis azonos jellegű függési viszonyban vannak, nem pedig azt, hogy ténylegesen azonosak). Például: Nem lelem a papírt, a cerkát. X = nem lelem , A = a papírt , B = a cerkát . Az azonosító értelmezős szerkezet ábrázolását Károly a következő módon képzeli el: [78]
ahol X az A kapcsolótagja, A pedig B kapcsolótagja, s ahol A = B, tehát AX = BX. Például: Láttam Csörgősipkát, a bohócot. X = láttam , A = Csörgősipkát , B = a bohócot . A szerző ehhez kapcsolódóan a következő megállapítást teszi: „nem elég a szerkezettagok közti viszonyt pusztán tartalmi szempontból vizsgálni. Ha az azonosító értelmezős szerkezetnek csak a tartalmi viszonyát nézem, mellérendelést látok. Az alárendelés felismeréséhez az vezet el, ha tudom, hogy az egyiknek az a szerepe, hogy a másikat bekapcsolja a mondat szerkezetébe.” (I. m. 20, az én kiemelésem: D. Cs.) Kérdéses, hogy honnan tudhatom, hogy az egyik tag a másikat a mondat szerkezetébe bekapcsolja. Való igaz, hogy a tartalmi érv itt önmagában kevés, a különbség azonban a két szóban forgó szerkezet között annyi, hogy az azonosításnál a két tag, az azonosító és az azonosított között is fennáll egy speciális viszony, tudniillik az azonosítás. Ezt a tényt és ennek következményeit Károly ábrája nem tartalmazza. Az ábra tehát ilyen módon változtatható meg:
Az egyenlőségjel használata ezen az ábrán, illetve az A = B formulában tényleges azonosságra utal. Az ábra helyessége rákérdezéssel ellenőrizhető: Kit láttam? Csörgősipkát. Kit láttam? A bohócot. A bohóc = Csörgősipka . (Azonosítás.) Mit nem lelek? A papírt. Mit nem lelek? A cerkát. A papírt és a cerkát nem lelem. A papír 1 a cerka (halmozás). A két szerkezettípusban annyi közös, hogy az azonosításon belül is megfordítható a szerkezettagok sorrendje a mondat jelentésének változása nélkül, és ez a kettős kapcsolódás miatt lehetséges. Míg azonban a mellérendelő viszonyban álló tagok csak a nekik fölérendelt taghoz (nem lelem) kapcsolódnak párhuzamosan és egymáshoz nem, addig az azonosító értelmező esetében a tagok egymáshoz is igazodnak (az azonosító az azonosítotthoz), ugyanakkor fölérendelt tagjukhoz is. Ennek oka az azonosításnak mint grammatikai viszonynak speciális voltában keresendő. (Károly rendszerében maradva az előbbiek a sajátos azonosítóra nézve is állnak: Benn, a szobában heverészik. Hol heverészik? Benn. Hol heverészik? A szobában. benn = a szobában. ) A szerző elképzelése így módosításra szorul: az azonosító nem kizárólag az azonosítotton keresztül, azaz közvetetten kapcsolódik a harmadik (az azonosítottnak fölérendelt) taghoz, ez esetben ugyanis a fenti mondatokat nem alkothatnám meg, az azonosítóra kizárólag az azonosítotton keresztül kérdezhetnék rá. A tagok azonosságuk révén egyszerre kapcsolódnak egymáshoz közvetlenül és közvetetten is.
Károly egy későbbi dolgozatában kitartott fent vázolt álláspontja mellett, hangsúlyozva, hogy „az appozíció ugyanazon a strukturális síkon helyezkedik el, mint a vele kapcsolatos főnév” (ÁNyT. I. 1963. 172). Ez azonban Károly saját rendszerében maradva is ellentmondásra vezet; továbbá az azonosító tagnak az azonosítottal azonos síkon történő elhelyezkedése a hagyományos értelemben vett alárendelés ellen is szól, hiszen a jelzők és így az értelmezők is csak a fölérendelt tagjuk (a jelzett, az értelmezett) alatti strukturális szinten helyezkedhetnek el. Ráadásul a jelzők sohasem találhatók meg mondatszinten, kizárólag az alatt, mondatrészszinten (szerkezetszinten), a jelző ugyanis az állítmánynak már szerkezettaggá süllyedt formája („lesüllyedt állítmány”, l. Deme László, Mondatszerkezeti sajátságok gyakorisági vizsgálata. Akadémiai K., Bp., 1971. 46—58). Ennek nyomán a következőket mondhatjuk el: ha az azonosító értelmezőt jelzőnek tekintjük, akkor semmi esetre sem jelenhet meg azonos strukturális síkon azonosítottjával. Mivel nyilvánvaló, hogy az azonosító értelmezős szerkezetben az értelmező és az értelmezett azonossága folytán [80] egyenrangú, az értelmező számára az alárendelő kategóriában nincsen hely, tehát nem lehet jelző. A kettős kapcsolódás miatt azonban a mellérendelő szerkezetek között sem helyezhető el (vö. Balázs Piri Aladár, Az azonosító értelmező — a két funkciójú mondatrész: Tanulmányok — Studije 5. füz. Újvidék, 1972. 7—13).
A mellérendelő besorolás ellen egyébként egy további nyomós érv is kínálkozik: a szerkezetekben szereplő denotátumok száma. A mellérendelő szerkezetekben mindig két vagy több denotátummal, az értelmezős szerkezetekben viszont mindig egyetlen jeltárgy különböző megnevezéseivel van dolgunk. Például: Vettem papírt, cerkát. (mellérendelés: 2 denotátum — 1.: papír, 2.: cerka); Vettem sálat, kockásat. (azonosítás: 1 denotátum: 1—2.: sál).
4. Jakab István mindvégig a mellérendelés-teória egyik fő képviselője volt, az értelmezőket a kifejtő magyarázó szószerkezetek közé olvasztotta be. Ha ez a megoldása meg is kérdőjelezhető, az addig elvezető redukciós törvényt a mai napig nem cáfolták meg. Az elképzelés gyökereiben hagyományos alapokon áll, amit a következő megállapítás is igazol: „A minőségjelzői értelmezőre eredetileg ráérthették a jelzett szó jelentését is: a Veszek neki csizmát, pirosat (népd.) mondatban a pirosat melléknévi értelmező a piros csizmát közönséges jelzős kifejezéssel lehetett egyértékű, az egész mondat pedig ezzel: Veszek neki csizmát, piros csizmát. A pirosat melléknévi értelmezőnek tehát főnévi értéke lehetett. Mivel azonban itt a ráértésnek szabályszerű, egy bizonyos szerkezettípushoz kötött módja alakult ki, a melléknévi értelmezőt ma mégsem fogjuk fel olyan értelemben alkalmi főnévnek, mint például a sajátos azonosító értelmezőknél tárgyalt Kálmuska, a kisebbik típusú szerkezet értelmezőjét.” (Károly Sándor: MMNyR. 2: 297.) Jakab István bebizonyította, hogy ez a ráértés természetes módon ma is él és működik a magyar értelmezős szerkezetekben (miért ne volna lehetséges ez ma is?), a folyamat mögött álló erő pedig a jelzős szerkezetek redukciójának törvénye. E szerint az értelmező nem más, mint egy teljesebb jelzős szerkezet redukált tagja (Jakab: Nyr. 1972: 45, 49—50). Az eredeti jelzős szerkezet a folyamat során összevonódik, miáltal a benne „jelzői szerepet betöltött tag a jelzett szó elhagyása után alannyá, állítmánnyá, tárggyá vagy határozóvá lesz, miközben — ha eredetileg melléknév vagy számnév volt — főnevesedik is. A jelentéstan jelentéstapadás, a szófajtan alkalmi szófaji átcsapás néven ismeri ezt a jelenséget.” (Jakab: NytudÉrt. 104. sz. 1980. 425; és vö. Berrár: NytudÉrt. 46. sz. 1965. 17—24.) A redukció a Károly által ráértésnek nevezett folyamattal pontosan ellentétes irányban működik (ráértés = visszateljesítés, Jakab i. m. 427). A redukció működésének oka egyszerű: mivel az értelmezettet követő teljes jelzős szerkezetben az értelmezett az értelmező mellett megismétlődne, indokolt az elliptikus szerkezet létrejötte. A redukciós törvény működése könnyen igazolható, hiszen „ahhoz, hogy egy szerkezettag szerkezetté visszateljesíthető legyen, előbb redukálódnia kellett.” (Jakab: uo.) Például: Kávét szüreteltem, ritka finomat. > Kávét szüreteltem, ritka finom kávét. Nyilvánvaló, hogy a redukció megléte egyedül az értelmező jelentéséből nehezen vezethető le, hiszen „a változás is egy bizonyos szintaktikai helyzetben jelentkezik” (Jakab: uo.), ez azonban nem jelenti azt, hogy a redukciós törvény „pusztán formai érv”, vagyis egyáltalán nincsen kihatással a jelentésre. Nagyon fontos, hogy a redukciót ne önmagában nézzük, hanem ahogyan Jakab vélte: „a jelzős szerkezetek redukcióját nem vizsgálhatjuk egymástól elszigetelt szempontok szerint: külön jelentéstani, külön szófajtani és alaktani, külön szintaktikai szempontból. Komplex jelenségről van szó, vizsgálatakor mind a négy szempontot érvényesítenünk kell” (i. m. 425).
5. A redukció megléte számos olyan ténnyel bizonyítható, amelyekre az értelmezők kapcsán a hagyományos megközelítés nem tudott kielégítő magyarázatot adni. Ilyen például, hogy értelmezői szerepben két számnevünknek kizárólag a kettő, kis melléknevünknek pedig a kicsi főnévi változata jelenhet meg. Például: Nyulak mellett ült, kettő mellett. Nincsen: * Nyulak mellett ült, két mellett. Továbbá: Megpillantotta a leányt, a kicsit. Értelmezőként nem a szabályosan egyeztetett [80] négyek jelenhet meg: * A nyulak mellett ült, a négyek mellett , hanem a „szabálytalan” négy : ez ugyanis nem a nyulak -kal egyeztetődik, hanem az egyes számban lévő, a redukció során elmaradt nyúl alaptaggal: A nyulak mellett ült, a négy (nyúl) mellett. A következő két mondat típusának kapcsán is mindig problémák merültek fel a hagyományos nyelvtanokban: Áll már a palota, az enyém. Kölcsönkértem a hajszeszt, Péterét. A birtokos jelzőinek tartott értelmezőben az -é birtokjel, illetve a birtokos névmás megjelenése szintén a redukció meglétére világít rá: enélkül megjelenésükről érdemben számot adni nem tudunk, az értelmezett tagon ugyanis nincs is birtokjel. A teljes szerkezet ismeretében viszont már magyarázattal tudunk szolgálni az értelmezőn való magányos feltűnésükre: Áll már a palota, az én palotám. Kölcsönkértem a hajszeszt, Péter(nek a) hajszeszét. (Mindezeket vö. és a további magyarázatokat l. Jakab: Nyr. 1977: 9—19, 1978: 296.) Az értelmező és az értelmezett alaki kitevőinek egyezése nem egyeztetésük következménye — az értelmező ugyanis nemcsak az értelmezetthez alkalmazkodik (és viszont), hanem a szerkezet tagjainak közösen fölérendelt harmadik taghoz is, akárcsak a teljes szerkezetben szereplő, de a redukció folytán kimaradt „gazdája”.
6. Mivel az értelmező tag elmaradt alaptagjának a jelentését, szófaji értékét, alaki kitevőit és mondatbeli funkcióját is átveszi, az értelmezős szerkezetet a továbbiakban nem vizsgálhatjuk úgy, mintha a redukciónak nem lennének következményei, mintha a teljes szerkezet nem létezne. A közönséges értelmezői típusok és a minőség-, mennyiség-, birtokos jelzők egymásnak való megfeleltethetősége, egymásba való transzformálhatósága is csak látszat, mint ahogyan szemmel láthatóan az egyeztetés is. Az értelmező tag egy teljes jelzős szerkezetet képvisel, így nem lehet jelzője az értelmezettnek. Például: Veszek neki csizmát, pirosat. (értelmezős szerkezet) = ’Veszek neki csizmát, piros csizmát.’ > * Veszek neki csizmát pirosat csizmát. (jelzős szerkezet?). A redukció szemantikai következményein túl talán a legfontosabb „hatás” még az értelmezőnek szerkezetszintről mondatszintre történő ugrása. Ez az ugrás nyilvánvalóvá teszi, hogy az értelmező nem jelző, nem alárendelt tag, hanem az értelmezettel egy mondatszinten megjelenő, ugyanúgy önálló és ugyanolyan szerepű mondatrész.
7. A redukció törvényének ismeretében az értelmező alaki viselkedésének „problémái” egységesen megoldhatók (vö. még Antal László: Nyr. 1976: 194—200). Mihelyt meg tudjuk határozni az értelmező fölé rendelt fogalmat, a mondatbeli viszonyok „átrendeződnek”. A redukciós törvény működéséből azonban nem következik logikusan az értelmezős szerkezet mellérendelő volta, mint ahogyan Jakab vélte. Ez esetben ugyanis nem tudunk elszámolni a denotátumokkal (l. fentebb), sem az értelmezős szerkezettagok között fennálló viszonnyal (l. a fentebbi ábrákat). A szerkezettagok közé esetleg behelyezhető kötőszavak pedig olyan problémakört nyitnak meg, amely az értelmező-vitát nemhogy segítené lezárni, de még a mellérendelő viszonyok tradicionálisan elfogadott rendszerét is szétfeszíti (bővebben l. Dér Csilla, Hová rendeljük? — Az értelmező grammatikai státusa. Szakdolgozat, 1999. 47—9, 68—9). Fő kérdésünk ezért így tehető fel: ha az értelmezők megismételt mondatrészek, és így a tagok viszonya nem alárendelés, sem mellérendelés, milyen grammatikai viszony meglétéről beszélhetünk egyáltalán?
A két vizsgált típus, az azonosító és a közönséges értelmező problematikája itt ér össze. Az azonosító értelmező esetében már nem kérdéses, hogy milyen grammatikai viszonnyal van dolgunk: azonosítással. Ebben az esetben nincsen szükség redukcióval számolni, ugyanakkor a visszateljesítés mégsem hoz létre agrammatikus — legfeljebb nehézkes — alakokat. Például: Bemutatta neki Gáspárt, a férjét. < ?Bemutatta neki Gáspárt, a Gáspár [nevű] férjét. Erre rámnézett a kisfiam, Péter. < Erre rámnézett a kisfiam, Péter kisfiam. A közönséges értelmezős szerkezetben egyrészt szóról szóra megismétlem ugyanazt, ami már korábban elhangzott, másrészt azt valamilyen új jeggyel egészítem ki, így a már elhangzott mondanivaló fogalomkörét szűkítem. Mindkét értelmezői típus esetében tehát ugyanannak a dolognak az újbóli megnevezéséről van szó, csak az [81] azonosító értelmező esetében ez a megnevezés más néven, egy másik szempontból történik. A közönséges értelmezőnél a szó szerinti megismétlést elkerülve árulunk el egy újabb vonást a jeltárgyról, ám ez az új vonás egyúttal a már említetteket is tartalmazza (pl. pirosat = ’piros csizmát’). A fennálló grammatikai viszony a közönséges értelmezők esetében is: azonosítás.
8.Az értelmezés (azonosítás) bármilyen mondatrész esetén megvalósulhat, a mondatbeli tárgyat ugyanúgy értelmezhetem, mint az állítmányt vagy az alanyt. A mondatnak az azonosítás során tehát két vagy több tárgya, határozója stb. lesz. Így — elvileg — értelmező alanyról, tárgyról, állítmányról, határozóról és jelzőről beszélhetünk. Ezek a kifejezések már egy új terminológia részét képezik, nem halmozott vagy mellérendelt mondatrészekre és nem értelmező jelzős típusokra vonatkoznak. Az elnevezések azt mutatják meg, hogy az értelmező melyik mondatrészt azonosítja. Az „értelmező jelző” terminus tehát egészen mást takar, mint a hagyományos nyelvtanokban, most már ’a mondatban jelzői mondatrészi szerepű értelmezettet azonosító értelmező’ fogalmát fedi le. Ez az értelmező mondatrészi szerepét tekintve ugyanúgy jelző lesz, mint a vele azonos értelmezett, de nem annak jelzőjeként funkcionál. (Más kérdés, hogy erre az értelmezői fajtára nemigen lehetséges példát találni, a jelzők ugyanis közönségesen általában a nekik fölérendelt névszót differenciálandó jelennek meg a mondatban, egy jelzőt meglehetősen nehéz tovább értelmezni; túlnyomórészt ugyanez vonatkozik az „értelmező állítmányra” is.)
9. Az értelmező új besorolásának kulcsfogalma az azonosításon kívül a „teljes szerkezetben gondolkodás”, az értelmező önmagában véve ugyanis nem létezik. Az értelmezős szerkezet tagjainak száma mindig legalább három (kivéve, ha állítmányt értelmezünk), az értelmezetten és a (redukált) értelmezőn kívül harmadik tagként mindig azt a fölérendelt tagot is be kell vonnunk az elemzésbe, amelyhez a kettő párhuzamosan kapcsolódik. Az értelmezőnek ezek után is két fő típusával számolhatunk:
1. A redukciós értelmezővel, amelynél minden esetben redukcióval van dolgunk, vagyis az értelmező egy teljes jelzős szerkezetet rejt magában: Veszek neki csizmát, piros csizmát. > Veszek neki csizmát, pirosat. | Rendelek neki katalógusból, két katalógusból. | Rendelek neki katalógusból, kettőből. | Megszerzem neki a könyvet, Tamás könyvét. > Megszerzem neki a könyvet, Tamásét.
2. A szoros értelemben vett azonosító értelmezővel, amelynél nem kell a redukcióval számolnunk (a visszateljesítés ennek ellenére olykor lehetséges): Béla, a hentes csendesen kopogtatott az ajtón. | Egyetlen pontra tudta csak irányítani a tekintetét, a hűtőre. | Meglátod-e szememben az értelmet, ezt a ritka vendéget? — Visszateljesítés: Láttam a színházban Gusztávot, a sógoromat. < Láttam a színházban Gusztávot, Gusztáv sógoromat.
Az értelmezős szerkezetek mindegyikében tehát a tagok között egy „új” grammatikai viszony, az alárendelés és a mellérendelés mellett harmadikként megnevezhető azonosítás jelenik meg. A Károly Sándor-féle közvetett vagy közvetlen viszony helyett az azonosítást érdemesebb egy olyan speciálisan közvetlen viszonyként meghatároznunk, amely az alkotó tagok közötti legszorosabb lehetséges grammatikai viszony: azonossági viszony. A hagyományos rendszer (vö. MMNy. 1968. 257—64) ennek függvényében a következőképpen módosul:
Grammatikai viszonyok (szószerkezetszinten)
1. Alárendelő viszony: alanyi, tárgyi, határozói, jelzői alárendelés
2. Mellérendelő viszony:
a) i Tiszta mellérendelés: kapcsolatos, ellentétes, választó viszony
b) i Nem tiszta mellérendelés: következtető, okadó magyarázó, megszorító utótagú ellentétes viszony [82]
a) Redukciós azonosító/értelmezői viszony
b) Szoros értelemben vett azonosító/értelmezői viszony
10. Ami az elképzelés gyakorlati oldalát illeti: az azonosítást az első értelmezős típusban a redukció folytán kimaradt alaptag visszateljesítése révén ismerhetjük fel (ebben segítenek az értelmezett, továbbá az értelmezőn található alaki kitevők), a második típusnál pedig közvetlenül adva van. A mondatelemzések során az azonosítókban nem szabad kizárólag másodmondatrészt látnunk, sem puszta pozíciót: az értelmező azonos értékű a mondatban szereplő értelmezettjével, vagyis teljesen önálló elem, hiszen nem csak az értelmezett mondatrészen keresztül kapcsolódik be a mondatba. Az értelmező mondatbeli mozgékonysága vagy esetlegesen mondathatáron kívülre kerülése olyan tulajdonság, amely eddigi ismereteink szerint csak a fő mondatrészeket jellemezte. (Pl.: Egyetlen szenvedélyt ismert, a jéghokit; Pista ezek után már csak egyetlen bűnös szenvedélyének hódolt. A jéghokinak. ) Ez, ahogyan az értelmező formai viselkedésére jellemző összes ambivalencia is, most már megmagyarázhatóvá vált.
Elismerem és számolok is vele, hogy az értelmezők viselkedése a mondattani elemzések során továbbra is megtévesztő lehet, és ez nyilvánvalóan nem csak a korábbi tradicionális besorolás következményeképpen van így. Az értelmezőt/azonosítót tartalmazó mondatok megalkotása közben a redukció ugyanis rendszerint már nem tudatosul bennünk. Ám bármennyire feltűnően hasonlítson is a Veszek neki csizmát, pirosat mondat a Veszek neki piros csizmát mondatra, reményeim szerint most már a pirosat mondatrész legalább annyira emlékeztetni fog minket a tárgyra, mint a jelzőre.
Dér Csilla
