Bokor József — Guttmann
Miklós,
A muravidéki magyarság anyanyelvéért
(Tanulmánygyűjtemény) Szombathely — Maribor, 1999. 193 l.
1. A hazai nyelvművelő célú munkák (egy részük áttekintését l. pl. NyKk. 1: 35—73, ill. Kovalovszky Miklós, Nyelvfejlődés, nyelvhelyesség. Bp., 1977. 216—21) segítségével ma már szinte minden nyelvhelyességi kérdésre feleletet kaphat az érdeklődő olvasó. Harmonikusan illeszkednek a honi nyelvápoló-nyelvfejlesztő mozgalomhoz azok az eredmények, amelyeket e témakörben a határainkon túl élő magyarság nyelvtudósai tárnak elénk (vö. Temesi Mihály, A magyar nyelvtudomány. Bp., 1980. 278—9). A viszonylag önállósult, új szempontokat is felvető kolozsvári, pozsonyi, újvidéki és maribori „nyelvművelő iskola” szakemberei már az 1960-as, 70-es években felismerték, hogy a kétnyelvűség (és kétnyelvűsödés) körülményei között a magyar nyelvben az adott államnyelv hatására olyan új szerkezeti (grammatikai) formák jönnek létre, amelyek nem mindig simulnak bele nyelvünk rendszerébe. Ezért elengedhetetlen, hogy ezekről az új(szerű) nyelvi tényekről, jelenségekről — nyelvünk normarendszere alapján — véleményt formáljanak a kutatók.
2. A) Csaknem két évtizedes múltja van annak, hogy Szlovéniában, a Muravidéken (ill. Mariborban) a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola oktatói — Bokor József, [99] Guttmann Miklós, Molnár Zoltán Miklós és Vörös Ottó — nyelvi ismeretterjesztő és nyelvművelő írásaikkal, előadásaikkal szinte megszakítás nélkül közreműködnek a hét-nyolcezer főnyi magyar kisebbség nyelvi műveltségének ápolásában. Tanulmányaik 1983-ban, majd 1993-ban könyv formában jelentek meg (5); így a címül írott legújabb kötet — immár a hagyományteremtés szándékával — szerves folytatása az előbbieknek.
„A muravidéki magyarság anyanyelvéért” c. tanulmánygyűjtemény tagolása egyértelműen jelzi a kutatás témaköreit és a szerzők nyelvművelő tevékenységének főbb céljait. Az 1. és 2. fejezetben (7—28, 29—37) a Muravidék nyelvének különös, múltbéli értékeiről (tájszók, falucsúfolók, személynevek, régi szövegek stb.) és az anyanyelv használatában is megnyilvánuló önértéktudat fontosságáról van szó. Helyesen látja Bokor József, hogy „...a nyelvjárási beszéd sem a Muravidéken, sem odahaza [= Magyarországon] nem alacsonyabb rangú, mint bármely más nyelvváltozat; tehát nem is szégyen, nem is rejtegetni való dolog... Jó tudni, hogy az iskola sem irtja tűzzel-vassal a nyelvjárási beszédet, sőt finom ízeit, változatosságát igyekszik átmenteni a köznyelvbe is” (36—7). — Lektori, tanári munkájuk során, újságolvasóként vagy a rádiót hallgatva gyakran tapasztalhatták kollégáink, hogy a muravidéki magyar nyelv használatában meglehetősen sok hiba előidézője a beszélők (és írók) grammatikai ismereteinek hiányossága, pontatlansága. Ez a fő témája az „Anyanyelv és grammatika” c. fejezetnek (59—90). De az is szinte mindennapi jelenség, hogy a köznyelv szintjén nem mindig sikeres a közlésbeli szituációkhoz a stilisztikai követelmények szerint is pontosan illő szavak kiválasztása. E kérdéskör a tárgya az „Anyanyelv és szóhasználat” c. fejezetnek (91—138). A muravidéki magyar nyelv jövőjét latolgatva (41—2) a szerzők sok hasznos tanácsot adnak a szülőknek azzal kapcsolatban, hogy a családi környezetben miként lehetne segíteni a gyermek személyiségének fejlődését. Azt javasolják, hogy a szülők, nagyszülők adjanak mintát a kifejező, szép beszédre, és vállaljanak nagyobb szerepet a helyes nyelvi formák tudatosításában (42—52). (NB! Ez az útmutatás a hazai [magyarországi] viszonyainkra is érvényes, ezért megszívlelendő!)
Az anyaországbeli írásnorma megismerését, illetve követését jól szolgálja az „Anyanyelv és helyesírás” c. fejezet (139—48). Ebben ugyanis szó van az új (1984-es) magyar helyesírási szabályzat fontosabb változásairól (142—4), egy új közigazgatási egység, a község írásmódjáról (146—7) és a meghonosodó idegen szavak helyesírásáról (147—8).
A kétnyelvűséggel kapcsolatos nyelvhelyességi gondokat több helyütt megemlítik a szerzők, mégis Bokor József fontosnak tartotta, hogy külön fejezetben foglalja össze a „kevert nyelvhasználat”-ról és a „kétnyelvűsödés”-ről kialakított véleményét (149—59, 164—5). A nyelvi ismeretterjesztést segíti a „Könyvekről” c. fejezet (161—76). Ebben a részben Bokor József ismerteti Rónai Béla két nyelvművelő célú könyvét (163—4, 175—6) és Guttmann Miklós, Köbölkúti Katalin közös munkáját, a „Hangutánzó igék vasi és muravidéki atlasza” c. kiadványt (165—7). — Guttmann Miklós szerint örvendetes, hogy a Muravidék „nyelvi kincsei” napjainkban felértékelődtek, és eljutottak a szépirodalom szintjére is. Ezt igazolja Szomi Pál nemrég megjelent „Őszirózsa” c. kötete (167—9). És örülni tudunk annak is, hogy e táj nyelvi szépségeiből — Szúnyogh Sándor, Varga József és Szabó Mária gyűjtései révén — jelentősen gyarapodott „a muravidéki kincsesláda” (169—75).
Büszkék lehetnek továbbá a muravidékiek arra, hogy két kitűnő nyelvtudósunk kötődött ehhez a gyönyörű tájhoz. Hadrovics László (1908—1997) professzor, az MTA tagja, a magyarországi nyelvtudomány kiemelkedő egyénisége e tájról való: Lendván született. Innen — három nyelv érintkezésének régiójából — indult és itt alapozódhatott meg a nyelvek múltja iránti mély érdeklődése. Értékes könyvtárát a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola szlavisztikai tanszékére hagyta. Szellemi öröksége maradandó érték hazánkban és Szlovéniában egyaránt (179—80). Végh József tanár úr (1912—1997) a magyar dialektológia egyik vezéregyénisége és fáradhatatlan munkása volt. Fő munkája, az „Őrségi és hetési nyelvatlasz” részben e vidékhez is kötődik. [100] Gyűjtőútjai során Végh József gyakran járt a Muravidéken, Vas megyében és Zalában. Adatközlői közül sokan máig emlékeznek reá... (180—2).
B) Az ismertetett könyv gazdag és színes tematikája elsősorban a nyelvművelés feladatrendszeréhez kötődik; de megfogalmazódik az is a műben (sokféle formában!), hogy a kisebbségben élő magyarság anyanyelvének megtartása nem csupán a nyelvművelő szakemberek feladata! Értelmes, jó szándékú nyelvpolitika is segítheti a magyar nemzetiségek nyelvi-kulturális identitásának megőrzését; ám ha nem érvényesülhet érdemben az „anyanyelv dominanciája”, akkor nem jöhet létre a „kétnyelvű szocializáció”, és „az a veszély fenyeget, hogy kétnyelvűsödésük előbb-utóbb önazonosságuk elvesztésével, megtagadásával jár” (151—4).
C) A tanulmányokban — jól felismerhetően — karakteres, határozott irányú és célú nyelvhelyességi szemlélet érvényesül.
a) Minősítéseikben a szerzők viszonyítási alapnak tekintik a helyi (és regionális) köznyelvi normát (69), a szülőföld nyelvét (127); de gyakran utalnak „a kissé differenciáltabb [pontosabb] anyaországi nyelvhasználat”-ra is (103, 126).
b) Iránymutatónak tekintik továbbá a nyelvérzéket és a nyelvszokást is (100, 103).
c) A nyelvi hibák (= botlások) mérlegelésekor csaknem ugyanazokat a szempontokat követik, amelyek a nyelvhelyesség hazai szakirodalmában (Kovalovszky i. m. 49—52) fellelhetők. Azaz a következőket vizsgálják: szükség van-e az új nyelvi elemre (pl. egyez ’egyetért’ 96—8); lehetővé teszi-e egy-egy új szó a valóság bizonyos részletének pontos megnevezését (pl. elesik ’megbukik’ 95—6); az alaki helyesség szerint az új nyelvi tény (pl. jubiláris ’jubileumi’) beleillik-e nyelvünk rendszerébe (81); érvényesül-e a vitatható szó használatában a stílusosság elve (62, 94); előnyben részesülnek-e a rövidebb, egyszerűbb, tömörebb nyelvi formák (szerkezetek) a terjengős, nehézkes szóalakokkal szemben (36, 89)?
D) A muravidéki magyar nyelv idegenszerűségei elsősorban a szlovén nyelvből származnak. Tipikus hiba a szlovén nyelvi szerkezetek tükörfordítása a határozós viszonyokban; pl. Zongorára is játszom. Zenekarhoz is jártam (88). A nyelvi interferencia jelenségeit l. még a 95—8, 102—5, 109—11, 118—22, 155—9. oldal nyelvi példáiban!
3. A) Bokor József és Guttmann Miklós a nyelvhelyesség „igen—nem” „jó—helytelen” kérdéseiben, ellentmondásaiban körültekintően tud mérlegelni és megítélni! (Nem ítélkezni!!) Mindketten kerülik a megszégyenítést, a hibák „elkövetőinek” megalázását. Minősítéseik megformálásában roppant határozottak, következetesek, mégis a segítő-jobbító szándékot lehet kihallani racionális és figyelemfelhívó tanácsaikból (65, 66, 95 stb.).
A cikkeket lezáró kommentárokban gyakran szerepel az a gondolat, hogy a latolgatás, a válogatás gondot okozhat, de ez egyúttal az öröm forrása is lehet ebben a szellemi munkában (99). A nyelvművelésnek ez a formája nagyon közel áll ahhoz a tevékenységhez, amit Lőrincze Lajos nyomán embernevelésnek, illetve emberközpontú nyelvművelésnek szoktunk nevezni. Ez a pozitív nyelvművelés azért érdemel még ma is figyelmet és elismerést, mert szüntelenül a közlő-befogadó ember érdekeit tartja fontosnak: azt, hogy a jószándékú bírálat ne ellenkezést szüljön, hanem megértést és elfogadást. Ritkaságszámba megy — ezért is említem meg —, hogy a könyv szerzői minden szerény, ám meglepő és előremutató nyelvi újdonságnak örülni tudnak (125, 128).
Guttmann Miklós utánajárt annak, kik lehetnek napjaink nyelvi példaképei (54—5). Természetesen nem az előadóművészekre gondolt keresgélése során, hanem azokra az emberekre, akik „együtt élnek, dolgoznak velünk; beszélgetnek, elmondják gondolataikat a muravidéki médiában is”. Íme a meglelt példaképek: a lendvai evangélikus lelkész, egy magyarul is jól beszélő szlovén ember, a riportok idős polgárai és a Petőfi-szavalóverseny győztese (54—5).
B) A nyelvfejlődés törvénye a Muravidék mai nyelvében is érvényesül. A fejlődés iránya itt ugyancsak az egységesülés felé mutat, mégis kialakultak és léteznek e vidék [101] nyelvhasználatában bizonyos alakváltozatok. Mégpedig elég nagy számban! Mivel felhasználásuk során felvetődhet a „kettős helyesség” (így is jó? — úgy is jó?) dilemmája, a nyelvművelők behatóan foglalkoznak ezzel a kérdéskörrel (98—9). Jól látja Bokor József, hogy a nyelvi kettősségek egy része idővel megszűnik; mégpedig gyakran úgy, hogy a korábbi alakváltozatokat (pereg — pörög) ma már nem tőalternációnak tartjuk, hanem két önálló jelentésű szónak. De az is lehetséges, hogy a szó alapjelentése a toldalékolással létrejött alakváltozatokban ( kara — karja, okosak — okosok stb.) nem változik, ám a rövid-hosszú ellentétpár tagjai mégsem azonos jelentésűek. A mai alakváltozatok nem mindig egyenértékű alternatívák; ezért a „nyelvi kettősségek” közötti válogatás valóban sok gondot okozhat. Még nehezebb a mérlegelés, ha szerkezeti kettősséggel van dolgunk az ún. terpeszkedő kifejezések és frázisok alternációiban.
Ugyanis az él — életben van típusú változatok látszólag ugyanazt jelentik, mégis a felhasználás során rádöbbenünk, hogy az említett példa alternánsai csak meghatározott szövegkörnyezetben, egy bizonyos szituációban szokásosak. Például az életben van kifejezés — mondjuk karambol körülményei között vagy operáció esetén — azt is kifejezheti, hogy ’<valaki> még él, életben maradt’. E kérdéskörnek ugyancsak jelentős irodalma van.
C) Honnan származnak a könyvben említett nyelvhelyességi hibák? Főleg a közbeszédből, a mindennapi nyelvből (76—7, 102—3 stb.), részben a fiatalok, iskolások beszédéből (44—7) és a média nyelvéből (117—25). Egy tanulmány foglalkozik a szakmai kommunikáció nyelvi hibáival (103—4). — Érdekes, hogy argószavakat, argotikus elemeket nem találunk a példatárban. Ez azt jelentené, hogy a muravidéki magyar nyelvben nincs ez a szociolektus? Nem valószínű.
D) A könyvben szóvá tett hibák nagy része ún. típushibának számít. Egy részük — a hibáztatás ellenére — makacsul továbbélő hiba a köznyelvben és a különböző nyelvi rétegekben (pl. a ragozás és a szóképzés hibái).
E) A hibázás oka, előidézője lehet a Muravidéken: a grammatikai ismeretek hiánya (130), a szójelentésben megmutatkozó árnyalatnyi eltérések elhanyagolása (107—11), a beszélők és írók pontatlansága, figyelmetlenségre való hajlama (108), a beszédtárssal szemben megmutatkozó közömbösség (130), végül igen jelentős mértékben a szlovén nyelvnek a muravidéki magyarra gyakorolt hatása az egyszerű szóátvételekben, szókölcsönzésekben és a mind gyakoribb tükörfordításokban (156—59).
F) A könyvben közölt tanulmányok szerkezetében van bizonyos statikusság, de a témamegjelölés, problémafelvetés módozatai oly sokfélék, hogy nem érzi az olvasó sablonosnak ezeket az írásokat. Könnyen megérthetjük a szerzők érvelési módját. A racionális témakifejtés, az olvasmányos (sok helyütt szinte csevegő) stílus ébren tartja figyelmünket; és az előzetes „várakozásaink” alapján ki lehet találni, mi lesz a felvetett kérdés megoldása. A cikkek elejére került a témafelvetés. Ezt követi az ide tartozó grammatikai, stilisztikai fogalmak kifejtése, a definíciók és szabályok ismertetése. A hibáztatott nyelvi tény tüzetes elemzése után következik a szerzők állásfoglalása: a minősítés. Végül a tanulságok (teendők) megfogalmazásával zárulnak az egyes cikkek. A befejező részben mindig van valamilyen „mozgósító”, lelkesítő gondolat és jól hasznosítható tanács a hiba elkerülésére. Ez a felszólítás azonban soha nem „kioktatás” jellegű, inkább csak buzdítás a helyesség akarására! Például így: „Egyáltalán semmi ördöngösség nincs a szóismétlések elkerülésében. Csak egy kis figyelem és jóakarat kell hozzá!”
4. Összefoglalva megállapíthatom, hogy az ismertetett könyv tudományos hitelességgel, bőséges példatárral mutatja be a muravidéki magyarság nyelvhasználati gondjait. A szerzők kiváló szakmai felkészültséggel, jó empátiás készséggel, őszinte odaadással nyújtottak segítséget a nyelvi hibák elhárításához. Tudatos program alapján törekedtek a nyelvi ismeretterjesztés tematikájának bővítésére; és — ami még ennél is fontosabb — olvasóikat, hallgatóikat nagy türelemmel [102] nevelték a nyelvi kommunikáció pontossága iránt érzett felelősségre. A nyelvjárási értékek felmutatásával pedig növelték a muravidéki magyarok erősen megfogyatkozott önértéktudatát.
Pesti János
Vissza a Tartalomhoz