Oldalak: 234 235 236 237 238 239 240
Szikszainé Nagy Irma, Leíró magyar szövegtan
Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 509 lap
1. „Tanárnő, ezt a könyvet jól lehet érteni!”; „Ezekben a fejezetekben el lehet igazodni, megtaláltam, hogy mi a lényeg, meg hogy milyen problémák vannak”. Egyetemi hallgatók véleményét tükrözik ezek a mondatok. (Már két szemeszterben kaptak tőlem — s tudom, másoktól is — feladatokat az itt ismertetendő könyvből, nálam főként a korreferencia kifejeződéseinek történeti vizsgálatához, meg a szövegtipológiai fejezetből. Egyik hallgatónak szinte még hallom a szövegtani munka érthetőségén némiképp csodálkozó hangját.) — Azért emeltem ki a hallgatói véleményeket, mert egyetértek velük, s mert fontosnak tartom, hogy az egyetemi oktatásban jól használható, részletes szövegtani áttekintés született. — Gyakorlatunkban már valamelyest kipróbált munkáról adhatok így most már hírt, ismertetést.
A könyv fontos érdeme tehát, hogy nagyon jól követhetően áttekinti a szövegtan vizsgálódási területeit, kutatási kérdéseit és az azokra már megkapott válaszokat, bemutatja a használatos fogalomrendszert, sok példa segítségével megvilágítja őket, és érzékelteti a különböző szempontok szerinti megközelítésekből, érintkező területekből fakadó problémákat. Általa jó kézikönyve lesz így egyrészt a felsőoktatásnak és a magyartanároknak, másrészt azt gondolom, hogy a kutatásnak is, mert megbízható tájékoztató alapja lehet a szövegtannal eddig kevéssé foglalkozó nyelvészeknek, és viszonyítási alapot nyújt a szövegtan művelőinek is. Olvasásakor osztoztam a hallgatói örömben, jó, hogy ilyen érthető és alapos bemutatása született a leíró magyar szövegtannak, meg áttekintése a szövegtani problematikának.
Mindez még akkor is jó eredmény lenne, ha valamely kikristályosodott tudományágra vonatkozna, de tudjuk, hogy korunk szövegtana éppen nem az, tudjuk róla, hogy mennyire szétágazó, a megközelítések mennyire sokfélék, a szemléleti háttér is gyakran eltérő, vitatottak a területhatárok, a kutatási célok és módszerek is, az eredmények képlékenyek, s az érdemi szakirodalom megismerése (ismét hallgatói megfogalmazással): csapáskeresés az őserdőben. — Nem leülepedett anyag tankönyvvé sűrítéséről, egyszerűsítéséről volt itt szó, hanem egy aktuális, mozgalmas, nyitott, a befejezettségtől távol álló tudományos törekvéshalmaznak az értő megszűréséről. Ezt és a megválogatott, letisztogatott anyagnak rendszerezett, didaktikusan bemutatható formákba öntését vállalta Szikszainé Nagy Irma ezzel a könyvvel. Vele vállalta azt is, hogy túlfuthat rajta akár több vonalon már a közeljövő is, vagy hogy ma is adódhatnak ellenkezések és lehetnek ellenérvek. (Nyilván saját magának is kellett írás közben nemcsak választani, de kompromisszumot is kötni.) Az olvasó is tudja, a szerző is számíthatott rá, hogy néhány évtized vagy akár év múlva nem ugyanilyen rendszerű és tartalmú összefoglalást fog majd az asztalra tenni az akkori vállalkozó (ha [234] lesz rá vállalkozó), de szükség volt erre a jelen tudományállapotot összefoglalón tükrözni törekvő könyvre, a korábban megjelent, a szövegről azonban vagy rövidebben, vagy célzottabban szóló munkák ellenére.
A vállalkozás egészét nagyra tartom, a megvalósítást is beleértve, a bemutatás módját kiemelten is értékelve, s ezért főleg arról szeretnék itt képet adni, mi áll benne és hogyan. A vitakérdések magában a könyvben is megjelennek, hol a fejezetek szövege világít rájuk, hol a fejezetekhez fűzött, elkülönítéssel is hangsúlyozott, vitára, belegondolásra késztető kérdések formájában olvashatók. (Ilyenek: „Milyen akadályai vannak a szöveg minden textológia által elfogadható definíciójának?” (53), „Miért szokták hangoztatni, hogy a textológia még az alapok lerakásánál tart?” (32) stb.)
2. A könyv bevezető fejezete magával a szövegtudománnyal foglalkozik (a textológia fogalma, anyaga, tárgya, helye a tudományok közt, feladatai, kialakulása, elméleti keretei, ágai); a két utolsó fejezet közül pedig az egyik a textológiai szempontú szövegelemzés mibenlétét (módszereit, típusait, szempontjait) járja körül, a másik meg erre ad sokféle gyakorlati mintát, a különféle elemzési szempontok szerinti csoportosításban. [A könyv — megindokolt — terminushasználatát követem, amikor a szövegtudomány, szövegtan, textológia szakszókat szinonimaként használom.]
Talán e bevezető és záró három fejezet — valamint a szövegtipológiai — láttatja leginkább a sokszínűséget, abban az értelemben is, hogy mi minden tartozik, tartozhat a szövegtan, szövegtani elemzés problémakörébe, s abban is, hogy megfigyelhetővé teszik az eltérő elméleti keretek különbségeit, a különféle szövegtani iskolák egymástól eltérő megközelítésmódjait. Annak ellenére, hogy más fejezetekben is (pl. a transztextualitásról vagy a szöveginterpretációról szólva) szó esik a szemléleti és vizsgálati háttér többféleségéről, úgy látom, a szerzőnek az egész könyvét illetően sikerült megtartania azt a — szerintem helyeselhető — tervét, hogy e még formálódó tudományág problémáinak és vitáinak részletezése, útvesztőinek követése helyett csak jelzésükre szorítkozzék, illetőleg arra, hogy a fontosnak tartott, megválogatott elemeit mutassa be. Így lehetett elérni azt, hogy a szövegtanból már jól látható (vagy: a könyvben jól láthatóvá tett) részek egységes, értelmezhető képpé álljanak össze az olvasó számára, s emellett (mint a hallgatói véleményekből is kitetszik) a vitatémákkal és kutatásbeli gondokkal is szembesüljenek.
A tizenhét fejezetből a többi tizennégy a következő témákat öleli fel: a szöveg (mi a szöveg, mi szöveg, mi egy szöveg, szöveg és nyelv viszonya, a szöveg többféle elméleti keret szemszögéből); a textualitás (a szövegértékűség fogalma; a szövegösszefüggés és jellemzői, fajtái, eszközei, szövegtípus-függősége); a szöveg akusztikuma (a szövegfonetikai eszközök; akusztikus jellemzők a szöveg kötöttségének különböző típusaiban, például beszélt nyelvi kötött, félig kötött és kötetlen szövegben; az írott szövegnek akusztikus tagolásra utaló elemei; tájnyelvi, archaikus, idegen nyelvi hangzás); a szöveg írott formája (íráskép, írástípusok, írásjelhasználat); a multimediális szöveg (a médiumok egymásra hatása, összefonódása, l. a költészetben, reklámban, publicisztikában; multikódoltság).
Az ezek után következő jó száz lapnyi terjedelem a szöveggrammatika, a szövegszemantika és a szövegpragmatika fejezeteié; bennük folyamatos a fogalmak tisztázása, terminus technicusok értelmezése és elhatárolásuk, és természetesen részletesen is szó van a konnexitás grammatikai kifejezőeszközeiről, a szövegkohézió fajtáiról és eszközeiről, végül pedig a szövegpragmatika elméleti forrásairól és a szövegértéshez szükséges (nyelvi, nyelvi jellegű és nem nyelvi) tényezőiről.
A továbbiak: a szöveg szerkezete (mikroszerkezeti, makroszerkezeti egységek; nyelvi szintektől függő, szövegtípustól függő struktúrák); szövegtipológia (elméleti keretek, tipizálási szempontok és az ekörüli problémák, szövegtipológia-fajták, és — a terjedelmi korlátok miatt a szövegfajták részletezése helyett a szempontokat jól jelző kiemeléssel: — néhány [235] szövegtípus szembeállítása); a szöveg stílusa (szövegtan és stilisztika kapcsolata, a stíluskohézió főbb stiláris eszközei); a szövegek közötti összefüggés (intertextuális kohézió; a szövegköziség különböző fogalmai és szerepei, forrásai, okai; valamint a transztextualitás /Genette rendszerére épített/ típusai). S végül helyet kaptak — az Előszó megfogalmazásával: a szövegtant ezzel inkább textológiává tágítva — a szövegalkotás, valamint a szövegbefogadás (a szövegértés tényezői; a szöveginterpretáció és típusai) fejezetei.
Az egyes fejezetek tematikáját itt különböző mértékben részleteztem, helyenként összevontam; az alcímek sora sokkal bővebb ennél, tovább tagolódnak a kérdéskörök. A témáknak mégis aránylag hosszabb sorolását azért is tartottam fontosnak, mert jelezhető vele a széles körű bemutatás, ami e szövegtan sajátja, s ez ismertetésem egyik mondandóját húzza alá. Emellett szeretném kiemelni e bemutatás rendszerességét, következetességét, jól felépítettségét.
A jól felépítettség, a világosság az egészre és a részekre egyaránt vonatkozik, így az egyes fejezeteken belül is érvényesül. És ott is, ahol a megvalósítása különösen sok nehézséget okozhatott, viszont az átlagosnál is nagyobb szükség van rá: az érintkező tematikával operáló fejezeteknél és a szövegtan (jelenleg még kavargó, nem egységes) fogalmainak elhatárolásánál, egységes szövegtani munkába is beilleszthető értelmezéseinél.
Mindegyik fejezet hasonló szerkezetű. A tartalmi részben is, amennyire a tartalom megengedi, tehát általában: a fejezetcím szerinti vizsgálódás tárgya, többféle megközelítése; a főbb fogalmak, ezek fajtái, jellemzői, belső és külső összefüggései stb., mindez sokféle szövegpéldához fűzve, azokon is magyarázva. A fejezetfelépítés egységessége még erősebb a további részekben: mindegyiküket (tipográfiailag is kiemelt) vázlat vezeti be és egy összefoglalás zárja, valamint (szintén elkülönítve, kiemelve) az „alapfogalmak és fontos kifejezések jegyzéke”; vitakérdés(ek); szakirodalom.
Az előbbiekhez még minden fejezetben — a téma függvényében: hacsak lehetséges, és hol hosszan, hol röviden — hozzákapcsolódik egy gyakorlati elemzés, mely minden esetben ugyanarra a szövegre épül; az „Anna örök” c. versre. Kiváló ötletnek találom ezt az eljárást, újra és újra megjelenő, szinte már várt, hasonló és mégis másféle színfolt, amelynek persze többrétű szerepe van: a mindig másról szóló fejezetek szempontjait értelmezi, szemlélteti, egyetlen szöveg köré építi, miközben ismételtet, új összefüggésbe von, tovább is részletez. Végül pedig e fejezetzáró elemzésekből összeállítható a versnek minden megtárgyalt téma szerinti, teljesebb elemzése. Lezárásuk (lezárás, mert a befejező részekben adott textológiai szempontú szövegelemzési mintákat már más szövegekre építi a szerző) a szövegbefogadás-fejezetben van, szinte csattanós befejezést nyújtva: „Juhász Gyula Anna örök c. verséről sokféle értelmezés lehetséges az elméleti keret, illetve az interpretátor szubjektuma szerint. A könyv fejezeteiben olvasható szövegszintek szerinti textológiai analízisek összessége adja egyetlen befogadó által a vershez kapcsolható lehetséges világokat.”
Szövegelemzés, szemléltetés nem csupán ilyen módon jelenik meg, hanem rendszeresen, minden érintett témarészletnél; sokfelől válogatva: szépirodalmi műfajok, köznyelvi, szaknyelvi, tudományos, publicisztikai írások, van újsághír, anekdota, reklám, vicc stb.; akár egyetlen oldalon is megfér fogkrémreklám, Kossuth-nótához tartozó kotta, szöveg, kép (126).
A szövegtanban különféle aspektusból láttatott, ezért vagy más okokból érintkező, egymást részben fedő jelenségek, fogalmak fentebb említett problémájára, illetve ennek kezelésére visszatérve: az, hogy a könyv olvasói a lehetőségekhez mérten tiszta képet kapva tehetik le ezt a könyvet, nagymértékben annak köszönhető, hogy szerzőjének ilyen törekvése abban is megnyilvánult, ahogyan a fejezeteket s belőlük a könyvet szerkesztette. — Az ilyen szövegtani jelenségeket meghatározott fejezetekbe belerendezi, de világossá teszi máshová, másképpeni elhelyezhetőségüket, s ott egyébként (az érintkezés természetétől függően) ismét eshet szó róluk. Így például a „tételmondat”-ot szerepelteti mind a szerkezeti, mind a szemantikai szempontok szerinti szövegvizsgálatnál; [236] a „nézőpont” bemutatásmódjának segítségével összekapcsolja a pragmatikáról meg a szövegbefogadásról szóló, nyilván nehezen szétválasztható fejezeteket.
A tisztázások elősegítésében kiemelkednek a különféle fogalomjegyzékek. Elsősorban a függelékként megjelenő „Textológiai fogalomtár”, melyben kb. 500—600 címszó lehet, rövid, a könyvbeli tartalmakkal összhangban álló magyarázatokkal, alkalmanként egymásra utaló vagy a szövegtani „gazdát” megjelölő utalásokkal. Ez a fogalomtár önmagában is jól használható és igen hasznos; nagyon hiányzott már. Forgatását elősegíti, hogy a különálló név- és tárgymutató segítségével a címszók könnyen összevethetők a belső szöveges kifejtésekkel. Ezen túlmenően meg ottvannak még a vázlatok, melyek a fejezetek élén 6—12 sorban szintén tartalmazzák az odaillő fontos fogalmakat is. A vázlatok lényegében előrejelzik a fejezet vázát, de nem mechanikusan, hanem orientálva, a fogalmakat válogatva, beemelve, kapcsokkal, nyilakkal összetartozásokat kiemelve. A fejezetzáró kifejezések tára nem azonos ezzel, szűkebb is, bővebb is, a fejezetben megismert fogalmak áttekintésére, ismétlésére, egységben láttatásukra szolgálhatnak ezek az egy témakörhöz kapcsolt alfabetikus listák.
Ahogyan többféle helyen is megtalálhatjuk a fontos kifejezéseket, de egymást kiegészítő és magyarázó módon, ugyanúgy a könyvbeli tizenöt „Összefoglalás” sem csupán összefoglal, hanem ezek a részek jobbára a további ki- és széttekintések helyei is. Hasonló a helyzet a „Vitakérdés(ek)”-kel is: egyrészt felvillantják a magyarázatokban, elemzési módokban rejlő problémákat is, de a másfajta megvilágításokból következő meglátásokra is rákérdeznek.
A szakirodalmi lista (a fejezetekhez rendelteken kívül van különálló, összesített is) a fontos külföldi művek mellett a magyar eredményekre koncentrál; főként ez utóbbit oly mértékben teszi, hogy felfedez több olyan tanulmányt is a szövegtan számára, melyek elsősorban nem ilyen célból készültek, de vannak ilyen vonatkozásai is, a bennük levő elemzések, megállapítások ilyen szempontból is értelmezhetők, értékelhetők.
3. Természetesen ez a könyv nem csupán ismertetése korunk (leíró, magyar) szövegtanának, hanem annak a szerzőtől alkotott, univerzális szövegjellemzőkre is figyelő összefoglalása. Mint ilyen, állandóan értelmez, válogat és választ, egyértelműsít, hangsúlyokat ad. Lényegében mindez tudományos állásfoglalás. Az olvasó számára — a különféle kutatói irányokra rálátás mellett és azon túl — egyfajta szöveg- és szövegtanszemléletet alakít ki. Remélem, mindez már eddig is kitűnt az itt leírtakból, mint ahogyan az is, hogy megközelítésmódját, koncepcióját szerencsésnek, hasznosnak, jónak tartom. A könyvből az olvasó számára kibontakozó szövegszemlélethez ennek fenntartásával szeretnék néhány ponton megjegyzést fűzni.
A) A diakróniáról. — Minthogy célkitűzésében és megvalósulásában leíró szövegtanról van szó, természetesnek tetszhet, hogy a diakrón szempont nem jellemzője. Mégis, éppen az összefoglaló jelleg következtében kialakulhat hiányérzet.
A diakrón szövegkutatás ott jelenik meg a könyvben, ahol a szövegtan három ágát bemutatja, ezeknek egyike a történeti szövegtan. (A „történeti” itt értelemszerűen: diakrón.) Meghatározása, illetve meghatározó jellemzése: „A történeti szövegtan a szövegalkotás időben változó rendszerét, szokásait vizsgálja” (22). Ez az egyik, amit szűknek találok. Még akkor is, ha rövidségre, egyszerűségre törő fogalmazás következménye. A szövegalkotás a könyv textológiai fogalomtára szerint: a „szöveget létrehozó nyelvi tevékenység”; az erről szóló fejezet ezt főképp a szövegképző szabályoknak, szövegformáló művészi és nem művészi eljárásoknak és a szövegjavítás típusainak részletezésével bővíti. Úgy vélem, ezek változásain kívül a történeti szövegtan kutatási területe mindannak diakrón megközelítése, amit a leíró szövegtan feladatának tekintünk és történetileg értelmezhető, valamint ami a diakrón nézőpontból, módszerből következően ehhez még társul, különösen a változások sajátos, szövegre jellemző vonásainak feltárása.
A másik, amit szűknek találok: az a keret, amelybe a történeti szemlélet nélkül beszorul a szövegtan. Ha a (természetesen: verbális) szöveg tudományában — talán a diakrón szemlélettel rokon [237] megközelítést igénylő transztextualitás, intertextualitás kivételével — nincsen helye a változások érzékelésének, érzékeltetésének, a nyelv lényegi szemléletmódján esik csorba.
Ez nem jelenti azt, hogy egy szinkrón célú könyvben ne szinkrón legyen a leírás, éppen ezért megjegyzésem arra vonatkozik, hogy az ilyen, szinkróniára összpontosító, de összefoglaló igényű, általános vonásokat is bemutató szövegtanban is fontosnak tartom az időbeli változhatóságnak általános kiemelését, és az esetenkénti utalást a szövegsajátságok változásainak tényére.
Ilyen eset lehet például a határozottság vagy a korreferencia témája, vagy kisebb jelenségkört érintően például a szövegbeli utalások eszközeinek jellemzése. Ez utóbbiakon belül: az ez és az szerepe, utalási iránya az idők során változott, de ha csak a mai szerepkör jelenik meg a szövegösszefüggés típusainak, eszközeinek tárgyalásában az egyik megnyilvánulási módként, akkor ez így mindenkori érvényűnek hathat. Éppen a könyv általános szövegtani ismereteket is közlő jellege miatt juthat itt vagy máshol efféle téves következtetésre az olvasó, megfeledkezvén a szinkrón kiindulásról. A megfeledkezésben szerepet játszhat az is, hogy a könyv szóhasználatában a leíró jellegen van inkább a hangsúly, s kevésbé a mai magyar nyelven, meg maga a példaanyag is, mivel az elemzett szöveg nemegyszer XIX. századi vagy ahhoz közeli, sőt esik szó (s aki a történetiséget keresi, az éppen effélékből vár többet:) a Balassi-vers és a dallam kapcsolatáról is (a multimediális szövegek változásainál, tehát nem odáig tágítva a mai nyelv szinkróniáját).
Nyilvánvaló, hogy nem lehetett sem hangoztatni mindig a szinkrón szempontot, sem pedig túl sok helyet juttatni a változásoknak. Bár: például az akadémiai leíró nyelvtan, a MMNyR. ki-kitekintett a mai nyelvi mozgásokra és olykor a korábbi előzményekre, s ez a gyakorlat, a nyelvszemlélet-alakítás szempontjából haszonnal járt. Viszont: a történeti szövegtannak sokkal kevesebb így bevonható eredménye van. És ismeretes az is, hogy vannak nézetek, melyek szerint kérdéses a szöveg történeti jellege, főként az, hogy a történetiség a lényegi jegyeihez tartozik-e.
Úgy tartom azonban, hogy a diakrónia és szöveg viszonyának kérdésköre nem megkerülhető; ha egy szövegtan a diakrón vonatkozásokat nem kezeli tényként, akkor mint vitatott problémakört, vitakérdések sorát jelenítheti meg. — E helyen pedig azért merülhetett fel egyáltalán a diakrón szempont igénye, mert egy általános szövegtanban a történetiségnek helye kell, hogy legyen, s Szikszainé könyvének az alapvető „leíró, magyar” meghatározottságán felül ilyen jellege is van.
B) Nyelv és kommunikáció; nyelvtan és nyelvészet; nyelvtudomány és szövegtan. — Viszonyukról sokféle nézet látott már napvilágot, ezekről olvashatunk is ebben a munkában, és e vonatkozásban is megvan a mű saját szemléletalakító hatása. Ezen belül a könyv egy-két pontján a fenti párok tagjai között túl nagynak látszik a távolság. Nemcsak szerintem nem akkora, hanem úgy hiszem, a könyv egésze szerint sem.
Nem a szövegtant önálló, interdiszciplináris vagy akár integratív tudományként meghatározó (s így azt a nyelvészettől távolabb tartó, mert nyelvészeten kívüli területekkel is számoló) nézeteknek e szövegtanbeli bemutatására gondolok, hiszen arra szükség van. A kérdés az, hogy mi nyelvészeten kívüli, hol vannak a nyelvtudomány határai, s főként, hogy rajta kívülre szorulnak-e a nyelvhez kapcsolódó kommunikációs jelenségek, vagy ezzel párhuzamba állíthatóan: nem férnek-e meg a nyelvtani szabályok körében a szövegalkotási szabályok. Szikszainé munkájának néhány részletéhez is köthetők ilyen kérdések. Lásd például a szövegtudomány mibenlétét tárgyaló fejezetben, főleg az összefoglalásában, ahol is éppen a kommunikációs összefüggések, a beszédszituáció meg a kontextus vizsgálatának a szükségessége az egyik fontos szempont, amely nyelvtudományi érdekeltségen kívülivé, azon felülivé avatja a problémát. (Ilyen esetekben a nyelvtudomány és a grammatika mintha szinonimaként szerepelnének, l. pl. 32.) — Pedig ha tágabbnak látjuk, láttatjuk a nyelv tudományát, akkor hozzátartozhatnak mindazok a (kommunikációs, pragmatikai) jelenségek, melyek tárgyához, a nyelvhez, nyelvhasználathoz hozzátartoznak.
Máshol, még az elméleti magyarázatok között ilyen „távolságtartó” részlet például az, ahol a szövegtan helyét vizsgáló egyik pontban az olvasható, hogy ezt régebben a nyelvtudományon [238] belül jelölték ki a textológusok, „napjainkban viszont a szöveget [...] a kommunikáció részeként vizsgálják”, s ez — minthogy így egyetlen mondat vagy szó is szövegnek tekinthető — „már túlvisz a nyelvészet érvényességi körén” (24). Mivel ezzel zárul is a fejezetrész, ez az olvasót erősen afelé orientálja (míg nem lapoz más, összetettebben árnyaló részekhez, pl. az 53. lap körüliekhez), hogy mennyire eltávolodik, mennyire független egymástól a nyelv és a nyelvi kommunikáció (hiszen ha kommunikációs egységnek tekintjük a mondatot, akkor azt már nem is vizsgálja a nyelvtudomány).
Az elemzések során meg — lehet, hogy didaktikai, a különbségeket tisztázandó célból, de számomra így is megkérdőjelezhetően, és az előbbiekkel párhuzamba állíthatóan — szembekerülhetett egymással az, ami a „nyelvtani okok” szerinti, így „logikus”, és az, ami a szöveg természete szerint, intratextuálisan indokolt.
A 410. lap textológiai elemzése „A kis gömböc” mesecím vagy „az Óperenciás-tengeren” meseküszöb névelőhasználatát szembeállítja a logikussal, a grammatikai szabállyal, tehát azzal, hogy az olvasó számára ismertet nevezzük meg a határozott névelővel; mégpedig azért, mert a névelő alkalmazásának itt más, „nem nyelvtani”, hanem szövegalkotói (és -befogadói) magyarázata van. Úgy gondolom azonban, hogy a nyelvhasználatban ezek nem állnak szemben (esetleg csak egyes nyelvleírási-fajtákban). A fenti címadási (stb.) eljárás csak akkor van ellentétben nyelvtani ok(ok)kal, ha közéjük, a határozottságot igénylő esetek közé nem soroljuk be ezt az eljárásmódot is, tehát az effajta, ismertséget sugalló, szándékoltan ismertként megjelölő nyelvhasználati szokást. Hanem csupán a fent jelzett olvasói előismeretet — pedig ez sem igazán része a hagyományos „grammatikai szabályok”-nak, sőt ez is tekinthető szövegalkotási szempont következményének, annál is inkább, mert szintén a befogadói ismeretet veszi figyelembe, csak másképpen viszonyul hozzá. Bekerült vele így is a kommunikációs (pragmatikai) szempont a „nyelvtani” szabályok közé, s valóban, miért is ne lenne ott helye.
Lényegében: a nyelv tanához tartozhat (szerintem: tartozik) mindkét szempont és szabály, szélesebb, a nyelvet a nyelvi kommunikációval, a nyelvet és használatát a szövegalkotással, a nyelv vizsgálatát a szöveg vizsgálatával szorosabban összekötő szemléletben.
C) Irodalmi szöveg, stilisztika, szövegtan. — A példákban, elméleti magyarázatok és elemzési lehetőségek szemléltetésében a szépirodalmi művek vannak túlsúlyban. Az irodalmi szövegek jelenlétét, arányát Szikszainé Nagy Irma maga is indoklandónak tartja és indokolja (16), valamint idetartozhat munkájának saját bevezető jellemzéséből az, hogy ez egyfajta textológia, mely a szöveget a nyelvész, a stiliszta szemszögéből közelíti meg (15). Mégis kérdéses marad, hogy irodalmi műalkotások szövegsajátságainak elemzése mennyire olvasztható egybe köznapi vagy más szövegek vizsgálatával. Az igaz lehet ugyan, hogy a bemutatni kívánt jelenséget az irodalmi művek „tisztább formában jelzik” (16), e tisztább megjelenés azonban mégiscsak az irodalmi mű jellemzője, s ezzel nem képviseli az egyéb szövegeket („a” szöveget). A könyvbeli magyarázatok viszont több helyen is felhívják az olvasó figyelmét arra, hogy „az irodalmi szöveggel szemben más a befogadói beállítódás (elváráshorizont), mint a köznyelvi, illetve szaknyelvi szöveggel szemben” (48), és fejezetnyi részek szólnak a stilisztika és szövegtan kapcsolatának jellegéről, az irodalmi szövegek specifikus voltáról.
Ha következetes is a szerző, és csak akkor hoz irodalmi példát valamely szövegjelenségre, ha az független e megjelenési formától, illetve az irodalmi példát irodalmiként elemzi, akkor is kialakulhat az olvasóban az irodalmi példák gyakorisága nyomán a szövegtant az irodalomhoz erősebben, esetenként tévesen kapcsoló látásmód.
4. Végezetül még kiemelném az elemzéseket, azt, hogy milyen sok érdekes kérdés — és megoldás — kerül elénk végig az egész könyvben a példaként adott szövegek elemzéseinek során, a magyarázatokat mintegy illusztráló rövidebbekben is, és érdemes alaposan nyomon követni őket a külön összegyűjtött textológiai szempontú szövegelemzési minták minden részletében is. [239] Segítenek elmélyülni. A szövegelemzések egyike a párhuzam és ellentét szövegszervező erejét láttatja, másika a részszöveg szövegtani megközelítésének módjait (egy-egy Kosztolányi-prózán); a Kurír egyik glosszája adja alapját a stiláris adekvátságot érvényre juttató korreferencia-elemzésnek; egy Horváth Rozi-hirdetésre a reklámszöveget létrehozó textuális és vizuális eszközöknek, összefonódásuknak a vizsgálata épül, és így tovább. Az elemzések, elemzési lehetőségek egyébként megsokszorozódnak: egy külön könyvet állított össze ebből a célból a szerző.
Megjelenőben van ugyanis Szikszainé Nagy Irmának „Szövegértés — szövegelemzés — szövegalkotás” című könyve, mely a címnek megfelelő gyakorlatok hosszú sorát tartalmazza (Osiris Kiadó szintén; én kéziratban olvastam). A feladatok a „Leíró magyar szövegtan” rendszeréhez és magyarázataihoz kapcsolódnak; a két könyv együtt jól beleilleszkedik az egyetemi jegyzetek s rájuk épülő gyakorlatos könyvek, füzetek sorába.
Ez a szövegtani gyakorlatokat tartalmazó könyv kitűnő kiegészítése az előzőnek, mert a feladatok sora olyan, hogy megerősíti, sőt tovább értelmezi, mélyíti is, szélesíti is a szövegtani (tan)könyvből nyerhető ismereteket, valamint lehetőséget nyújt a további tájékozódásra is. A két könyv együtteséről még inkább elmondható, hogy sokszínű, de átfogó és megbízható képet ad a még újnak, formálódónak tartott, de már nagyon sok eredményt is felmutató tudományos területről.
A gyakoroltató könyv egyik érdeme az a törekvés, hogy az élőnyelvvel, a beszélt nyelvvel minél több feladat foglalkoztassa az olvasót, külön is figyelve a tanári pálya sajátosságaira. De általában is, hol direkt módon, hol közvetve a feladatok a mindennapok gyakorlatát, a kommunikációt segítik.
És még valami, ami — talán nem szövegtudományi, de emberi, tanári szempontból — fontos. Minthogy a feladatok többsége ott leközölt szöveg(rész)ekhez kapcsolódik, a gyakorló könyvnek szöveggyűjtemény jellege is van. És ez a szöveggyűjtemény: szellemi kincstár. Magyar szövegeknek értékeket felmutató, mindamellett fantáziát, gondolatiságot, erkölcsi érzéket sok irányban megmozgató tára. Szikszainé — a szaktudományi szempontokon túl — úgy válogatta össze és meg a példaanyagot, hogy ha az ifjú olvasó a könyv végére ér, nemcsak szövegtani tudásban gyarapodik, de világképe is alakul. Többet gondolkodik — a szövegek közvetítette — világunkról: szemléletben is gazdagodik.
Gallasy Magdolna