ÉLŐ NYELV

Oldalak: 87 88 89 90 91 92 93 94 95

A nyelvi attitűd kisebbségben

A szociolingvisztikai szakirodalomban a nyelvi attitűddel kapcsolatos egyik megállapítás az, hogy a köznyelvnek a társadalomban tekintélye, presztízse van, míg a nem köznyelvi változatoknak, különösen a nyelvjárásoknak negatív a megítélésük, azaz stigmatizáltak. Azt azonban, hogy a kisebbségben élő magyarok nyelvi attitűdjére is érvényes ez a megállapítás, empirikus adatok hiányában inkább csak feltételezni tudjuk.

Bár ezt a hiányt egy kis településen végzett felmérés közzététele nem pótolhatja, de mindenképp hasznosíthatók a nyelvi attitűd témakörében annak a vizsgálatnak az eredményei, amelyet Kolonban (Szlovákiában, a Nyitrai járásban) végeztem középiskolás korú (14—18 éves) fiatalok között 1997-ben.

Az adatgyűjtés kérdőívvel történt, s a kérdések egyrészt a nyelvjáráshoz való viszonyulásra irányultak, másrészt a nyelvjárás és a köznyelv használatának tematikai, valamint pragmatikai kötöttségének vizsgálatát célozták. A nyelvi attitűddel kapcsolatos kérdések egy részét Kiss Jenőnek „A nyelvi attitűd és a másodlagos nyelvi szocializáció: vizsgálatok nyelvjárási környezetben” c. hasonló témájú tanulmányából merítettem (MNy. 1996: 142—6), egy másik részükhöz pedig Imre Samu (Hol beszélnek legszebben magyarul?: Nyr. 1963: 279—83) és Kontra Miklós (Hol beszélnek legszebben és legcsúnyábban magyarul?: MNy. 1997: 224—32) munkája adta az ötletet. A saját kérdőívemben feltett kérdéseket az egyes adatok elemzésekor tüntetem fel.

Ami a korosztály kiválasztását illeti, azért döntöttem a középiskolások mellett, mert többségüknél már kialakultak a nyelvhasználati szokásaik abban az értelemben, hogy milyen kommunikációs helyzetben használják a nyelvjárást és a köznyelvet, s többségüknél ugyanez a kialakultság jellemző a nyelvi érték-, illetve előítéletükre, vagyis a nyelvi attitűdjükre is.

A vizsgált korosztályhoz tartozók száma az 1433 lakosú községben 91 (a településsel kapcsolatos további 1991-es népszámlálási adatok: Nyr. 1996: 303). Közülük 47-en magyar és 44-en szlovák alapiskolába jártak. Ebben a felmérésben, mivel a nyelvjárás és köznyelv presztízsbeli, illetve használati különbségeire kívántam fényt deríteni, kizárólag a magyar alapiskolát végzett középiskolások válaszaira támaszkodtam. Ezt az indokolja, hogy míg a magyar alapiskolába járt fiatalok a helyi nyelvjárás mellett ismerik, sőt többségük bizonyos beszédhelyzetekben használni is képes a magyar köznyelvet, addig a szlovák alapiskolába járt homogén magyar vagy vegyes házasságból származó fiatalok a legjobb esetben is legfeljebb a nyelvjárást ismerik és használják, a köznyelvet nem. Nemcsak mindennapi megfigyeléseim alapján állíthatom mindezt, hanem egy általam végzett másik, a magyar—szlovák kétnyelvűséget vizsgáló felmérés adatai is megerősítették a fenti állítást. Arra a szlovák nyelven feltett kérdésre ugyanis, hogy: „Ha tudsz magyarul, a magyar nyelvnek melyik változatát beszéled? a) a koloni nyelvjárást, b) a köznyelvet, c) mindkettőt: a koloni nyelvjárást + a köznyelvet, d) egyiket sem”, a 30 (68,18%) beérkezett válaszból ez derült ki: önbevallásuk szerint 18-an (60%) csak a koloni nyelvjárást beszélik, 9-en (30%) egyáltalán nem tudnak magyarul, ketten mindkét nyelvváltozatot beszélik (6,66%), egy (3,33%) pedig azt állítja, hogy csak a magyar [87] köznyelvet ismeri (viszont egy későbbi beszélgetés alkalmával igazolódott az a föltételezésem, hogy az utóbbi adatközlő félreértette a kérdést, ugyanis kizárólag nyelvjárásban tud beszélni). Az említett kérdőív a magyar—szlovák kétnyelvűség mellett tartalmazott egy kérdést a nyelvjáráshoz való viszonyulás témaköréből is, s ennek adatait majd az idevágó kérdéskörnél ismertetem.

Visszatérve a magyar alapiskolát végzett középiskolások csoportjához, a 47-ből 40-hez sikerült eljuttatnom a kérdőívet, s eddig összesen 30 (63,85%) került hozzám vissza. A kérdőíveket otthonukban, a gyűjtő jelenléte nélkül töltötték ki az adatközlők. Az adatközlők a következő iskolatípusok diákjai:

A szakmunkástanulók közül 5-en (83,33%) szlovák iskolába járnak, egy (16,66%) jár magyarba, a szakközépiskolások közül 9-en (64,29%) járnak magyar iskolába, 5-en (35,71%) szlovákba, s a magyar—szlovák gimnazisták aránya: 9 (90%): 1 (10%). A kérdőívet kitöltő 30 középiskolás közül tehát 19 (63,33%) magyar középiskolában tanul. De mivel a Nyitrai járásban nem létezik magyar nyelvű középfokú intézmény, azok, akik anyanyelvükön kívánnak továbbtanulni, ezt csakis más járásban (Érsekújvári, Komáromi, Pozsony) többnyire bentlakásos formában tehetik meg¹. E helyzetnek az anyagi jellegű következményein kívül nyelvi attitűdbeli és nyelvhasználati velejárói is vannak. Más vidékre kerülve ugyanis szembesülnek egyrészt a köznyelvhez közelebb álló nyelvjárásokkal (pl. dunántúli), másrészt a köznyelv erőteljesebb jelenlétével, hiszen városi környezetben és az országhatár közelében tömbben élő szlovákiai magyarok nyelvhasználatában nagyobb szerephez jut a presztízsforma, mint a nyelvsziget helyzetű Zoboralján.

Ami a családi hátteret illeti, a kérdőívet kitöltő középiskolások mindannyian homogén magyar házasságból származnak. A 30 házasságból 11 endogám (mindkét házastárs koloni származású), 19 exogám (az egyik házastárs koloni, a másik nem, s többnyire a környező falvakból származnak): összesen 40 szülő koloni (66,66%), 20 pedig nem koloni születésű (33,33%).

A szülők iskolai végzettsége a következőképp alakult: az édesanyák 10%-a felsőfokú végzettségű, 33,33%-a érettségizett, 30%-uk szakmunkásképzőt és 26,66%-uk alapiskolát végzett. Az édesapák 10%-a szintén felsőfokú végzettségű, 30%-uk érettségizett, 60%-uk szakmunkásképzőt végzett, de az édesanyáktól eltérően csak alapiskolai végzettségű egy sincs köztük.

E két utóbbi szociológiai tényezőt, a szülők származását és iskolai végzettségét azért ismertettem részletesebben, mert föltehető, hagy hatással van a család s ezáltal a középiskolások nyelvi értékítéletére és nyelvhasználatára.

1. A nyelvi attitűddel kapcsolatos első kérdés ez volt: „Szerinted milyen a koloni nyelvjárás: szép, csúnya, egyik sem?” Erre a következőképp válaszoltak:

Ahogy a táblázatból is kikövetkeztethető, a lányok 40%-a, a fiúknak pedig 46,66%-a tartja szépnek a koloni nyelvjárást, vagyis a két nem közti különbség e tekintetben 6,66%. Kimondottan csúnyának tartja a nyelvjárást az adatközlők 10%-a. S bár a lányok és fiúk közötti eltérés itt is [88] csupán 6,66%, ezekből az adatokból mégis arra lehet következtetni, hogy a lányoknak a nyelvjáráshoz való viszonyulása valamivel negatívabb. Viszont teljesen azonos a nyelvjárásukhoz semlegesen viszonyuló lányok és fiúk aránya.

Ami az adatközlők által látogatott iskola típusát és az általa nyújtott műveltséget illeti, úgy tűnik, hogy ez a tényező nincs számottevő hatással a nyelvi értékítéletükre, hiszen a magasabb műveltséget nyújtó gimnázium és szakközépiskola diákjai sem viszonyulnak negatívabban a nyelvjárásukhoz, mint a szakmunkásképzőbe járó társaik. Sőt a gimnazisták (40%) és a szakközépiskolások (50%) közül, amint látható még valamivel többen viszonyulnak pozitívan a koloni nyelvjáráshoz, mint a szakmunkástanulók (37,5%). A semleges viszonyulás is nagyjából azonos a három csoportban (gimnazisták: 50%, szakközépiskolások: 41,66% és szakmunkástanulók: 50%). A negatív viszonyulásról is ez utóbbi mondható el (az előbbi sorrendben: 10% — 8,33% — 12,5%), de közös bennük az, hogy mindnyájan a Nyitrai járáson kívül járnak középiskolába, s a köznyelvhez közelebb eső, dunántúli nyelvjárást beszélők között töltik idejük nagy részét, és csak a hétvégeken tartózkodnak szülőfalujukban. Nyelvi értékítéletükre az eltérő nyelvi környezet mindenképp hatással lehet, és van is.

A családi háttér és a nyelvjárás megítélése közötti összefüggéseket kutatva a következő tények állapíthatók meg: azok szülei közül, akik csúnyának tartják nyelvjárásukat, 16,66% felsőfokú végzettségű, 66,66% érettségizett és 16,66% szakmunkás. Akik viszont szépnek tartják nyelvjárásukat, azok szülei közül 54,16% a szakmunkás, 12,5% a csupán alapiskolával rendelkező munkás, 29,16% az érettségizett és 4,16% a főiskolát végzett, vagyis az alacsonyabb végzettségű szülők százalékaránya a magasabb végzettségűekkel szemben ebben a csoportban 66,66 : 33,33. A nyelvjárásukhoz semlegesen viszonyuló középiskolások szülei a következő végzettséggel rendelkeznek: alapiskola = 10%, szakmunkás = 40%, érettségi = 36,66%, főiskolai = 13,33%, tehát az alacsonyabb és magasabb végzettséggel rendelkező szülők aránya teljesen megegyezik a semleges csoportban. A két ellentétes vélemény (szép « csúnya) adatai arról tanúskodnak, hogy a szülők iskolázottsága hatással van gyermekeik értékítéletére, de ez a tényező sem önmagában, hanem a többivel együtt érvényesül.

A szülők iskolázottsága mellett azok származása is hatással lehet a család és gyermekeik nyelvi értékítéletére. A nyelvjárásukat csúnyának tartó csoportban a középiskolások szüleinek 66,66%-a koloni, 33,33%-a pedig nem koloni származású. A nyelvjárásukat szépnek tartó csoportban ez az arány 62,5% : 37,5%. A nyelvjárásukhoz semlegesen viszonyulók szülei közül a 70% koloni, 30% pedig nem koloni származású. Láthatjuk, hogy az egyes csoportokban a koloni és nem koloni származású szülők százalékarányaiban nincs nagy eltérés, s ennek alapján akár azt is mondhatnánk, hogy a szülők származása nem hat a nyelvjáráshoz való viszonyulásra. Nyilvánvalóan csak a származás egymagában nem határozza meg a nyelvi értékítélet kialakulását, de ha az idegen származáshoz magasabb iskolai végzettség és köznyelvi(es) nyelvhasználat is társul, akkor a származás szerepe e tekintetben is felerősödhet. Ezt támasztják alá a nyelvjárásukhoz negatívan viszonyulók szüleinek adatai is.

2. A nyelvi attitűddel kapcsolatos második kérdés ez volt: „Szerinted akkor is koloniasan fognak beszélni Kolonban, amikor Te nagymama/nagyapa leszel? Igen. Miért? / Nem. Miért?” E kérdés mögött az a föltételezés húzódik meg, hogy „a nyelvjáráshoz való negatív attitűd inkább tagadó, a pozitív pedig inkább igenlő válaszokat indukál” (Kiss Jenő: MNy. 1996: 145). Erre a kérdésre így válaszoltak:

[89]

Az előző kérdés válaszaihoz viszonyítva 10%-kal nőtt ugyan a pozitív válaszadók száma, de a negatívan viszonyulóké is emelkedett, 19,99%-kal lett magasabb. Az igenlők közül többen a „remélem” állítmánnyal nyomatékosították állításukat („Remélem, hogy igen.”). Igenlő vagy tagadó válaszaikat többen is indokolták, s indoklásaik arról tanúskodnak, hogy követik a környezetükben lejátszódó folyamatokat, változásokat. Így a pozitív válaszokban a koloni nyelvjárás jövőbeni létezését az itteni magyarság megmaradásától teszik függővé („Ha lesznek magyarok, a kolonias nyelvjárás nem fog teljesen kihalni”), vagy „bizonyos réteg”-hez kötik („Igen, bizonyos réteg”, „Igen, szerintem a koloni nyelvjárás még akkor is élni fog egy bizonyos részben”). A negatív válaszokban elsősorban az életkorral hozzák összefüggésbe a nyelvjárás visszaszorulását („Nem, mert már ma sem beszél így sok fiatal.”).

3. A harmadik kérdés, amely inkább az érzelmek felől közelítette meg a nyelvjáráshoz való viszonyulást, így hangzott: „Sajnálnád, ha kiveszne a koloni nyelvjárás?” Igen. Miért? / Nem. Miért? A válaszok:

A táblázatból az olvasható ki, hogy az előző kérdésekhez viszonyítva jelentősen megnőtt a nyelvjárásukhoz pozitívan viszonyulók száma, hiszen a középiskolások 80%-a sajnálná, ha kiveszne a koloni nyelvjárás. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy a nyelvi attitűdnek milyen fontos összetevője az érzelmi tényező, másrészt pedig azt is alátámasztja, hogy a stigmatizált nyelvváltozatoknak is lehet presztízse, mégpedig rejtett presztízse (vö. Kiss Jenő, Társadalom és nyelvhasználat. Bp., 1995. 137). Az igenlő válaszokat a középiskolások ekképp indokolták: „Mert ez egy kincs, és csak mi használjuk. Egyedi.”; „mivel ez a falunk jellegzetessége”; „mert elveszne egy falu sajátossága”; „mert szerintem jó (szép), ha egy bizonyos környéknek megvan a saját nyelvjárása”; „Úgy gondolom, hogy amit őseink ránk hagytak, ápolni kell”; „mert ez is a falu értékéhez, hagyományához tartozik”; „mert szülőfalum múltjához tartozik”; „mert a nyelvjárás a hagyományokhoz tartozik”. Az indoklásoknak ebből a részéből az derült ki, hogy az egyén számára az a regionális nyelvváltozat, amelyet gyermekkorában sajátított el és amely szellemi identitásának alapja, vonzóbb, mint a többi (vö. Heikki Paunonen, Nyelv és identitás: MNyj. 26—27. 1984—85: 7), illetve hogy a nyelvi hagyományoknak jelentős szerepe van a különböző nyelvváltozatok megmaradásában (vö. Tolcsvai Nagy Gábor, A mennyiség tagolódása. In: Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Szerk. Kontra Miklós. Bp., 1992. 168).

Az indoklásoknak egy másik részéből pedig az vált világossá, hogy a középiskolások is észreveszik és figyelemmel kísérik a magyar nyelvnek a vizsgált közösségen belüli visszaszorulását, a magyarok megfogyatkozását, s úgy vélik, hogy a nyelvjárás megszűnése a koloni magyarság megszűnését hozza magával, vagyis a nyelvjárásban a helyi magyarság megmaradásának fontos eszközét látják: „ha kihalna, akkor helyébe már nem a magyar lépne, hanem a szlovák”. „Azt hiszem, ha kiveszne, akkor ez az elszlovákosodás nagy mértékűségét [sic!] mutatná meg, vagyis az nem a szellemi fejlődést, a modernséget, hanem a mi esetünkben a nyelvjárás kihalása a magyar nyelv kihalását hozná magával”. Van, aki a pluralizmus és nyelvi másság elfogadásának fontosságát is felismerte: „Jó ha van nyelvjárás, nem beszélhet mindenki köznyelven.” Többen azért sajnálnák, ha kiveszne, „mert szép a falunk nyelvjárása”; „mert már megszoktam és tetszik is”; „mert nagyon szép”; „mert minden nyelvjárásnak megvan a maga szépsége, és ezt meg kell őrizni”.

Egyetlenegy középiskolás adott negatív választ, aki egyébként az előző két kérdésben is ugyanilyen véleményen volt, s azt feltételezi, hogy ha kiveszne a nyelvjárás, „akkor a köznyelvet használnák”. [90]

4. Köztudomású, hogy a pozitív, illetve negatív nyelvi attitűd kialakulására az is hatással van, hogyan reagálnak a nyelvjárásra a nem falubeliek, az idegenek. Ezért tettem fel a kérdőívben a következő kérdést: „Előfordult-e, hogy valakik gúnyolták vagy dicsérték a kolonias beszédmódodat? Ha gúnyolták, kik voltak azok, és mivel indokolták? / Ha dicsérték, kik voltak azok, és mivel indokolták?” A válaszokból ez derült ki:

Az adatokból arra következtethetünk, hogy többségüknél se nem dicsérték (63,33%), se nem gúnyolták (53,33%) a nyelvjárást, de azok aránya, akiknek gúnyolták nyelvjárásias beszédmódjukat, magasabb (26,66%), mint akiknek dicsérték (16,66%). S kik gúnyolták a nyelvjárásukat? Szinte mindannyian a nem Nyitra vidéki, hanem a más régióbeli iskolatársakat említették: „főleg az osztálytársaim, mivel nincsenek hozzászokva és »parasztosnak« tartják”; „A középiskolában szerzett új barátaim”; „Amikor elmentem a gimnáziumba, de később megtanultam a köznyelvet”. Akik dicsérték, azok elsősorban a felnőttek voltak: „Az osztályfőnököm, mivel szerinte ez egy kincs”; „Magyarok (= magyarországi magyarok), és szerintük érdekes”, de néha a velük egykorúak is megdicsérték: „Barátaim, mert szép a nyelvjárásunk”. Azok közül, akik kifejezetten csúnyának tartották nyelvjárásukat (lásd 1. kérdés), kettőnél fordult elő, hogy iskolatársaik gúnyolták nyelvjárásukat, s nyelvi attitűdjük kialakulására minden bizonnyal ez is hatással volt, hiszen „a gúnyolás elősegítheti a nyelvjárástól való érzelmi elfordulást, a dicséret pedig erősít(het)i a pozitív attitűdöt” (Kiss Jenő: MNy. 1996: 143). Egy másik adatközlő szerint eddig azért nem gúnyolhatták nyelvjárásias beszédmódját, mert idegenek előtt, azaz „ilyen körökben” soha nem a nyelvjárását használja, hanem a köznyelvet, vagyis tudatosan kerüli azokat a hátrányos nyelvi helyzeteket, amelyeket a nyelvjárás használata idézne elő. Ezt a jelenséget a nyelvhasználati alkalmazkodás hipotéziseként említi a szakirodalom (vö. Bartha Csilla, Sztenderdizáció és/vagy asszimiláció? In: Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Szerk. Kontra Miklós, Bp., 1992. 27).

5. Tanulságos válaszokat kaptunk arra a kérdésre is, hogy: „Hol beszélnek szebben magyarul?” Magyarországon. Miért? / Szlovákiában. Miért? A válaszok:

A fenti adatokból az derült ki, hogy a koloni középiskolások 63,33%-a a magyarországi beszédet tartja szebbnek, mert „többet vannak kapcsolatban a magyar köznyelvvel, mint mi”; „mert köznyelven beszélnek”; „mert nem használnak annyi szlovákból átvett szót (zsuvi ’rágó’, nanuk ’jégkrém’)”; „születésüktől fogva nem kell más (szlovák) nyelvet tanulniuk, így anyanyelvükre több időt fordíthatnak”; „mert Szlovákiában tájszólásban beszélik a magyar nyelvet”; „mert ott szebb a kiejtés”; „pontosabban ejtik a szavakat”; „mert az hivatalos magyar nyelv”; „mert ott lényegében csak magyarok laknak és Magyarország egy állam”; „mert az magyar [sic!] ország”.

Az itt felsorolt vélemények a kisebbségi nyelvhasználattal foglalkozó szakirodalomban szinte rendszeresen felvetődnek; például a kódkeverést, a kölcsönszavak használatát és a kiejtést mind az amerikai, mind az erdélyi magyarok (vö.: Bartha Csilla, Erdélyi menekültek magyar nyelvi viszontagságai: Regio 2/1. 1991: 84; Kontra Miklós — Gósy Mária, A sztenderd megközelítése: [91] a kétnyelvű beszéd variabilitásának egyik formája. In: Normatudat — nyelvi norma. Szerk. Kemény Gábor. Bp., 1992. 248; Péntek János, Normagondok Erdélyben (1793—1993): Nyr. 1994: 136) olyan jegyként tartják számon, amelyben az anyaországi és a kisebbségi magyar nyelvhasználat a leginkább különbözik, s amelyet maguk a kisebbségi beszélők negatívan ítélnek meg.

Visszatérve a kérdőív adataihoz, nem tudott egyértelműen sem a magyarországi, sem a szlovákiai magyar nyelvhasználat javára dönteni 16,66%, ők ugyanis úgy látják, hogy: „A két nyelv ugyanaz, csak mi egy picit másképp fejezzük ki magunkat”; „egyformán itt is, ott is [= Magyarországon]”; „nem tudom megítélni, mivel szerintem ez egyéntől függ”; „nem tudok egyértelmű választ adni, ugyanis ez a két ország egyes régióitól is függ, de egy-két tapasztalatom azt mutatja, hogy az anyaországiak gyakran már túlzásba viszik, ill. elcsúfítják az eredeti magyar kiejtést.” Elenyésző azok százalékaránya (6,66%), akik szebbnek tartják a szlovákiai magyar nyelvhasználatot a magyarországinál, éspedig azért, „Mert ezt tanultam kiskoromtól, és nekem nagyon tetszik”; „szerintem ez a valódi magyar nyelv”.

Összegzésképpen a válaszokból az állapítható meg, hogy a magyarországi nyelvhasználatot szebbnek tartják a szlovákiainál.

6. Hasonló jellegű volt a következő két kérdés is, az egyik ugyanis azt tudakolta, hogy „Szlovákia magyarlakta vidékei közül hol beszélnek szebben magyarul?”, a másik pedig azt, hogy „A Nyitra-vidéki községek közül hol beszélnek szebben magyarul?”.

Az első kérdésre beérkezett válaszok szerint a legtöbben (15 = 50%) úgy vélik, hogy a szebb szlovákiai magyar nyelvhasználat színhelye Kolontól délre, Magyarország határaihoz közelebb eső területeken található. Íme a válaszok: „Dél-Szlovákiában, mert a határ közelsége nagyon sok befolyással van az ottani lakosságra”; „Délen: mert a köznyelvet használják.” Leggyakrabban Komárom, Dunaszerdahely és Pozsony környékére helyezik a szép magyar beszédet, mert „ott nem veszik fel a szlovák nyelv egyes jegyeit”; „A köznyelvet használják (de ott sem mindenki)”; „mert nyelvjárásuk hasonló a magyar köznyelvhez”. Csupán ketten (6,66%) vannak azon a véleményen, hogy Kolonban beszélnek szebben. Az előző kérdésekhez viszonyítva jóval többen nem válaszoltak (13 = 43,33%), valószínűleg azért, mert vagy nem foglalkoztak ilyen jellegű kérdésekkel, vagy nem kerültek huzamosabb ideig kapcsolatba más vidékeken élő szlovákiai magyarokkal, s így nem volt módjuk megfigyelni az eltéréseket.

7. A második kérdés („A Nyitra vidéki községek közül melyikben beszélnek szebben magyarul?”) az előbbihez hasonlóan elég sok esetben vagy megválaszolatlan marad (12 = 36,66%) vagy határozatlan és kitérő a válasz (5 = 16,33%): „Nem tudom megállapítani, ugyanis nem szoktam figyelni a különbségeket.”; „Minden falu nyelvének megvan a szépsége.” Heten (23,33%) úgy vélik, hogy Kolonban beszélnek szebben, mert: „...a koloniak ügyelnek arra, hogy ne használjanak szlovák szavakat, pl. vaňa (’kád’), sako (’blézer’) stb.” Hatan (20%) viszont a pogrányi beszédet tartják szebbnek, mert „...itt nem érződik annyira a palóc nyelvjárásra jellemző furcsa magánhangzóejtés”; „...a kiejtésük magyarosabb és a szavak nincsenek annyira eltorzítva”, s egy (3,33%) szerint Nagycétényben is szebben beszélnek, mert „nem beszélnek annyira nyelvjárásban, mint mi”.

Vagyis az utóbbi csoportban egyforma azok aránya, akik a koloni beszédet tartják szebbnek, illetve azoké, akik más Nyitra vidéki község nyelvhasználatát vélik szebbnek. Tehát a presztízstudatuk és az önstigmatizációjuk a nagyjából azonos északnyugati palóc nyelvjárástípuson belül (Imre Samu, MMNyJR. 353) egyensúlyban van. — Megfigyelhető azonban egy ellentmondás is a véleményekben, mégpedig az, hogy akik saját palóc nyelvjárásukat csúnyának tartják, azok az ugyancsak palóc nagycétényi nyelvjárást szépnek vélik (vö. Kontra Miklós: MNy. 1997: 229).

8. A nyelvi attitűddel kapcsolatos utolsó kérdés így hangzott: „Mi a véleményed azokról, akik mindig és mindenhol koloniasan beszélnek?” Tízen (33,33%) egyértelműen pozitívan viszonyulnak azokhoz, akik a beszédhelyzettől függetlenül mindig nyelvjárásban beszélnek, s így vélekednek róluk: „Nem vagyok rossz véleménnyel róluk”; „Jól teszik”; „Nem gátolom meg őket benne”; „Rendkívüli emberek”; „Engem nem zavar”; „Egyáltalán nem nézem le őket, inkább [92] tisztelem, hogy hűek nyelvjárásukhoz”; „Mindenki legyen hű az anyanyelvéhez”. Olyan, aki egyértelműen elítélné a „mindig és mindenhol” nyelvjárásban beszélőket, egy sincs az adatközlők között, de akik csak némi megszorítással tartják ezt elfogadhatónak, heten (23,33%) vannak. Ők az életkorhoz („Az idősebbek között elmegy, de a fiataloknál elég ciki”; „Vannak idős emberek, akiknél ez természetes, a fiataloknak pedig föl kell ismerniük a helyzetet, hogy mikor és hol illik nyelvjárásban beszélni”), az iskolai végzettséghez és az ezzel szorosan összefüggő státuszhoz kötik a nyelvjárás használatát („Egyszerű emberek, akiket nem foglalkoztat a beszédjük”). Ezenkívül még bizonyos beszédhelyzetekben fogadják el a nyelvjárást: „Mindig a helynek és a környezetnek megfelelően kell használni”; „Kell tudni, hogy hol lehet”; „Hát ez nem minden esetben megfelelő, mivel bizonyos helyen, ill. időben szerintem nem illik alkalmazni a kolonias beszédet”; „Bizonyos helyeken, ill. helyzetekben szerintem elkerülhetetlen a köznyelv használata, ezért akik mindig nyelvjárásban beszélnek, meglehet, hogy nevetségessé válnak”. Sokan, mégpedig 10-en (33,33%) nem válaszoltak erre a kérdésre, vagy csupán azt jelezték, hogy nincs véleményük (3 = 10%).

9. Hogy az idősebbeknél valóban elfogadják a nyelvjárásias beszédet, azt a következő kérdésre adott válaszok is alátámasztják: „Előfordult-e, hogy kijavítottad nagyszüleid vagy szüleid kolonias beszédmódját: igen/nem?” A válaszok:

Ha az adatközlők függvényében összehasonlítjuk az e kérdésre kapott igenlő válaszokat az 1. kérdés („Szerinted milyen a koloni nyelvjárás: szép, csúnya, egyik sem?”) válaszaival, az derül ki, hogy azok között, akik ki szokták javítani nagyszüleik és szüleik nyelvjárásias beszédét, egy sincs, aki csúnyának tartotta volna anyanyelvjárását. Az igennel válaszolók kétharmada ugyanis semlegesen, egyharmada pedig pozitívan viszonyul a nyelvjáráshoz. Ami az adatközlők társadalmi hátterét illeti, az öt lány mind Nyitrai járáson kívül jár gimnáziumba, s elbeszéléseik alapján az ő nyelvjárásias beszédmódjukat is gyakran javítgatják, főleg az iskolatársaik, de a tanáraik is.

Az igennel válaszoló fiúk fele a Nyitrai járáson kívül valamilyen szakközépiskola diákja, a másik fele Nyitrán jár szakmunkásképzőbe. Az ő esetükben tehát az iskola típusa és helyszíne nem tűnik meghatározó tényezőnek, viszont fölerősítheti azt a háromnegyedüknél jelenlevő összetevőt, amely az apa származásával hozható összefüggésbe. Mindannyiuk édesapja ugyanis a koloniak által magasabb presztízsűnek tartott nyelvjárást beszélő községből származik, s köztudomású, hogy a fiúgyermekek férfivá válásában és nyelvi szocializációjában az apa nyelvhasználati szokásai, viselkedésmodelljei nagyobb szerepet játszanak.

Ha összegezzük a nyelvi attitűddel kapcsolatos kérdések válaszait, azt állapíthatjuk meg, hogy a magyar alapiskolába járt középiskolások többsége pozitívan viszonyul nyelvjárásához, s a nyelvjárás jövőjét illetően is az optimista jóslások vannak túlsúlyban. Erős érzelmi kötődésről tanúskodik az is, hogy a fiatalok 80%-a sajnálná, ha kiveszne a koloni nyelvjárás.

10. A szlovák alapiskolába járt középiskolásoknak a koloni nyelvjáráshoz való viszonyulására a bilingvizmussal kapcsolatos kérdőíves felmérés során kérdeztem rá. A szlovák nyelven feltett kérdés így hangzott: „Páči sa ti kolíňanské nárečie?” Ano. Prečo?/Nie. Prečo? (’Tetszik neked a koloni nyelvjárás? Igen. Miért? / Nem. Miért?’)

[93]

A válaszok pedig arról árulkodnak, hogy a 30 adatközlőből tíznek (33,33%) tetszik, mert: „Lebo je také blízke” (Mert olyan közel [áll hozzám]); „Lebo je l’ahšie, ako spisovný jazyk, a lepšie mu rozumiem” (Mert könnyebb, mint a köznyelv, és jobban értem); „Lebo ho ovládam” (Mert tudok [magyarul]); „Lebo sme ho zdedili od starých rodičov” (Mert a nagyszüleinktől örököltük); „Lebo je to aj moje nárečie” (Mert ez az én nyelvjárásom is); „Lebo je vtipné” (Mert vicces). Viszont 12-nek (40%) a következő okok miatt nem tetszik: „Lebo nemá peknú výslovnost’” (Mert nem szép a kiejtése); „Ked’ sa už idem učit’ cudzí jazyk, nech je teda spisovný” (Ha idegen nyelvet kezdek tanulni, az a köznyelv legyen); „Nedá sa s ním nikde dorozumiet’” (Sehol se lehet vele megértetni magunkat); „Lebo sa dá to isté povedat’ krajšie” (Mert ugyanazt meg lehet mondani szebben is); „Asi zato, že ho neovládam” (Valószínűleg azért, mert nem tudok [magyarul]). Öten (16,66%) nem válaszoltak, hárman (10%) pedig kitérő választ adtak: „Nezaujíma ma to” (Nem érdekel ez engem); „Je mi to fuck!” (Nekem ez tök mindegy!).

Az adatok azt tükrözik, hogy a szlovák iskolába járó fiatalok között a magyar csoporthoz képest 30%-kal több a koloni nyelvjáráshoz negatívan viszonyulók száma, akik közül önbevallásuk szerint 25% a magyar nyelvnek semmilyen változatát, így a koloni nyelvjárást sem beszéli.

A koloni nyelvjáráshoz pozitívan viszonyulók százalékaránya a magyar és a szlovák középiskolások csoportjában 40 : 33,33. A szlovák középiskolások a pozitív viszonyulást, ahogy azt fentebb olvashattuk, érzelmi tényezőkkel és a nyelvi hagyományokkal indokolták. Ennek kialakításában egyértelműen a családi háttérnek van szerepe, hiszen a szlovák iskola mai szellemisége inkább az ellenkezőjét sugalmazza. Azok, akik negatívan viszonyulnak az adott nyelvjáráshoz, elsősorban a „csúnya” kiejtést hozzák fel indokként, illetve azt kifogásolják, hogy a koloni nyelvjárás nem standard nyelvváltozat, s mint ilyen, értéktelen. Az utóbbi vélemény a kisebbségek esetében szinte már nyelvi attitűdbeli univerzálénak számít, így például hasonló jelenségről és annak következményeiről Péntek János a következőket írja: „...a magyar anyanyelvűek többnyire anyanyelvüknek csak valamely alárendelt változatát ismerik, a román nyelvnek pedig gyakran a köznyelvi standard változatát. Ez az egyensúlyhiány is a nyelvváltás, a nyelvcsere irányába hat” (Magyar nyelvi gondok Romániában: Nyr. 1993: 484).

11. Visszatérve a magyar középiskolások válaszainak értékeléséhez, feltehetjük a kérdést, hogy a kérdőív adataiból kiolvasható pozitív attitűd visszatükröződik-e a nyelvhasználatban. A válasz egyértelmű igen, hiszen Kolonban a nyelvjárás nemcsak az idősebb generáció domináns nyelvhasználati formája, hanem a fiataloké is. E megállapítást egyrészt résztvevő megfigyelések, másrészt kérdőíves gyűjtési adatok is alátámasztják, ugyanis a kérdőív a nyelvi attitűdre irányuló kérdések mellett nyelvhasználati jellegűeket is tartalmazott.

Az első nyelvhasználati kérdés így hangzott: „Kivel és hol beszélsz nyelvjárásban?” A 30 középiskolás közül két (6,66%) lány „sehol senkivel” nem beszél nyelvjárásban, egy lány pedig azt vallja, hogy „Általában köznyelven beszélek, de vannak szavak, melyeket nyelvjárásban mondok.” A többiek kommunikációs tevékenységük folyamán, ha eltérő mértékben is, de használják a nyelvjárást. Egy fiú önbevallása alapján mindenhol a nyelvjárást használja. Az abszolút többség a nyelvjárás használatát egyrészt magához Kolonhoz és a környező falvakhoz köti („otthon a faluban”, „Kolonban és a környező falvakban”), másrészt a családdal, a rokonokkal, a falubeli barátokkal és iskolatársakkal, tehát általában a falubeliekkel zajló kommunikációban alkalmazza.

12. A következő kérdés a köznyelvnek a koloni középiskolások nyelvhasználatában betöltött szerepére irányult: „Ha a magyar köznyelvet is tudod használni, kivel és hol beszélsz így?” Bevallásuk szerint hárman (10%) „sehol és senkivel” sem beszélnek köznyelven, ketten (6,66%) viszont „mindenhol és mindenkivel” ezt használják, s hárman (10%) nem válaszoltak a kérdésre. A többiek (22 = 73,33%) a kommunikáció helyszínétől és beszélgetőpartnerüktől teszik függővé a köznyelvet. Azok, akik magyar középiskolába járnak, s ahogy azt már említettük, ez csak a Nyitrai járáson kívül lehetséges, elsősorban az iskolához és a kollégiumhoz, valamint az ottani személyekhez (tanárok, osztálytársak, barátok) kötik a köznyelv használatát. [94]

Maguk a diákok erről így vallanak: „Az iskolában ~ suliban, tanáraimmal, iskolatársaimmal”; „az iskolában és a kollégiumban”; „Itthon és a falumon kívül mindenütt”; „gimiben”. Ami a helyszínt illeti, az iskolán kívül még a magyarországi kirándulásokat is a köznyelv használatának egyik lehetséges színtereként említik.

A beszédpartner kiléte is befolyásolja a kódválasztást, a tanárokkal és a nem helybeli iskolatársakkal, valamint a barátokkal szemben a köznyelvet használják, illetve az „idegenekkel”, a „más környékről származó magyarokkal” és a magyarországi magyarokkal is köznyelven beszélnek.

13. A harmadik kérdéssel azt akartam megtudni, hogy a beszédtéma mennyire befolyásolja a köznyelv és a nyelvjárás használatát, s milyen témák esetében választják az egyik vagy a másik nyelvváltozatot. A kérdés így hangzott: „Vannak olyan témák, amelyekről szívesebben vagy könnyebben beszélsz nyelvjárásban, illetve köznyelven? Sorolj fel néhányat!” A középiskolások közül 5-en (16,66%) úgy vélik, hogy nincsenek olyan témák, amelyek a kódválasztást befolyásolnák, s amelyekről szívesebben vagy könnyebben beszélnének az egyik vagy a másik nyelvváltozatban. Ezzel szemben többségben vannak azok (11 = 36,66%), akik úgy vélik, hogy a téma befolyásolja a két nyelvváltozat közötti választást, hiszen az „iskolai dolgokról és a tananyagról” könnyebben tudnak köznyelven beszélni, míg a „hétköznapi dolgokról”, bizonyos ünnepekkel kapcsolatos szokásokról, helyi ételekről stb. inkább nyelvjárásban beszélnek. Hárman (10%) úgy vélik, hogy köznyelven mindenről képesek beszélni, s ugyancsak hárman (10%) vannak olyanok, akik bevallásuk szerint mindenről nyelvjárásban beszélnek, vagy azért, mert ritkán van alkalmuk köznyelven beszélni, vagy mert nyelvjárásban mindenről könnyebben tudnak beszélni. — A megválaszolatlan kérdések száma itt is elég magas (11 = 36,66%), s ez elsősorban a kérdés nehézségével és szokatlan jellegével magyarázható.

Befejezésként elmondható, hogy az adott nyelvjárásnak van még presztízse a fiatalok között is, de a köznyelvé, amelyet nagyon gyakran azonosítanak a magyarországi nyelvhasználattal, magasabb. Továbbá az is kiderült, hogy a fiatalok nagy részét foglalkoztatják a nyelvi-nyelvhasználati kérdések, és többnyire van is erről véleményük, s észrevételeik az adatközlők „szociolingvisztikája”-ként a kutató számára is hasznos tanulságokkal szolgálhatnak.