Fodor István 80 éves*
Kissé megkésve köszöntjük Fodor Istvánt nyolcvanadik születésnapján, hiszen 2000. március 16-án betöltötte azt. Mint azonban egész élete, ez az ünneplés sem lehetett mentes kisebb-nagyobb akadálytól és kitérőtől. Az egyik megemlítendő ezek közül, hogy csak mostanában lett hosszú szünet után újból tagja a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, s így nem is szerepelhetett a tavaly megállapított és a választmány által jóváhagyott ünneplési rendben, köszöntendők névsorában. Most azonban, miután tagságának helyreállítását kérte, s ezt a választmány elfogadta, méltán és örömmel teszünk eleget kötelességünknek: szívből köszöntjük őt.
Élete, mint a tenger csöppje, tartalmazza kora értelmisége java részének küzdelmeit, hányódását, maga választotta vagy rákényszerített mellékutait. Az 1938-ban megszerzett érettségi után néhány évig fizikai munkásként dolgozott, majd a háború vihara végigsodorta Magyarországon, s még azon is túl, egészen a Donig, ahol 1943-ban fogságba esett, s csak 1945 augusztusában szabadult. Ekkor lett a Pázmány Péter Tudományegyetem szabad bölcsésze, ami azt jelentette, hogy érdeklődésének megfelelően hallgathatott szinte bármilyen kollégiumot, s végzéskor nem tanári, hanem bölcsészdiplomát kaphatott. Mivel elsősorban nem tanítani akart, tervezett kutatásaihoz választotta a diszciplínákat. Már hadifogsága idején megtanult oroszul, így fölvette Kniezsa Istvánnál a szlavisztikát, Pais Dezsőnél, kora legkiválóbb filológusánál a magyar nyelvészetet, Tamás Lajosnál a neolatin nyelveket, Laziczius Gyulától pedig általános nyelvészetet hallgatott. Ez utóbbit [119] tekintette fő kutatási témájának később is, jóllehet a nyelvtudomány más területein is maradandókat alkotott.
Amikor 1949-ben befejezte egyetemi tanulmányait, a doktori cím megadásának jogát akkor is elvették egyetemünktől, de csak néhány esztendőre. Anélkül pedig tudományos kutatónak nem alkalmazták. Ennek következtében különböző hivatalokban, irodákban töltött négy évet, majd 1953-ban aspirantúrára jelentkezett, s irányítója Tamás Lajos lett. 1956-ban védte meg kandidátusi értekezését „A nyelvtani nem a szláv nyelvekben” címmel. Ez év őszétől az MTA Nyelvtudományi Intézetében dolgozott, s részt vett „A magyar nyelv értelmező szótára” szerkesztésében. Az 1956-os forradalom után nem lépett vissza a Magyar Kommunista Párt utódpártjába, s részben emiatt, részben a forradalomkor tett kijelentései miatt sok kellemetlensége lett a későbbiekben, aminek végkifejleteként elhagyta Magyarországot, s 1969-től nyugdíjba vonulásáig, 1990-ig a Kölni Egyetem Afrikanisztikai Intézetében dolgozott tudományos kutatói minőségben. A hazai tudományos élettel azonban soha nem szakította meg a kapcsolatait. Külföldi szakfolyóiratokban sok arra érdemes, Magyarországon megjelent könyvet, tanulmányt ismertetett, s jó kapcsolatokat tartott fönn az itthoni nyelvészkutatókkal.
Tudományos munkássága szlavisztikai és romanisztikai cikkekkel indult, s nagyon korán, már 1959-ben külföldön is megjelent egyik fontos kérdést tárgyaló cikksorozata a nyelvtani nemekről (The Origin of Grammatical Gender: Lingua 1959: 1—41, 186—214). Az általános ismertséget és elismerést azonban az afrikai nyelvek Greenbergtől származó addigi osztályozásának bírálatával és egy új rendszer kidolgozásával nyerte el, amelyet több részletben és fórumon publikált. Ugyanakkor foglalkozott a szláv nyelvek rendszerezésének problémáival, glottokronológiával, a mesterséges nyelvekkel, nyelvi statisztikával, nyelvesztétikával, a filmszinkronizálás módszertanával s még számtalan részterületével és kapcsolatával a nyelvtudománynak. Érthető tehát, hogy mindezek után, vagy mindezek mellett megírta a nyelvészet társtudományairól az eddig egyetlen és kiváló önálló kötetet, amelyet — valószínűleg a kor ismeretterjesztésének kívánalmai szerint — „Mire jó a nyelvtudomány?” címmel jelentetett meg a Gondolat Kiadó 1968-ban.
Ünnepeltünk elmélyült kutatásainak másik területe a nyelvek története, azon belül a nyelvújítások, nyelvreformok lefolyása a különböző nyelvekben. Ennek eredménye a párizsi Claude Hagčge-zsel szerkesztett hatkötetes „Language Reform — History and Future, Réforme des langues — histoire et avenir, Sprachreform — Geschichte und Zukunft” című munka, amelybe természetesen a magyar nyelvújításról szóló fejezetet is ő írta. A magyar nyelv iránti szeretetét és megbecsülését kutatásának egy másik témaköre is bizonyítja. A XVI. század nagy magyar történetírója, Oláh Miklós „Hungaria” című munkájának eddig ismeretlen kéziratát találta meg s elemezte a magyar történeti nyelvtudomány módszereinek alaposságával, amivel a Magyar Tudományos Akadémián megvédte a nyelvtudományok doktora címet, s 1990-ben meg is jelenhetett a könyv az Akadémia Humanizmus és Reformáció sorozatának 17. köteteként.
Fodor István sokoldalú nyelvészeti tevékenységének és széles körű nyelvismeretének, valamint a nyelvek osztályozási kérdéseiben való elmélyülésének eredménye a számtalan tanulmányon és tudományos ismertető cikken kívül három kiemelkedő munka. Az első 1970-ben jelent meg Antal László és Csongor Barnabás társszerzőségével „A világ nyelvei” címmel. A második a Pannon Enciklopédia sorozat „Magyar nyelv és irodalom” című reprezentatív kötetének legjelentősebb és legterjedelmesebb tanulmánya, míg a harmadik, amely ugyancsak „A világ nyelvei” címet kapta, s világviszonylatban is az e témakörű munkáknak egyik legjelentősebb alkotása, 1999-ben látott magyarul napvilágot. Ennek a könyvnek a főszerkesztői munkáját, hat szerkesztő és 58 munkatárs tevékenységének az összehangolását, a kötet nyelvi és tartalmi egységesítését, s ezen kívül megszámlálhatatlan — elsősorban afrikai — nyelv bemutatását, részletes leírását végezte. Remélhetően hamarosan megjelenik e könyv második kiadása és az angol fordítása is.
Mindezen tudományos eredmények és sikeres munkák ellenére Fodor István ugyanaz a barátságos, segítőkész, megértő kolléga és barát maradt, akihez bármely gondjával, kérdéseivel [120] bátran fordulhat mindenki, biztos eligazítást és hathatós segítséget kap. Kívánjuk, hogy mély tudásával, nagy tapasztalatával és kedves emberségével még sokáig álljon mellettünk és nyújtson számunkra útmutatást, támogatást.
* Elhangzott 2000. november 7-én, a Magyar Nyelvtudományi Társaság fölolvasó ülésén.
Hajdú Mihály
Vissza a Tartalomhoz