Oldalak: 171 172 173 174 175 176 177 178 179 180 181 182 183 184

Nyelvi és nyelvhasználati kérdések
a felső-ausztriai magyar diaszpórában*

A felső-ausztriai magyar diaszpórával való első találkozásaim és a nyelvhasználatukra vonatkozó egyidejű megfigyeléseim a 60-as évekre nyúlnak vissza, amikor magyar szakos egyetemistaként többször tehettem látogatást az ott élő bátyámnál. Nemcsak az akkori passzív megfigyelések jelentettek számomra nyelvi élményt, hanem az a többször adódó alkalom is, amikor az 56-os menekültek gyermekei számára rendezett nyári táborokban magam is részt vehettem a magyar nyelv tanításában. Ekkor tapasztaltam, hogy azoknak az 56-os emigránsoknak, akiknek a német nyelvtudása még igen csekély volt, és akiknek emellett kommunikációs kapcsolataik csaknem kizárólag a magyar nyelvre korlátozódtak, a beszéde mégis interferenciára utaló elemekkel volt megtűzdelve. A német hatás egyfelől a nyelv szupraszegmentális szintjét érintette: a magyarostól eltérő beszéddallamban jutott kifejezésre, másfelől interjekciókra (mint például a némi csodálkozással vegyes tudomásulvételt kifejező ach so) korlátozódott. Akkoriban értetlenül álltam szemben ezzel a jelenséggel. Bár a kutatásra érdemes problémát világosan láttam, a téma módszeres vizsgálatára csak a 90-es években nyílt lehetőségem. — A gyerekek [171] nyelvtudásában már akkor széles szóródás volt megfigyelhető a magyar nyelv ismeretének teljes hiánya és a nyelv — beszéd szinten — kielégítő tudása között.

A kutatást az addig megjelent szakirodalom számbavételével kezdtem meg. A munka alapja az a nyelvhasználati kérdőív, amelyet két nyelven, magyarul és németül külön a felnőtt és külön a középiskolás korosztály számára fogalmaztam meg. Ezeket a kérdőíveket 210 Felső-Ausztriában élő magyartól kérdeztem ki: 176 felnőttől és 34 középiskolástól. Mellettük a gyűjtés hatósugarába került néhány első generációs nem magyar anyanyelvű személy is. Az általuk közölt adatoknak a figyelembevételéről azonban a későbbiek során lemondtam, amint erről a továbbiakban még szó lesz. A gyűjtésnek ebben a fázisában interjúkat készítettem az emigráció prominens személyiségeivel a magyar megtelepülés történetéről, a magyar nyelvű iskolázásról, az egyesületi és az egyházi életről. — A gyűjtés második fordulójában hangfelvételeket készítettem, amelyeken irányított beszélgetés során előre meghatározott modulok (vö. Labov, William, „A nyelvi változás és változatok”: Szociológiai Figyelő 4. 1988: 22—48) váltakoznak. Elvégeztem a kétnyelvűség kutatásában bevált hangpercepciós vizsgálatot és az eldöntendő kérdés beszéddallamának megfigyelésére alkalmas kísérletet. Az adatközlők három kép közül egy általuk kiválasztottnak a leírását is megadták. Kikérdeztem tőlük A magyar nyelvjárások atlaszának közel 100 kérdését, amelyeknek a segítségével az egész magyar nyelvterületet képviselő adatközlőim magyar nyelvváltozat-választásának a sajátosságait lehet tanulmányozni. A gyűjtésnek ebben a szakaszában 45 személy működött közre, valamennyien azok közül valók, akik az első fordulóban már adatközlőim voltak, így a tőlük nyert adatok egész nyelvi életrajzuk tükrében válnak értékelhetővé. A gyűjtést a névadási szokásokra irányuló, a keresztelési anyakönyvek anyagaira támaszkodó kutatás egészíti ki.

A nyelvi anyag feldolgozása összetett feladat. A szakirodalom leginkább valamely bevándorló közösségnek az idegen nyelvi közegben bekövetkező nyelvi sorsáról szól (vö. pl.: Gal, Susan, Codeswitching and consciousness in the European periphery. In: American Ethnologist 14. 1987: 637—53. Magyarul in: Kontra Miklós szerk., Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről. Bp., 1991. 123—57; Kontra Miklós, Fejezetek a South Bend-i magyar nyelvhasználatból: Linguistica series A. Studia et dissertationes, 5. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Bp., 1990.; di Luzio, Aldo, On some (socio)linguistic properities of Italian foreign workers’ children in contact with German. In: Kees de Boot, Willem Fase ed., Migrant Languages is Western Europe: International Journal of the Sociology of Language 90. 1991: 131—57; Pfaff, Carol W., Turkish in contact with German: Language maintenance and loss among immigrant children is Berlin (West). In: Kees de Boot, Willem Fase ed. i. m. 1991: 97—129; Bartha Csilla, Egy amerikai magyar közösség nyelvhasználatának szociolingvisztikai megközelítései. 1995. Kézirat).

A bevándorló közösségek által használt anyanyelvi változat belső nyelvi fejlődésének a nemzetközi szakirodalomban lényegesen kevesebb figyelmet szenteltek. Ilyen vizsgálatokról számoltak be mégis az ICDG 2. kongresszusán, 1997-ben Amszterdamban holland kutatók (vö.: van Reenen, Pieter, On the dialectal provenance of Iowa Dutch; Smits, Caroline J. M., On the persistence of dialect features in Iowa Dutch). A feldolgozás során mindkét szempontra igyekszem majd tekintettel lenni.

A felső-ausztriai magyarság a magyar nyelvnek különböző területi változatait beszéli. A magyar—német kontaktusok vizsgálatában figyelembe kell venni, hogy a magyar nyelvjárások különböző mértékű és jellegű német hatásnak voltak az évszázadok folyamán kitéve. Az areális kapcsolatokra való tekintettel egyéni elbírálás alapján dönthető csak el, hogy a német eredetű elemek (mindenekelőtt szavak) a beszélő nyelvhasználatában anyanyelvjárási vagy későbbi, osztrák területen bekövetkezett hatás következményei-e. [172] Például a simpfűt igealak használata egy Somorja, Rajka, Mosonmagyarórvár környékére lokalizálható vernakuláris nyelvet beszélő személy esetében legfeljebb a szó belseji bilabiális affrikáta tekintetében mondható az aktuális német hatás eredményének.

Adatközlőim kiválasztása során kezdetben nem voltam tekintettel arra, hogy a megkérdezettek milyen anyanyelvűnek vallják magukat. Nemcsak azért, mert a gyűjtés első fázisában a magyarok környezetében élő osztrákokat is ki akartam kérdezni (vö. Nelde, P. H. — Vandermeeren, S. — Wölck, W., Interkulturelle Mehrsprachigkeit. Eine kontaktlinguistische Umfrage in Fünfkirchen. Bonn, 1991. Dümmler), hanem azért is, mert a magyarokkal közösséget vállaló, a nyelvüket elsajátító személyeket sem akartam szem elől téveszteni. A kutatás során azonban kiderült, hogy az a csekély számú adatközlő, aki az első generációba tartozik, de magát nem tartja magyar anyanyelvűnek, a feldolgozás során statisztikailag releváns külön kategóriába nem lenne sorolható. A magukat magyar anyanyelvűnek valló személyek válaszai között azonban értelmezhetetlen adatok forrásai lennének. Ezeket az adatokat a továbbiakban figyelmen kívül hagytam, hiszen a magyar adatközlőktől gyökeresen eltérő, de a nem magyar anyanyelvűek sorában is egymástól alapvetően különböző sorsokról van szó. Megemlítésükről azonban a sajátos életpályák okán kár lenne lemondani. Közöttük elsőként egy osztrák férfiról kell szót emelni, aki 1956-ban mint városi tisztviselő elkötelezetten segítette a magyar menekülteket. Ő az egyetlen ebben a kategóriában, aki nem tud magyarul. (Magyar felesége természetesen szerepel az adatközlőim között.) Mellette egy, az NDK-ból származó, de magyarországi egyetemi diplomával rendelkező férfit kell megemlíteni, aki magyar feleségével és gyermekeivel került Felső-Ausztriába. A statisztikai feldolgozásban nem vettem tekintetbe annak a horvátországi német származású és anyanyelvű asszonynak az adatait sem, aki férjével kizárólag magyarul beszél — ugyanis megítélése szerint férje olyan „borzalmasan” beszél németül, hogy inkább ő maga választja a magyart a család kommunikációs nyelvének. A legnagyobb fejtörést a számomra annak a magyarországi vend anyanyelvű asszonynak a vizsgálat szempontjából való szerepeltetése vagy elhagyása jelentette, akinek ezt a kérdéskört leszámítva valamennyi nyelvi életrajzi adata beleillett a magyar anyanyelvűek sorába. (A gyűjtés idejére már elhunyt férje erdélyi magyar volt, gyermekeik tudnak magyarul.) Végül az egységes elbírálás kedvéért az ő adatairól is lemondtam.

A jelenlegi bemutatás csak a felnőtt adatközlőimtől, 176 személytől származó adatokkal foglalkozik. Azokról a kommunikációs színterekről lesz szó, amelyeken a magyar nyelvnek valamilyen szerepe lehet.

Az adatközlők anyanyelv szerinti megoszlása

Az általános probléma, hogy melyik nyelvet tekintjük anyanyelvnek (azaz értelmezésében az első nyelv, a legjobban tudott, a legtöbbet használt nyelv fogalmával azonos-e), esetenként itt is felmerült. Akadt olyan személy, aki ugyan kisgyermekkorában csak [173] magyarul tudott, életének sajátos alakulása folytán ezt a nyelvet teljesen elfelejtette, és ma már német anyanyelvűnek mondja magát. Az esetek túlnyomó többségében azonban a megkérdezettek az első nyelvüket mondták anyanyelvnek. A vizsgált közösséget képviselő minta 95%-a magyar anyanyelvű. Mivel ugyanezen csoport generációs megoszlásában 82%-ot tesz ki az első generációsok részesedése, egyértelműen a második generációsok túlnyomó többsége is magyar anyanyelvűnek tartja magát. A magukat német anyanyelvűnek vallók is tudnak — igaz, igen különböző mértékben — magyarul.

Az anyanyelv elsajátítása után a magyar nyelv használatának legfőbb színtere a család. A megkérdezettek közül 118 főnek a házastársa magyar, 37-nek más nemzetiségű (osztrák/német, szerb, román stb.). 110 fő szerint családjuk az egymás közötti érintkezésben csak egy nyelvet használ. Ebből az következik, hogy a magyar házasságok esetén is előfordul, hogy a családban nem (vagy nem csak) magyarul beszélnek egymás között.

Az adatközlő családja egy nyelvet használ

A családban csak egy nyelvet használók 86%-a magyarul beszél, 13%-nál a család nyelve a német, és 1%-ot tesznek ki azok, akiknél ezt a szerepet más nyelv tölti be.

A több nyelvet használó családokban az egyes nyelvek nem „egyenrangúak”, azaz bizonyos nyelv(ek)et főként, más(oka)t ritkán használnak. A ritkán használatos nyelvek között többnek a felsorolása is lehetséges volt.

Az adatközlő családja több nyelvet használ

A két adatsor összehasonlítása azt mutatja, hogy a válaszadók családjaiban az egy nyelvet használók aránya a több nyelvűekhez viszonyítva 2/3 : 1/3. A családi nyelvhasználat pontosabb megközelítése az egyes családtagokkal való kommunikáció vizsgálata révén válik lehetővé. A válaszok egy része csupán az adatközlők nyelvi életrajzát egészíti ki, hiszen a szülőkkel adott esetben — életkori okokból — csak a múltban volt lehetséges beszélniük. Az informátorok túlnyomó többsége, 169 fő, azaz 96%-uk velük magyarul beszél, illetőleg beszélt. Németül csak azok a második generációs adatközlők [174] beszélnek a szüleikkel, akik vegyes házasságból születtek, és a német lett a család nyelve. Az adat összhangban van az anyanyelvre vonatkozó kérdésre adott válasszal.

A család nyelvének másik összetevője az adatközlő és házastársa között használatos nyelv. Magyarul 121 fő, más nyelven 26 beszél a házastársával. (A válaszok hiánya részint abból fakad, hogy az adatközlők között akad olyan is, aki (még) nem házas.)
A családi nyelvhasználat további lényeges összetevője a gyermekeknek átadott nyelv, vagyis annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy az adatközlő a gyermekeivel, unokáival milyen nyelven beszél. Magának a magyar nyelv átadásának a fontosságát 145 fő helyeselte, és mindössze 10 adott nemleges választ. (21 válasz hiányzik.) Arra a kérdésre, hogy a megkérdezettnek vannak-e gyerekei, 136 igenlő választ kaptam, 23 adatközlőnek nincs gyermeke. A tényleges nyelvhasználatot tekintve 110 fő szokott a gyermekeivel magyarul beszélni (a válaszadók 83,3%-a), 22 adatközlő nem beszél magyarul a gyermekeivel. Erre a kérdésre 44 fő nem válaszolt: a gyermekteleneken kívül olyanok is például, akiknek a gyermeke egy korábbi házasságból született, és Magyarországon él, tehát a kérdezés szempontjából irreleváns lett volna az adat figyelembevétele.

Az anyanyelv átadásának az eredményességét az mutatja, hogy a családokban felnövő gyermekek a különböző szituációkban milyen nyelvet használnak. A több gyermekes szülők egy részének, a válaszadók 51%-ának a megítélése szerint a második generációt alkotó gyermekeik egymás között használják a magyar nyelvet is, 49%-uk szerint azonban a testvérek nem beszélnek egymással magyarul.

A magyar nyelv használata a testvérek egymás közötti kommunikációjában

A testvérek egymás közötti beszélgetésében a magyar nyelv használata bár viszonylag jó arányszámot mutat, a tényleges előfordulás ennél kevésbé kedvező. A gyermekek ugyanis amint közösségbe kerülnek — a közösség óvodát, iskolát jelent, ahol kizárólagosan német nyelvű környezetben vannak —, egyre jobban „rászoknak” a németre. Könnyebben fejezik ki magukat így, szókincsük, német nyelvi készségeik rohamosan fejlődnek — szemben az anyanyelvükkel, amely megreked egy bizonyos szinten. Ha azonos óvodába, iskolába járnak, ott az egymás közti beszélgetés is hamarosan a környezethez idomul, és ez a továbbiakban az otthoni kommunikációra is átterjed. Ettől fogva legfeljebb a szülők jelenlétében, az ő kifejezett elvárásuk alapján beszélnek magyarul egymás között. Ez a probléma korántsem csak erre a közösségre jellemző. A közelmúltban egy — Felsőpulyán megrendezett — konferencián egy svédországi magyar felszólalásában azt hangsúlyozta, hogy az magyar, akinek a gyermekei is tudnak magyarul. Egy másik felszólaló ezzel szemben azt vetette fel, hogy az a gyermek, akit a szülei a magyar nyelv használatára „kényszerítettek”, a későbbiekben esetleg egyáltalán nem akarja majd a szülők nyelvét használni, és még magyar származását is megtagadhatja, a magyar nyelvet aktívan nem beszélő gyermek identitásában viszont a származás tudata pozitív érzés keretében maradhat meg. A kérdésen nyilvánvalóan lehet vitatkozni, a felvetett gondolatok mindenesetre a szórványhelyzetből fakadó általános gondokat jól mutatják. [175]

A nagyszülőkkel való kapcsolatteremtés nyelve az előzőekkel szemben mindenekelőtt a magyar lehet. A magyar nagyszülők — ha egyáltalán élnek még — ritka esetben vannak Ausztriában, ennek következtében többnyire nem is tudnak németül. A velük való kommunikálás lehetősége tehát jelzi az unokák generációjának a magyar nyelvi tudását is. A szülők véleménye szerint a gyerekek és a nagyszülők érintkezésében a magyar nyelv használata 60%-ot tesz ki, 12,5%-ban nem magyarul beszélnek a nagyszülőkkel — ebben a vegyes házasságok nem magyar oldala játssza a fő szerepet. Az adathiány egyik oka, hogy a nagyszülők egy része már nem él. A kedvező számadatok mögött azonban viszonylag ritka valóságos nyelvi érintkezés tapasztalható. Több szülő is megjegyezte, hogy a gyerek egészen gyenge magyar tudása folytán az egynyelvű nagyszülővel való nyelvi érintkezés úgyszólván a köszönésre korlátozódik.

A gyermekek és barátaik, kortársaik egymás közötti kommunikációjában meghatározó tényező, hogy az ő baráti körüket elsődlegesen az iskola és a lakóhely szabja meg. Ez a környezet pedig a diaszpóra-helyzet következtében túlnyomóan a német nyelvhez kötődik. Jellemző, hogy még azok a gyerekek is (mai második generációs adatközlőim), akik Welsben a Szent István-telepen, egy 1956 után létesített magyar családi házas lakónegyedben nőttek fel a 60-as évek elején, elmondásuk szerint egymás között mindig németül beszéltek. Mivel a gyermekek ma már általában óvodába is járnak, a német nyelvű szocializáció kezdete az iskoláskor előtt elkezdődik.

Kortársaikkal magyarul is beszélő gyerekek az adatközlők családjában

A gyerekek közötti magyar nyelvhasználat egyetlen intézményesített kerete a cserkészetre korlátozódik. Ilyen körülmények között csupán a magyar nyelvnek a német melletti használatáról lehet szó, az adatok a gyakoriságra vonatkozóan nem adnak támpontot. A cserkészfoglalkozások két hetente szombat délutánonként vannak. Emellett kirándulások, táborozások szolgáltatnak még alkalmat a magyar nyelv használatára.

A gyermekek baráti körének összetételére, nyelvismeretére utal, hogy a szülő milyen nyelven beszél a gyermeke barátaival. A felnőttek a magyar gyermekekhez ugyanis magyarul szólnak akkor is, ha a gyermekek generációjában az egymás közötti nyelv már a német. A minta értékelhető adatai szerint a szülők 51%-a beszél magyarul a gyermekei barátaival, tehát valóban igaz, hogy magyar gyermekek között is előfordul, hogy egymással már németül beszélnek. A szülők 93%-a a német nyelvet is megjelölte a gyermekei barátaival való kommunikáció eszközéül, ami egyértelműen azt mutatja, hogy a gyerekek baráti körében a német nyelvűek túlsúlyban vannak, sőt csaknem a felének magyarul tudó barátai nincsenek is.

A felnőtt generáció családon kívüli nyelvhasználata abban a tekintetben nyer különös fontosságot, hogy a magyar megreked-e a családi nyelvhasználat keretein belül, vagy van-e lehetőség, élnek-e a tágabb környezetben is a használatával. Ha a kérdést úgy vetjük fel, hogy a baráti körében vannak-e magyarok, akkor a válaszok kedvezőnek [176] tűnnek. A megkérdezettek 54%-ának túlnyomórészt magyar baráti köre van, de 36%-uknak is akad magyar a baráti körében. Még így is feltűnő azonban, hogy a megkérdezettek csaknem 10%-ának egyáltalán nincsenek magánjellegű magyar kapcsolataik.

Mást mutat a kép, ha a baráti körben használatos nyelveket vizsgáljuk. A két kérdésre adott válaszok egybevetése arra enged következtetni, hogy bár az adatközlők túlnyomó többségének vannak magyar barátai, a baráti körben folytatott társalgás nyelve csaknem olyan gyakran a német, mint a magyar. Általában németül beszélnek, ha akár csak egyetlen magyarul nem tudó is van a jelenlévők között. Bizonyos társaságokban a magyarok is csak németül beszélnek.

A baráti körben használatos nyelvek

A családon kívül a mindennapos érintkezés fontos színtere a lakóhely, a szomszédokkal való kommunikáció.

A 60-as évek elején egyes városokban a menekültek számára lakóházak épültek. Ezekben ma is laknak magyarok, itt tehát van esély arra, hogy honfitársak lakjanak a közelben, akikkel anyanyelvükön is szólhatnak. Lényeges — mint már volt róla szó —, hogy Welsben családi házakból egy kisebb lakónegyed épült fel. A tömbházakban lakók már kevésbé ismerik egymást, különösen ott, ahol egy-egy 8—10 emeletes, több lépcsőházas épületről van szó. Ilyen esetekben előfordulhat, hogy a máshonnan egymást nem ismerő magyarok például amikor kutyájukat sétáltatják, már németül beszélnek egymáshoz. A magyarok tekintélyes része azonban valóban szétszórtan él a városokban és az egyes kisebb településeken, ahol csak idegenajkú, természetesen főként német nyelvű szomszédsággal találkozik. Mivel Ausztria évtizedeken át, sőt még ma is befogadó ország, a magyarok szomszédságában szerbek, horvátok, románok — de igen gyakran afrikai, távol-keleti származásúak laknak. Ez utóbbiakkal a német, a többiekkel, ha környezeti nyelvként ismerik a szomszéd anyanyelvét, azon folyik a társalgás. Szépfalusi Istvánnak — az újvidéki 11. Élőnyelvi Konferencián elhangzott előadása nyomán — az osztrák népszámlálási adatok alapján végzett számítása szerint Felső-Ausztria településeinek 51%-án legalább egy magyar él. A lakóviszonyokból következő érintkezési lehetőségeknek megfelelően 88-an beszélnek magyarul (is) a szomszédaikkal, 21 fő egyéb nyelven (is), és csaknem mindenki, 166 fő említette a németet mint a környezettel való kommunikáció nyelvét.

A formális jellegű magyar nyelvű kommunikáció egyetlen lehetséges színtere a kultúregyesületek keretei között adott. Az 1945, illetőleg az 1948 utáni emigráció összefogása elsődlegesen a menekültek lelki gondozását vállaló egyházak, illetőleg papok révén történt meg, de — részint az ő vezetésükkel, közreműködésükkel a kulturális tevékenység is megindult. Ennek szervezeti keretet a többi osztrák tartományhoz hasonlóan Felső-Ausztriában is a (katonai eszmények ápolására, katonai temetők, emlékművek gondozására létrehozott) Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének linzi szervezete adott, [177] amely 1955-től Szent László Bajtársi Közösség néven működött. Ebben a körben baráti összejöveteleket, történelmi évfordulókról való megemlékezéseket is tartottak. A szervezetet 1966-ban a magyar kormány követelésére feloszlatták.

Az 1956-os forradalom 10. évfordulóján rendezett nagyszabású ünnepség volt az első lépés a Felső-ausztriai Magyarok Kultúregyesülete megalapításához, amelynek hivatalos indulási időpontja 1968. január 19. Az egyesület megalapításától kezdve a Magyar Otthonban működik. Bár az épület fenntartása a katolikus egyházhoz kapcsolódik, a kultúregyesület feladatának tekinti a Felső-Ausztriában élő valamennyi magyar művelődési igényének a kielégítését vallásfelekezetre való tekintet nélkül. Ez
a törekvés a mindenkori vezetőség összeállításában is megmutatkozik. 1980. február 8-án a Kultúregyesület, a cserkészcsapat és a linzi magyar lelkészség képviselői részt vettek Bécsben az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének az alakuló közgyűlésén, amelynek azóta is tagszervezeteként működnek.

1973-ban megalakult a Bécsi Magyar Kultúr- és Sportegyesület linzi és steyri csoportja. Ezt a szervezetet az akkori Magyarok Világszövetsége a bécsi magyar nagykövetség közvetítésével támogatta. Tagtoborzásuk alapja az volt, hogy az egyesület tagjainak magyarországi látogatásaihoz rendkívüli kedvezményeket biztosítottak. Személyi ellentétek következtében az egyesület kettébomlott, és a kivált rész Pannonia 77 néven először Linzben, később Welsben működött ugyancsak a magyar nagykövetség támogatásával. Mindkét egyesület évenként 2—3 rendezvényt tartott, amelyeken neves magyar művészek, zenekarok léptek fel. Mindezzel gyengítették a már meglévő egyesületet, és megosztották a magyarságot. A magyarországi rendszerváltozás után a kedvezmények elmaradtak, és a két egyesület támogatás hiányában fokozatosan megszűnt.

Mivel a kultúregyesületekben való kommunikáció nyelve minőségileg különbözik az otthon használt konyhanyelvtől, igen fontos színtere a magyar nyelvhasználatnak. A nyilvános szereplések alkalmával különös gondot fordítanak a választékos magyar beszédre. Ez azt jelenti, hogy ha mindennapi szóhasználatukban ugyan valóban sűrűn fordulnak is elő német elemek, beszéddallamuk egyénenként és beszédszituációnként változó mértékben, de korántsem mentes az idegen hangzástól (erről majd a későbbiekben még lesz szó), ilyen helyzetben különösen a kódváltásokat illetően hevesen elutasító magatartást tanúsítanak.

Adatközlőim közül 110 fő (62,5%) semmilyen magyar egyesülethez nem tartozik, illetőleg soha nem tartozott. Az egyesületi tagságról számot adó személyek 11 egyesületet neveztek meg. A ma is fennálló Felső-ausztriai Magyarok Kultúregyesületét 52, a 80. sz. Árpád cserkészcsapatot 15 fő említette. Két említést kapott az Ausztriai Magyar Egyesületek Központi Szövetsége. További 1—1 előfordulással szerepel a Bécsi Katolikus Szövetség, a Bornemisza Péter Társaság, a Magyar Lelkigondozó Szolgálat, és a Grazi Magyar Egyesület. (A Felső-ausztriai Magyarok Kultúregyesületének egy-egy irodalmi, történelmi előadásán 70—80 fő szokott megjelenni, a szüreti és farsangi bálokon 2—300-as létszám az átlag. Ez ausztriai viszonylatban nem rossz arány — még Bécshez viszonyítva sem, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a közönség egy része 50—100 km-es körzetből jön össze. Az 1991-es népszámlálás adatai szerint Bécsben 6763 magyar „köznyelvű” személy élt, Felső-Ausztriában 3218).

Vannak a nyelvhasználatnak olyan pillanatai, amelyek nem igényelnek valóságos beszédpartnert, amelyekben leginkább megnyilvánulhat a vernakuláris nyelv. Az intim nyelvhasználat körébe sorolható az, hogy ki milyen nyelven álmodik, imádkozik (itt említendő a vallásgyakorlás nyelve is) — adott esetben káromkodik.

A vallással kapcsolatos nyelvhasználat első kérdése a magyar nyelvű istentiszteletek látogatása iránt érdeklődött. Figyelemre méltó, hogy protestánsok is látogatják a [178] katolikus istentiszteleteket (és olykor megfordítva) a magyar nyelv kedvéért. Itt nemcsak a liturgia magyar nyelvéről van szó, hanem közvetve a társas kapcsolatokról is, hiszen a misék előtt és után szokás a templom előtt beszélgetni. (Linzben a felmérés idején minden vasárnap volt szentmise, a reformátusok havonta egyszer tartanak istentiszteletet. Welsben, ahol csak havonta egyszer van magyar mise, még egy közeli vendéglőbe is beülnek az emberek, hogy egy kávé vagy sör elfogyasztása mellett beszélgessenek.)

Az adatközlők 56%-a legalább néha részt vesz a magyar nyelvű istentiszteleteken. A fennmaradó jelentős hányad azonban különböző okokból távol marad ezektől az alkalmaktól. Az istentiszteleteket csak néha látogatók azok közül kerülnek ki elsősorban, akik — ha egyébként nem is jutnak el a magyar nyelvű istentiszteletekre — évente egyszer részt vesznek a Szent István ünnepségen, amelyet hagyományosan megünnepelnek a felső-ausztriai magyarok a Linz fölött magasodó Pöstlingberg kegytemplomában. Ezt utána a szomszédos vendéglőben ünnepi megemlékezés követi, amelyen a nyugati magyarság neves képviselőinek a szónoklata mellett korábban a ternbergi gyerektábor résztvevői, megalakulása óta a cserkészek adnak műsort. A másik, évente visszatérő rendszeres program az ausztriai magyarok mariazelli zarándoklata szeptember 3. vasárnapján. A Szent István ünnepség a protestánsokat is vonzza, a mariazelli zarándoklat résztvevői köre a katolikusokra korlátozódik. Valóban intim nyelvhasználat az imádkozás során valósul meg. A magyar nyelvhasználat tekintetében lényeges, hogy a megkérdezettek csaknem 73%-a magyarul (vagy magyarul is) szokott Istenhez fordulni.

Milyen nyelven szokott imádkozni?

A gyónás természetesen csak a katolikusok esetében releváns megjelenése a vallásosságnak. Az adatközlők közül 56-an magyarul, 25-en németül gyónnak. A 122 római és az egyetlen görög katolikusnak (összesen tehát 123 főnek) ez a 65,9%-a; ebben az arányban lehetetlen föl nem ismerni a nyugati világ e tekintetben igen liberális vallási beállítottságának a hatását.

Az intim nyelvhasználatnak speciális esete az, hogy valaki milyen nyelven számol. Ebben a választásban azonban már nem a szülői ház, hanem a másodlagos szocializáció, az iskola játszik döntő szerepet. A számolás nyelve és az iskolai végzettség, az iskola nyelve összefüggésben kell, hogy álljon.

A mintában az alacsony iskolázottságúak aránya szembeszökő, különösen mivel Ausztriában általában magasabb a magyarok iskolai végzettsége, mint az osztrák lakosságé. (A Salzburgi Magyar Kör elnökasszonyának a kérdésemre adott tájékoztatása szerint abban a tartományban a magyarok körében a magasan kvalifikált értelmiség túlnyomó többségben van.) A felső-ausztriai magyarok több prominens személye is beszámolt arról, hogy az értelmiségi réteg egy tekintélyes része kivándorolt az 50-es évek végén és a 60-as évek folyamán Ausztriából, az igen jelentős iparral rendelkező osztrák [179] tartományban ugyanakkor a képzett és képzetlen munkások elhelyezkedésére jó lehetőségek kínálkoztak. Ez magyarázza, hogy a vendégmunkás kör (de még a feketemunkát vállalók csoportja is) viszonylag jelentős számban van jelen a tartomány városaiban és az agglomerációban.

Az adatközlők iskolai végzettség szerinti megoszlása

Az anyanyelv használatát az egyén életében bekövetkezett másodlagos szocializáció, az iskola nyelve döntő módon befolyásolja. Az adatközlőim nagy része (58,5%) iskoláit végig anyanyelvén, de igen sokuk (29%) részben vagy egészen idegen nyelven végezte. Az idegen nyelv túlnyomóan a németet jelenti, de esetenként a román, szerb, szlovák és a szlovén is említésre került.

Az alapfokú iskolákat 135 fő (77,7%) végezte magyarul; az iskola fokának emelkedésével ez az arány, azaz a magyar nyelv szerepe egyre csökken: a középiskolát 36,4%, szakmunkásképzőt 17,6%, egyetemet 12,5% végzett magyarul.

Az iskolai végzettség, illetőleg az elvégzett iskola tanítási nyelve tükrében érdemes megvizsgálni, hogy a mintaként szereplő csoport milyen nyelven számol. Meglepő módon többen (147 fő) állították magukról, hogy az alapműveleteket magyarul végzik el, mint ahányan a megfelelő ismereteket magyar nyelven szerezték meg. A nyelv használatának ez a színtere természetesen egy-egy személy esetében több nyelvet is megenged. Így lehetséges, hogy németül 61-en számolnak, de a románt, szerbet és a horvátot is megemlítették.

A nyelvtudásról, nyelvhasználatról való szubjektív vélekedést tükrözik azok az osztályzatok, amelyekkel az adatközlők maguknak, illetőleg gyermekeiknek a magyar nyelvtudását értékelték.

Az adatközlők önértékelése alapján 77 fő magyartudása „igen jó”, „jó”-nak ítélte 56 fő, 35-en „közepes”-re értékelték saját anyanyelvtudásukat, 6 fő „elégséges”-re osztályozta magát, 2 fő pedig „elégtelen”-ként minősítette ezt.

A szülők a gyermekeik anyanyelvtudását is értékelték. Az adatközlők által adott válaszokból az az általános tendencia szűrhető le, hogy a családban nevelkedő több gyerek esetén a legjobb minősítést szüleiktől az elsőszülött kapta, a további gyermekek értékelése ennél gyengébb. Ez a megállapítás szorosan összefügg a gyermekeknek a családban használatos nyelvével mondottakkal.

A szülők értékelése alapján a magyarul tudó gyermekek több mint 3/4-e közepesen vagy annál jobban tudja anyanyelvét. A magyarul kifogástalanul és a közepesen tudók aránya kiemelkedő, az 1/3-os érték körül mozog mindkettő. Mivel szubjektív adatokról van szó, nem árt tudni, hogy az értékelést jelentős mértékben befolyásolta az identitástudat.

A magyar nyelvtudás „ébrentartását” több itt és most részletesen nem tárgyalandó faktor, mint például a rádióhallgatás, olvasás, esetleg a tv-nézés — és igen jelentős [180] mértékben a magyar nyelvterülettel való kapcsolattartás is segíti. Közülük a rádióhallgatás, televíziózás, a magyar nyelven való olvasás lehetősége többé-kevésbé adott volt mindenki számára (legkevésbé a televíziózásé; ennek az elvi lehetősége csak a 90-es években teremtődött meg, gyakorlatilag pedig a mértéke még most sem kielégítő). A hazalátogatás gyakorisága, időtartama, sőt azoknak a köre, akik hazalátogatnak, az előzményekhez képest a felmérés idejére kibővült. Míg a Kádár-korszakban a politikai menekültek egy része alig vagy egyáltalán nem látogatott haza, a 90-es évek közepére a megkérdezettek több mint 1/3-a legalább évente négyszer, de ezeknek az embereknek a fele akár havonta többször is járt Magyarországon. Ebben a tekintetben mutatkozik azóta a legtöbb pozitív változás: mind többen töltik a szabadidejüket Magyarországon, sőt az itteni telek-, ház- és lakástulajdonosok száma is egyre bővül. Több család küldi a gyermekét Magyarországra tanulni.

Kétségtelenül könnyebb helyzetben vannak az óhazával való kapcsolattartás tekintetében az Ausztriában, különösen pedig annak a keleti felében élő magyarok a világ más tájaira szakadtakhoz képest, hiszen a távolságok viszonylag csekélynek mondhatók. Ezt tükrözi az a levél is, amelyet egy linzi magyartól kaptam még abban az időben, amikor az első gyűjtőutamat szerveztem: „... levelére válaszolva közlöm, hogy a véleményem szerint — mivel Linz a magyar határtól nem egészen 300 km-re van — nincs különbség az itteni és a soproni, pesti vagy a szegedi magyar beszéd között. Az itt élő magyarok egy jelentéktelen kis része 1945 után jött Magyarországról Linzbe. Egy elváltozást a beszédben meg [!] akarva is nehéz találni. Biztos más a helyzet ezzel a témával kapcsolatban a Magyarországtól nagyobb távolságra élő magyaroknál mint pl. Svédországban, Norvégiában, Angliában, Portugáliában, Amerikában, Ausztráliában vagy Dél-Afrikában.”

A magyar nyelv irányából ható egységesítő, illetőleg az idegen nyelv hatása következtében fellépő elkülönítő erők az eddigiekben ismertetett körülmények között érvényesülnek. A továbbiakban néhány példán keresztül ezeknek a következményeit ismertetem.

Miként a bevezetőben már volt róla szó, a legkorábbi idegen nyelvi interferencia elsősorban a nyelv zeneiségét, a beszéddallamot érintette. Olyan körülmények között történt ez, amikor a megfigyelt nyelvhasználók kétnyelvűsége önmagában nem indokolta a nyelvi változást. A háttérben olyan normakonfliktust lehet sejteni, ami a korabeli hazai nyelvhasználat politikai és műveltségi okokból való elvetésén és a korábbi emigrációs hullám által beszélt, de már a német interferenciától módosult nyelvi változat elfogadásán alapult. Azóta a Felső-Ausztriában élő magyarok túlnyomó többsége aktívan használja a német nyelvet, így az idegen nyelvi hatás közvetlenül is érvényesülhet — és érvényesül is. A leginkább feltűnő talán a mondatdallam, mégpedig nemcsak a közismert eldöntendő kérdő mondatok, hanem a kijelentő mondatok dallamának is a magyar fül számára idegen jellege, amelyet alighanem a hangsúlyviszonyok módosulása is erősít.

A beszéd zenei oldalánál maradva továbbra is, a hangképzés és az időtartamviszonyok eltérő relevanciája tűnik fel a két nyelv összehasonlítása során. A németben sem a zöngés : zöngétlen, sem a hosszú : rövid szembenállásnak nincsen fonológiai megkülönböztető szerepe. Ezeknek a viszonyoknak a felismerését célzó, magyar szópárokon végzett vizsgálatom 17%-os tévesztési arányt mutatott ki. Ezen belül vele csaknem azonos arányt mutat a tévesztés azokban az esetekben, amikor az elhangzott példában nem volt eltérés. A meglévő zöngés : zöngétlen szembenállást szókezdő helyzetben 9%-os tévesztéssel, szóvégen 12 hibaszázalékkal, tehát az átlagosnál jobb eredménnyel ismerték fel. Rosszabb eredményt mutatnak az időtartammal kapcsolatos vizsgálatok. A mássalhangzóknál 25%-os, a magánhangzóknál 22%-os tévesztés mutatható ki. Az egyes adatközlői tévedéseket könnyű lenne figyelmetlenséggel, véletlennel — olykor esetleg a feladat félreértésével — magyarázni, az esetek halmozódása mégis a nyelvi tudat eltompulására [181] utal. Ez azonban csak akkor igazolható, ha az aktív nyelvi produktumok oldaláról is megerősíttetnek. A megerősítés részint a szókincstani kérdőívre adott válaszokban, részint a szövegfelvételek során megtörtént. A nyelvi anyagban akad példa a szóvégi zöngétlenülésre (háZ, huG ~ húk, BaB — mindezek nem nyugat-dunántúli vernakuláris nyelvi változatot beszélőknél), de a zöngétlenülés szó belsejében (leGény) és szókezdő helyzetben is (BaB, pusz ’busz’) előfordul. A magánhangzók körében feltűnő a szóvégi középső nyelvállású hosszú magánhangzók rövidülése: háloszoba, lépcsö, fürdöszoba, fáraszto. Mindkét változás a nyelv zeneiségét érinti. A kiejtés idegenszerűségét fokozza a hehezetes mássalhangzók ejtése: k‘émény, k‘onyha, valamint az r és az l hangok németes képzése: Szlcburgba, vátozo.

Magyar—német viszonylatban a szókincs változása a beszéd szintjén jelentkezik: ez azt jelenti, hogy a következőkben bemutatandó nyelvi elemek típusok képviselői. Egyikük sem állandó rendszertani eleme a beszélőközösség nyelvhasználatának, magyar szókincsének, de kisegítésképpen ezek vagy más elemek bármikor jelentkezhetnek a magyarul megfogalmazott mondatokban.

Alkalmi szókölcsönzések például: hejcung, tepih, zsaluzí, szulcër, hobiraum, fúszgëngër, cëllërí, fírknt, fërlóbung stb. (Ezeknek a szavaknak egy részét passzív megfigyeléssel gyűjtöttem, más részük a szövegfelvételek kapcsán, illetőleg a kérdőívre adott válaszok során hangzott el.) Az efféle szavakat hosszan lehetne sorolni; a típus jelentkezésének gyakorisága beszélőnként és témánként változó. Ebbe a kategóriába nemcsak főnév, hanem bármilyen szófajú szó tartozhat: „ety kicsit válig kel csinálni”, „nehezen viseltem el zélis”, „nëm nagyon aufvëndig”. A lényegesen ritkább igei kölcsönzések az ige vonzatának az átvételét is jelentik: arra fërcihtolok.

A következő típus a részleges kölcsönzés: fërnzéterem, virágrupp, vonalpusz ’Linienbus’, këltëhullám. Előfordulása az előbbinél lényegesen ritkább. Egyes esetei részleges fordítással keletkezhettek, de az alakkeveredés sajátos megnyilvánulásairól is szó lehet, miként a gyereknyelvből megfigyelt certapos, gealuttam. Ritkán a szó teljes fordítása, azaz tükörfordítás is előfordul: bejövetel ’Einkommen’.

A német—magyar viszony harmadik típusa az, amikor a magyar nyelvszokás szerinti összetett szó helyett szószerkezet áll: virágos doboz ’virágláda’, baromfis ól. A nyelvi stratégia ezt a megoldást viszonylag ritkábban választja.

A magyar szó ismeretének a hiánya adott esetben hiányként mutatkozott. Ilyen szituáció a természetes beszédfolyamatban alighanem ritkán fordul elő, a MNyA. kérdőíve alapján összeállított kérdéseim nyomán azonban gyakran találkoztam vele. A hiány abból fakad, hogy ebben a gyűjtési szituációban adatközlőim mindenképpen magyar szóval akartak válaszolni.

Kérdéseim első csoportját olyan fogalmak megnevezései alkották, amelyek a szó szoros értelmében a „konyhanyelvhez” tartoznak. Az ebben a körben jelentkező hiány okát informátoraim a következő megjegyzésekkel magyarázták: „ismerem, de nem szeretem” / „nem főzöm” / „nem használom”. Hasonló indokok természetesen anyanyelvi környezetben is elhangozhatnának, ott azonban az emlegetett okok nem hoznának létre lexikális hiányt. Az idegen nyelvi környezet azonban a felejtést segíti. Ilyen megokolások valamelyikével került a megnevezetlen fogalmak körébe a forgácsfánk 16-szor, a derelye 14-szer, az angyalbögyörő és a karalábé 9–9 adatközlőnél, a disznósajt 7 és a zeller 6 alkalommal.

A rokonságnevek és a hozzájuk kapcsolódó fogalmi körök megnevezései jelentették adatközlőim számára a következő akadályt. A szóismeret hiányosságainak egyik fő oka, hogy a megnevezés standard változata nem alakult ki. Ezzel függhet össze a koma és a komaasszony megnevezésének 19, illetőleg 20 hiánya. (Igaz, közülük 6 esetben [182] született válasz: a keresztszülőket a gyerekek szülei a nevükön szólítják. Ez a nyelvhasználati szokás nyelvjárási kötöttségű.) Jellemző azonban az egyik második generációs adatközlőm megjegyzése, aki a direkt rákérdezésemre így válaszolt: „Szentmártonban mindenki koma.” Az apatárs, anyatárs megnevezése 17 adatközlőnek jelentett gondot. Azok közül, akik erre a fogalompárra az ipa, napa megnevezést ismerték, többnyire azt már nem tudták, hogy melyik vonatkozik a nőre, és melyik a férfira. A lakodalom résztvevői, szereplői azoknak, akik már nem élnek a hagyományos közösségben, szintén ismeretlenek. Ebben a tekintetben azonban valószínűleg a magyarországi városi lakosság nagy részének is gondot okozna a vőfély, vagy a ’férjhez menő lánynak adott pénz, hozomány’ fogalomnak a megnevezése.

A német nyelv interferenciájának eseteit lehetne sorolni a mondattan köréből is; csupán jelzésként említem meg a személyes névmási alanynak a magyarban szükségtelen, olykor halmozott kitételét: „én láttam hétvégeken”, „ő Altmünsterbe van, ő tanul ott, ... ő egy szállodába tanul”, vagy a sok számnév után a többes számnak a magyartól idegen használatát: „Mi is elég sok gyerëkëk vótunk” stb.

Nem hagyható azonban figyelmen kívül a beszélőknek a magukkal hozott (vernakuláris) nyelvi változata sem. Nyelvjárási hátterük az identitásuk elválaszthatatlan része, ehhez önkéntelenül, máskor tudva és akarva ragaszkodnak. Nyelvtudásuknak ez a rétege került elő azokban a helyzetekben, amikor a kérdőívemre adandó válaszok során egyeseknél adathiányt kellett regisztrálnom. A kapott válaszok olyan összefüggésre is figyelmeztetnek, hogy a sok adathiány gyakran az adott fogalom megnevezéseinek, a valódi tájszavaknak a gazdagságával jár együtt. Az angyalbögyörő-t 9 adatközlő nem ismerte ugyan, de a többiek 10 különböző néven nevezték meg: nudli, pöcsmácsik, krumplinudli, bögyörő, angyalbögyörő, billemácsik, bucinúdli, snufnúdli, sufnudli, krumplisnúdli. A forgácsfánk 16 adathiányával szemben 11 tájszó, illetőleg alakváltozat áll a válaszokban: csőrögefánk, csöröge ~ csërëge ~ csörege ~ csörge, csërëpfánk, szalagosfánk, cserefánk, herőce, forgácsfánk, csörgefánk. Hasonlóképpen sok tájszó hangzott el a disznósajt neveként: disznósajt, disznófősajt, prëzbors, préssajt, sajt, svártli, svárgli, bőrsajt, gömbec ~ gömböc.

Emellett azonban felfedezhető az a tendencia is, amely a különböző magyar nyelvi változatok kiegyenlítését célozza akár a családon, akár a baráti, ismeretségi körön belüli nyelvváltozat-választásban. Ezekről az adatközlőim megjegyzéseiből lehet értesülni. Egy budapesti születésű adatközlőm erdélyi származású feleségével beszélve a burgonyát pityóká-nak mondja. Egy másik erdélyi asszony viszont ugyanezt a fogalmat a vele azonos nyelvi változatot beszélő családjával ellentétben „itt már”, azaz Ausztriában krumpli-nak nevezi. Azok többsége, akik a húslevesbe murkot tesznek, hozzáteszik, hogy ez Magyarországon sárgarépa. Van olyan erdélyi adatközlőm, aki a krumpli ~ pityóka megfelelések közül aszerint válogat, hogy a beszélgetőpartnere számára melyik kifejezés az ismerős. Az idézett megjegyzések a kérdőívek adatainak az értékelésével megegyező eredményt mutatnak: az egymás nyelvhasználatára való odafigyelés, az ezt tekintetbe vevő nyelvi viselkedés teremti meg az alapot ahhoz, hogy a vizsgált közösségben nyelvi kiegyenlítődési folyamatról, illetőleg ennek kezdetéről beszéljünk.

*A kutatást az OTKA a T 0133745 és a T 029064 sz. pályázattal támogatta.

Zelliger Erzsébet

The linguistic habits of the Hungarian emigré community of Upper Austria are discussed according to the possible scenes of the use of mother tongue. In the speakers’ choice of language, generation-bound differences are also detectable. The effects of German show up in the phonetic, lexical, and grammatical subsystems, as well as at the suprasegmental level of their speech. Members of the community investigated, in terms of where they come from, represent almost the whole of the Hungarian-speaking area. Their command of mother tongue and the degree of their language loss show traces of the unifying and separating forces affecting Hungarian.

Erzsébet Zelliger