Bartha Csilla, A kétnyelvűség alapkérdései
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. 268 l.
A szerzőt nem kell bemutatnunk, hiszen akik a kétnyelvűség kérdéskörével kapcsolatba kerültek akár diákként, akár kutatóként, jól ismerik Bartha Csilla nevét. Nem véletlenül említem ezt a kettősséget, az oktatást és a kutatást, mert e kettő szerencsés találkozásából és egymásra hatásából született meg a kétnyelvűségről szóló első magyar nyelvű összegzés. A könyv címe azt sugallja, hogy csak a legfontosabb kérdésekről lesz szó (valóban lehetetlen lenne mindent elmondani, ami e témakörbe tartozik), ennél azonban sokkal többet nyújt. Érezni lehet, hogy a szerző nagyon tájékozott a kétnyelvűség különböző területeit érintő kérdésekben, s a könyv megírása után akár egy újabbat is tudna írni, ahol lehetősége nyílna arra, hogy az őt leginkább érdeklő kérdésekről (pl. kódváltás) bővebben írhasson. — A könyv középpontjában a kétnyelvűség szociolingvisztikai megközelítése áll, de a jelenség többarcúsága miatt nyelv- és társadalomlélektani, nyelvpolitikai, jogi és oktatásbeli kérdésekre is választ kapunk.
Mielőtt a részletekbe merülnénk, lényeges kiindulási pont magának a kétnyelvűségnek a meghatározása. Az első fejezet (13—40) ezt taglalja. Miről is van szó? Arról, hogy a kétnyelvűség fogalmához úgy jutunk el, ha előbb az egynyelvűséget is definiáljuk. Ez viszont újabb kérdéseket vet fel, nevezetesen azt, hogy meddig beszélhetünk nyelvjárásokról és mikor önálló nyelvekről. Nagyon igaz az a vélemény, amely szerint nem a nyelvészek, hanem a beszélők maguk döntik el egy nyelv önállóságát, s ebben a döntésben jelentős szerepet játszanak az adott térség politikai, társadalmi, gazdasági és művelődési viszonyai. A fejezet a dán, a norvég és a svéd nyelv példáján mutatja be, hogy a kölcsönös érthetőség ellenére mégis mindegyik önálló nyelv (14). A következő példa a török és a kurd, amely azt a problémát szemlélteti, hogy ki minek tekinti ugyanazt a nyelvváltozatot: nyelvnek-e vagy nyelvjárásnak? (Ennél a résznél egy kis hiányérzetem támadt, ugyanis szívesen olvastam volna a bennünket közelebbről érintő csángó-kérdésről.) Korábban a kétnyelvűséget még a szakemberek is kivételes jelenségnek tekintették, az átlagember ma is annak gondolja. A valóságban éppen az ellenkezője igaz, s ezt a könyv adatokkal alátámasztva igazolja (22).
Ezután a két- és többnyelvűség külföldi és hazai kutatásának a bemutatása következik. Ebből az áttekintésből az is kiderül, hogy mind a mai napig nem beszélhetünk a kétnyelvűség kutatásáról úgy, mint önálló tudományterületről (27). A kétnyelvűség-kutatás — a kérdés szerteágazó volta miatt — egyszerre jelent nyelvi, kognitív, lélektani, neurolingvisztikai, társadalmi, politikai, oktatási stb. kérdést is. A kutatás önállóvá válásának jelei ennek ellenére már mutatkoznak. Erre utal a két szakfolyóirat megindulása is (27).
A második fejezet témája a kétnyelvűség és a társadalom kapcsolata (41—74). Ebben a részben esik szó a kétnyelvűség eredetéről. Mivel a nyelv rendszerint a politikai hatalom gyakorlásának is eszköze, tudjuk, hogy a nagy politikai átalakulások új nyelvpolitikai döntésekkel járnak, amelyek népek, népcsoportok életében mélyreható változásokat hoz(hat)nak. A kétnyelvűvé válás olyan kényszerű formái alakulnak ki, amelyek katonai megszállás, gyarmatosítás, békeszerződések és az ezzel járó határátrendeződések stb. következtében jönnek létre. Ezek a nyelvi változások egyúttal konfliktushordozók is. Magyarország esetében ilyen volt az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés és annak minden nyelvi vonatkozása. [103]
A könyv Belgium példáján mutatja be a de facto és de jure két-, illetve többnyelvűséget. Ez a tényleges és hivatalos kétnyelvűség abból származik, hogy a világ nyelveinek nagyobbik hányada jogi státusa szerint legfeljebb megengedett vagy megtűrt, ha nem éppen üldözött vagy tiltott, vagyis az államok többsége csak egy nyelvet ismer el hivatalosnak. Ilyen például a „szlovák nyelv árnyékában” élő kisebbségi magyar is. „A kétnyelvű beszélőközösségek egyik legjellemzőbb változatát a nyelvi kisebbségek közösségei alkotják” — idézi a könyv Lanstyák Istvánt (65). Ez a mondat átvezet a következő fejezethez, amely a nyelvi kisebbségekkel foglalkozik (75—86). A szerző érdekes példákon mutatja be az őshonos és a bevándorló (emigráns) kisebbségeket, ennek ellenére itt is hiányérzetem van. Igaz, hogy az Osiris Kiadó sorozatában (címe: „A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén”, szerkesztője: Kontra Miklós) külön kötet jelenik meg mindegyik határon túli magyar kisebbségről (eddig kettő jelent meg), de ettől függetlenül nagyobb terjedelemben kellett volna írni róluk itt is.
Ennek a fejezetnek a jelnyelvi kisebbségekről szóló részére külön fel kell figyelnünk. Olyan kérdésről van szó, amelyről viszonylag keveset olvashatunk, s amelyhez számos téves elképzelés kapcsolódik. A magyarországi siket és nagyothalló közösségek szociolingvisztikai vizsgálatával Hattyár Helga foglalkozott az elmúlt években. (Ő egyébként a szerző egyik tanítványa.) — A negyedik fejezet (87—115) a nyelvválasztásról szól. Ennek működési mechanizmusát a szociológia, a kvantitatív szociolingvisztika, a beszélésnéprajzi vizsgálatok, az interakcionális szociolingvisztika és a szociálpszichológia vizsgálja, természetesen eltérő megközelítésben. Az eltérések ellenére közös a felismerés, hogy a többnyelvű közösségekben az egyes beszélők nyelvek közötti választása nem véletlen döntéseken alapul. Ebben a részben olvashatunk Susan Gal kutatásáról, amely a felsőőri magyarok nyelvcsere-folyamatát és egyúttal nyelvválasztási szokásaikat is vizsgálja. Gyakorlati dolgokról, nevezetesen a különböző szociolingvisztikai tereptechnikákról is ebben a fejezetben tájékozódhatunk (111—5).
A továbbiakban a kódváltást, valamint a nyelvmegtartás—nyelvcsere kérdéskörét (5. és 6. fejezet) vizsgálja a szerző. Nyilván nem véletlen, hogy ez a könyv legkiérleltebb része (116—22 és 123—59). Ismerve Bartha Csilla korábbi írásait, tudjuk, hogy ez a kérdés többször és több helyütt is foglalkoztatta már, s jó lenne, ha erről egy önálló kötetet is megjelentethetne.
A nyelvi emberi jogokkal kapcsolatos kérdésekről bár egy önálló fejezetben, a nyolcadikban (197—205) esik szó, ez a probléma többször is fel-felbukkan a könyvben, például az anyanyelvről, az anyanyelv fogalmáról szóló részben (151—3) is. — A hetedik fejezet témája az egyéni kétnyelvűség (160—96). Úgy tűnik, hogy erről már olvashattunk az előzőekben, említhetnénk akár a nyelvválasztást, akár a kódváltást tárgyaló részeket. Ez a fejezet azonban — a szerzőt idézve — a kétnyelvűség belső működésébe tekint bele, azaz a pszicholingvisztika, a kognitív pszichológia és a fejlődéslélektan erre vonatkozó kutatásainak alapján vizsgálja meg ezt a kérdést. Ezenkívül megismerhetjük a nemzetközi és hazai szakirodalom eredményeire támaszkodva a gyermeki kétnyelvűség leggyakoribb típusait (166—8), valamint a kétnyelvűség kialakulásának családi modelljeit (168—76) is.
A nyolcadik fejezet (197—205), mint már említettem, a nyelvi emberi jogokat, a kilencedik fejezet (206—230) a kétnyelvűség és az oktatás kapcsolatát vizsgálja meg. Az előbbiben esik szó a lingvicizmus jelenségéről (a definíciót l. a 205. lapon), amely a mi esetünkben országhatáron belül a cigányokat, a határokon kívül pedig a magyar kisebbségeket érinti, illetőleg sújtja. (L. Kontra Miklós idevágó írásait!)
A könyvet függelék (231—6), bibliográfia (237—65), valamint tárgymutató (266—8) egészíti ki és zárja le.
Bartha Csilla könyvéről összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy nem könnyű olvasmány, de fontos és értékes írásmű. Magam is többször elolvastam, s minden alkalommal újabb és újabb értékét fedeztem fel, mindig találtam benne olyan részt, amely újnak tűnt, bár már olvastam. Ez is jellemzője a könyvnek, hogy nincsenek benne kihagyható részek, minden sora lényeges [105] mondanivalót hordoz. A bevezetőben a szerző továbbgondolásra, vitára szólítja fel az olvasót, ezzel azt kívánja kifejezni, hogy nem akar tiszta kategóriákat és örök érvényű meghatározásokat közvetíteni. Ez a rokonszenves magatartás viszont azt sugallja és el is várja, hogy a könyv olvasói és használói ugyanolyan biztonságosan mozogjanak a kétnyelvűség kérdéseiben, ugyanolyan tökéletesen ismerjék és alkalmazzák a hazai és nemzetközi szakirodalom eredményeit, mint a szerző. Bízzunk benne, hogy a posztgraduális képzésben résztvevők meg fognak felelni ezen elvárásoknak, ezért Bartha Csillának sok kiváló hallgatót kívánok az elkövetkező évekre!
Posgay Ildikó
Vissza a Tartalomhoz