Oldalak: 257 258 259 260 261 262

A nyelvi kommunikáció modelljének nyelvi képéről

Az utóbbi időben írt néhány cikkemben (MNy. 1999: 188—95, Nyr. 1999: 78—87; MNy. 2000: 35—47, Nyr. 2000: 349—52) és a könyvemben (Bańczerowski Janusz, A nyelv és a nyelvi kommunikáció alapkérdései. Szerk. Nyomárkay István. ELTE, Bp., 2000.) megpróbáltam felvázolni a világ nyelvi képével összefüggő problémakört, konkrét nyelvi példákkal illusztrálva azt. Ezt a témát folytatva, ez alkalommal szeretném elemezni a fenti címben megfogalmazott kérdéseket. (A témakörhöz — az alább idézendőkön kívül — l. még: Jzykowa kategoryzacja wiata. Szerk. Renata Grzegorczykowa. Wydawnictwo Uniwersytetu Marii Curie-Skodowskiej. Lublin, 1996.; Krzeszowski, T. P., Metaphor — metaphorization — cognition: Biuletyn Polskiego Towarzystwa Jzykoznawczego XLII—XLV. 83—95; Maćkiewicz J., Jak mówimy o mówieniu, czyli model komunikacji werbalnej. In: Poradnik Jzykowy. Wydawnictwa Uniwersytetu Warszawskiego, Warszawa, 1998. Nr. 1—2. 1—13.)

Köztudott, hogy az emberek a nyelvet különböző céllal használják. Nem gondolkoznak azon, hogy milyen a nyelv természete vagy felépítése, illetve struktúrája, a fő figyelmük inkább a nyelv kommunikatív funkciójára irányul. A kommunikációs folyamat még sok titkot rejt magában. Ezzel kapcsolatosan felmerül például a következő kérdés: hogyan értik meg egymást olyan emberek, akik különböznek egymástól, akiknél a megismételhetetlen egyéni tapasztalat és a világ nyelvi képe eltér egymástól, akik eltérő módon gondolkoznak, akiknél más és más a megismerés, a megfigyelés folyamata, mások az érzelmeik. Vajon a teljes megértés egyáltalán lehetséges-e vagy sem?

Ha jobban megfigyeljük a prototipikus, azaz a közvetlen, „szemtől szembe” kommunikációs aktusokat, láthatjuk, hogy azok olyan emberek között valósulnak meg, akik meghatározott módon viselkednek. A verbális kód használata mellett igénybe veszik a nemverbális kódokat is (pl. mimika, gesztikuláció, proxemika, hallgatás stb.). Ezek a kódok együttműködnek egymással, és a kommunikációs aktusok sikerét biztosítják. Az emberek tulajdonképpen az egész testükkel kommunikálnak. Az adó intencióiról, szándékáról, céljairól, és az általa közölt információkról a vevők csak az adott kommunikációs szituációval kapcsolatos teljes viselkedési komplexum figyelembevételével következtethetnek. Ehhez igénybe veszik a saját nyelvi tudásukat, a világról szóló tudásukat, tapasztalatukat, saját elvárásaikat, elképzeléseiket, emócióikat, valamint az adott közlést megelőző szövegek tartalmát. Ily módon belsőleg elkészítik kommunikációs partnerük velük közölt gondolatainak valamiféle mását, másolatát, amely többé vagy kevésbé adekvát az eredetivel. Következtetéseik kisebb vagy nagyobb mértékben megfelelnek az adó intenciójának, de néha el is térhetnek tőle, ami azt jelenti, hogy ilyen esetben a kommunikációs aktus nem volt sikeres. A távolsági kommunikációnál, amikor az érintkezés írásos [257] szövegek vagy technikai eszközök segítségével történik, lényegesen változnak azok a körülmények, amelyek a következtetés alapjául szolgáltak, de az alapmechanizmus tulajdonképpen változatlan marad.

Most nézzük meg, hogy milyen a nyelvi kommunikáció modelljének a nyelvi képe, tehát hogyan rögzült az a természetes nyelvben. A köznyelvben a kommunikációs modell a következő elemekből tevődik össze: az adó (az, aki közöl, továbbít, átad vmit), a vevő (az, akivel közölnek, akinek továbbítanak, átadnak vmit) és a közlemény (az, ami tartalmazza a gondolatokat, tartalmat, emóciót). Az adó és a vevő között olyan reláció érvényesül, amely összeköti őket mint a társalgás partnereit (pl. kapcsolatba, érintkezésbe lépnek egymással; kapcsolatot teremtenek, létesítenek stb.). Ez dinamikus reláció, amely a közlés, a továbbítás, az átadás folyamatára utal. A közöl, továbbít, átad igék, mind a személyi, mind pedig a személytelen közvetítőt implikálják (vki átadja, közvetíti vkinek az utasítását; vki átadja az üzenetet; továbbított vmit rádión keresztül, levél útján stb.). A nyelvi közlés esetén az adó és a vevő közötti közvetítő szerepben a szavak szerepelnek (vmit átad, továbbít, közvetít a szavak segítségével, szóval üzen). A közlés olyan folyamat, amely néhány összetevőből áll: az adó cselekvésével kezdve, az adó és a vevő között (a közvetítés figyelembevételével) történő „vándorláson” keresztül a vevő cselekvéséig. Prototipikusan ez azt jelenti, hogy valamilyen dolgot adunk át, amely az adótól és a vevőtől függetlenül létezik, és amely útközben nem változik meg. Ez viszont ellentétes azzal a nyelvtudományi megállapítással, hogy az egyszeri aktusban az adó által a vevőnek küldött közlemény esetében nem egy, hanem két közleményről van szó: az adó által létrehozott és a vevő által (re)konstruált közleményről. Ez a két közlemény a valóságban soha nem lehet azonos. Nem létezik az adó és a vevő között „keringő”, „tulajdonos” nélküli közlemény. Azok az elméletek, amelyek az adó által küldött és a vevő által felvett nyelvi közleményt mind a két szempontból (azaz az adó és a vevő szempontjából) ugyanolyan objektumnak tartják, hamisan értelmezik a nyelvi kommunikáció lényegét. Hozzá kell tenni, hogy a naiv (nem tudományos) tudásunk a nyelvről csak nagyon kis mértékben számol a kommunikáció nem verbális aktusaival. A kommunikálás (néhány kivételtől eltekintve) a mindennapi felfogásban azonos a szavak segítségével történő kommunikációs folyamattal. Tehát, amikor a nyelvi kommunikáció nyelvi képét próbáljuk rekonstruálni, nehéz elkülöníteni a nyelvi kommunikálást a beszédtől, amely általában csak a közlemény küldésére vonatkozik, és a kommunikálásnak mint egész folyamatnak csak egy részét képezi.

A kommunikálás mindennapi (naiv) felfogásban a tárgyak (közlemények, üzenetek stb.) átadásaként konceptualizálódik. Itt olyan metaforikus modellről van szó, amelyet Michael J. Reddy conduit metaphor-nak, azaz a „vezeték metaforájának” nevez (M. J. Reddy, The Conduit Metaphor: A Case of Frame Conflict in Our Language. In: A. Ortony ed., Metaphor and Thought. Cambridge, 1979. 284—324). Ennek a modellnek az alapsémája a következő:

(1) A gondolatok és az érzelmek objektumok, tárgyak. Az adó a fejéből a gondolatokat és/vagy a szívéből az érzelmeket veszi ki (a fej és a szív a naiv pszichológiában azonos a tartállyal).

(2) Ezeket a gondolatokat és az érzelmeket az adó elhelyezi a szavakban, azaz a tartályokban.

(3) A szavak (= tartályok) segítségével az adó a gondolatait megfelelő vezetéken (csatornán) keresztül elküldi a vevőnek.

(4) A vevő a szavakból (= tartályokból) kiveszi a tartalmat (gondolatokat és érzelmeket). A Reddy-féle modell az angol nyelvi anyag alapján jött létre, de tartalmazza a lengyel nyelvi példákat is. E modellel kapcsolatosan többen is kritikus véleményt [258] nyilvánítottak, pl. Krzeszowski is (T. P. Krzesowski, Angels and Devils in Hell. Elements of Axiology in Semantics. Warszawa, 1997. 169—70), aki szerint a vezeték metaforáját különböző módon lehet konkretizálni (különböző tartályok, a továbbított tárgyak különböző típusai és a továbbítás különböző módszerei) és a konkretizálási mód függvényében változik a vevő szerepe, amely az egyik esetben lehet kisebb, a másikban pedig nagyobb.

Nézzük meg a magyar nyelvi anyagot!

(1) Az adó a fejében tartja a gondolatait, a feje tele van gondolatokkal, ötletekkel, tudással; különféle gondolatok tódulnak az agyába, fejébe; egymást űzik a gondolatai; eszébe villan egy gondolat; a tudatában újra és újra felbukkan a gondolat; kong a feje az ürességtől; ahány fej, annyi gondolat; a szíve tele van érzelmekkel, és meg akarja osztani (kifejezni, elmondani, közölni) a gondolatait (érzéseit, érzelmeit) a partnerével.

(2) Az adó szavakba foglalja a gondolatait, összeszedi a gondolatait; a szavak gazdag tartalommal bírnak; a szavaknak sok tartalma, értelme, súlya van; a szavakat új tartalommal tölti meg; a szavak új tartalommal gazdagodnak; egy szó mint száz.

(3) A szavak továbbítják (közlik, közvetítik) a gondolatokat, az érzelmeket — ezek tartályok, tehát tartalmazzák a gondolatot, értelmet, jelentést (a szavak nem tartalmazzák a jelentést; keresetlen, üres, értelmetlen szavak; nincs értelme a szónak); szóval üzen.

(4) A vevő a szavakban mély gondolatot, értelmet, ötletet fedez fel; látja, érzi, érti a tartalmát, értelmét, jelentését; keresi (megtalálja) a szó értelmét; felfedi a rejtett gondolatot, értelmet; szavaiból (megnyilatkozásaiból) megérzi az elrejtett jelentést, megsejt valamit; szavaiból gúnyt érzett ki; nagy szó, ha igaz).

Ez a kommunikációs modell reifikálja, azaz tárgyaknak tekinti a gondolatokat, amelyek autonóm objektumokká válnak, tehát: (1) a gondolatok és az érzelmek kikerülnek (vagy maguk kimennek) az adó fejéből (szívéből); (2) a gondolatok és az érzelmek az adó és a vevő közötti térben mozognak; (3) a gondolatok és az érzelmek a vevő fejébe kerülnek.

Nézzük meg a nyelvi anyagot!

(1) Az adó bedobja az ötletet, hírt; kiönti a szívét, lelkét; kiönti a gondolatait, érzelmeit; elképzeléseit papírra veti; (el)küldi az ötletét, a hírt; kihúz egy szót; kimegy vmi az eszéből (fejéből); kivesz vmit az eszéből, szívéből;

(2) kering a hír, a pletyka; a hír szájról szájra jár; keringenek a hírek az emberek között; a szavak vándorolnak (vö.: vándorszó); az volt a szójárás; vkinek a szavajárása; innen oda jár a szó; a szót elfújja a szél; „Már jó régóta röpköd az a szállóige, amely a sajtót is besorozta a nagyhatalmak közé” (Ambrus Zoltán);

(3) vkinek az eszébe, fejébe jutott valami; jusson az eszedbe, eszetekbe; sokat befogad az elméje; most már fejemben tartom, fejemben van.

Az alapmodell egy másik variánsa a metonímián alapul: nyelvi kifejezés = tartalom, azaz a tartály = a tartály tartalma. Nézzük meg közelebbről ezt a variánst! (1) Az adó kiválasztja a szavakat a fejében lévő szókincsből (ebben az esetben a fej azonos azzal a tartállyal, amelyben a szavak (és nem a gondolatok) vannak, (2) azután az adó dobálódzik/dobálózik a szavakkal, (3) a vevő pedig azokat elfogja.

Íme a nyelvi példák:

(1) Az adó sok (kevés) szót ismer, tud; nagy (hiányos) a szókincse; valaki sok szép szót tud; merít a szókincséből; keresi a megfelelő szót; nem találja meg a szót; nem válogatja a szavait; gondosan válogatja a szavait; „Nem találok szókat érzékény megindulásomnak kefejezésére” (Csokonai); eszébe jut a szó; megjön a szava; a szó kiment a fejéből; egyik szavát a másikba ölti. [259]

(2) Az adó szórja a szavait; szavát adja; kiereszti a hangját; valakinek a szájába adja a szót; egy-két szót nyögött; kiböki, kinyögi a szót; átveszi a szót; otthagyta el a szót; feladja a szót; átengedi a szót valakinek; megadja a szót vkinek; szót ereszt; fossa a szót; hajtja a szót; szaporítja a szót; aprózza a szót; visszavonja a szavát (kijelentését); áradnak belőle a szavak (vö. szóáradat); kifogy a szóból; pökhendin odaveti a szavakat.

(3) A vevő a szavakba kapaszkodik; híreket fog; szót fogad; (meg)tartja a szavát; vki vkinek a szavaiba belekapaszkodik; vkinek a szavai elérték (nem érték el) a célt; szó éri a ház elejét; jó szót sem kapott érte; fogadta a hírt; elkapja a szófoszlányokat; visszaadja a szót; elbocsájtja a szót a füle mellett; szót veszít; terhére van a szó.

Az adó és a vevő közötti kommunikációs együttműködés a labdajátékra emlékeztet. A beszélő néha játszik a szavakkal (vö. szójáték), nem játszik a szavával, szavakkal dobálódzik, brillíroz, de lovagol a szavakon is. A labdajáték metaforáját felhasználják a dialógusszituáció konceptualizálásánál is, ahol a beszélő és a hallgató kölcsönösen cserélik egymással a szerepet. A szó ebben a modellben azonos a tárggyal, amely nem bontható tovább formára és tartalomra. A nyelvi kommunikáció e konceptualizálási módjának megvan a maga változata is, amely a kommunikációs aktus passzív résztvevőit tükrözi. Ebben az esetben nem a gondolatok, hanem a szavak vándorolnak az adótól a vevőig. A beszélő azonos a szavak forrásával, amelyek saját maguk létrejönnek és mozgásban vannak. A vevő csak a végső célja a mozgó szavaknak. E modell fő elemeit a következő módon írhatjuk le: (1) a szavak kimennek a fejből vagy a szívből, (2) azután a torkon (a gégén) keresztül elérik az ember száját, és onnan kijutnak, (3) a szavak az adó és a vevő közötti tér elhagyása után eljutnak a hallgatóhoz.

Íme a nyelvi példák:

(1) nem áll meg benne a szó; megindul belőle a szó; nehezen indul a szó; szívből jönnek a szavai; kiment, kirepült a fejéből a szó; eláll a szava; áradozó, szapora szavak;

(2) torkán akad a szó; torkára forr a szó; torkába szakad a szó; beleszorul a szó; elakad a szava; megered a szava; ajkára fagyasztja a szót; szóra nyitja a száját; száján van a szó; kicsúszott a száján; szájról szájra ad; ömlik szájából a szó; szó szót követ; vkiből folyik, dől a szó; végre kiköpte ezt a szót; kirepül a szó a szájából; a szó elrepült; özönlenek szájából a szavak;

(3) végül a szó eljut a hallgatóhoz (hallja a szavait; fél füllel hallgatta a szavait; valakinek a szájából veszi ki a szót; issza, nyeli valakinek a szavait; átveszi a szót; a szavak az egyik fülén bemennek, a másikon kimennek; egyik fülén beereszti a szót, a másikon ki; fülembe jutott ez a szó; már a fülemben van ez a szó; fülemben csengenek utolsó szavai).

A világ nyelvi képét tükröző fogalmi modelleknek célja rendezni az objektív valóságról szóló mindennapi (naiv) tudásunkat. Ezek a modellek a valóság kiválasztott fragmentumainak az interpretációi. Mivel a nyelvi kommunikáció a nyelv segítségével történő gondolatok átadását jelenti, az adónak tudnia kell „becsomagolni” azokat a szavakba. A jó beszélő vagy író gondosan válogatja a szavait, amelyeknek gazdag tartalma van (értelmes szavak), és ezt képes néhány szóban vagy mondatban közölni. Rossz beszélő vagy író viszont küldi a „csomagot” tartalom nélkül (üres szavak, tartalom nélküli szavak, a szöveg kong az ürességtől, bombaszt), a rossz hallgató pedig kiforgatja vkinek a szavát, szándékosan rosszul értelmezi vkinek a szavait, meghamisítja a mondottakat. Néha azonban az adó — tudatosan vagy tudattalanul — megnehezíti a „kicsomagolást”, mivel a szavakban elrejti a gondolatait, érzelmeit; burkoltan fogalmaz; virágnyelven beszél. Maga a csomagolás is nagy hatással lehet a vevőre, aki bedől a szép szavaknak. Láthatjuk, hogy ebben a modellben dominál az adó szerepe. A vevőnek csak ki kell nyitni a „csomagot” és a szavakból kihámozni az értelmet. [260]

A labdajáték metaforájában nemcsak az adó, hanem a vevő is felelős a kommunikációs aktus sikeréért. A falaknak beszél; mintha a falnak beszélne; kár a szóért; egy szót se szólt; nem lehet szavát venni, azt jelenti, hogy a vevő passzív maradt. Ezt a jelenséget nagyon kifejezetten a falra hányt borsó, falra hányja a borsót frazeologizmus tükrözi.

A nyelvi kommunikáció (kommunikálás) és a beszéd nyilvánvalóan nem azonos fogalmak, bár szoros kapcsolatban állnak egymással. Így a kommunikál és a beszél igék sem képeznek szinonimikus párt. A magyar nyelvben a beszél ige mellett (amelynek a szótári jelentése: gondolatait, élményeit élőszóval kifejezi) szerepel a szól (amely a szó lexémából képzett derivátum) ige is (= szavakat mond, beszél), de ezek sem szinonimák.

A beszéd mint folyamat implikálja a nyelvi szöveg létrehozását, amely során a beszélő több műveletet hajt végre. E műveletek egy része a közvetlen megfigyelés számára hozzáférhetetlen, ami egyrészt az ember láthatatlan mentális szférájával, másrészt pedig a beszédmechanizmus egyes láthatatlan elemeinek a működésével függ össze. Nem figyelhetjük, meg közvetlenül sem a mentális folyamatokat, sem például a légzési rendszer funkcionálását, ennek ellenére tudatában vagyunk annak, hogy a beszéd kapcsolatban áll a gondolkodással és a beszélő emocionális állapotával. A kommunikációs viselkedést két szempontból figyelhetjük meg: (1) mint a nyelvi közlések (közlemények) létrehozói, adói és (2) mint azoknak a vevői. A nyelvi kommunikáció nyelvi képében mind a két szempont összefonódik egymással és nehéz azokat elkülöníteni. Viszont érdemes megjegyezni, hogy a beszélő szerepében jobban megfigyelünk más embereket, azaz az információvevőket, mint saját magunkat.

Amikor az adóról van szó, tudjuk, hogy közléseit bizonyos mentális műveletek előzik meg, bár a nyelvről szóló naiv tudásunk tükrében a beszéd a gondolkodás részvétele nélkül is lehetséges (értelmetlen, üres beszéd; fecseg, locsog, handabanda; süket duma; mellébeszél; azért beszél, hogy beszéljen, hogy a szája járjon), de észrevesszük azt is, hogy a szavak nem mindig tükrözik a gondolatot (isten a nyelvén, ördög a szívében; erre nincs szó; nevén kell nevezni a gyereket; „A magyar szó még nem magyar érzés” (Széchenyi); mit is beszélek!), bár szterotipikusan: amit gondol, az van a nyelvén is; ami a szívén az a nyelvén; szíve szavát követi. Érdemes megjegyezni, hogy a szavak átvesznek a gondolattól bizonyos átvitt jegyeket, például a „repülő képességet” (a gondolatok sebes röpte; repülnek a gondolatok, szavak; röpköd a szállóige; a szó elrepül; „Egy szó nyilallott a hazán keresztül, Egy röpke szóban annyi fájdalom” (Arany János)) vagy az „élő” jegyet (vkinek a fejében új gondolatok születnek; új szavak születnek; a gondolatok az ember fejében, a szavak pedig a szájában születnek).

Beszédünk szoros kapcsolatban áll emocionális állapotunkkal, amely verbális reakcióinkban is kifejezésre jut (érzelemmel válaszol; a szavai tele vannak az érzelemmel). A beszélő felemeli a hangját, a szavát; megmakacsolja magát haragjában; megakad beszéd közben; dadog az idegességtől, izgalomtól; nem bír magával az örömtől; kiált az örömtől. Ezek a kifejezések alapjelentésükben a beszélőre jellemző beszédmódot is közvetítenek (vki dadog, selypít, makog, hebeg) vagy a beszéd fizikai paramétereire vonatkoznak (felemeli a hangját; kiabál; suttog; susog; csendesen beszél; tompítja a hangját; krákog). Néha az érzelem egyik metaforikus jegyét, nevezetesen a „hőmérsékletet” átvisszük a szavakra is (meleg, hűvös, lángoló szavak; forró köszönet, üdvözlet; lángoló beszéd; hevesen szólt). A legjobban a beszéd fonikus síkját figyeljük meg. A vevő oldaláról nézve előtérbe kerülnek azok a tulajdonságok, amelyek befolyásolják a közlés megértését. Észrevesszük, hogy az adó nyög, motyog, mormol, dörmög, makog, hadar, gagyog, gombóc van a torkában, úgy beszél, mintha gombóc (galuska) volna a szájában, raccsol, darál, pattog, kerepel, orrhangon beszél, botladozik a nyelve, hogy beszédhibás [261]

(dadog, selypít), hogy a kiejtése nyelvjárási, regionális, idegennyelvű (vki töri a nyelvet, olaszul halandzsázik, palóc beszéd, palócosan beszél, idegen (lengyel stb.) akcentussal beszél, tájszólással beszél, parasztosan beszél), de lehet olyan ember, aki egész életében csak hallgatott, hallgat, mint a sír, egy szót sem árul el, hallgatag természetű, szótlan, kevés beszédű, beszédes, bőbeszédű, fecsegő személy, szűkszavú.

A szavakban rejlő tartalmat is megfelelő módon minősíthetjük: ki sok szép szót ad, keveset segít; semmit sem adok a szavára; a szavait taps fogadta; jó szót kapott érte; szép szavakban nincs hiány; hazug, hiábavaló szavak; egy szava sem igaz; minden szava hazugság; minden szava aranyat ér; századik szava sem igaz; ahány szó, annyi hazugság; fullánk minden szava.

Feljebb kifejtett gondolatainknak az volt a célja, hogy rekonstruáljuk a nyelvi kommunikáció modelljéről és a beszédről szóló naiv tudásunkat: mint naiv nyelvhasználók hogyan beszélünk a nyelvről, hogyan látjuk a nyelvi mechanizmus működését. Ez a kérdés fontos lehet emberi öntudatunk meghatározásának a szempontjából is.

Úgy tűnik, hogy az ember az objektumokat a birtokában levő bizonyos szituációk sztereotípusaira támaszkodva elemzi. Az új vizuális szituációt az általa ismert sztereotípus különleges eseteként elemzi, és az ezen szituációval kapcsolatos tudást a fogalmi struktúrákból igyekszik kinyerni.

Bańczerowski Janusz

Vissza a Tartalomhoz

This paper fits into ongoing research in cognitive linguistics that serves the description of the linguistic image of the world. Its aim is to reconstruct our naďve knowledge concerning speech and a model of linguistic communication: the way we (as naďve language users) talk about language and perceive the functioning of the mechanism of language. This question may be of importance from the point of view of understanding our human self-consciousness as well. It appears that humans analyse objects in terms of stereotypes of certain situations at their disposal. They analyse novel visual situations as particular cases of familiar stereotypes; and try to derive knowledge concerning such situations from conceptual structures. Communication, according to our everyday (naďve) knowledge, is conceptualized as handing over objects (statements, messages). This is a metaphorical model known as conduit metaphor in the special literature. The present paper describes the linguistic image, in Hungarian, of a model of linguistic communication.

Janusz Bańczerowski

Back to Contents