Éder Zoltán hetvenéves*
Kedves Zoltán! Talán mondanom sem kell, örömmel vállalkoztam köszöntésedre. Elsősorban nem azért, mert — szép erdélyi szóval — örvendek, hogy immár Te is belépsz a hetvenkedők népes, bár egyre fogyó táborába, hanem mivel — és ezt nem a jeles alkalom mondatja velem — kiemelkedő és most is az eddigiekhez hasonló intenzitással folytatódó életpályát kell méltatnom. Továbbá — talán nem tévedek, ha azt állítom — mindig felhőtlen barátság kötött össze bennünket. Aztán eszembe jutnak közelebbi és igen kellemes találkozásaink: Nápolyban a Keleti Egyetem finnugor tanszékén, Szolnokon a Verseghy-konferenciák alkalmával, Marosvásárhelyen Aranka György munkásságát ünnepelvén és legutóbb Győrött, a Révai-emlékülésen. És akkor még nem említettem a mindkettőnk által művelt diszciplínákat, mindenekelőtt a nyelvtudomány-történetet, a stilisztikát, a széles értelemben vett nyelvművelést. Végül utalok arra is, hogy legutóbb [375] habilitációs munkádnak lehettem egyik bírálója, illetve előszót írtam „Túl a Duna-tájon. Fejezetek a magyar művelődés-történet európai kapcsolatai köréből” című kiváló munkádhoz.
Ha röviden akarnám jellemezni Éder Zoltán tudósi tevékenységét, azt mondanám: kiváló filológus, szélesebb értelemben véve. Mit jelent mindez? Azt, hogy utánajár valamennyi kérdésnek, egészen a lehetőség végső határáig; hogy a tényeket, adatokat tiszteli; hogy mindig felkutatja és jó kritikai érzékkel felhasználja — természetesen hivatkozással — a korábbi eredményeket; hogy az elméleti hátteret rendre figyelembe veszi; hogy mondanivalóját világos okfejtéssel, hatásos stílusban adja elő, és végül hogy számára a nyelvészet nem elszigetelt tudomány, hanem kapcsolódik az irodalomtudományhoz, a történelemhez stb., röviden: valójában része a művelődéstörténetnek.
Azt, hogy Éder Zoltán kiváló filológussá lehetett, egyéniségén kivül szerencsés életútja is segítette, amelynek természetesen ő maga szintén formálója volt. Negyedéves bölcsész korában már nyelvészeti jellegű cikket közölt tőle a Magyar Nyelvőr, de szakdolgozatát olasz irodalomtörténetből írta. Az egy évtizedes gimnáziumi magyar- és olasztanítás — amellett, hogy minden bizonnyal sok tekintetben jó gyakorlóterep volt számára — a nyelvoktatás felé tereli érdeklődését, de azért közben feldolgozza Babits középiskolai tanári éveit. 1965-től az MTA Nyelvtudományi Intézetében a Nyelvművelő kézikönyv megszerkesztésében való intenzív részvétele érleli aztán igazán filológussá, és itt fordul érdeklődése a nyelvtudomány-történeti kutatások felé is. Ez utóbbinak legmaradandóbb eredménye a Benkő József nyelvészeti munkásságát feldolgozó monográfia (Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978.), illetve Révai Miklós „A magyar szép toll” című nevezetes stilisztikájának, valamint a Révai munkásságát bemutató kötetnek a közreadása (Révai Miklós: A magyar szép toll. Közzéteszi és az utószót írta Éder Zoltán. Akadémiai Kiadó, Bp., 1973. és Révai Miklós. A múlt magyar tudósai. Akadémiai Kiadó, Bp., 1972.). Aztán 1974-től a nápolyi Keleti Egyetemen eltöltött ötévi vendégtanári működés természetszerűen irányítja figyelmét a magyar mint idegen nyelv oktatásának az elmélete és gyakorlata felé. Valójában ennek eredményeként lett 1976-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a Központi Magyar Lektorátus vezetője és egyben a jelzett diszciplina fellendítője, sőt igazán tudományos alapokra helyezője. 1982-ben létrehozza a magyar mint idegen nyelvtanári szakot, továbbá kutatócsoportot szervez, és 1983-tól elindítja a „Dolgozatok a magyar mint idegen nyelv és a hungarológia köréből” című sorozatot.
Éder Zoltán munkásságának középpontjában azonban kétségtelenül a nyelvtudomány-történet, azon belül is a nyelvtantörténet, a vizsgált korokat illetően pedig a felvilágosodás áll. Erről tanúskodik említett legutóbbi 1999-es tanulmánykötete. Az itt közreadott huszonöt tanulmány valóban túlmutat a Duna-tájon, a történelmi Magyarország határain. Sylvester Jánostól Szabó T. Attiláig olyan nyelvtudósoknak a műveit — mindenekelőtt nyelvtanait, nyelvünk elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó munkáit — tárgyalja, akik a művelődést, a magyarság szellemi, erkölcsi, társadalmi és közvetve anyagi fejlődését szolgálták, de akik mindig kapcsolódtak Európához, merítettek az európai eredményekből, viszont nemegyszer gyarapították is azokat.
Jóllehet az itteni tanulmányok már legnagyobb részt korábban napvilágot láttak, így azonban egy-egy nyelvtudós, egy-egy fontos nyelvi esemény, egy-egy műfaj, egy-egy korszak köré csoportosítva mégis lényegesen más képet mutatnak: egységet, összetartozást és folyamatot jeleznek, a felvilágosodás kora nyelvtudományát pedig részletesebben, sokoldalúbban mutatják be. A tárgyalás sorrendjében a következő nyelvtudósok műveit veszi vizsgálat alá ünnepeltünk: Sylvester János, Sajnovics János, Jambressich András, Kalmár György, Vályi András, Gyarmathi Sámuel, Verseghy Ferenc, Sándor István, Teleki László, gróf Teleki József, Éder József Károly, Benkő József és Szabó T. Attila. De találkozunk közben a nyelvtörténeten kívül történeti lexikográfiával, finnugor nyelvészettel, a magyarnak mint idegen nyelvnek a tanításával, kontrasztív nyelvészettel, stilisztitkával, a nyelvújítással, történeti honismerettel, tárgy- és megnevezéstörténettel, valamint utazástörténettel. [376]
Külön kívánok szólni ünnepeltünk kutatómódszerének néhány jellegzetes vonásáról. Mindenekelőtt szinte egyedülálló és így csodálni való az az energia, amellyel kitartóan utánajár kéziratoknak, műveknek, akár a Magyar Tudományos Akadémia könyv- és kézirattáráról, akár kolozsvári vagy éppen müncheni könyvtárakról van szó, és természetesen Éder tanár úr ritka kivételként állandó látogatója az antikváriumoknak is. De még csodálnivalóbb az a már-már nyomozóképesség, amellyel lépésről lépésre, szívós kitartással igyekszik kideríteni a vizsgált nyelvtan vagy egyéb mű forrásait és egy-egy fontos megállapítás eredetét. Mesteri és így igen meggyőző például, amit Gyarmathi nyelvtanának a Grammaire raisonnée-val való egybevetése kapcsán kikövetkeztet.
Nem hallgathatom el végül, hogy ünnepeltünk értekezéseinek a sikeréhez nem kismértékben hozzájárul a megfogalmazásmód, a stílus. Minden írása olvastatja magát: ezek ugyanis nemcsak a tudományos nyelv szabályainak felelnek meg, hanem érdekesen, hatásosan is vannak megszerkesztve. És még valami: szinte átsüt rajtuk a szerző hite a tudományban, a tudományos kutatásban, továbbá a nyelvünk iránti szeretete és a múlt, a hagyomány iránt érzett feltétlen tisztelete.
Mit kívánhatunk hát az immár „hetvenkedő” Éder Zoltánnak? Azt, hogy a jó Isten tartsa meg sokáig jó egészségben, és hogy folytassa munkásságát az eddigi eredményességgel!
* Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2001. április 24-i felolvasó ülésén.
Szathmári István
Vissza a Tartalomhoz