Király Péter, Az országgyűlési nyelv 1790—1827
Bibliotheca Slavica Savariensis VII. Szombathely, 2000. 139 lap
Bár a tudományok világában Zrínyi híres jelmondata (Sors bona, nihil aliud : Jó szerencse kell, semmi más) kevéssé érvényes; nem tagadható, hogy számos jelentős felfedezéshez a véletlen, azaz a „jó szerencse” segített hozzá kutatókat. A magyar nyelvtudomány is tud ilyen esetekről; ilyen volt — egyebek közt — a Halotti Beszéd meg az Ómagyar Mária-siralom fellelése. Persze, a szerencse is csak az arra érdemeseknek szokott szolgálni, vagyis azoknak, akik a véletlentől felkínált lehetőséggel élni is tudnak. Mint Király Péter, „Az országgyűlési nyelv 1790—1827” című tanulmány szerzője. [348]
Ama bizonyos szerencsés véletlen, amint azt Király Péter (munkájának rögtön az elején) megírja, a következő volt. Nemrég Zánk Magdolna tanárnőtől egy terjedelmes, Pozsonyban nyomtatott könyvet kapott ajándékba, mely az 1825., 1826. és 1827. évi országgyűlési ülések határozatainak magyar nyelvű szövegét tartalmazza. Király Péternek (aki a XVIII. és a XIX. század fordulójának nyelvi eseményeivel az Egyetemi Nyomda történetének kapcsán már korábban behatóan foglalkozott) feltűnt, hogy a felvilágosodás kori és reformkori magyar nyelv kutatói közül senki sem tud az országgyűlési határozatoknak erről a magyar nyelvű gyűjteményéről. Ez a szembeötlő hiányosság indította Király Pétert a reformkor előtti országgyűlés nyelvének vizsgálatára. A következők derültek ki.
Az 1790. június 11-i országgyűlési állásfoglalás szerint „... végképpen meghatároztatott, hogy [a hozott törvények] egy királyi törvényszék bírája, és a négy kerületek [a dunáninneni, a dunántúli, a tiszáninneni és a tiszántúli kerület] által megnevezendő négy személy által magyar nyelven írattassanak, ezután pedig Horvátország és egyéb magyar nyelvet nem gyakorló lakosok [Gallitz, Lodomir] kedvéért, egy királyi törvényszék bírája által deák nyelvre fordíttassanak s a fennemlített öt személy által megvizsgáltatván, a magyar, mint eredendő, a deák pedig mint hiteles fordítás adassék ki” (4. lap). A császár (azaz I. Ferenc magyar király) azonban ezt a határozatot úgy módosítva hagyta jóvá, hogy hitelesnek a latin szöveget kell tekinteni.
Az 1790. évi országgyűlés nyelvi határozatának jelentősége abban van, hogy az országgyűlés — a központi hivatalok közül elsőként — törvényesítette a magyar nyelv használatának jogát a latin mellett, és hogy ennek szellemében a további évek országgyűlésének „Jegyzései” (= naplói) már magyar nyelven (is) megjelentek.
A Király Péter birtokába jutott kötet különösen az 1827. évi határozatok miatt értékes: ezek között találjuk a Magyar Tudós Társaság létrehozásáról, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Országos Könyvtár megalapításáról, a Ludovicea Katonai Iskola és a Magyar Nemes Testőrző Sereg megszervezéséről, továbbá a levéltárak szervezetéről, a porták összeírásáról, a hazafiúsításokról, a sókereskedelemről stb. szóló határozatokat. Ezek közül Király Péter elsősorban a művelődéssel kapcsolatos iratokat illesztette be munkájába.
A kitűnő érzékkel válogatott anyag értékét a betűhív közlési mód jelentősen növeli: a kiadvány (a szerző magyarázatainak is köszönhetően) személyiségi, nyelvi és helyesírási kutatások számára is kiválóan használható.
Művének 4.4. fejezetében olvashatjuk Király Péter magvas összefoglalását az országgyűlési iratok magyar nyelvének eddigi — sajnálatosan gyér — tanulmányozásáról, holott ez az anyag okkal érdemelt volna sokkal nagyobb figyelmet. Legfőképpen azért, mert (ahogy „az országgyűlési nyelv” felfedezője írja): „az országgyűléseken Magyarország minden tájának, megyéjének követei, az egyházi és világi intézmények képviselői jelen voltak, s az ott elmondottakat nemcsak hallották, hanem azok szövegét nyomtatásban is megkapták” (i. m. 133). De ez a szöveg már „nem egy adott tájegység, nyelvjárási terület vagy egy nyelvi réteg (írók, jogászok, közgazdászok) nyelvét tükrözte, hanem a nyelvjárások és a nyelvi rétegek feletti országos érvényű hivatali nyelv funkcióját töltötte be, amely az ország akkori sokirányú fejlődését, megújulását volt hivatott elősegíteni; az országgyűlés egységes nyelvet igyekezett kialakítani, ezt a nyelvet érvényesítette az országgyűlés kinyomtatott irataiban, s ezek szétküldése révén e nyelvnek országos elterjedtséget biztosított” (i. m. 137).Az ismertető szívből reméli, hogy Király Péter kiváló értekezése másokban is felébreszti a kedvet a tőle felvetett problémák továbbgondolására, elmélyítésére.
Fábián Pál
Vissza a Tartalomhoz