Etal. Etelka nevünk Dugonics András alkotása (Etelka 1788). Az Etele férfinevet rövidítette meg, és a -ka nőiesítő jelentésű kicsinyítő képzővel toldotta meg (Ladó János, Magyar utónévkönyv. Bp., 1972. 2 46—7). „Alig tudnánk irodalmunkból más nőalakot megnevezni, aki annyira átment a köztudatba, mint Dugonics regényének hősnője — írta első monográfusa, rendtársa, Prónai Antal (Prónai Antal, Dugonics András életrajza. Szeged, 1903. 121). — Nevét, melyet Dugonics maga alkotott, országszerte felkapták. Kazinczy írja, hogy a regény megjelenése után majdnem minden újszülött leányt Etelkának kereszteltek, s e név népszerű a mai napig.” Lapalji jegyzetben még hozzátette, hogy a Magyar Kurír kigúnyolta a regény címét és a hősnő nevét, mivel látszatra nincs benne magánhangzó-illeszkedés: „Az Etelka szép kis magyar könyvecs ka... ” De Prónai — ha fonetikai érvvel nem tudta is megokolni — helyesen hozott föl népnyelvi példákat: Trëszka, Tërka, Ësztërka . A mély hangú toldalék oka pedig a szegedi nyelvjárás sajátságában [85] rejlik: nem Etelka , hanem Ë tëlka a kiejtése. Tehát a vegyes hangrendű szavak mintájára toldalékoljuk: mint bëtyárok, dërëkam, gërëndával stb. Petőfi 1845 tavaszán „Cipruslombok Etelke sírjáról” címmel adta ki versciklusát tragikus fiatalon elhunyt szerelméről, Csapó Etelkéről (1829—1845), nyilván mert a fiatal lányt családja, környezete így, nyílt e -vel nevezte meg. De jellemző, hogy versesfüzetének ismertetői (Pesti Divatlap, márc. 29. — Honderü ápr. 17.) Etelká -t írtak: ez volt akkor is a szokottabb forma.
Tömörkény István összegyűjtött műveiben három olyan elbeszélést találunk, amelynek címében az Etel különös változata szerepel: Etal . (Tömörkény István: Etal a dobban. In: T. I.: A Szent Mihály a jégben. Bp., 1957. 422. — Uő.: Etal. In: T. I. Új bor idején. Bp., 1958. 397. — Uő.: Etal és Tóni. In: T. I.: Öreg regruták. Bp., 1959. 264.) Egyikük azonban az első közlésben még „Etel a dobban” címmel szerepelt: csak az összegyűjtött művek gondozója, Czibor János változtatta meg (Új Idők 1900. 40. sz., Tömörkény István: Vízenjárók és kétkézi munkások. Szeged, 1902. 156). Minden bizonnyal azért, mert az elbeszélésben egy helyütt Tömörkény maga adott rá okot. A cséplőgépet etető lány, Kormányos Etel — a népballadából ismert tragédia — beleesett a dobba. A holttestét vivőtől az úton járók megkérdik: „— Hát mi esött az Etallal?”.
A szövegjavításra (emendációra) Czibor azért is jogosítva érezhette magát, mert a másik két elbeszélés címében az Etal kétségtelenül Tömörkénytől származott. Az Etal (1903) címűben az író magyarázatát is adta, miért nevezte így a címben szereplő kislányt: „Úgy mondták neki, hogy: Etal. Etel volt volna pedig valósággal, de odakint nem sokat szokás az ilyesmivel törődni. Mondták neki gyöngéden és szánakozó szeretettel: Etal...” (Tömörkény István: Gerendás szobákból. Bp., [1904.] 23). S ettől kezdve az író is következetesen Etal -nak emlegette.
Mint ahogyan az 1915-ben írott „Etal és Tóni” című elbeszélésének hősnőjét. Eleinte itt is Etel -nek írta. Így kezdte novelláját: „A kapásunk lánya volt az Etel ...” (Tömörkény István: Népek az ország használatában. Bp., 1917. 125). Sebők Etel volt tehát, mivel apját, a Tömörkénytől sokszor emlegetett kapást, Sebők Antalnak, ragadványnevén Kánya Tóninak hívták. Itt is később tért át Tömörkény a kiejtést utánozni próbáló névalakra: „Etel tehát — azaz hogy a szebb szavú tanyai nyelvben Etal — ilyen észjárások között élt...” (uo. 126—7). Tovább azután most is következetesen Etal -nak írta.
Ezt a névformát nem ismeri általában a magyar népnyelv, de a szegedi nyelvjárás sem. Bálint Sándor is Ë të lka alakban közölte, becéző változataiként pedig ezeket sorolta föl: Ë ta, Ëtus, Ëtél, Ëtuka (Bálint Sándor, Szegedi szótár. Bp., 1957. 1: 389). Érdekes, hogy sem itt, sem másutt soha nem tette szóvá az Etal alak furcsaságát. Szintén nem figyelt föl rá Vitányi Borbála, pedig ő éppen Tömörkény személyneveit vizsgálta, elemezte (Vitányi Borbála, Személynévadás Tömörkény István műveiben. Magyar Névtani Dolgozatok 11. sz. Bp., 1981.; vö. Péter László, Tömörkény személynevei. In: uő., Tömörkény világa. Bp., 1997. 162—4).
Magam is sokáig töprengtem, hogyan jöhetett létre ez a szokatlan, sőt képtelen név, Tömörkény hapax legomenonja. Idő tellett, mire rájöttem.
Tömörkény négy gimnáziumot végzett, fonetikailag képzetlen volt. Érezte, hogy ez a hang nem írható le a közönséges e betűvel, de nem tudta, hogy megfelelője ë . De szándékát, hogy valamiképpen jelölje, kifejezte a hibás alakkal is. Ugyanúgy, ahogy Móricz Zsigmond a „Rózsa Sándor” két kötetében (Péter László, A Rózsa Sándor nyelve. In: P. L., Szegedi örökség, Bp., 1983. 330—50). Az a betű előnyben részesítése bizonyára összefügg az Ëta változattal.
Tömörkény válogatott elbeszéléseinek sajtó alá rendezésekor többször kísérletet tettem, hogy kijavítsam Tömörkény hibáját. Egyetlen egyszer sikerült: az Unikornis Kiadónak A Magyar Próza Klasszikusai című sorozatában 1994-ben „Két ló bitangságban és más elbeszélések” címmel megjelent gyűjteményében a sorozat szerkesztőjének, Kerényi Ferencnek megértéséből megtehettem. Mint ahogyan általában, a hozzáértő és érzékeny szerkesztő azt is lehetővé tette számomra, hogy a népnyelvi párbeszédekben jelölhessem a rövid zárt ë -t. Hiszen Tömörkény erre is tett bátortalan [86] kísérleteket, csak itt is hibásan (ahogy Móricz), é -vel próbálta visszaadni. Én az ő szándékát hajtottam végre, amikor a pontos betűvel (ë) adtam vissza.
Örülnék, ha az új kiadásokban az idézett három elbeszélés ebben a formában jelennék meg: Ëtël, Ëtël a dobban, Ëtël és Tóni. De azzal is megelégednék, ha így: Ëta, Ëta a dobban, Ëta és Tóni.
Péter László
Vissza a Tartalomhoz