Oldalak: 184 185 186 187 188 189 190 191

Affinitas: szerkezeti hasonlóság vagy genetikai rokonság?

Gyarmathi Sámuel Affinitasát a tudománytörténet a magyar nyelvnek a finnugor nyelvekkel való rokonságát igazoló munkák sorában tartja számon, Sajnovics Demonstratiójával együtt.¹ (Gyarmathi Sámuel, Affinitas Lingvae Hvngaricae cvm Lingvis Fennicae Originis Grammatice Demonstrata. Gottingae, 1799.; Sajnovics János, Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum Idem Esse. Hafniae, MDCCLXX. Recusa Tyrnaviae.)

A közfelfogás szerint magától értetődően mindkét mű egyaránt nyelvünk rokonsági kapcsolódásával foglalkozik. A munkák címét illetően is magyarázatot legfeljebb a Demonstratio idem esse ’azonos’ kitételéhez szoktak fűzni, rámutatva, hogy a magyar és a lapp nyelv Sajnovics értelmezése szerint is régen volt csak azonos, illetve azonos eredetről van csupán szó. Az idem esse tehát valamiféle eiusdem originis formának a hatásos és tömör rövidítése. Gyarmathi munkájának címéből eddig a grammatice demonstrata kapott (joggal) figyelmet, hiszen a szókincs alapú nyelvhasonlítások után úttörő módon a nyelvtani jellemzők rendszeres összevetésével bizonyít.

Az újabb kutatások szerint azonban nem véletlenül került a címbe az affinitas szó sem. Békés Vera „A hiányzó paradigma” című könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy Gyarmathi műve a göttingai egyetem szellemi vonzáskörében született. A göttingai tudományos iskola pedig kulcsfogalomként és terminusként kezelte (először a kémiában, majd más tudományterületeken is) az affinitas-t, a szerkezeti, struktúrabeli hasonlóságok kutatását tűzve ki fő célul. A nyelvészetben ez a nyelvek közös szerkezeti vonásainak feltárását jelentette, és e szerkezeti rokonság egyik alesete lehetett a genetikai rokonság — de nem ez utóbbi kiderítése volt a cél. Az Affinitas tehát korai nyelvtipológiai műnek tekinthető. Később, az ún. göttingai paradigma kikerült a tudomány fejlődési vonalából, és a szellemében fogant műveket is utólag az új paradigma szemszögéből értékelték, esetünkben az Affinitast nyelvrokonító műként. (Békés Vera, A hiányzó paradigma. Debrecen, 1997. 198—201.)

A tipológiai értelmezés irányába mutat az is, hogy másfél évszázaddal később, a modern nyelvtipológia kialakulásánál Roman Jakobson éppen a szó francia megfelelőjét, az affinité-t választotta a tipológiai hasonlóság jelölésére, szembeállítva a leszármazási kapcsolatot kifejező parenté szóval. — A helyzetet azonban tovább bonyolítja, hogy az [184] affinitas az areális nyelvészet szakszavaként is felbukkan: „...az egy földrajzi egységben belül jellemző, a folyamatos nyelvi érintkezés során kialakuló, izoglosszával jelölt egyezéseket affinitási jegyeknek nevezzük. Az areális nyelvészet ezeket az affinitási jegyeket deríti fel.” (Hajdú Péter, Preuráli nyelvi kapcsolatok. In: Bartha A. — Czeglédy K.—Róna-Tas A. szerk., Magyar őstörténeti tanulmányok. Bp., 1977. 162). — Az affinitas tehát a nyelvek közt számon tartott háromféle kapcsolat (genetikai, tipológiai, areális) mindegyikének jelölésére számításba került. Látni fogjuk azonban, hogy a Gyarmathi korában uralkodó felfogás és szóhasználat a puszta tipológiai összevetésnek ellentmondani látszik.

A Gyarmathi-féle affinitas tisztázása akkor vált sürgetővé, amikor a latin nyelvű eredeti megjelenésének 200 éves évfordulója tiszteletére elkészült a magyar fordítás. Mindjárt a címlapnál dönteni kellett ugyanis arról, milyen magyar megfelelő kerüljön az affinitas szó helyére. Megnéztük az angol fordításban szereplő megoldást, hiszen Gyarmathi műve 1983 óta angolul is hozzáférhető V. E. Hanzéli kitűnő tolmácsolásában. (Gyarmathi, Grammatical Proof of the Affinity of the Hungarian Language with Languages of Fennic Origin. Translated, annotated and introduced by Victor E. Hanzéli. 1983.) Sajnos, az affinitas értelmezéséhez az angol változat sem jelentett segítséget. Az angol szókincsben ugyanis a grammatikai műszavak szinte teljes egészükben latin eredetűek. Így az angol fordító abban a kényelmes helyzetben volt, hogy a problémás műszavaknál egyszerűen Gyarmathi latin eredetijének angol megfelelőjét használhatta — az olvasóra bízva az értelmezést. Mindjárt a címnél ezzel a megoldással: affinity.

Két eldöntendő kérdéssel kerültünk tehát szembe: 1. Milyen nyelvek közti kapcsolatot jelöl tehát az affinitas Gyarmathinál? Hogyan értelmezték a kortárs és a későbbi olvasók? (Kissé sarkítva: mit írt Gyarmathi és mit olvastak ki belőle?) — 2. Szakszónak tekinthető-e az affinitas vagy csak egy szinonima a többi között?

1. A válaszadáshoz induljunk ki az affinitas szó köznyelvi jelentéseiből a klasszikus latinban, a magyarországi latinságban és Gyarmathi korában. A szó etimológiája: ad + finis, tehát a szomszédban, a határon élő embert jelölte eredetileg, tágabban a szerzett és a vérségi rokonsággal kapcsolódókat is. A klasszikus latin jelentés szerint: Paulus — Festus 10, 15: „affines in agris vicini, sive consanguinitate coniuncti” [a szántóföldeken szomszédok avagy vérrokonsági kapcsolatban állók — a latin idézeteket saját fordításomban közlöm — C. V. Zs.], Modestin. Dig. 38, 10, 4, 3: „affines sunt viri et uxoris cognati” [a férj és a feleség vérrokonai] (Dictionnaire étymologique de la Langue Latine. Histoire des mots par A. Ernout et A. Meillet, Paris, 1959.).

A római jog az öröklés szempontjából megkülönböztetett vérségi és házasság útján szerzett rokonságot, az előbbire a cognatio, illetve az agnatio, az utóbbira az affinitas volt a terminus technicus, tehát éppen a nem genetikai kapcsolatot jelölte. — A magyarországi középkori latinságban az affinitas a házassági rokonságon (propinquitas ex conubio tracta) és vérrokonságon kívül harmadikként a kereszteléssel létrejövő szellemi rokonságot (affinitas spiritualis) is jelentette (Lexicon Latinitatis medii aevi Hungariae. Vol. I. Bp., 1987.).

Gyarmathi korában a nagy latin—magyar szótárak az affinitas címszónál nagyjából egyöntetűen a szerzett rokonságot, a szomszédságot és a vérrokonságot említik, következetesen a szerzett rokonságot a vérségi elé helyezve. A Wagner-szótárban: „Sogorság, rokonság, item o zomo zédság: Verwandtschaft, Vide: Necessitudo, cognatus” (Universae Phraseologiae Latinae Corpus congestum a P. Francisco Wagner ...Editio Tyrnaviensis altera Anno MDCCLXXV.). A Pápai-Páriz-szótárban: „Sógorság, Rokonság” (Dictionarium Latino—Hungaricum ... coactum a Francisco Pariz-Papai Tyrnaviae, MDCCLXII.). Cellariusnál: „Sogorság, rokonság” (Christophori Cellarii, Latinitatis probatae et [185] exercitatae liber memorialis ... edidit Esaias Budai. Debrecini, 1808.). Márton Józsefnél: „1. határos szomszédság, die Granznachbarschaft 2. atyafiság, sógorság, die Verwandtschaft, Schwägerschaft 3. Trop. atyafiság az, az öszveköttetés, hasonlatosság, die Verwandtschaft, Verbindung der Zusammenhang, die Ähnlichkeit” (Josephi Márton, Lexicon trilingve Latino-Hungarico-Germanicum. Pars prima Pestini apud Gustavum Heckenast, 1818.).

Hogy a szó a szerzett rokonságot jelentette elsősorban, jól mutatja az, hogy a melléknévi, illetve a főnevesült forma: affinis magyar megfelelőjeként szinte kizárólag a sógor, szomszéd szerepel. A Páriz-Pápai-szótár a magyar—latin részben a rokonság címszónál az agnatio, proximitas, propinquitas után legutoljára említi az affinitas-t, a rokon-nál pedig fel sem veszi az affinis-t. Figyelmet érdemel, hogy a Márton-szótárban (talán mert a legkésőbbi) már megjelenik a hasonlatosság is az affinitas magyar megfelelőjeként. A szótárak tanúsága szerint tehát közszóként az affinitas jelenthetett genetikai rokonságot is, de elsődlegesen nem ezt. A vérrokonság jellemző szava a cognatio.

Nézzük meg ezek után Gyarmathi munkáját, mit ír a szerző az affinitas-ról! Az előszóban elutasítja, hogy a magyar nép eredetének kérdésében állást foglaljon, ehelyett azt kutatja, vajon van-e a magyar és a finn eredetű nyelvek közt valami affine (i. m. IX). Ugyanakkor elképzelhetőnek tartja, hogy a magyar nyelv a keleti nyelvekkel is affinitas kapcsolatban legyen (i. m. XI), elismerően szólva barátjának, Beregszászinak a könyvéről. (Ueber die Aenlichkeit der Hungarischen Sprachen mit den Morgenländischen. Leipzig, 1796.) Ráadásul Gyarmathi szerint a magyar és a keleti nyelvek affinitasa szintén a szókincs és a szintaxis megfelelésén alapul, és az északi és a keleti kapcsolódás nem zárja ki egymást. Közvetlenül azonban nem definiálja az affinitas-t, és nem szól arról sem, hogy e szó különleges jelentőséggel bírna valamely szempontból. Nézzük meg hát azt, miként használja művében a szót! Kigyűjtöttem a könyv szövegéből a hasonlított nyelvek közti kapcsolatra, illetve az egybevetett nyelvi jelenségekre vonatkozó kifejezéseket.

Meglepő módon a több száz oldalon az affinitas/affinis szó (a címektől eltekintve) összesen négyszer fordul elő, kétszer az előszóban, kétszer pedig egy-egy önálló rész bevezető soraiban (második rész 126, első függelék 220). A szó használata tehát a címekre és a bevezetésekre korlátozódik, az elemző szövegekben nem szerepel. Elgondolkoztató ez a kettősség, különösen, ha tudjuk, hogy a címekre Gyarmathi nagyon is ügyelt (Schlözer javaslatára pl. finn-re javította a mű címében eredetileg szereplő lapp szót. A szöveget viszont biztosan nem fésülte át utólag. Bizonyíték erre, hogy a korrigálatlan, értelemzavaró nyomdahibák tömegén kívül sok a szerkesztetlenség, következetlenség például a különböző részek szóegyeztetéseiben. (A szerkesztetlenség már a kortársaknak is feltűnt, l. Dobrovsky híres recenzióját: Rezension zum Werk S. Gyarmathis Affinitas: Allgemeine Literatur-Zeitung [Jena und Leipzig] Vol. 3., Nos. 214—5, pp. 49—54, 57—9.)

A szövegben a nyelvek közti kapcsolatra leggyakrabban, több mint hússzor a similitudo-t találjuk (i. m. X, 29, 53 stb.), kétszer a nexus-t ’kapcsolat’ és egyszer a commixtio-t ’keveredés’. Van az Affinitasban a nyelvek vérrokonságára utaló kifejezés is (mater dialectus, cognatio linguarum), ezek azonban csak a Bél Mátyástól idézett szövegben (i. m. 229, 301). Gyarmathi szövegében sehol nincs egyértelműen az eredetbeli/rokoni kapcsolatot jelölő szó.

A nyelvi jelenségek hasonló voltát jelölő szavak közt is gyakoriságban messze vezet a similitudo, akár a szókincsről, akár a nyelvtani rendszerről ír a szerző. Pl. similitudo in vocibus (i. m. 57, 61, 94), similitudo vocabulorum (i. m. 13 stb.), illetve similitudo in ipsa paradigmatum formatione (i. m. 28), paradigma simile (i. m. 128), terminationes similes (i. m. 17, 134). A második helyen áll a convenit ’megegyezik’ szó, pl. conveniunt [186] verba significatione (i. m. 26), conveniunt vocabula (i. m. 146, 149, 231 stb.). Mutatóba még néhány szinonima: analogus (i. m. 137, 187), coincidunt ’egybeesnek’ (i. m. 179), accedere ’közel áll’ (i. m. 244, 306) stb.

Az összevetett nyelvi jelenségek is Gyarmathi szóhasználata szerint mind ’hasonlók’, többféle szinonimával kifejezve. Ez azért figyelemre méltó, mert, mint látni fogjuk, a kortársak írásaiban sokszor például két nyelv hasonló szavai közt is cognatio ’vérrokonság’ áll fenn.

Az Affinitas szóhasználata tehát a következőkre mutat: Az affinitas szó csak a kiemelt, „címszószerű” helyeken fordul elő, másutt nem. A műben főleg a similitudo, illetve más, ’hasonlóság’ köznyelvi jelentésű szavak szerepelnek, rokonságra Gyarmathi nem utal. A többféle szó a szövegben stílust élénkítő szinonima, nem pedig kiforrott terminus.

2. Ha feltesszük is, hogy Gyarmathi csupán a nyelvek hasonlóságáról, nem pedig rokonságukról írt, a kortársak mindkettőt kiolvasták belőle. Tanulságos összevetni az Affinitas kortárs említéseit, mondjuk a Demonstratióról írottakkal (mely munka egyértelműen a származási nyelvrokonsággal foglalkozik). Azt tapasztaljuk, hogy a kortársak sem tettek már különbséget, mindkét művet hol a hasonlóság, hol a nyelvrokonság bizonyításaként emlegetik.

A Sajnovicscsal együtt dolgozó jezsuita műhely történész tagja, Palma Ferenc egyenesen arról ír, hogy Sajnovics két nyelv affinitasát bizonyította: „...Sajnovicsius Lapponum linguam Hungaricae affinem reperit.” [Sajnovics a lappok nyelvét a magyarral affinis-nek találta] (Notitia Rerum Hungaricarum. Tyrnaviae, 1770. 415. Idézi Éder Zoltán: Túl a Duna-tájon. Bp., 1999. 61). — A Demonstratióból Öhrling is az affinitast, de még ennél is inkább a vérrokonságot tartja fontosnak: „...linguam Hungaricam et Lapponicam affines potius germanas esse...” [...a magyar és a lapp nyelv affinis sőt, inkább vérrokon...] (De convenientia linguae Lapponicae cum Hungarica 1772. 5). — Porthan szintén a vérrokonságot emeli ki, kiigazítva a szerinte túlzó idem szót: „verba idem esse admodum hyperbolice ... pro cognatione coniungi...” [az azonos szó némileg túlzás... a vérrokonsági kapcsolat helyett...] (Előszó a P. Iuusten-féle Chronicon Episcoporum Finlandiensium kiadásához; Porthan, Opera selecta. Pars prima. Helsingfors, 1859. 41).

Maga Gyarmathi viszont a nyelvi hasonlóság bizonyításának tartja a Demonstratiót is: „Rudbeckum et Sajnovitsium similitudinem hanc subolfecisse notum est ... Sajnovits eam in Demonstratione sua ... adstruere conabatur.” [ismeretes, hogy Rudbeck és Sajnovics megsejtették e hasonlóságot... Sajnovics a Demonstratiojában igyekezett ezt alátámasztani.] (i. m. IX). — Révai hasonlóan: „Sajnovitsii Demonstratio ... de septentrionalium linguarum convenientia cum nostra...” [Sajnovics Demonstratioja ... nyelvünk és az északi nyelvek egyezéséről] (Elaboratior Grammatica Hungarica. Vol. I. Pestini, Typis Mathiae Trattner, MDCCCVI. 51). Az Affinitasról hasonlóképpen vélekedtek. Révai világosan kimondja, hogy a két mű ugyanarról szól: „resumsit idem argumentum, copiosusque tractavit Gyarmathius” [ugyanazt a tárgyat vette fel és bővebben fejtette ki Gyarmathi] (i. m. 51). — A Magyar Könyvház szerint: „Meg-mutattya ebben a’ o zéles tudománnyal irt könyvében, ... és mind az Etimológiából mind a’ Grammaticából bőven meg-bizonyittya az Irója, hogy o zoros atyafiságok vagyon a’ Lappói és a’ Magyar nyelvnek egymás-közt.” (1804. XXI. szakasz: 78).

A. I. Sylvestre de Sacy recenziójának a szavai rávilágítanak a kettősség okára: a kortársak a nyelvek hasonlóságának igazolásában egyúttal a közös eredet, a nyelvrokonság bebizonyítását is látták, így aztán hol az egyik, hol a másik motívumot emelték ki: „pour établir l’identité primitive de deux languages...” „...les traits de ressemblence, qui assignent á ces divers idiômes une méme origine...” [hogy megállapítsa két nyelv [187] eredendő azonosságát ... a hasonlóság jegyei, melyek e különböző nyelvek azonos eredetére utalnak] (ismertetés az Affinitasról, Goettinga, 1799. Magasine encyclopédique ou journal des sciences des lettres et des arts par A. L. Millin, IV. année, Tome sixiéme. Paris, An. VII. 1799. 85—95).

Mindez nem csupán e két (eredetileg esetleg különböző szemléletű) mű értelmezésekor érhető tetten, de általánosan jellemző a kor nyelvhasonlító irodalmának szóhasználatára. Néhány kiragadott cím is jól mutatja ezt:

Öhrling: De convenientia linguae Lapponica cum Hungarica. 1772. Emlékezetes, hogy ennek az előszavában azt írja a szerző, hogy Sajnovits e nyelvek vérségi kapcsolatát derítette ki — márpedig Öhrling munkája Sajnovitsét folytatta a közvélekedés szerint (l. a GGA Gyarmathi-recenzióját Murhard tollából: No. 83. 1798. május 28. 817—29).Rudbeck: Specimen Vsus Linguae Gothicae... addita Analogia Linguae Gothicae cum Sinica nec non Finnonicae cum Vngarica. Vpsalis, 1717. S hogy ezen analogián a szerző a genetikai rokonságot is értette, jól mutatják a 77. lapról való sorok: „Ungaricam & Fennonicam linguas tam propinqua cognatione sibi iunctas deprehenderim, ut consanguineae merito dici queant” [a magyar és a finn nyelvet olyan közeli rokonságban állónak találtam, hogy joggal mondhatók vérrokonnak].

Ihre: Glossarium Suio-Gothicum ... in quo vocabula... ex dialectis cognatis illustrantur 1—2. Uppsala, 1769. A műben Ihre a finneket és a lappokat a magyarral közösen hun eredetűnek tartja, s emiatt „inter linguam Ungaricam & Fennonicam observatur affinitas” [a magyar és a finn nyelv között affinitas figyelhető meg].

Hasonló a helyzet a művek szövegében is. Annak igazolására, hogy nem elszórt, véletlenszerű jelenségről van szó, vallatóra fogtunk egy-egy hosszabb, összefüggő szöveget is. A külföldi latin nyelvű kortárs szakirodalomból Porthannak (aki egyébként jól ismerte a göttingai iskolát) a Juusten-féle püspökkrónika kiadásához írt, már említett Prooemiumát (i. m. 1—55) választottam, melynek középső része mintegy 25 lapon át a finn nyelv rokonságával foglalkozik. Porthan szövege azért is alkalmasnak ígérkezett, mivel latin stílusának egyik fő jellegzetessége épp a szinonimák váltogatása, a variatiora törekvés (Kyösti Kierimo, Observationes de Latinitate Porthanis. Helsinki, 1983. 77). A magyar szerzők közül Révai Elaboratior Grammaticájának I. kötetéből a magyar nyelv rokonságát tárgyaló részt néztem át (i. m. Cap. II. §§ II. Studium linguarum orientalium et septentrionalium nostrae Hungaricae cognatarum. 39—52). Az Affinitas szóhasználatának vizsgálatához hasonlóan külön szerepelnek a nyelvek közti kapcsolatra, illetve a nyelvi jelenségek hasonlóságára vonatkozó kifejezések. — A két, különböző anyanyelvű szerző latin szóhasználata nagyjából megegyezik. Mindkét említett viszony megjelölésére többféle szót használnak, szinonimaként váltogatva, nincsenek tehát egyértelmű, kizárólagos kiforrott terminusok. A szavak köznyelvi jelentése részben ’hasonlóság’, ’egyezés’, részben ’vérrokonság’.

A nyelvek kapcsolatára a cognatio a leggyakoribb. Porthan: „linguarum cognatio in partibus suis simplicioribus” [a nyelvek cognatio-ja egyszerűbb részeiket illetően] (i. m. 34, l. még 41, 42, 43 stb.). Révainál: linguarum cognatio (i. m. 45, 47, 48, 55 stb.). Egy helyütt meg is adja a cognatio kritériumait: „...azok a nyelvek, melyekben nem csupán a szavak ugyanazok, legfeljebb megváltozott kiejtéssel, hanem ragozásuk és képzésük rendszere is hasonló, és hasonló szintaxis is, nyilvánvaló rokonságot mutatnak.” (i. m. 46). Ugyanezen tárgyalt nyelvek kapcsolatáról: convenientia (Porthan i. m. 43 stb., Révai i. m. 55 stb.). Porthan a similitudo-t használja még, gyakran váltogatva akár egy oldalon a cognatio-val (i. m. 41, 45 stb.), Révainál pedig az affinitas a magyar és az északi nyelvek kapcsolatának fő szava (i. m. 7, 36 stb.). — A nyelvi jelenségekre vonatkozóan: similitudo, similis (Révai: similis syntaxis, similis ratio inflectendi i. m. 46, 49 [188] stb.), convenit (i. m. 49 stb.). A szavak két nyelv közti összevetésben: communes (Porthan i. m. 42, 45), congruentes (Révai i. m. 49), conveniunt (Porthan i. m. 45), cognatio, cognatae (Révai i. m. 52, Porthan i. m. 28), affines (Porthan i. m. 45).

A korabeli nyelvészeti gondolkodásban a nyelvek hasonlósága és közös eredete szorosan összefügg, és kölcsönösen feltételezik egymást. Ez a gondolat nemcsak a szóválasztásban tükröződik, de olykor ki is fejtik, és teljesen természetes, magától értetődő dolognak tartják. Porthan így fogalmaz: „Fennicae autem nostrae cum nonnullis linguarum... maior est similitudo, quam ut cognationem earum suspectam habere liceat...” [finn nyelvünknek némely nyelvvel nagyobb a hasonlósága, semhogy vérrokonságukat kétségbe lehetne vonni...] (i. m. 45). Révai szerint: „ea, quae lingua Hungarica habet cum istis (értsd: linguis orientalibus) communia, ex eadem habeat communi origine” [mindazok a dolgok, amelyek a magyar nyelvben közösek a keleti nyelvekkel, a közös eredetükből valók] (i. m. 49). Ganander a Grammatica Lapponicában, mely mű egyébként Sajnovicsnak és Gyarmathinak is egyik fontos forrása volt, azt írja: „...conveniunt, quia hinc ortae sunt. Affirmare ausim (értsd: Fennicam et Aesthonicam) in Lapponica convenire & huic, sicut haec Hebreae origines suas debere. Nam non modo accidentibus Grammaticalibus, sed etiam vocibus perplurimis ... concordant.” [... megegyeznek, mivel egyfelől erednek. Merem állítani, hogy a finn és az észt nyelv a lappal megegyezik, és a lappból származnak, miként az meg a héberből. Hiszen nem csupán grammatikai jellemzőikben, de igen sok szavukban is hasonlítanak.] (Grammatica Lapponica. Holmiae, an. MDCCXLIII. az ajánlás utáni lapszámozatlan előszó 2. lapján).

A nyelvek közti, rokonságot bizonyító hasonlóságnak tehát a korabeli felfogásban két összetevője van: a szókincs lényeges elemeinek (Gyarmathi szavaival: voces characteristicae) és a nyelvtani szerkezetnek az egyezése. A kezdeti, szókincs alapú hasonlítások után ebben a korban a grammatikai jellemzőket tekintették döntőnek a rokonság igazolásában vagy cáfolásában. A grammatikai szerkezet eltérése esetén még akkor sem tartották közös eredetűnek a nyelveket, ha szókincsük javarészt megegyezett. Ilyenkor a szókincsbeli egyezést a szomszédság (vicinitas) vagy a nyelvi érintkezés (commercium) hatásának tulajdonították. A francia enciklopédisták úgy vélték, a francia nehezen származtatható a latinból, mivel szerintük a két nyelv szerkezeti eltérései igen nagyok. Ehelyett egy, már eltűnt szubsztrátumnyelvet tartották a francia ősének, ami a latin szókincset magába szívta volna. Hasonlóan később a szanszkrit és a hindi közt is tagadták egyesek a rokonságot, noha a szókincsük szinte teljesen megegyezik. Még a XIX. század derekán is Schleicher, aki a családfaelméletet kidolgozta, teljesen természetesnek vette, hogy az egy nyelvcsaládba tartozó nyelveknek hasonló a grammatikai felépítése. Fontos azonban, hogy a nyelvek grammatikai szerkezetének összehasonlítása mindig a szókincs hasonlításával kapcsolódott össze, pontosabban ebben a korban a szókincsükben közös elemeket mutató nyelvek esetében hívták perbe a grammatikát.

A választóvonalat ekkoriban nem annyira a genetikai és a tipológiai, hanem inkább a genetikai és az areális jellegű kapcsolat közt húzták meg. A genetikai kapcsolatból szerkezet és szókincs egyezését származtatták, az érintkezésből pedig főleg műveltségszavak átvételét, illetve a szórványos nyelvtani egyezéseket. Példa erre a névszói állítmány kérdése Gyarmathinál a magyar és az oláh nyelv kapcsolatában (i. m. 50), vagy az észt birtokos személyjel eltűnése germán hatásra (i. m. 140).

Kivételesen azonban önálló, mai értelemben vett tipológiai, a szókincset nem érintő összevetésre is akad példa. Verseghy a Proludiumban a nyelvek között kétféle kapcsolatot tart számon. Az egyikben „...a gyökerek meg a képzések és ragozások szótagjai különböznek ugyan, de a szóképzés és a ragozás rendszere, valamint végül a beszéd szerkesztésének módja általában véve csaknem hasonló (similis); az ilyen nyelvek, mint [189] rokonok (affines), és ugyanahhoz a családhoz (ad eandem speciem) tartozók...” (Verseghy Ferenc, Bevezetés a magyar nyelv törvényeibe, amely Adelung rendszere, nemkülönben a keleti nyelvek szelleme, valamint a tiszai és az erdélyi nyelvjárás alapján készült. Pesten, Trattner betűivel és költségén. 1793. Fordította Hegyi Balázs. Szerkesztette és az utószót írta Éder Zoltán. Szolnok, 1999: 67. §.) Ezt mai terminológiával tipológiai hasonlóságnak neveznénk (l. Éder Zoltán utószavát, i. m. 82—4).

A másik esetben a nyelvek szerinte ugyanazon nyelv nyelvjárásai („lingua ... eadem ... in varias tantum dialectos dispescitur...”), ilyenkor a szerkezeti egyezésen túl „maguk a szógyökök, valamint a képzések és ragozások szótagjai csak a rokon magánhangzókat vagy kevés esetben néhány mássalhangzót illetően térnek el egymástól...” (uo.). Nyilvánvalóan itt a nyelvek genetikai rokonságáról van szó, a meghatározás szinte szó szerint egybecseng a korabeli definíciókkal. A dialectus a kor szokásának megfelelően szinkrón és diakrón értelemben egyaránt értendő: jelölhette egyazon nyelv nyelvjárásait, mint például a magyar nyelv erdélyi vagy tiszai nyelvjárását, vagy a leszármazásban rokon nyelveket. (Hasonló szóhasználattal találkozunk például Sajnovics Demonstratiójában is.) Verseghy tehát ebben is megelőzve korát, a többi szerzőtől eltérően különválasztotta a pusztán szerkezeti hasonlóságot a leszármazási kapcsolatra valló szerkezeti és szókincsbeli egyezéstől. Ráadásul a magyar és a héber nyelv kapcsolatát is csupán szerkezeti hasonlóságnak (similitudo) tekintette, ellentétben például Révaival, aki a két nyelvet közös eredetűnek tartva (cognati), grammatikájában lépten-nyomon héber megfelelőkkel veti össze a magyart.

Ezt a felosztást látszik megerősíteni Verseghynek egy évvel később Porthanhoz írt latin nyelvű levele is. (Verseghy Ferenc levele Porthan finn nyelvész professzornak 1794-ből. Hasonmás kiadásban megjelentette a Damjanich Múzeum és a Verseghy Könyvtár. Szolnok, 1987.) A levél bevezetésében Verseghy latin fordításban idézi Dobrovskynak a bécsi Hírmondó c. újság 1794. április 29-i számában közzétett levelét. Ebben Dobrovsky állást foglal a magyar, a finn és a lapp nyelv leszármazásbeli kapcsolata mellett. A Hírmondó eredeti magyar szövege szerint: „Nem lehet kételkedni ezen két nyelvnek atyafiságáról... Sajnovits egybe vetette a’ Lappiai Nyelvet a’ Magyarral, ’s ugyan azon Nyelvnek találta azt; úgy látzik még is, hogy a’ Lappiai Nyelv sokkal inkább külömbözik a’ Magyartól, mint a’ Tseh az Oroz Nyelvtől. Magok a’ tudós Finnok (Finnusok) azt vallják, hogy a’ Lappiai Nyelv még Dialectusok se — lehet az ő nyelveknek. Kivánnám, hogy vallamely tudós erről bővebben értekezne Porthan Profeor Urral...” Verseghy levele erre válaszul született. A latin változatban az atyafiság szót Verseghy affinitas-nak fordítja: „De affinitate harum linguarum nullum amplius dubium superest...”. A Proludiumban viszont a csak szerkezetileg hasonló nyelveket nevezte affines-nek. Ez arra vall, hogy a nyelvek közti kapcsolat fajtáiról világos elgondolásai voltak, de az affinitas-t nem használta szakszóként egyik esetben sem, csupán köznyelvi értelemben. — A levél további részében úgy fogalmaz, hogy azt kell vizsgálni, vajon két nyelv közt „identitas aut similitudo” [azonosság vagy hasonlóság] áll-e fönn. Feltéve, hogy következetes maradt saját, Proludiumbeli rendszeréhez, ez két külön dolgot jelent: a similitudo a pusztán szerkezeti egyezést, az identitas pedig a szerkezeti és szókincsbeli egyezéssel indokolt genetikai rokonságot.

Végezetül visszatérve a dolgozat elején feltett két kérdésre: ami Gyarmathi affinitas-ának a jelentését illeti, maga a mű főként a nyelvek közti similitudo-ról szól, amit csak néhány helyen nevez a szerző affinitas-nak, a leszármazási rokonság kérdését nem érinti. Ám ha a göttingai paradigmának volt is esetleg befolyása Gyarmathi címválasztására, már kortárs értelmezések is biztosan kívül estek ezen. Olvasatukban Gyarmathi a similitudo-val egyúttal a cognatio-t is bizonyította. [190]

A nyelvtudomány történetében pedig egyértelműen a nyelvrokonság igazolásaként vonult be az Affinitas. Így a magyar fordítás címébe is a rokonság szó került. (Gyarmathi Sámuel, A magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel. Továbbá a tatár és a szláv nyelveknek a magyarral összehasonlított szójegyzékei. A szerző Gyarmathi Sámuel orvosdoktor és a Göttingai Tudós Társaság levelező tagja, valamint a Természetbúvárok Jénai Társaságának tagja. Göttingában Joann Christian Dieterich betűivel. 1799. Latinból magyarra fordította Constantinovitsné Vladár Zsuzsa, Koszorús István. Szerkesztette Szíj Enikő. Bibliotheca Regulyana 3. Tinta Könyvkiadó, Bp., 1999.)

Az affinitas szakszói használatára pedig, szemben egyéb, a göttingai iskola szellemében vizsgált tudományterületekkel, ahol a szónak kiemelt jelentősége volt, nem találtam bizonyítékot, nem utalnak arra a jelek, hogy akár Gyarmathi, akár más korabeli latinul író szerző egyértelmű nyelvészeti terminusként használta volna az affinitas-t. Ehelyett inkább a korra jellemző terminológiai kiforratlanságnak megfelelően egy szinonima a többi között. A kor barokk hatásra egyébként is a szóhasználatban a variatio-t írta elő, nemcsak a szépirodalmi művekben, de a tudományos értekezésekben is. Természetesen a tudomány fejlődése előbb-utóbb kiköveteli a szakszavak használatát, akár nyelvrokonságról, akár szerkezeti hasonlóságról van szó. Ez azonban már jóval a latin nyelvnek a tudományból való kiszorulása után, a nemzeti nyelveken írott tudományos munkákban következett be.