Oldalak: 211 212 213 214 215 216 217 218 219 220 221

Az elszólások spontán beszédbeli használata és megoszlása

E tanulmányban az elszólások spontán beszédbeli eloszlását, a hibák típusait és azok megoszlását vizsgáljuk. A dolgozatban az alábbi szakirodalomra támaszkodtunk: Balázs Géza, A rádiókabaré nyelve: Nyr. 1991: 8—16; Freud, S., A mindennapi élet pszichopatológiája. Bibliotheca, Bp., 1958.; Gósy Mária, A beszédtervezés és a beszédkivitelezés paradoxona: Nyr. 1998: 3—15; Grice, A társalgás logikája. In: Pléh—Síklaki—Terestyéni (szerk.), Az elszólások spontán beszédbeli használata és megoszlása. 1977. 213—27; Huszár Ágnes, Az elszólásvizsgálat egy lehetséges módja. In: Beszédkutatás ’98. 21—34; Laczkó Mária, Characteristics features [211] of planning of speech and production of secondary school student’ spontaneous speech. In: Eurospeech ’99. Volume 1. 1999b., uő., Miért nem szeretnek felelni a diákok? (Egy kísérlet tapasztalatai és tanulságai): Magyartanítás 1999a; Lengyel Zsolt, Beszédtervezés a beszéd és a nyelvhibák tükrében: Nyr. 1992: 137—9; Levelt, Willem J. M., Speaking. MIT Press, Cambridge, Mass. 1989.; Nagy Ferenc, A nyelvi humor főbb típusai: Nyr. 1968: 1—22; Schwartz, M. F. — Saffran, E. M. — Bloch, D. E. — Dell, G. S., Disordered speech production in aphasic and normal speakers. In: Brain and Language 47. 1994: 52—88; Wardhaugh, Szociolingvisztika. Osiris, Bp., 1977.; Wells, R., Predicting slips of the tongue. In: Speech errors as linguistics evidence. Ed. V. A. Fromkin. Mouton, The Hague, 1972. 82—7; Wundt, W., Völkerpsychologie. Engelmann, Leipzig, 1911.

    1. Bevezetés. — Közismert, hogy különböző kommunikációs szituációkat élünk meg, s így naponta olyan kommunikációs kapcsolatba kerülünk másokkal, amelyben a kötött vagy kötetlen témáról folyó társalgás különböző nyelvi formákban jelenik meg. Beszédünknek tehát van tartalmi és formai oldala, amelyek Levelt elmélete alapján a spontán beszéd két részfolyamatának, a beszédtervezésnek és a tulajdonképpeni beszédprodukciónak felelnek meg (Levelt i. m.). Hogyan kapcsolódik össze a két oldal a mindennapi kommunikációban? Mielőtt a beszéd létrejön, a közlésre szánt gondolatokat megtervezzük, majd hozzáillesztjük a nekik megfelelő nyelvi formát. Abban, hogy a megfogalmazott gondolat artikulációs mozgássorrá alakulva nyelvi formát öltsön, nyelvi és paralingvisztikai tényezőknek egyaránt jelentős szerepe van. A mondanivaló megtervezése a vizuális élmények, érzéki benyomások, emlékek együttese alapján valósul meg, míg a beszéd meghangosítása, tehát a produkció döntően a nyelvi struktúrában zajlik, hiszen a beszélő célja a gondolatnak leginkább megfelelő nyelvi szerkezet megtalálása éppen a sikeres kommunikáció érdekében (vö. Gósy i. m.).

Nem véletlen tehát a kommunikációnak az a pragmatikai szempontú megközelítése, amely álláspont szerint az információ átadása, kapása s mások befolyásolása — tehát maga a kommunikáció — csak akkor sikeres, ha a beszélő és a hallgató közötti együttműködési elv és a beszéd tartalmát és formai oldalát érintő ún. maximák (pl. mennyiségi, minőségi, relevancia vagy a modor kategóriájába sorolható maximák) betartásán alapul (vö. Grice i. m.). Azonban jól ismert az is, hogy a mindennapi beszélgetések nem ún. ideális társalgások. Így ezek folyamán — részben a beszéd sebességét, részben a szituációt, a kérdés—válasz helyzeteket figyelembe véve nincs idő és mód arra, hogy a produkciót megelőző folyamatot, a tervezést korrigáljuk, vagy akár az eredeti gondolatot újratervezzük, így a tervezés és a kivitelezés összhangja megbomolhat. Mivel mind a gondolat kialakítása, mind a meghangosítás konkrét szituációban zajlik, ez a tény nehezíti azt, hogy a beszélő közel azonos időben megtalálja a gondolathoz tartozó legjobb nyelvi formát (Lengyel i. m.; Gósy i. m.; Laczkó i. m. 1999b).

Ha szem előtt tartjuk a korábban említett pragmatikai álláspontot, akkor az más szavakkal feltehetően azt is jelenti, hogy a beszélő a társalgás folyamán nemcsak szándékosan, de akaratlanul is eltérhet a Grice által említett maximáktól. Következésképpen a tartalom és a forma meg nem feleltetése egymásnak gyakran vezethet olyan beszédprodukcióhoz, amely a beszélő szándéka ellenére jön létre, és saját fonológiai, szemantikai, szintaktikai normatudatának nem felel meg. A szakirodalomban ezt a nyelvi produkciót többféle terminussal illetik, elszólásnak, nyelvbotlásnak vagy egyszerűen csak a beszédfolyamat hibájának nevezik (vö.: Lengyel i. m.; Huszár i. m.), amelyek félreértésekhez vezet(het)nek az adott szituációban, vagy éppen a nyelvi humor kiindulópontjául szolgálhatnak. Az elszólással kapcsolatos különféle vizsgálatok rámutattak arra, hogy a beszédprodukció e típusú hibái a beszédtervezés szintjeinek, a fonológiai, morfológiai szinteknek, a szintaktikai struktúrák szintjének és a szemantikai szinteknek megfelelően (Freud i. m.; Wundt i. m.) kiterjedhetnek a fonémákra és a magasabb szintű elemekre, például a mondatokra is. A kutatók az elszólások tipizálására is kísérletet tettek, sőt az elszólások előrejelzésének törvényszerűségeit [212] is megpróbálták feltárni (Wells i. m.). Angol anyanyelvű spontán beszédben végzett elemzésekben az anticipációs hibák aránya felülmúlta a perszeverációs hibák számát, és összefüggést mutattak ki a hibák száma és a hibák jellege között is. Magyar anyanyelvű fiatal női és férfi beszélőkkel Huszár Ágnes folytatott kísérletet a különféle típusú elszólások kísérleti helyzetben való megoszlására és a tanulási mechanizmusnak az elszólási hibákra gyakorolt hatására vonatkozóan, amelyben a perszeverációs hibák túlsúlya volt jellemző (Huszár i. m.).

Mivel az elszólásoknak a spontán beszédbeli vizsgálata meglehetősen szórványos, e dolgozatban ilyen jellegű vizsgálódásra teszünk kísérletet. A magyar anyanyelvű beszélőktől gyűjtött korpuszban elemzésünk szempontjai a beszédtervezési szinteken megjelenő hibák megoszlására és azok tipizálására egyaránt kiterjednek. A formai elemzéseken túl a tartalmi elemzésekben azokat a nyelvészeti tényezőket vizsgáljuk, amelyek újabb adalékul szolgálhatnak a beszédtervezési és a beszédprodukciós mechanizmusok működéséhez és egymásra hatásához. E formák megjelenésének következményeként vizsgáljuk azt, hogy e szerkezetek miért válthatnak ki nevetést a hallgatóból vagy lehetnek a nyelvi humor hordozói. Ezzel összefüggésben arra próbálunk választ adni, hogy a Grice-i értelemben vett maximák közül melyek azok, amelyek „akaratlanul” sérül(het)nek a mindennapi kommunikációban, hogyan és milyen mértékben befolyásolják a kommunikációt.

    2. Anyag és módszer. — A dolgozatban összesen 100 spontán megnyilatkozást vizsgálunk, közülük 60 megnyilatkozás egyetlen fiatal, felnőtt női beszélőtől, míg 40 szóbeli közlés összesen 10 17 éves középiskolai diáktól származott. A megnyilatkozásokban közös az, hogy valamennyi azonos típusú szituációban hangzott el és több, különböző kommunikációs helyzetből származott. A fiatal felnőtt beszélő magyar nyelvet, irodalmat és angol nyelvet tanító középiskolai tanár. Szóbeli megnyilatkozásai tanórákon, feleltetés és tanítás közbeni kérdések feltevésekor, magyarázatok, információk átadásakor hangzottak el. A diákok (vegyesen fiúk és lányok, ám a nem szerinti megoszlás vizsgálatát anyagunk nem tette lehetővé) ugyanebben a középiskolában tanulnak. Megnyilvánulásaik jó része tanórákon, felelés, kérdezés közben, kisebb része pedig a szünetekben, illetve baráti beszélgetésekben hangzott el. (Érdekességként említjük, hogy a felnőtt beszélő ugyanezeket a tanulókat 4 éven át tanította.) Az elemzett szóbeli megnyilatkozások mindkét esetben folyamatos gyűjtőmunka részét képezik. Jelenleg — mivel e típusú hibák következményes hatását is vizsgáljuk — a szótag- és szóismétlésekkel, félbeszakításokkal vagy abbahagyott gondolatokkal nem foglalkozunk. A tartalmi elemzésekhez felhasználtuk azt a kontextust, szituációt, amelyben a megnyilatkozás elhangzott. (A szemléltetésül adott példákat a helyesírási rendszernek megfelelően a központozást is figyelembe véve közöljük.)

    3. Eredmények. — A vizsgálat első lépéseként a spontán beszédből gyűjtött elszólásokat tipizáltuk. E felosztásban Meringer és Mayer máig meghatározó felosztását követtük (in: Freud i. m.), azonban kiegészítettük, illetve magyaráztuk is e szerzők felosztását. Így például sokszor még a kommunikációs szituáció ismeretében sem dönthető el némelyik elszólás helye egyértelműen. Ezeket, valamint azokat, amelyek új jelenségként jelentek meg, az egyéb kategóriával jelöltük. (Ennek alapján tehát e kategóriában olyan elszólások találhatók, amelyek egyszerre két típusú hibát mutatnak.) Az elszólások típusainak megoszlását az 1. ábra mutatja mind a felnőtt beszélő, mind a diákcsoport megnyilatkozásaiban.

Amint az ábrából is látható, a spontán beszédben levő elszólások megoszlása egyetlen kivételtől (helyettesítések) eltekintve mindkét „csoport” megnyilatkozásaiban hasonlóan alakult. Az adatok első látásra azt sugallják, hogy a fiatal felnőtt beszélő hibáinak megoszlása kiegyenlítettebb, míg a diákok esetében nagyobb szóródás figyelhető meg. Ez a tény nagy valószínűséggel azt mutatja, hogy a fiatal női beszélő ún. gyakorlott beszélő (napi munkájából adódóan), míg a diákok ún. vegyes beszélők; tehát önmagukat könnyen, jól kifejezők és szegényes szókinccsel rendelkező, önmagukat nehezen kifejező, ezért például a szóbeli feleltetést elutasító diákok (az elkülönítésre [213] vö. Laczkó i. m. 1999a) egyaránt voltak köztük. Valószínűleg a kiegyenlítettebb hibázások aránya a beszédtempóval is összefügg, amit jelen dolgozatban nem vizsgáltunk. Nem szabad azt a tényt sem figyelmen kívül hagynunk, hogy a minta elemszáma miatt a felnőtt beszélő esetében pontosabb, informatívabb adatokat kaptunk.

A szakirodalomban anticipációs hibának azt a hibázást nevezik, amikor a beszédfolyamatban később következő nyelvi elem korábban megjelenik, vagy hat az előtte állóra, míg a perszeverációs (korábban posztpozíciós) hibák esetében éppen fordítva, az előbb elhangzó nyelvi elem nem törlődik és fellép a beszédfolyamat későbbi helyén (vö. Meringer és Mayer in: Freud i. m. 68—9).

A) Ha a beszédtervezési és kivitelezési mechanizmusokat, azok egymásra épülését és azt a tényt, hogy a gondolat sebessége gyorsabb a beszéd sebességéhez képest, figyelembe vesszük, valamint tekintetbe vesszük azt is, hogy az anticipációs hibák és a perszeverációs hibák a sorrendiséggel függnek össze, akkor feltevésünk szerint a spontán beszédben az anticipációs hibák számaránya magasabb, mint a perszeverációs hibáké. Adataink feltevésünket igazolták, mint ahogy azt az 1. ábra is mutatja, a vizsgált szóbeli megnyilatkozásokban mindkét esetben jelentős különbség volt a 2 hibatípus között. 100%-nak véve az összes előforduló elszólások számát, az anticipációs hibák megközelítően azonos arányban (22% körül) fordultak elő mind a diákok, mind a felnőtt beszélő produkciójában, míg a perszeverációs hibák aránya a diákoknál 5%-os, a felnőtt beszélőnél pedig megközelítőleg 16%-os megoszlást mutatott. Megjegyezzük azonban, hogy az egyéb kategóriának nevezett hibák között (lásd később) a felnőtt beszélő esetében túlnyomó részben olyan tévesztéseket találunk, amelyeknél egy-egy szó, szintagmatikus kapcsolat kihagyása az [214] adott közleményből anticipációs jellegű hibákkal párosult, míg a diákok esetében az e kategóriában előforduló hibatípusok inkább a perszeverációs hibák meglétét eredményezték. Így az anticipációs hibák valamennyi esetben jelentős mértékben múlták felül a perszeverációs jelenségeket. A vizsgált korpuszban az anticipációs hibák egyetlen esetben sem érintettek fonémát, egyik „csoportban” sem, morfémákra és lexémákra korlátozódtak nagyjából azonos eloszlásban, mindkét beszédtervezési szinten és csoportban (vö. 1. táblázat).

Az anticipációs hibák megoszlása a beszédtervezési szinteken (%-ban)

Mindkét esetben egy-egy olyan példát találtunk, amikor a sorban későbbi nyelvi elem (lexéma) korábban jelenik meg: Kérdő mondatot kell tenni a mondat végére? (a felnőtt beszélő esetében); a diákoktól vett példa: Rajtam ketten, még ketten vannak (ahelyett, hogy Rajtam kívül még ketten vannak). A beszélők a tervezés folyamán „tudták” a teljes közleményt, de az artikulációs mozgások a gondolat gyorsaságát nem tudták követni, így a meghangosításban az első esetben szintaktikailag ugyan jó, de szemantikailag helytelen, szinte értelmetlen közlemény, a második esetben pedig szintaktikailag és szemantikailag is ép, értelmes, noha az eredetitől gyökeresen eltérő jelentést hordozó megnyilatkozás jött létre, amely nem véletlenül váltott ki nevetést a hallgatóságból. Mind a morfémák, mint a lexémák szintjén megjelenő anticipációs hibákra az a típus volt leginkább jellemző, hogy a közleményben később következő nyelvi elem befolyásolja az előtte állót, és hátraható hibaként rossz, felesleges morféma (rag), igekötő (ezt lexémaként értékeltük), illetve jelentéssel bíró szó jelenik meg a közleményben. Meggyőzően igazolják ezt a jelenséget a felnőtt beszélő spontán beszédében található elszólásokból vett példák. A Tudjuk ki ebből. megnyilatkozás az alábbi szituációban hangzott el. A beszélő verselemzés közben a költemény címét magyarázza, s utal arra, hogy a vers témáját a címből is sejteni lehet, így a mutató névmáshoz kapcsolódó külső helyviszonyt jelölő toldalék (rag) következtében hibásan, mintegy feleslegesen jelenik meg a kifele irányuló mozgásra/cselekvésre utaló igekötő az ige után. A Rossz vagy nem jó? közlemény kimondása előtt a tanárnő tanítványával mondatot elemeztetett, s miután a diák az eredményt a táblára írta, a tanárnő az osztály véleményét kérdezte. Nyilván azt akarta megkérdezni, hogy rossz vagy jó a feladat megoldása, s az elgondolt nyelvi közleményben a tervezés folyamán — az említett ok miatt — a jó lexéma tévesen a tagadószó megjelenését okozta, ráadásul a döntéshez még a választó kötőszó (vagy) is hozzájárult, s így a megnyilatkozás nemcsak szintaktikai, de szemantikai értelemben is hibás, hiszen a tervezett választást és annak végrehajtását valójában lehetetlenné teszi. — A következő példák téves morféma (tárgyrag), illetve helytelen toldalék megjelenését mutatják. Rosszat mondtam oldalszámot? (felnőtt beszélőtől vett példa). A diákok nem pontosan értették azt az oldalszámot, amit a tanárnő mondott, s kissé értetlenül néztek a tanárnőre, aki ezután ejtette ki a közleményt. A megnyilatkozásban nincs szünet a mondtam és az oldalszámot szavak között, tehát minden bizonnyal arról van szó, hogy a tárgyrag azért kapcsolódott tévesen a melléknévhez, mert a beszélő az ismertnek vélt információt előfeltételként értelmezte, ám a tervezés folyamán a korábban ki nem ejtett bővítmény (tárgy) megnevezését (oldalszámot) mégis szükségesnek tartja, ezért az a meghangosításban váratlanul megjelenik, és így a mondat/megnyilatkozás formailag nem elfogadható. Hasonló hibás szintaktikai szerkezetet mutat az Amit felhívtam a figyelmedet. megnyilatkozás is. [215]

A diákok megnyilatkozásaiból vett példák szintén jól mutatják a jelenséget. Például az Egy szőke hang telefonált. közleményben a téves lexikai elem (szőke) megjelenése helytelen logikai szerkezetet, paradoxont hoz létre, és nevetést vált ki a hallgatóból. A szituáció ismeretében elmondható, hogy a telefonáló lány vékony, fiatalos hangját ugyanis a telefont fölvevő személy nem ismerte, így a téves melléknév megjelenését minden bizonnyal egy hibás asszociációs kapcsolat eredményezte. (Bár megjegyezzük azt is, hogy ebben az elszólásban más kommunikációs szituációt feltételezve a téves lexikai elem — ezúttal a hang szó — szintén anticipációs hibaként értékelendő, hasonlóan az előbb említett ok miatt.) A vezetőnevetek kezdőbetűjét írjátok le! felszólításban rossz morféma (képző) anticipálódik, vagyis a későbbi képző analógiájára a korábban megjelenő toldalék okoz megmosolyogtató nyelvi szerkezetet.

B) A perszeverációs hibák — hasonlóan az anticipációkhoz — fonémaszinten szintén nem voltak kimutathatók. A vizsgált megnyilatkozásokban a morfémákra és a lexémákra jellemző megoszlásokat a 2. táblázatban foglaltuk össze. (Mivel tisztán perszeverációs jelenséget a diákok adatai között mindössze egy esetben találtunk, az is lexéma szinten fordult elő, a %-os megoszlást értelemszerűen a felnőtt beszélő esetében elemeztük.)

A perszeverációs hibák megoszlása a beszédtervezési szinteken

Mint látható, az anticipációkkal ellentétben ez a hibatípus inkább a lexémák szintjére korlátozódott, s a hibázások között egyrészt az a típus uralkodott, amikor a már kimondott nyelvi elem ugyanabban a formában ismét megjelent a közleményben, máskor pedig a már kimondott nyelvi elem nem törlődött a közleményből, hanem ugyanazt a jelentést, szemantikai egységet megváltozott formában létrehozva ismétlődött meg a megnyilatkozásban. Az első típusú perszeverációs hibát igazolja például az Ez is rag is, meg ez is. megnyilatkozás, amelyik a felnőtt beszélő produkciójában magyar nyelvtan órán hangzott el, szóelemzés közbeni magyarázatkor. A beszélő a rag szó előtti kötőszót (is) ki nem ejtettnek tekinti (a megnyilatkozás egésze szintén szünet nélkül hangzott el), s az újra kiejtett kötőszó nemcsak szintaktikailag okoz hibás szerkezetet, hanem a közlemény első felében szemantikailag is zavart okoz, hiszen azt sugallja, hogy a vizsgált toldalék rag is, meg esetleg jel is. Az Ott van vagy nincs ott van? megnyilatkozásban a korábban kiejtett létige nem törlődik, másodszori megjelenése szintaktikai és szemantikai hibát eredményez és a közleményben kínált választást lehetetlenné teszi. Hasonlóságot mutatnak és a perszeverációs hibák másik típusára adnak bizonyítékot az Akik erre hajlamosak rá. és a Milyen ellentétre utal rá? megnyilatkozások. Mindkét esetben a sublativusi, külső helyviszonyt jelölő rag (-re) kiejtése okozta a közlemények végén a helyviszonyt jelölő határozószó és az irányt jelölő igekötő megjelenését. E szerkezetek ugyan érthetőek, s azt sugallják, hogy a beszélő hangsúlyossá kívánja tenni mondandóját, s a hallgatótól megerősítést vár a közlemények értelmezésére vonatkozólag. Ám a Beszélek itt valakivel az asztalon. közlemény kissé humorosan hangzik képtelennek vagy valószínűtlennek ható jelentése miatt. Pedig a közleményben a közelre utaló névmási helyhatározószó kimondása analóg módon helyesen hívta elő a szorosabb külviszonyt jelölő -on helyhatározóragot a lazább külviszonyt jelölő -nál helyett. Hasonló példák még: Hazamegy a temetőbe. (a beszélő a Toldit tanítja, s arról beszél a diákokkal, hogy Toldi hazamegy, majd elmegy a temetőbe, ahol találkozik az özveggyel, majd a téma lezárásaként és az új gondolat bevezetéseként az előzőekben tárgyaltakat foglalja össze a megnyilatkozással), valamint a Vajon milyen lehet ez előadás-e? vagy a Mit fog csinálódni? [216] megnyilatkozások. Ez utóbbi esetben a tanárnő feleltetés közben nem ért jól egy szót, ami a felelő diák megnyilatkozása volt. A szóban megtalálható az -ód képző, így a tanárnő visszakérdez, ám mivel a képző nem törlődött, a megnyilatkozásában szokatlan nyelvi formában, továbbképzett alakban jelent meg a csinálni főnévi igenév. Az elemzett anyag alapján úgy tűnik, a perszeverációs hibák gyakrabban jelennek meg olyan nyelvi szerkezetekben, amelyek egyrészt logikai képtelenséget, esetleg nagyotmondást eredményeznek, másrészt irracionális vagy ellentétes jelentéstartalmuk miatt humorosak, és a hallgatóból nevetést váltanak ki. Természetesen ez a sejtés további vizsgálatot követel, ám ha igaz, akkor feltehetően azzal van összefüggésben, hogy a perszeverációk előreható hibát eredményeznek az artikulációs folyamatban.

C) Az anticipációk és a perszeverációk mellett elég nagy számban fordultak elő a kontaminációból (vegyülésből) eredő hibázások, mind a felnőtt beszélő, mind a diákok esetében hasonló eloszlásban (vö. 1. ábra). Megjegyezzük, hogy ez a fajta hibázás az anticipációknál lényegesen kisebb, de a perszeverációs hibázásoknál magasabb arányban volt megtalálható összességében. E hibatípus jellemzője mindkét „csoport” elszólásaiban egyrészt az, hogy mind a lexémák szintjén, mind pedig a szintaktikai struktúrák szintjén megtalálhatók voltak. Másrészt az is tipikus volt, hogy a szintaktikai struktúrák frazeológiai kapcsolatok, szólásmondások, szólások, állandósult szókapcsolatok vegyüléséből adódó formákban jöttek létre, míg a lexémák keveredése a szóalkotás egyik ritka módjának, a szóvegyülésnek jellemző példáit adták. Fonémaszinten mindössze 2 esetben találtunk ilyen típusú hibázást, például tragikumba sorkollik, halottnak szűnik, amelyek feltehetően a tervezés folyamán adódó lexikai bizonytalanságból adódóan a produkcióban helyettesítésre emlékeztető hibázásként hatnak. A felnőtt beszélő és a diákok hibázásainak összevetése azt mutatta, hogy a diákoknál inkább a szószintű összeolvadások, a felnőtt beszélő esetében pedig a szintaktikai szerkezetek (a szintagmatikus kapcsolatokat is ide soroltuk) keveredése a gyakoribb. A következő hibázások a szóvegyüléseket illusztrálják a felnőtt beszélő elszólásaiból: tolerális (a toleráns és a liberális szavak összevonásából), „Adok néhány mondítást” (a mondat és fordítás szavakból), „Akartam plusztot adni” (plussz pontot); a diákok elszólásaiból pedig: bandzsalít, Tolsztojevszkij, buszsofőrvezető. A szintaktikai szerkezetek hibáit mutató példák a felnőtt beszélőtől a következők: Ezt szem előtt veszed., Ha a bőség kosarából mindenki egyaránt foglal helyet (ebben az esetben az ismert Petőfi-vers 2 verssorának összemosódása nemcsak humoros, de szemantikailag értelemzavaró is, logikai képtelenséget eredményez), Ez önmagában félelmet volt. stb. A diákok megnyilatkozásaiban előforduló példák: hallucinációkat lát (ez egymást kizáró ellentétet is ad), Fejből olvassam?

D) Felcserélésen Meringer és Mayer nyomán a metatéziseket (szótagcseréket) értjük, ebben az értelmezésben számarányuk meglehetősen kevés volt. A felnőtt beszélő egy esetben hangzócsere következtében fellépő szótagcserét (Pél és Páter) produkált, amely szemantikailag részben értelmetlen szintagmatikus kapcsolatot hozott létre. A diákok elszólásaiból nyert példák (mindössze 2) azonban „igazi” szótagcserét mutattak: cuppok egy nyommanósat (nyomok egy cuppanósat), illetve homlokon múzsolt a csóka (homlokon csókolt a múzsa). (Érdekességként említjük, hogy mindkét megnyilatkozás fiútól, de nem ugyanattól származik, és különbözik a beszédhelyzet is.) A diákok elszólásaiban egy esetben felcserélés és kontaminációs jelenség együttesére találtunk példát: Helye van cserélődve. A megnyilatkozás óraközi szünetben hangzott el. Külön tüntettük fel a szórendcseréket, amelyek csak a felnőtt beszélő elszólásai között fordultak elő, és anticipációs hibaként értékelendők. Például: Nem szabad lett volna, nem nagyon szokásos volt, nem szabad volna ezt elmondani.

E) A helyettesítések — mint ahogyan azt említettük, és az 1. ábrán is látható — jelentős eltérést mutattak a kétféle spontán beszédből nyert elszólások megoszlását tekintve, hiszen egyrészt a diákok elszólásaiban ez a fajta hibázás majdnem kétszerese a felnőtt beszélő ugyanezen hibázásainak, másrészt e hibatípus %-os megoszlása az anticipációs hibákat is jóval fölülmúlta.
A helyettesítések további jellemzőit a 2. ábrán foglaltuk össze. [217]

Amint az a 2. ábrán is látható, a hangzócserék elvárásainknak megfelelően alakultak. Arányuk megközelítően azonos volt a diákok és a felnőtt beszélő esetében (bár a %-os arány az utóbbinál volt magasabb).

A helyettesítések aránya a beszédtervezési szintek tekintetében

A magánhangzók hibázásai, ahogyan azt feltételeztük is, sokkal gyakoribbak voltak, mint a mássalhangzóké, nyilván a nyelv és az ajkak artikulációs mozgásának hibáiból adódóan. Valamennyi esetben hangzócsere volt csak megfigyelhető, betoldás, hangzókihagyás a vizsgált anyagban nem fordult elő. A hangzócserék között a nyelv függőleges mozgásából s vele együtt az állkapocs mozgásából eredő tévesztések voltak a leggyakoribbak, nem egy esetben az ajkak működésével vagy a nyelv előre vagy hátrafele irányuló mozgásából eredő hibázásokkal együtt. E hangzócseréket főleg a felnőtt beszélő elszólásai alapján támasztjuk alá példákkal. Így: Ígértem a Fagyat (a Fagy című versről van szó a kontextusban), a -t tárgyraghoz kapcsolódó hibás előhangzót feltehetően a hangsorban levő a hang hívta elő a meghangosításban, mintegy az illeszkedés törvényének betartására. Hasonlóan az előző példához a szemet hány elszólásban a beszélő magánhangzó-tévesztése artikulációs mozgás hibájaként értékelendő, a létrehozott nyelvi produktum pedig szóláskeveredésre emlékeztető szerkezetet eredményezve válik nemcsak humorossá, de értelemzavaróvá is. Az ajakartikulációs mozgások és a nyelv függőleges irányú mozgásából adódó hibák következtében olyan nyelvi szerkezetek is létrejöhetnek, amelyek szintaktikailag teljesen tökéletesek, és látszólag szemantikailag is értelmezhetők, valójában pedig logikai képtelenségre utalnak. Például A lopás lelke (lelki helyett) teherként nehezedik rá. — A mássalhangzók tévesztéseiben a képzés helyéből adódó hibázások fordultak elő zömében. Ilyen például: Móricz Bálint, az édesanyja, vasrác (vasrács helyett) a felnőtt beszélőtől, vagy Mire megrémülünk a diák beszélőtől (ez utóbbi kérdésre adott válaszként hangzott el).

A morfémák helyettesítése főleg a diákok hibázásaira volt jellemző (vö. 2. ábra), igei és névszói toldalékokat, képzőket, jeleket és ragokat egyaránt érintett, például Ha majd csendebb lesz., Én is veletek mentek akkor., Sziszeg a foga mögött., Nekik volt két gyereke. — A lexémák helyettesítése csak a diákok elszólásaiban volt kimutatható anyagunkban, előfordulási aránya (20%) jóval több, közel kétszerese a hangok és a ragok (10%, illetve 12,5%) helyettesítéséhez képest. Az efféle hibázások tipikus jellemzői az alábbiakban foglalhatók össze. Gyakran hasonló hangzású és morfológiai felépítésű szó kerül a megnyilatkozásba, helyes szintaktikai formát eredményezve: Könnybe lábadt a fejem., Ide helyeztük a szemünket (ez utóbbi megnyilatkozás testnevelés órán hangzott el, a beszélő a kezünket szóalakot helyettesítette). Máskor a mentális lexikonban való [218] keresés és a szemantikai mezők közötti kapcsolat zavara mutatható ki, például Be kell szorozni a névelővel (helyesen nevezővel), Bújj a függvény mögé. A lexikai keresés a hibás asszociációs kapcsolat következtében helytelen lexémát eredményez a produkcióban.

E) Az egyéb kategóriába — mint az említettük — olyan eseteket soroltunk, amelyek egyidejűleg többfajta hibát mutatnak, illetve Mayer és Meringer felosztása alapján az említett csoportokba nem sorolhatók be. E kategóriában a felnőtt beszélő túl tömör fogalmazása anticipációs hibát eredményezett, azaz gondolatkivitelezésének túltömörítése volt jellemző. A beszélő előre megtervezett gondolatainak sorozatát az artikulációs mozgások nem követték, így egy-egy szó, szintagmatikus szerkezet kimaradt a meghangosításból. A létrejött közlemény szemantikailag is helyes lehet, ám félreérthetősége miatt az adott szituációban nevetést vált ki a hallgatóból. Például: A következő vers ott van a szöveggyűjtemény alatt. megnyilatkozásban a beszélő arra gondol, hogy a következő vers az előzőleg tárgyalt költemény alatt található a szöveggyűjteményben, de ezt az összetett gondolatmenetet a leegyszerűsített nyelvi szerkezet nem tükrözte. Hasonló az Ott van a 293 című költeményben. megnyilatkozás is, amelyben a beszélő összetett gondolatmenetének megfelelően az ismertnek vélt információ (a vers címe, az oldal) nem jut kifejezésre, ezért a kiejtett közlemény a nyelvi szerkezete alapján félreérthetővé válik. A Minden órán sosincs. megnyilatkozás pedig kissé tautológikusnak tűnik, hiszen a túl tömör megfogalmazás csak sejteti és jelzésszerűen továbbítja az üzenetet a hallgató felé, amely a szituáció ismeretében a következő. A tanulónak sorozatosan hiányzik a szöveggyűjteménye, ezért nem dolgozik. A tanárnő észreveszi és szóvá teszi a hiányosságot, s részben összegzésként, részben a helyzet miatti felháborodásának kifejezéseként a Minden órán hiányzik. és a Soha sincs itt. szerkezeteket összevonja és redukálja. Előfordult olyan megnyilatkozás is, amely ellentétes szemantikai tartalom megjelenéséhez vezetett az összetett gondolatmenet és az artikulációs mozgások összerendezetlenségéből adódó tömör megfogalmazás következtében. Ilyen például A születéssel ér véget az élet. közlemény. A túltömörítésre a diákok megnyilatkozásaiban nem találtunk példát. Ugyanakkor mindkét „beszélő” spontán megnyilatkozásaiban találtunk olyan hibatípust, amelyben a beszélő egy lezártnak tekintett gondolatot a meghangosítás folyamán váratlanul kiegészít, s a váratlan gondolat a produkcióban nemcsak új szintaktikai formát, de az eredetivel ellentétes szemantikai értelmet is nyer (ellentétes gondolat hozzátoldása). Ez a hibatípus egyébként a diákok megnyilatkozásaiban sokkal gyakoribb volt, mint a felnőtt beszélő esetében. A következő példák ezt a jelenséget támasztják alá. Senki sem hallja, de én sem. (a felnőtt beszélőtől), vagy Megjelenik a szomszéd, aki meghalt (a diák Arany „Kertben” című költeményéről beszél), Nagy vigalomba, nagy siratásba.

    4. Következtetések. — Anyagunkban a spontán megnyilatkozásokban előforduló hibázások típusainak megoszlása és a beszédtervezés különböző szintjein való megjelenése a következőkre enged következtetni. Egyértelműen meghatározhatók azok a hibatípusok (elszólástípusok), amelyek — Levelt teóriáját elfogadva — a spontán beszéd szakaszaihoz, tehát a kimondandó közlemény, a gondolatfolyam megtervezéséhez, valamint a gondolat meghangosításához, vagyis az artikulációs mozgásokhoz köthetőek. Mint láttuk, az anticipációk hátraható, a perszeverációk pedig előreható nyelvbotlásokhoz vezettek, a tárgyalt jelenségek alapján kimondhatónak véljük, hogy az anticipációk egyértelműen a tervezési szakasz, a perszeverációk pedig a produkció, vagyis az artikulációs mozgások hibás működésével vannak összefüggésben. A spontán beszédben előforduló anticipációk morféma- és lexémaszinten realizálódtak, majdnem egyező eloszlásban (a lexémaszinten való előfordulása valamelyest alacsonyabb). Mindez azt mutatja, hogy már a tervezési szakaszban is a nyelvi elemek a meghatározóak. Vagyis a beszélő a gondolat kifejezéséhez a leginkább alkalmas lexéma és morféma kiválasztására törekszik a lexikon hálózatrendszerében, így a kiválasztódott lexéma aktivizálja a neki megfelelő morfémát, és működésbe hozza a szemantikai és szintaktikai szinteket. Azt, hogy a folyamatban feltehetően a lexémák kiválasztódása és aktivizálódása a döntő, a perszeverációs hibázások lexémaszinten mutatkozó kiugróan magas [219] előfordulási aránya megerősíti, valamint ezt támasztja alá az a jelenség is, hogy az anticipációs hibázások morfémaszinten valamivel gyakrabban jelentkeztek, mint lexémaszinten. Ugyanakkor azt, hogy a perszeverációk a meghangosítás folyamatában lépnek föl, nemcsak az a tény igazolja, hogy a kimondott nyelvi produktum hibás, hanem az a tény is, hogy mindezt a beszélő gyakran úgy kezeli, mintha az ismétlődő nyelvi elem elsődlegesen, tehát a megtervezett gondolat artikulációs mozgássorrá alakulása miatt törvényszerűen jelenne meg. Éppen ez magyarázhatja, hogy e nyelvi szerkezetek szintaktikai hibáik miatt nemcsak hogy nem érthetőek, de sokszor a nem törlődött nyelvi elem következtében túlhangsúlyosak lehetnek (vö. a perszerverációkról írtakkal), hiszen a beszélő empátiás készséget gyakorol a hallgatóval szemben a kommunikációban (vö. Grice i. m.).

A vizsgált nyelvi anyag alapján a kontaminációk és a felcserélések a tervezési folyamat, míg a helyettesítések a produkció, vagyis az artikulációs folyamat hibájaként értékelendőek. A kontaminációk tipizálása azt a feltételezést erősíti meg, hogy a mondanivaló tervezésében a nyelvi elemek kiválasztásakor a magasabb szintek működtetik az alacsonyabbakat, tehát a mondattani szintek a szintaktikai struktúrák szintjét, a morfológiai szint pedig a morfémakapcsolatokét. A helyettesítések kategóriájába sorolható hibatípusok megoszlása és azok elemzése újabb bizonyítékot ad annak a föltevésnek az igazolására, hogy a mentális lexikon olyan hálózatrendszerként működik, amelyben nemcsak a szemantikai mezők, de a morfémák kapcsolatrendszere is feltárható. A fonológiai és morfológiai szinteken található hibatípusokon kívül a felnőtt beszélő és a diákok között a lexémák szintjén levő hibázások jelentős mértékű eltérése pedig annak újabb bizonyítéka, hogy a lexikonban kiválasztódott lexéma indítja el azt a folyamatot, amelynek „végtermékeként” a beszédprodukcióban helyes vagy éppen helytelen szintaktikai szerkezet jön létre. A diákok magas hibázásai a beszélő gyakorlottságával vagy gyakorlatlanságával is összefüggnek, illetve jól alátámasztják azt a jelenséget is, hogy sokszor a szóbeli produkció éppen azért nem kívánatos és sikeres, mert a lexikai keresés, tehát a lexikon működése hibás vagy nem kielégítő (vö. Laczkó i. m. 1999a).

A túltömörítések ismételten a beszéd tervezési folyamatához köthetők, hiszen minden esetben több információt sűrít össze a beszélő, és ez az artikuláció lassúbb folyamata miatt redukált szerkezetet és szemantikailag hibás, esetleg félreérthető nyelvi produktumhoz vezet. Az a tény, hogy a jelenség csak gyakorlott beszélőnél fordult elő, azt látszik igazolni, hogy a beszéd kivitelezését — de a beszéd tervezését is — befolyásolja a beszédben való jártasság, készség. A jelenség a lexikon hálózatrendszerként való működését (a rendszerben való tájékozódást) szintén megerősíti.

Végezetül a beszédtervezés és a produkció összhangjának megbomlásából adódó hibákat nézzük meg pragmatikai szempontból is. Úgy véljük, hogy a vizsgált anyag alapján objektív válasz adható arra a kérdésre, hogy melyek azok a Grice-i értelemben használt maximák, amelyek éppen a beszédtervezés és a beszédkivitelezés „paradox” működéséből, tehát a beszéd tartalmi és formai oldalának össze nem egyeztethetőségéből fakadóan sérülhetnek, de nem szándékosan torzítják a kommunikációt. Feltételezhetően a relevancia és a minőség maximája bármilyen kommunikációs szituációban, így ebben a helyzetben is megvalósul, hiszen valószínűsíthetően a beszélő mindig a tárgynál kíván maradni, és nem szándékozik nem igazat mondani. Mivel azonban a beszélő a gondolatát vagy annak sorrendiségét megváltoztatja — éppen a hallgató érdekében —, így a mennyiség maximája már akaratlanul sérülhet az ún. nem ideális társalgásban (vö. túltömörítés vagy éppen az anticipációs hibák). Hasonlóan térhet el szándékától függetlenül a beszélő a modor maximájától is, hiszen a beszélő hallgató is, és beleérző képessége miatt úgy irányít(hat)ja a produkciót, ahogy azt a hallgató igényli (vö. perszeverációs hibák). De éppen ez a képesség az, amely lehetővé teszi, hogy a hallgató a társalgásban a ki nem mondott és a kimondott információk közti kapcsolatot felismerje, illetve a — tervezés és a kivitelezés egymásra hatásának következményeként fellépő — elszólásokból (nyelvbotlásokból) eredő hibás szintaktikai, szemantikai szerkezeteket ne (csak) szó szerint értelmezze, hanem képes legyen azt helyesen felfogni. Ugyanis a beszélőnek és a hallgatónak valószínűleg azonos előfeltevése van a szituációban arra vonatkozóan, ami történik (a beszéd [220] pedig tudjuk, hogy redundáns elemeket tartalmaz) (vö.: Grice i. m., ill. Hoffman in: Wardhaugh i. m.). Ezért szinte törvényszerű az említett maximák akaratlan megsértése valamilyen mértékben, de az együttműködési elvből fakadóan ez csak a „nyelvi humor” (a fogalomra vö. Nagy i. m.) szintjén jelenik meg. A humor nevetést vált ki a hallgatóból, a megismételt nevetés pedig nemcsak élmény, hanem a hallgató újabb és újabb jelentésrétegeket fedezhet fel (vö. Balázs i. m.).

Laczkó Mária

Vissza a Tartalomhoz