Végső búcsú Nyíri Antaltól*
A Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, az Eötvös Loránd Tudományegyetem nyelvészeti tanszékeinek és magamnak a búcsúszavait hoztam el Nyíri Antal professzor, a nyelvtudományok doktora, kedves, felejthetetlen Tóni bátyám ravatalához. Most, karácsonyra szándékoztam neki megírni, hogy nemrégiben kétszer is emlegettük. Közelebbről éppen szeretett mesterével, példaképével, majd igaz barátjával, Mészöly Gedeonnal kapcsolatban. Május végén Sárbogárdon ugyanis a Mészöly professzor születésének 120., halálának 40. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülésen az ő tárgyilagos, de szeretettől áthatott jellemzését idéztem Mészöly Gedeonról. És [252] ismét emlegettem néhány héttel ezelőtt a Kossuth rádió Édes anyanyelvünk adásában, amikor is Mészöly professzor és József Attila sajátos tanár—diák kapcsolatáról szóltam.
A jelzett levél azonban immár megíratlan marad, mert néhány nappal ezelőtt jött a nagyon leverő hír: Nyíri Antal nincs többé, elment örökre a minden élők útján...
A levél helyett feltolultak bennem az igazán kedves emlékek, különösen az 1964-től 1970-ig tartó hat év, amikor hetenként jártam ide Szegedre, a Nyíri Antal vezette magyar nyelvészeti tanszékre stilisztikát, időnként fonetikát vagy éppen nyelvjárástant tanítani. Emlékszem, mintha tegnap történt volna, amikor 1964 tavaszán az ELTE Bölcsészkarának ebédlőjében odajött hozzám Nyíri professzor, és az ő ízes, zárt ë-ző kiejtésével kedvesen, de határozottan arra kért, hogy vállaljak fél állást a tanszékén, elsősorban a stilisztika oktatására. Igent mondtam. Utólag is azt állíthatom, nagy hasznomra és örömömre: megkedveltem ugyanis szegedi hallgatóimat, az egyetemet és ezt a kellemes hangulatú várost; aztán bepillanthattam a Mészöly-iskola alkotásmódjába, de a legtöbbet Tóni bátyám igaz és meleg barátsága jelentette. Jól emlékszem, szinte minden péntek délután, óráink végeztével kisétáltunk a Tiszáig, majd a Tisza-parton ballagva — ezt egyébként soha nem hagytam el, akkor sem, ha Tóni bátyám valamilyen oknál fogva nem jöhetett velem — a Virág cukrászdában kötöttünk ki, és egy habos kávé mellett folytattuk a meghitt beszélgetést: a tanszéki munkáról, kutatásainkról, családi dolgokról, mindenről, ami barátok között szóba jöhetett. Oldó és építő volt minden beszélgetésünk. A tanszéken szintén nyugodt, kellemes hangulat uralkodott. Valahogy azt a közvetlen, családias légkört testesítette meg számomra, mint hallgató koromban a Bárczi-tanszék Debrecenben. Nehezen is hagytam ott 1970-ben Szegedet, ELTE-beli teendőim megszaporodása miatt. De a barátságunk Tóni bátyámmal megmaradt, csak ritkábban került sor elmélyültebb beszélgetésre, a levelezés pedig mindezt csupán igen kis mértékben pótolhatta. Egyébként most értem igazán, hogy Szegedet mindenekelőtt Nyíri Antal barátsága jelentette számomra.
Nyíri Antal — mint oly sokan, jómagammal együtt — a nyelvjárásgyűjtéstől és -feldolgozástól, továbbá középiskolai oktatás közben indult el tudósi pályáján, hogy aztán kutatását kiterjessze a nyelvtörténetnek és a mai nyelvre irányuló nyelvészetnek úgyszólván minden ágára. Ha egy szóval akarnám jellemezni Nyíri professzor munkásságát az érintett diszciplínák és az alkalmazott módszer felől, sokoldalúságát említeném. Foglalkozott a nyelvtörténeten belül hangtörténettel, szó- és szólástörténettel, történeti alaktannal — benne mindenekelőtt a tőrendszert és az igeragozást, kiemelten az igeneveket érintő kérdésekkel — és mondattörténettel is. De mindjárt hozzátehetjük, hogy ezek mögül sohasem hiányzott a finnugor háttér. Az említett sokoldalúságot a Müncheni Kódexnek paleográfiailag megbízható, párhuzamosan a latin szöveget is közlő, betűhű kiadása is képviseli. Ezt a művét csak betetőzte e kódex magyar—latin szótárának gondos megjelentetése. A nyelvtörténet mellett Nyíri Antal tudósi tevékenységének másik fő területe a régi és mai nyelvjárások vizsgálata. „A zselicségi Szenna és vidéke magyar nyelvjárása” amellett, hogy kitűnő nyelvjárásleírás, a jelentéstan alkalmazásának sem mindennapi példája. „A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai” című munka meg azt jelzi pregnánsan, hogy szerzője nyelvi vizsgálódásaiban rendkívül sokat adott a művelődés- és tárgytörténetre. Mindkét tanulmány — sok mással együtt — arról tanúskodik továbbá, hogy Nyíri Antal mesterének, Mészöly Gedeonnak az örökét folytatva és kiteljesítve a hazai etnolingvisztikának, a néprajz és a nyelvtudomány egymásra utaltságának, egymás kisegítésének korai és hatásos képviselője. De nem volt idegen tőle a mai magyar nyelv búvárlása sem: mintaszerűen értekezett például a mai hangsúly és hanglejtés problémáiról.
Nyíri professzor számára családján kívül három dolog létezett: a nyelvnek, az azt beszélő embernek és a nyelv tudományának a szeretete. Életének fő feladata volt a nyelvet kutatni, a nyelvet tanítani, mégpedig bármilyen fokon, de mindig lelkiismeretesen és mindig lelkesedéssel. Ez vezette abban is, hogy évtizedeken át hűségesen és odaadással irányította Társaságunk szegedi csoportját, és hasonló módon mindig szívén viselte az egész Magyar Nyelvtudományi Társaság ügyét. Nagyon is megérdemelten ítélte hát oda Társaságunk Nyíri Antalnak a legnagyobb kitüntetését: a Révai-emlékérmet és -díjat. [253]
És engedtessék meg, hogy — mivel megdöbbentő módon két koporsó mellett állunk — egy mondatot szenteljek Nyíri Zsuzsanna főiskolai adjunktusnak is. Lelkiismeretes, kitűnően képzett tanár volt; eredményesen közvetítette nyelvünket és kultúránkat — elsősorban — a francia nyelvű külföldi hallgatók számára. A nevelői hivatás szeretetét minden bizonnyal édesapjától örökölte.
Kedves Tóni bátyám! Nem feledünk, mert nem feledhetünk.
Nyugodjatok békében!
* Elhangzott a temetésen, 2000. december 21-én, Szegeden.
Szathmári István