Oldalak: 303 304 305 306 307 308 309 310 311 312 313

Diakrón összevetéssel a volna : lenne kettősségről

    1. A van lét- és segédige a feltételes mód jelen idejében mind volna, mind lenne típusú alakokban használatos, így lehetőség nyílik a formák közötti választásra. A címbeli kettősség csakis ilyenkor figyelhető meg, a vizsgálódásból tehát eleve kizárhatjuk a feltételes mód múlt idejének volna segédszavát (pl. „Szívesen pihentem volna”), továbbá a ’válik vmivé, vmilyenné’ jelentésű lesz igének a feltételes módját (pl. „Belőled ügyes kapus lenne”).

A magyar nyelv történeti nyelvtanának (= TNyt.) a kései ómagyar kort bemutató morfematikai kötete 1992-ben jelent meg. Ebben az igemódok és igeidők rendszerét tárgyalva E. Abaffy Erzsébet elemezte azt az alakkiegészülési folyamatot, melynek során a lesz beépült a val- (azaz a van) paradigmáiba (TNyt. 2/1: 147). A felszólító módban és a jövő idő kifejezésében ez a behatolás kiszorító jellegű volt: a legyen és a lesz [303] használata (természetesen beleértve a személyragos alakokat) kizárólagos, ezek a formák nem váltakoznak a vol- ~ val- tőből származókkal. „A két ige [a van és a lesz] közötti kölcsönhatás másik fajtája abban nyilvánul meg, hogy éppen az előbbiek [felszólító mód, jövő idő] analógiájára a lë- tő most [az ómagyarban] már behatol olyan paradigmákba is, ahol a val- volt a szokásos, s megmaradt továbbra is elevennek és gyakorinak. A kettő tehát egymás mellett él. […] Ez a fajta analogikus keveredés legkönnyebben valószínűleg a feltételes mód jelen idejében mehetett végbe, az óhajtást vagy feltételt kifejező volna és lënne jelentése ugyanis igen közel áll egymáshoz.” (I. h.) — A történeti grammatikának a kései ómagyar kori (főként kódexrészletekből, ezeken kívül misszilisekből, versekből stb. összeállított) törzsanyaga alapján E. Abaffy statisztikát is készített: „a volna és a ’volna’ jelentésű lënne váltakozási aránya a következő: volna = 87%, lënne = 13%” (uo. 148).

Mindennapi tapasztalataink azt sugallják, hogy ma az arány egészen más. Ezt a feltevést igazolta az a gyakorisági vizsgálat, amelynek eredményeit a Keszler Borbálát születésnapján köszöntő, „Ember és nyelv” című tanulmánykötetben (szerk. Kugler Nóra és Lengyel Klára, Bp., 1999. 165—70) tettem közzé: felmérésem szerint a volna típusú formák részesedése 57%, a lenne típusúaké pedig 43% (i. h. 166).

    2. A Keszler-emlékkönyvben szereplő elemzésem korpuszául a „Rivalda 86—87” című, nyolc mai magyar dráma alkotta kötet szolgált. (A példák idézésekor R.-rel rövidítem. Bibliográfiai adatait és a művek listáját l. az 1. lábjegyzetben.)¹ A gyűjtemény összetétele a szerzőgárda életkorát és a drámai műfajokat tekintve is változatos: Békés Pál, Gyurkovics Tibor és Vámos Miklós darabja komédia, Márton Lászlóé és Vészi Endréé tragikomédia, Hernádi Gyuláé és Páskándi Gézáé történelmi dráma, Spiró Györgyé pedig mai témájú tragédia.

Mivel szövegmintám műfaja más, mint a TNyt. törzsanyagáé, felvetődhet az a kérdés, nem ez az eltérés magyarázza-e az ómagyar kori és a mai volna : lenne arány különbségét. Az a kontrollvizsgálat azonban, amelyben a drámakorpuszt kortárs elbeszélésekével hasonlítottam össze (Horváth László: Nyr. 2001: 158—68), nem erősítette meg a műfaj fontosságának gyanúját. [304]

Vajon az ómagyar kor óta eltelt időszakban mikor vált a korábbinál jóval sűrűbbé a lenne használata, mikorra alakulhattak ki a maihoz hasonló arányok? Véleményem szerint a válasz diakrón összevető elemzésektől várható, ezért elhatároztam, hogy a mai drámák korpuszával próbaképpen összehasonlítok egy olyan szövegmintát, amely szintén drámákból áll, s amelynek időbeli távolsága a kódexek korától és napjainktól körülbelül egyenlő. Célszerűnek tartottam, hogy a korpuszba kerülő XVIII. századi drámák egymással nagyjából egykorú, prózában írt művek legyenek (nem zárva ki a versbetéteket), mivel ez megkönnyíti az egybevetést az ugyanilyen tulajdonságú XX. századi anyaggal. Így esett a választásom nyolc minorita iskoladrámára, melyeket 1768 és 1775 között adtak elő a székelyföldi Kantán. (A műveket tartalmazó kötetet a példák idézésekor M.-mel rövidítem. A bibliográfiai adatokat és a darabok listáját l. az 1. lábjegyzetben.) A drámai műfajokat tekintve ez a korpusz is heterogén: egy világtörténelmi témájú tragédia, egy féltékenységi dráma, egy vénlánycsúfoló komédia, négy társadalmi szatíra, valamint egy bibliai eredetű dialogizált példabeszéd alkotja.

Mindkét szövegminta drámáit teljes terjedelmükben feldolgoztam, vagyis a párbeszédek mellett a monológokat, versbetéteket, továbbá a szerzői utasításokat, megjegyzéseket is figyelembe vettem.

A példák idézésekor az évszámot csak az „M.” rövidítés előtt, vagyis a minorita iskoladrámák adatai mellett tüntetem fel. Az „R.” rövidítés mindig egyben a mai drámák kötetének megjelenési évét, 1988-at is jelöli. A szerzők nevét viszont csupán a mai példák mellett szerepeltetem, mivel a XVIII. századi darabok alkotóinak kiléte, illetőleg az, hogy valódi szerzővel vagy adaptálóval van-e dolgunk, általában nem állapítható meg egyértelműen.

A mai drámák korábbi vallatásakor az alapkérdésen, a volna : lenne pár tagjainak részesedésén kívül ezek voltak elemzésem szempontjai: „Befolyásolja-e a volna és lenne közötti választást, ha a feltételes módú alak a jelen helyett inkább a jövőre vonatkozik? Más-e a két forma egymáshoz viszonyított gyakorisága az igei, illetőleg a segédigei szerepben? Függ-e a választás a feltételes móddal kifejezett funkcióárnyalatoktól? Nagyok-e az egyéni nyelvhasználatból adódó különbségek?” (Keszler-Eml. 1999. 166). Többségüket a diakrón összevetésben is érvényesíthetőnek, sőt érvényesítendőnek tartom. Az egyes művek jellemzőire viszont ezúttal nem térek ki: elsősorban nem is az említett szerzőségi problémák miatt, hanem inkább azért, mert — különösen a minorita anyagban — néhány drámában túl kevés az adat a statisztikai értékeléshez. (A lábjegyzetbe tett listában azonban tájékoztatásul benne van a volna és a lenne drámánkénti előfordulási száma is.)

Nem tartom aggasztónak, hogy összességében a XVIII. századi adatok száma (71) a XX. századiaknak (152) a felét sem éri el, hiszen valószínűség-számítási próbával ellenőrizhető, hogy a különféle szempontokból megfigyelt eltérések statisztikailag jelentőseknek minősíthetők-e. Minden összevetésben a véletlennek 5%-nál kevesebb esélyt hagyva (p < 0,05) tekintettem szignifikánsnak a számadatok különbségét, de megjegyzem, hogy az így jelentősnek minősített eltérések legtöbbje számottevőnek bizonyulna szigorúbb, 1%-os küszöbérték esetén is.

    3. A volna : lenne kettősség diakrón összképét az 1. táblázat mutatja be.

                                                                                                                                [305]

A XVIII. századi százalékarány nagyon hasonlít az ómagyar kori törzsanyagban mértre. (Az 87 : 13, l. E. Abaffy: TNyt. 2/1: 148.) Eszerint a középmagyarban a volna megőrizte fölényét. A XX. századi adatok viszont azt bizonyítják, hogy az újmagyar kor folyamán a lenne gyakorisága szignifikánsan megnőtt. — Mai elbeszélésekben a lenne részesedése szintén 40% feletti (Horváth: Nyr. 2001: 160).

Miután az összképet megismertük, érdemes azt részleteire bontani, hogy megtudhassuk, hogyan alakult a volna és a lenne közötti választás a korábban felsorolt szempontokból. — A példák közlésekor a XVIII. századi anyagot részesítem előnyben, mivel a Keszler-emlékkönyvben megjelent elemzésben (Horváth: i. h. 167—70) már szerepeltek szemléltető idézetek a mai drámákból. Természetesen a most következő összevetésnek is vannak olyan részletei, amelyekből a XX. századi példák sem hiányozhatnak. — A táblázatok összesítő rovatában a százalékjel melletti felkiáltójel figyelmeztetés: az adott százalékértékek nem sorösszegek, hanem függőleges irányban értelmezendők, a típusoknak az adatok összességéből való részesedését jelentik.

A) Az első elemzési szempont az idővonatkozás. Ezzel kapcsolatban a volna : lenne párról már 1961-ben így írt Tompa József az akadémiai nyelvtanban: „A van ige feltételes jelen idejeként nyelvművelőink szerint jelenre vonatkoztatva a volna, jövőre ellenben a lënne való […]. A valóságos nyelvhasználat azonban nem mindig így alakul, még nagy költőinknél sem” (MMNyR. 1: 492). Az 1985-ben megjelent Nyelvművelő kézikönyvnek a kettősséggel foglalkozó szócikkében Kovalovszky Miklós szintén úgy foglalt állást, hogy „a két igealak különválasztására vonatkozó régebbi nyelvhelyességi szabályt nem kell mereven értelmeznünk” (NymKk. 2: 1244), ezért a nyelvhasználat bemutatásától gondosan elkülönítette saját ajánlásait (uo. 1243—4). A Grétsy László és Kemény Gábor szerkesztette Nyelvművelő kéziszótár a kézikönyv nyomán készült, természetes tehát, hogy egy évtizeddel később, 1996-ban elődjéhez hasonló véleményt (a rövidítések feloldásával idézem) fogalmazott meg: „Hagyományosan a volna a jelenre, a lenne a jövőre vonatkozik: ha nem volnék beteg, ott lennék holnap az előadáson. A mai nyelvben már nemigen érvényesül ez a különbség, a lenne a jelenre vonatkoztatva is használható” (NymKsz. 628). A 2000-ben kiadott leíró nyelvészeti egyetemi tankönyv, a Magyar grammatika fejezetírója, Kugler Nóra szerint pedig a volnék : lennék pár tagjai közötti funkcióbeli különbség csupán árnyalatnyi: „az előbbinek erőteljesebb a jelenidő-, az utóbbinak a jövőidő-vonatkozása, amit azonban a nyelvhasználók inkább csak a nyelvi kódexet képviselő munkákból tudnak” (MGr. 119). Az idővonatkozás tehát olyan szempont, amellyel kapcsolatban felmerülhet egyrészt a volna és a lenne közötti funkciómegoszlásnak, másrészt a diakrón arányváltozásnak a gyanúja. Az idézett szakirodalom szerint azonban egyáltalán nem biztos, hogy a mai funkciómegoszlás tényleges és jelentős.

Szövegmintáim adatait idővonatkozásukra nézve a 2. és a 3. táblázat csoportosítja.

                                                                                                                                              [306]

Mind a minorita iskoladrámákban, mind az 1980-as évek színdarabjaiban jóval 20% alatt marad a jövő időt kifejező adatok részesedése. A volna és a lenne előfordulási arányát tekintve mindkét szövegmintán belül szignifikáns a jelent és a jövőt kifejező csoport közötti eltérés: a jelenre vonatkozó használatban mindkét korszakban a volna, a jövőre vonatkozóban viszont a lenne van többségben. Igaz, a többség mértéke nagyon is különböző. — A minorita iskoladrámákban a jelen kifejezésében elsöprő a volna fölénye, míg a jövőében egyetlen adat a differencia. Mivel azonban a XVIII. századi anyagban a lenne képviselői a két csoportba pontosan azonos számban kerültek, a jövőre vonatkozó adatokból pedig összességében kevés van, az utóbb említett, hajszálnyi többség is beszédes bizonyítéka a funkciómegoszlásnak. — A XX. század végi korpuszban a funkciómegoszlás legfontosabb jele az, hogy a volna csak ritkán vonatkozik a jövőre, ez a szerep sokkal inkább a lenne formára jellemző.

A két szövegminta diakrón összevetése a jelenre vonatkozó használatban szignifikáns változást bizonyít: a lenne részesedése a XVIII. századihoz képest mára látványosan megnőtt. Figyelmet érdemel az is, hogy a XX. századi anyagban a lenne négyszer annyi esetben vonatkozik a jelenre, mint a jövőre, tehát megszaporodásával gyengült a funkciómegoszlás: a lenne viselkedése közelített a volna formáéhoz. — A jövőt kifejező használatban az adatok csekély száma miatt a két korpusz különbsége nem nevezhető statisztikailag jelentősnek, mégis úgy látszik, hogy a funkciómegoszlás itt erősödött: ez a szerep ma valószínűleg a korábbinál határozottabban köthető a lenne alakhoz.

Egy-egy példa a minorita iskoladrámákból a volna, illetőleg a lenne jelen időre vonatkozó használatára: „Ollyan gyenge már minden testem, mintha tsak hat esztendős Leánka volnék” (1773: M. 500); „de nem hiszem, hogy tsak kettőnek is formásabb személlye lenne Kántában az enyimnél” (1773: M. 496). Példák a jövő idő kifejezésére: „Az egyeség, szivesség és szeretett olly nagy én bennem Leonina Jegyesemhez, hogy szerentsétlen volnék még a más világonnis, ha ell nem érném tárgyát kévánságomnak” (1773: M. 448); „Nagyobra vagyna szivem, tudniillik hogy házam, falamíam ezentul mínd a ket reszre nézve uríbb lenne” (1774: M. 644).

B) Hogyan alakulnak az arányok a szófaj függvényében? Erre felel a 4. és az 5. táblázat.

A segédigék mindkét szövegmintában sokkal gyakoribbak az igéknél: részesedésük a XVIII. századiban megközelíti az adatok háromnegyedét, a XX. századiban pedig a kétharmadukat. Mindenütt a volna van többségben, de feltűnő, hogy a mai drámákban a lenne képviselete mind az igék, mind a segédigék körében meghaladja a 40%-ot. A volna : lenne [307] arányt tekintve az igék és a segédigék csoportja egyik korpuszon belül sem különbözik számottevően egymástól.

A szövegminták diakrón összevetésekor a segédigék körében szignifikáns változás figyelhető meg: a lenne használata ma (a volna rovására) sokkal sűrűbb a korábbinál. Ilyen tendencia az igék között szintén észlelhető, a diakrón különbség azonban csak megközelíti, de nem éri el a statisztikailag jelentős mértéket.

a) Akárcsak előző vizsgálatomban (Keszler-Eml. 1999. 168), a szófajok szerinti elemzést most is kiterjesztem a létige jelentésárnyalataira. A csoportosítás eredményeit a 6. és a 7. táblázattal mutatom be.

Mivel kevés az adat, a statisztikai próbákat mellőzve csupán néhány megjegyzést tehetek, példák kíséretében.

A létezés kifejezésére a volna és a lenne a minorita iskoladrámákban hasonló számban fordul elő: „Igen ís arra valo volna [ti. a cseléd a sürgölődésre], ha volna” (1775: M. 702); „Mindazonáltal, ha meg lenne is [ti. úrrá emelésed megtörténne], én soha tégedet nem urallak” (1774: M. 666). — A XX. századi drámák ilyen adatai éppen egyensúlyban vannak. Közülük olyan példákat választottam, melyekben a létigének szabad helyhatározója van: „Az üzletben az egyik lány is azt mondja, nem volna semmi baj, ha férfiak nem volnának a világon” (Gyurkovics: R. 128); „Az úgy volt, hogy jött a gyámügyes — és látta, hogy itt balhé lenne” (Spiró: R. 526).

Úgy tűnik, a birtoklás kifejezése nemcsak régebben volt jellemzőbb a volna formára, hanem ma is az. Egy-egy példa a volna és a lenne ilyen jelentésárnyalatára a XVIII. századi korpuszból: „Sőt, egész nap el halgatnám [magázás] őrőmest, ha űdőm volna rá” (1775: M. 713); „Ki mondanám, ha lenne valami haszna” (1773: M. 497).

A létige a hozzá kapcsolódó határozói vonzattal egységben alkalmas arra, hogy a létezés valamely lényeges körülményét kifejezze. — A minorita iskoladrámákban az ilyen szerep a volna alakra jellemzőbb. Kötött bővítményként előfordul mellette komplex hely-állapot határozó: „Ne talán nagyob gyűlőlséget forralnának vítézi seregím, ha jelen volnának” (1768: M. 342); jellegzetesen létigei kötődésű állapothatározó: „Hatalmak ugyan nem annyira volna, de nints ma az a roka, ki annye ravaszsággal meg volna [308] bérelve, mínd ezek” (1774: M. 649); állapot- vagy módhatározónak értékelhető: „Kiki, ám bátor ugy volna, de jusson eszedbe, hogy honores mutant mures” (1774: M. 668); valamint nehezebben, leginkább állapothatározónak minősíthető vonzat: „A trisákot [’a szerencsejáték egyik fajtája’], mivel ez sokaknak fel borsollya az orrát, kedvem szerínt volna” (1774: M. 544). A lenne egyetlen ide tartozó adata kötött állapothatározóval jelenik meg: „S. ennyi ideig Terden álva lennék a Tekozlonak!” (1774: M. 574). — A XX. századi anyagban a vonzatos használat a leggyakoribb: részesedése eléri az igeadatok 50%-át. A létigének ebben az árnyalatában diakrón fordulat figyelhető meg, mára ugyanis a lenne került némi fölénybe. Részletezés helyett kettőt-kettőt idézek azoknak a típusoknak a példáiból, amelyek a XVIII. századi anyagban nem fordultak elő. A volna kötött helyhatározóval: „Úgy kell nézni [a veszekedést], mintha színházba’ volnánk” (Márton: R. 280); mellékmondatban kifejtett idő-állapot határozóval: „De mi volna, ha bűnöznénk egy kicsit?” (Márton: R. 281). A lenne kötött helyhatározóval: „Legalább a magnó lenne itt” (Vészi: R. 657); társhatározóval: „Gerzson előresiet, mintha nem is az asszonnyal lenne” (Páskándi: R. 358).

Az „egyéb” minősítést a volna mindkét szövegmintában ugyanolyan kapcsolatban kapta: „Ideje volna már, hogy elűsse egyszer [az óra a hármat]!” (1775: M. 724); „Szénné égtem, Ellykém, látom, te is, így hát ideje volna cihelődnünk!” (Vámos: R. 635).

b) A segédigéket az állítmány névszói részének megfelelően a melléknévvel, illetőleg a főnévvel szereplők csoportjába osztottam. Ezzel a 8. és a 9. táblázatból látható eredményre jutottam.

A melléknévhez kapcsolt segédigék részesedése mindkét korpuszban kétharmados. A csoportokban mindenütt a volna van többségben. A szövegmintákon belül a volna : lenne pár számarányának a szófaji típusok közötti különbsége nem számottevő.

Diakrón összevetésben a melléknévhez kapcsolódó segédigék csoportjában szignifikáns a lenne előretörése, a főneves típusban nem ilyen mértékű.

Egy-egy példa a melléknévvel álló segédigékre a minorita iskoladrámákból: „azértis magzatom vétkének kőnnyű volna botsánatya” (1773: M. 460); „Így kőltségedis jutalmasabb lenne” (1774: M. 583). — A mellékneves típushoz soroltam egy határozatlan számnevet is: „De már ez ígen sok volna” (1775: M. 722).

Szintén egy-egy példa a főnévvel szereplő segédigékre: „Fel űtőttem a tromfott, gyalázat volna viszá rántanom” (1773: M. 468); „Bezzeg szép bál lenne az!” (1774: M. 517). — A főneves típushoz a két korpuszból egy-egy főnévi névmási adat is tartozik: [309] „Mi volna egy két forint? Látod e ezt az erszént?” (1775: M. 689); „És mellettem a te életed is az [ti. nyomorúság] lenne, Hansi” (Páskándi: R. 410).

C) A feltételes móddal kifejezett funkcióárnyalatok minősítésében csupán részben követtem Kovalovszky Miklós 1980-as összefoglalását (NymKk. 1: 626—8; vö. még NymKsz. 181—2), mivel adataim szükségessé tettek egy kis átrendezést és kiegészítést. A besorolás persze olykor vitatható, hiszen a szerepek megítéléséből nem mindig zárható ki a szubjektivitás. — Az egyes funkciók előfordulási számát, gyakoriságát a 10. és a 11. táblázattal ismertetem.

Nem meglepő, hogy magának a feltételességnek a kifejezéséé a vezető szerep: mind a két korban 50 és 60% közötti a részesedése. Ha ezzel a funkcióval a többit egységes tömbként állítjuk szembe, a volna : lenne pár arányának különbségét egyik szövegmintán belül sem találjuk számottevően különbözőnek.

Mást mutat a diakrón összevetés: bár a XX. század végére is a volna maradt többségben, a lenne térhódítása mind a feltételesség kifejezésében, mind a többi funkció alkotta tömbben szignifikáns.

                                                                                                                                        [310]

Egy-egy példa a minorita drámákból a feltételesség árnyalatára: „mert ha tanácsbéli volnál, egy kicsínt okosabban szollanál íly nemess ferfival” (1775: M. 762); „Ki mondanám, ha lenne valami haszna, de ki tudgya” (1773: M. 497).

A többi funkcióárnyalatot is főleg XVIII. századi példákkal mutatom be; a XX. századi korpuszból csak ott idézek, ahol kiegészítésre van szükség.

A szemlét azokkal a funkcióárnyalatokkal kezdem, amelyekben a minorita drámákból a volna és a lenne is adatolható. Elsőként a kétség, sejtés, bizonytalanság kifejezését említem: „De mintha valami alteratioja volna jo Uramnak?” (1775: M. 702); „de nem hiszem, hogy tsak kettőnek is formásabb személlye lenne Kántában az enyimnél” (1773: M. 496).

Javaslat kifejezőjeként szintén mindkét alak felbukkan: „Ha fiadot ki vészed is [a katonaságtól], Ismét kőzikbe áll. Azért jobb volna, ha fiadot maga kérésere… [ti. elengednéd]” (1774: M. 583); „Jobb lenne, ha magad mennél az Atyádhoz” (1775: M. 753). — A kérés, javaslat a mai drámákban viszonylag gyakori, 10% feletti részesedésű funkció. Mind a volna, mind a lenne formára jellemző, sőt az utóbbiból eggyel több is az adat: „Kérem… ha volna szíves… tessen abbahagyni ezt!” (Vámos: R. 618); „Jobb lenne, ha ki tetszene maradni belőle” (Spiró: R. 504). Megjegyzem, hogy Kovalovszky szerint „a szerény, udvarias, óvatoskodó kérést kifejező feltételes módú alakként talán inkább a volna járatos. Pl.: Volna egy tollad?” (NymKk. 2: 1244). Ehhez kissé hasonló, kérdés alakjában megfogalmazott kérés a drámakorpuszban is akad; igaz, a lenne szerepel benne, s a kontextus ismeretében elárulom, hogy inkább udvarias formájú utasításról van szó: „Zsófika, lenne szíves? [ti. hozni az uzsonnát]” (Vészi: R. 667). — Ide kapcsolható a NymKsz. észrevétele: „Szerény(kedő) kérdésben […] inkább a volna alak járatos: volna egy perced számomra?” (628). A minorita drámákban az udvarias kérdéshez sorolható adatot nem találtam; a maiakban (a kéziszótár véleményét támogatva) csak a volna jelenik meg ilyen szerepben: „Volna gusztusod valamire?” (Vámos: R. 563).

Méltatlankodó kérdések mind a két szövegmintában és mindkét alakkal előfordulnak. Egy-egy példa a XVIII. századból: „Ugyan is mitsoda Tőrvény volna az, mely őtőt fel magasztalná?” (1774: M. 634); „Lenne kinek őrvendezni?” (1775: M. 780). (Az utóbbi kételkedésként, illetve tagadásként is felfogható.)

Kötőmódinak minősíthető példákat csak a minorita drámákban találtam: „Hatalmak ugyan nem annyira volna, de nints ma az a roka, ki annye ravaszsággal meg volna bérelve, mínd ezek” (1774: M. 649); „De másnak ki ne nyílatkoztassuk az experientziát, mert nem akarnám, hogy Communis lenne tudományunk!” (1775: M. 712).

Vannak olyan funkcióárnyalatok is, amelyeket a XVIII. századi szövegmintában csak a volna képvisel. Közülük először az óhaj kifejezését említem: „Oh, bárcsak én nékemís ílly bátor szivem volna!” (1768: M. 358). — A XX. századi anyagban mindkét alak felbukkan ilyen szerepben: „vajha hideg volnál, vagy hév” (Békés: R. 66, egyben bibliai idézet); „csak Apu lenne itthon!” (Spiró: R. 467).

A régebbi korpuszban egyetlen adat van a szerénykedő közlésre: „Ha a szerentse szolgálna, és szívedet, Cordula, meg nem bántanam, hozád volna égő szeretetem” (1774: M. 646). — A XX. századi anyagban viszont mindkétféle alak betölti ezt a funkciót: „Ez volna itt az én birodalmam” (Vészi: R. 653); „Engedelmükkel, egy-két szavam nekem is lenne” (Vészi: R. 672).

Az érvényesség hangsúlyozása, a bizonygatás a leggyakoribb azokból a funkciókból, amelyekben a XVIII. századi korpuszban csupán a volna jelenik meg: „Bolondság is volna az űdőt jaték nelkűl vesztegetni” (1774: M. 544). — A XX. századi drámákban ilyen szerepben a volna és a lenne nagyjából egyenlő képviselettel van jelen: [311] „Minderről komolyabban is kéne beszélnünk… épp itt volna az ideje” (Páskándi: R. 386); „Hogyne lenne [ilyen szó]” (Békés: R. 82).

Elsősorban tagadásnak, tiltakozásnak minősíthető árnyalat csupán a minorita drámákból mutatható ki: „[Előzmény: »Itt egész világ előtt eskűvéssel erősitsd meg, hogy soha szándékod nem lészen az elsőségre.« Reagálás:] Bolond volnék akkor!” (1774: M. 667). — A XX. századi anyagból ehhez a felháborodás árnyalata áll közel: „Csak nem akarod leendő sógorodat feljelenteni?! […] Szép volna!” (Páskándi: R. 355).

Az idéző jellegű az egyetlen olyan funkcióárnyalat, amelyet a XVIII. századi korpuszban csupán a lenne képvisel: „Ellenben ha Meander kűlőnősőn elő álitatott, hogy a dolognak indittoja, mozdittoja egyedűl maga lenne, nagy bátorsággal jelentette” (1773: M. 462). — A mai drámákból szintén egyetlen, de volna formájú adat tartozik ide: „Hiénának neveznek minket, dögevőnek. Mert ugye a huszár eleven katonák ellen harcol, mi pedig agyba-főbe vert bilincses embereket faggatunk … Praktice tehát hullákat. Ergo — dögevők volnánk …” (Páskándi: R. 323).

Két olyan funkcióárnyalatot nem említettem még, amely csak a XX. századi szövegmintában tűnik fel. Az egyik a visszakérdezés;ez a volna és a lenne formával egyaránt előfordul: „[Előzmény: »Nem biztos, hogy ide érvényes a jegyünk, mert a legolcsóbbikat vettem.« Reagálás:] Miért ne volna érvényes?” (Vámos: R. 553); „[Előzmény: »És apu — jól vagy?« Reagálás:] Én? Jól. Mér — hogy lennék — semmi különös — melózok” (Spiró: R. 517). A másik a csupán lenne alakban megjelenő rendreutasítás: „Jobb lenne, szerkesztő úr, ha egyből takaréklángra állítaná magát” (Vészi: R. 703).

    4. A diakrón összevetés után csaknem bizonyosnak mondható, hogy a volna : lenne pár tagjainak használati aránya valamikor a középmagyar kor után tolódott el jelentősen a ma megfigyelhető kép irányába, vagyis a lenne az újmagyarban vált a korábbinál számottevően gyakoribbá. Hogy pontosabban mikor, arra csak további korpuszösszevetéseket követően lehetne válaszolni.

Kutatásra vár az is, hogyan zajlott le a változás: lassan, fokozatosan-e vagy inkább viszonylag rövid idő alatt, lökésszerűen, esetleg több hullámban.

A változás magyarázatához tanulmányozásra érdemesnek tartom Kovalovszky Miklós okfejtését: „A van létige feltételes módú jelen ideje a volna. Újabban [én ritkíttattam — H. L.] igen gyakran áll helyette a jövőre utaló lesz ige feltételes jelene, a lenne. E változásnak egyrészt az az oka, hogy a van hiányos alakrendszerét a lesz egészíti ki, s így a két ige ragozása könnyen keveredik, másrészt pedig az, hogy a lesz igének eredetileg a beálló változásra utaló jelentése (= valamivé válik) folytán a lenne is dinamikusabb, nyomatékosabb, mint a változatlan létezést, állapotot kifejező van-hoz tartozó volna. De terjedésének az is oka, hogy a feltételesség és az óhaj rendszerint valami bekövetkezendőre vonatkozik (pl.: De jó lenne fürödni!) A volna helyében használt lenne azonban e szerepe folytán bizonyos tekintetben semleges idővonatkozásúvá vált” (NymKk. 2: 1243.) Vajon mennyi időre visszamenőleg érvényes Kovalovszky „újabban” kifejezése? (A viszonyítás alapjának mindenesetre a gondolatsor megjelenési évét, 1985-öt tekinthetjük.) Elgondolkoztató az is, hogy a volna : lenne pár tagjainak Kovalovszky bemutatta tulajdonságai korábban ugyanúgy megvoltak, a változás mégis csak „újabban” történt. Vajon miért? Feltehetőleg ennek a megválaszolásához is közelebb vihetne az arányváltozás idejének és módjának felderítése.

¹A szövegminták forrásai. — Az egyes minorita drámák listájának közlésmódja: — A kötetbeli sorszám. Szerző [csak akkor, ha a drámakötet tartalomjegyzéke is feltünteti]: Cím, az előadás évszáma (a kötetbeli lapszámok): a volna adatainak + a lenne adatainak száma. A mai drámák listájában: — Szerző: Cím (a kötetbeli lapszámok): a volna adatainak + a lenne adatainak száma.

M. = Minorita iskoladrámák. Sajtó alá rendezte: Kilián István. Régi magyar drámai emlékek XVIII. század/2. Sorozatszerk.: Kilián István és Varga Imre. Akadémiai, Bp., 1989. — 8. Iszonyán kegyetlenkedő Karakalla és az igazságért meghaló Papinianus, 1768 (335—66): 4 + 0. — 11A. Kertso Cyrják: Leoninus és Leonina, 1773 (439—92): 8 + 1. — 11B. Kertso Cyrják: Borka asszony és György deák, 1773 (495—507): 3 + 2. — 12. Stolander a bálban, 1774 (513—50): 9 + 1. — 13. Zsákosi furfangjai és a két vén zsugori, 1774 (556—606): 3 + 2. — 14. Stolander procator és négy mesteremberek a diétán, 1774 (615—76): 14 + 2. — 15. Kintses Náso bált rendez, 1775 (683—736): 15 + 2. — 16. Bende László: A tékozló fiú, 1775 (743—82): 3 + 2.

R. = Rivalda 86—87. Nyolc magyar színmű. Sorozatszerk.: Jovánovics Miklós. Magvető, Bp., 1988. — Békés Pál: A női partőrség szeme láttára (13—83): 6 + 8. — Gyurkovics Tibor: Fekvőtámasz (93—164): 18 + 5. — Hernádi Gyula: Dogma (173—229): 4 + 7. — Márton László: Lepkék a kalapon (239—304): 10 + 7. — Páskándi Géza: Lélekharang (307—12, 321—453): 26 + 10. — Spiró György: Csirkefej (463—543): 0 + 10. — Vámos Miklós: Világszezon (553—639): 19 + 4. — Vészi Endre: Le az öregekkel! (649—716): 3 + 15.

Horváth László [312]

Vissza a Tartalomhoz

A diachronic comparative study of the duality volna : lenne ‘would be’

The present conditional of the Hungarian auxiliary/existential verb van ‘be’ can be represented by forms of both the original volna and the suppletive lenne type. In the Old Hungarian period, in the early sixteenth century, the proportions of occurrence of those two (types of) forms were quite different from those found today. Based on a comparative corpus study of eighteenth-century and twentieth-century Hungarian dramas, the present paper tries to find an answer to the question of when it was that the proportions of volna vs. lenne became similar to the current figures. The role of these verb forms in signalizing temporal relations, part-of-speech factors, as well as the nuances of function expressed by conditional mood in any given case are also given due consideration in this analysis.

László Horváth

Back to Contents