III. Dialektológiai Szimpozion
Szerkesztette Szabó Géza és Molnár Zoltán.
Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke,
Szombathely, 1998. 342 l.
A magyar dialektológia jelentős hagyományának kétségkívül részévé váltak a Szombathelyen tartott szimpozionok. A III. dialektológiai szimpoziont 1992-ben szervezte meg a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottságának Nyelvtudományi Munkabizottsága és a Magyar Nyelvtudományi Társaság szombathelyi csoportja, együttműködve a szombathelyi főiskola nyelvjárástani műhelyével. Periodikus rendezvényeik sorában az 1981. és 1987. évi szimpoziont követően ezt a találkozót az élőnyelv és a nyelvföldrajz témakörében hirdették meg — ezzel részben lefedve a megelőző konferenciák tematikáját: a legelső a nyelvjárási monográfiák, a regionális tájszótárak és nyelvatlaszok, a szókészleti gyűjtés és feldolgozás, valamint a nyelvjárástan oktatásának kérdéseivel, míg a második a szociolingvisztika és a dialektológia kapcsolatával foglalkozott.
Immár sajnálatos hagyománynak tekinthető, hogy a magyar dialektológiai konferenciák anyaga több éves késéssel jelenik meg. Így az 1992. augusztus 27—28-án Szombathelyen tartott szimpozion anyagát is csak hat évvel később vehette kezébe az olvasó. A kötet előszavában a szerkesztők tájékoztatnak a késedelmes megjelenés okairól, egyben hivatkoznak arra a tapasztalatukra, „hogy ma is aktuális mindegyik előadás anyaga” (9). Emellett bizakodásuknak adnak hangot, hogy a kiadvány tudománytörténeti értéke sem kerüli el az olvasó figyelmét. A szerkesztői előszót köszöntések követik Pusztai János, a vendéglátó intézmény főigazgatója, valamint Szabó Géza, a szervező tanszék vezetője részéről, majd Benkő Loránd személyes hangvételű megnyitó beszédét olvashatjuk, mely rövid elemzést ad a magyar nyelvjáráskutatás történetének a MNyA. munkálataiig terjedő főbb korszakairól.
A megnyitó beszédben meghúzott tudománytörténeti korszakhatárt követő dialektológiai kutatások tendenciáit a szimpozion első előadását tartó Kiss Jenő tekinti át. Előadásában a magyar dialektológia gyakorlata és lehetőségei — a tudományos konferenciák egyik alapvető feladatának megfelelve — átfogó kritikai értékelésbe ágyazódva tematizálódnak. Érdemes ebből a szempontból összevetnünk egymással a konferencia összefoglaló előadását tartó Deme László és az elsőként előadó Kiss Jenő megítélését a magyar és a nemzetközi nyelvjáráskutatás viszonyáról. Kiss Jenő megállapítása szerint „...a magyar dialektológia több tekintetben el van maradva az európai dialektológia fő áramától” (29). Ezzel szemben Deme Lászlónak a konferenciát záró előadásában a következőket olvashatjuk: „a magyar dialektológia, amelyet (a magyar nyelvészet más ágaival együtt) sokan és sokáig bélyegeztek úgy — nem is mindig ok nélkül —, hogy túlságosan magába zárkózott; nos, ez a magyar dialektológia [...] nagyon is szorosan, egyre szélesebben tartja az érintkezést a nemzetközi fejlődés fő vonulataival” (326). Noha feltételezhetnénk, hogy Demét a szimpozion két napjának előadásai győzték meg Kiss Jenő elmarasztaló véleményének túlhaladottságáról, nyilvánvalóan nem erről van szó: a diszciplína nemzetközi eredményeinek eltérő recepciójában kereshetjük a magyar dialektológia kétféle megítélésének magyarázatát. Megjegyzendő, hogy Deme nem határozza meg az általa hivatkozott „nemzetközi fejlődés fő vonulatait”, így kérdéses marad, miként is értelmezhetjük megállapítását. Anélkül, hogy igazságot kívánnánk tenni a kérdésben, a szimpozion előadásainak tematikus áttekintésével nagy vonalakban meghatározhatóvá válnak azok a tendenciák, amelyek a magyar dialektológiát egy évtizede jellemezték. Erre utal Szabó Géza köszöntő beszédében is: „[az] előadások tematikai sokfélesége lényegében reálisan jelzi a mai magyar dialektológia elméleti, illetőleg gyakorlati problémáit, és lefedi a jelentősebb kutatási területeket” (16). Egyben arra is lehetőség nyílik, hogy kimutassuk a Kiss Jenőtől említett többdimenziós dialektológia hazai és határainkon túli alakulásának lehetséges irányait. Nem [350] hiábavaló tehát a magyar dialektológia előtt álló feladatokat is tekintetbe venni, mikor ismertetésünkben — a kötet összesen 36 tanulmányának teljességre törekvő bemutatása helyett — elsősorban azokkal a kutatási területekkel foglalkozunk, amelyekhez az előadások jelentősebb része kapcsolódik.
Kiss Jenő előadásában több alapvető feladatot is megfogalmaz, amelyek a magyar dialektológia előtt állnak, így a lexikológiai kutatások elmélyítése, a nyelvjárási jelenségek belső mozgásának és változásának vizsgálata, a nyelvi érintkezésnek a közösségek teljes beszélt nyelvi tartományára kiterjesztendő kutatása, a nyelvföldrajznak és a szociolingvisztikának a többdimenziós nyelvatlaszokban megvalósuló összekapcsolódása. A kérdés későbbi, részletesebb kifejtésében a szerző hasonló kutatási kérdéseket vázol fel, némely esetben kiegészítve a szimpozionon felvázolt „hiánylistát” (MTud. 1998/8: 929—35): kiemeli a dialektológia alkalmazott nyelvészeti vonatkozásainak jelentőségét az iskolai oktatásban, a nyelvi attitűdök és a nyelvhasználat változásának a társadalmi-kulturális folyamatok mátrixában értelmezhető összefüggéseit, a regionális nyelvváltozatok szerepét a nyelvi szocializációban, a nyelvi tudatosság vizsgálatának szubjektív dialektológiai megközelítését. Jelentős szemléleti kérdésként jelenik meg a nyelvközpontú dialektológiai hagyomány átértelmezésének lehetősége a nyelvhasználat pragmatikai és társadalmi-kulturális aspektusaival összefüggésben.
A szimpozion előadásait az egyes kutatási területek szintjén áttekintve látható, hogy a klasszikus tematikájú dolgozatok mellett a Kiss Jenő elemzésében megfogalmazott újabb kutatási irányokat felvázoló vizsgálatok csak kisebb részét alkotják a kötetnek. Ugyanakkor a hagyományos területeken művelt kutatások szemléleti sokszínűségéből adódóan a dialektológia megújulásának lehetőségei több irányból is megfogalmazódhatnak.
Az újabb területek közül elsőként említendők a nyelvi mozgás és változás leírásai. Több előadó a nyelvjárási változások egy-egy részterületét vizsgálja, az elemzés elsődleges szempontjának a kérdéses beszélőközösségekre jellemző szociológiai változók közül a generációk tagolódását tekintik. Pedig az életkorhoz kötődő nyelvhasználati változások kizárólagos hangsúlyozása némiképp mechanikus jellegű leíráshoz vezet, mint H. Gerendás Ágota elemzésében, amely a sorokpolányi szótagzáró -l megoszlásának változását két nemzedék nyelvhasználatának összehasonlításával mutatja be. A generációs megoszlás szempontját egészíti ki történeti adatok összevetésével P. Lakatos Ilona és Tukacsné Károlyi Margit dolgozata, amely a MNyA., a SzamSz. és más források vonatkozó anyagát veti össze Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei morfológiai jelenségek kérdőíves gyűjtéssel nyert adataival. A szerzők ugyanakkor figyelmen kívül hagyják a történeti források kezelésének azt a jelentős kérdését, hogy miként vethetők össze egymással az eltérő adatgyűjtési módszerekkel nyert korpuszok. A nyelvi változás — mégoly esetleges elemzési szempontokat követő — vizsgálatára vállalkozó előadások mellett általában az egy-egy nyelvjárás általános jellemzéséről szóló dolgozatok is említést tesznek egyes nyelvi jelenségek változásáról, a folyamatok azonosítása azonban rendszeres elemzés híján többnyire csak impresszionisztikus megfigyelésként értékelhető.
A regionális nyelvváltozatok szókészletének változását és mozgását elemző vizsgálatok jelentős módon járultak hozzá a nyelvjárási lexikológia elméleti és gyakorlati megalapozásához, amely minden bizonnyal a nyelvjárási lexikográfiára is hatással lesz. Bokor József kutatási beszámolója a nyugati nyelvjárási régió tájszókészletének lexikológiai vizsgálatairól szól, amelyek egyben változás- és mozgásvizsgálatként is értelmezhetők. A később önálló kötetben megjelent vizsgálat általános szempontrendszert alakított ki a nyelvjárási és a köznyelvi szókészlet érintkezésének többrétű elemzéséhez (Regionális lexikológiai vizsgálatok a nyugati magyar nyelvterületen. MNyTK. 203. sz. Bp., 1995.).
A nyelvi változás vizsgálatai mellett többen olyan kutatási tervekről számolnak be, amelyeknek nincsenek jól megalapozott előzményei a magyar dialektológiai hagyományban. Fodor Katalin köznyelvi és nyelvjárási beszélők nyelvi produkciójához fűződő kísérleti tervét vázolja fel, amely a szupraszegmentális eszközök percepcióját nyelvjárási szövegeken vizsgálja. Feltételezése [351] szerint a hangsúly, a hanglejtés, a szünet befolyásolja a nyelvjárási beszélt nyelvi szövegek tempójának és időtartamának kísérleti helyzetben megfigyelhető szubjektív értékelését.
Több kutató a dialektológia és más diszciplínák egymásra hatásának a kérdéseit feszegeti. A néprajz fontos kiegészítő tudományterülete a dialektológiának, különösen a néprajzi atlaszok tanulságai lehetnek fontosak a területiség szempontját nyelv és kultúra kapcsolatában feltételező nyelvföldrajz számára. Balázs Géza előadásában a Magyar Néprajzi Atlasz nyelvészeti elemzésének lehetőségeire és korlátaira hívja fel a figyelmet. A MNA. köteteinek összehasonlító vizsgálata minden bizonnyal hozzájárulhat ahhoz a szimpozionon ismételten említett feladathoz, hogy a MNyA. és más regionális atlaszaink anyagát több szempontú elemzéssel szólaltassuk meg.
Nyelvföldrajz és névtan kapcsolódik össze Telekiné Nagy Ilona, valamint Kálnási Árpád előadásában. Az előbbi dolgozat a Galántai járás földrajzi neveiben előforduló hangtani jelenségek izoglosszáival foglalkozik, míg Kálnási a szatmári földrajzi köznevek gyakoriságát vizsgálja. Mindkét dolgozat kísérletet tesz a vizsgált földrajzi nevek nyelvföldrajzi megoszlásának ábrázolására, ami elsősorban a hangtani vizsgálatok esetében teszi lehetővé, hogy a földrajzi nevekben előforduló archaikus nyelvi jelenségeket a nyelvatlaszok megfelelő adataival összevetve mérjük fel a nyelvváltozatok korábbi állapotait.
A néprajz és a névtan területiségével foglalkozó előadások mellett — a szimpozion tematikájának megfelelően — nagy számban olvashatók a kötetben nyelvföldrajzi tárgyú dolgozatok, amelyek egyrészt nyelvatlaszok térképlapjait, adatait elemzik, másrészt a nyelvföldrajzi tipológia kérdéseit feszegetik. Nyelvatlasztérképek elemzésével foglalkozik Murádin László, aki a Romániai Magyar Nyelvjárások Atlaszának néhány szóföldrajzi térképlapjáról tartott előadást, valamint Lizanec Péter, aki a kárpátaljai magyar nyelvjárások atlaszának szemantikai térképlapjait mutatta be. Hangtani jelenséget vizsgál Horváth Katalin, a kárpátaljai magyar nyelvjárásokban jelentkező zárt í-zés jelenségét elemzi. Sajtos József a Sárvíz menti (mindeddig publikálatlan) nyelvatlasz alkalmazott gyűjtési módszereit és részleges eredményeit, egyes térképlapjait ismerteti. Juhász Dezső a hangutánzó igék nyelvföldrajzi ábrázolásának nyelvtörténeti értékeléséről vet fel kérdéseket két regionális atlasz anyagát elemezve.
A nyelvjárások osztályozásának kérdéseit Balogh Lajos tudománytörténeti áttekintésével elemzi, elkülönítve egymástól a területi és a tipológiai alapú felosztásokat. Hajdú Mihály amellett érvel, hogy leginkább a hangtani jelenségek alapján határozhatók meg a nyelvjárásterületek határai, míg ebből a szempontból a szóföldrajzi jelenségek izoglosszáinak példákkal is illusztrált összevetése nem bizonyul eredményesnek.
A nyelvföldrajzi kutatásokat különösképp érintő tudományszervezési kérdésként jelenik meg a szimpozionon a kutatási irányok, feladatok összehangolásának igénye (32). Ez már azért is alapvető feladat lenne, mert a többdimenziós dialektológiai szemlélet módszertani követelményeinek nehezen felelhetnek meg az egyéni kutatások. A különböző programok sikerességének sok esetben előfeltétele, hogy megvalósításukra munkacsoportok szerveződjenek, és nem csupán a kutatás leginkább időigényes szakaszaiban. A kötetben mégis kevés olyan kutatásról olvashatunk, amely ilyen együttműködés eredménye lenne, így a szombathelyi tanszéknek, azon túl, hogy a konferencia vendéglátó intézményének szerepét látta el, különös jelentőséget ad az a következetes, összehangolt kutatási program, amely a szombathelyiek több évtizedes munkásságát meghatározza.
A szombathelyi nyelvjárástani műhely tevékenységének fő célkitűzései elsősorban Szabó Géza tanulmányában körvonalazódnak. A dolgozat címében is szereplő „nyelvföldrajzi szociolingvisztika” eljárásait röviden úgy jellemezhetjük, hogy céljuk az atlaszkutatások módszereivel folytatott terepmunka és elemzés kibővítése szociolingvisztikai szempontokkal. Ezek a szempontok elsősorban módszertani jellegűek, amelyeket a gyakorlatban a szombathelyi kutatók egy sztenderdizált kérdőívvel nyelvjárási gyűjtések során alkalmaznak a Nyugat-Dunántúl régióiban. A nyelvi adatok felvételét kiegészíti az adatközlők nyelvi életrajzának és tudatosságának a felmérése, amely az adatközlő nyelvi magatartását a gyűjtés szituációjában értelmező elemzéshez járul. A gyűjtés [352] „tematikus keretét adó” kérdőívvel nyert adatoknak a terepmunka menetét követő függvénydiagramos ábrázolása a szituációtól függő nyelvi viselkedés illusztrálását szolgálja. Az elemzés határait kijelölő korlátozásnak tekinthető, hogy a terepmunka tényezőinek tárgyalása során Szabó „zavaró körülménynek” tartja, ha a gyűjtés során a terepmunkás és az adatközlő mellett mások is jelen vannak. A nyelvi viselkedés megváltozása, módosulása ilyen esetben nem illeszkedik a modellhez, amely a nyelvjárási alakok kérdőíves előhívásának sikerességét elsősorban a gyűjtő és az adatközlő egymással kialakított kapcsolatának tulajdonítja. Pedig éppen a terepmunkával járó kommunikatív aktusok mindenkori szituáltságának a felismeréséből fakadna, hogy a beszélők nyelvi viselkedését az esetleges beszédpartnerekhez fűződő társas kapcsolataikkal összefüggésben vizsgáljuk. Itt válhat fontossá annak belátása, hogy a szociolingvisztikai megközelítés módszertanának egyes elemeit mechanikusan alkalmazó eljárások nem biztosíthatják a dialektológia aktív hozzájárulását a nyelvhasználat variabilitásának és területiségének kérdéseihez.
Végül néhány megjegyzés a kötet szerkezetéről. Bár a kötetben való tájékozódást kissé elnagyolt tárgymutató segíti, az előadások nagy száma miatt hasznos eligazítást nyújthatna a dolgozatok fejezetekre osztott csoportosítása. A szerkesztők ugyan megemlítik, hogy tematikus egységekbe sorolták az előadásokat, ennek a kötet szerkezetében mégis csak halvány nyomait fedezhetjük fel. Keverednek egymással a gyűjtésmódszertani, változásvizsgálattal foglalkozó, nyelvföldrajzi stb. témájú írások. Az előadásokat, amelyeknek előzetesen meghatározott sorrendje módosult a konferencia során, az eddigi szimpozion-kötetek hagyományát követve elhangzásuk sorrendjében olvashatjuk. Talán szerencsésebb lett volna az a megoldás, ha a szerkesztők az eltervezett témakörök szerint csoportosítják a tanulmányokat, mivel az előadások tematikus sokszínűsége így kevésbé áttekinthető módon tudósít az egyes kutatási irányokról.
Bodó Csanád
Vissza a Tartalomhoz