Huszár Ágnes írja: Laczkó Mária „Az elszólások spontán beszédbeli használata” (MNy. 2001: 211—21) című cikke második mondatában tömbszerűen felsorolja azokat az írásokat, amelyekre támaszkodott. A forrásokra később a szerzők vezetéknevének feltüntetésével utal a következőképpen: „Levelt i. m.” (Laczkó 212). Az utalásnak ez a módja — főleg egy több száz oldalas mű esetében, mint Levelt Speakingje — semmiféle eligazítást nem ad az olvasónak. Így hát mintegy becsületszóra kell elhinnünk Laczkónak azt, hogy az általa fogalmazott mondatok megfelelnek a neves szerző intenciójának. Ha tüzetesebben elolvassuk Laczkó cikkét, rájövünk, hogy bizalomra semmi okunk. A szerző Levelt beszédprodukciós modelljét például így interpretálja: „Beszédünknek tehát van tartalmi és formai oldala, amelynek Levelt elmélete alapján a spontán beszéd két részfolyamatának, a beszédtervezésnek és a tulajdonképpeni beszédprodukciónak felelnek meg.” (212). Ennek a mondatnak semmiféle referenciális kapcsolata nincsen Levelt meglehetősen bonyolult, makro- és mikrotervezési stratégiákat megkülönböztető, az egyes szintek között visszacsatolásokat is megengedő ún. szeriális beszédprodukciós modelljével, annál több azzal a lapos közhellyel, amely szerint először gondolkodunk, aztán beszélünk. Ha Laczkó akár egyet is alaposan tanulmányozott volna az általa idézett több, öt évtizednél fiatalabb írásokból, akkor tudnia kellene, hogy Lashleynek a sorrendiségnek az emberi és állati viselkedésben játszott alapvető fontosságáról írott cikkének megjelenése óta a beszédkutatásban teljes egyetértés uralkodik a tekintetben, hogy a beszédprodukció több egymást követő tervezési szakaszt foglal magában. Erről Laczkó is meggyőződhetett volna akár a legkorszerűbb magyar nyelvű kézikönyvből is (Gósy Mária, Pszicholingvisztika. Corvina, 1999. 38—52). A sorrendiségnek régóta sejtett és pszicholingvisztikai tesztekkel igazolt tényét nemrégiben kemény természettudományos, neurológiai bizonyítékok is alátámasztották (Turennout, M. v., Hagoort, C. M. Brown, Brain Activity during Speaking: From Syntax to Phonology in 40 Milliseconds. In: Science 1998: v. 280. pp. 572—4). — Pszicholingvisztikai kísérletek bizonyítják azt is, hogy az egyes beszédtervezési szakaszoknak más-más típusú nyelvbotlás felel meg. (Erről részletesebben l. Huszár Ágnes, A versengési elv a nyelvbotlások létrejöttében. In: Beszédkutatás 2000. Szerk. Gósy Mária. MTA Nyelvtudományi Intézete, 2000. 63—74.) A Laczkó által emlegetett anticipációs és perszeverációs típusú nyelvbotlások a beszédtervezés utolsó szakaszának hibái. A beszédelőttes szakaszban, a munkamemóriában jönnek létre, amely „az aktivált lexikális egységek és szerkezetépítő algoritmusok integrálásának a lefuttatásához biztosít tároló kapacitást” (Gósy, Pszicholingvisztika 35; ezekről a beszédprodukciós hibákról részletesebben l. Huszár Ágnes, Helycserén alapuló nyelvbotlások: Alkalmazott Nyelvtudomány 2001/1: 77—86).
A szakirodalomnak a fent vázolt módon megejtett áttekintése után a szerző megjelöli vizsgálatának célját. Megtudjuk, hogy cikkében nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy az egyes beszédtervezési szintek szerint csoportosítsa és tipizálja a magyar spontán beszédben megjelenő elszólásokat. Ezen kívül még azt is megígéri, hogy adalékokkal szolgál „a beszédtervezési és a beszédprodukciós mechanizmusok működéséhez és egymásra hatásához” (213). Ennek a grandiózus célnak a megvalósítását a szerző egy száz elemből álló „korpusz” vizsgálatával véli megvalósíthatónak, melynek 40 adata tíz diáktól, 60 pedig egy „fiatal női beszélőtől” származik. Aki akár csak egy kicsit is otthonos az élőnyelvi korpuszokkal végzett munkában, jól tudja, hogy ezek összeállításának szakmai minimuma az, hogy kiegyenlítettek legyenek, tehát a gyűjtött adatok arányosan oszoljanak [381] meg az adatközlők között. Ami pedig a korpusz nagyságát, az adatok számosságát illeti, a Laczkótól több ízben (a forráshely feltüntetése nélkül) citált Meringer nyolc és félezer adattal állt a nyilvánosság elé. A szakirodalomban ismertetett angol, francia és német nyelvű korpuszok mindegyike több ezres adatállomány. Az már tulajdonképpen szinte elhanyagolható körülmény, hogy még gyér számú adatának egy része sem autentikus nyelvbotlás, hanem viccelődés eredménye, pl. cuppok egy nyommanyósat (217). A szerzőtől spontán nyelvbotlásnak tartott és terjengősen elemezgetett szőke hang telefonált (216) pedig agyoncsépelt jópofáskodás.
Laczkó írásának értékelésében egyébként meglehetősen gátol bennünket az a körülmény, hogy mondatainak egy része nyelvileg egyszerűen értelmezhetetlen, pl. „Ugyanakkor azt, hogy a perszeverációk a meghangosítás folyamatában lépnek föl, nemcsak az a tény igazolja, hogy a kimondott nyelvi produktum hibás, hanem az a tény is, hogy mindezt a beszélő gyakran úgy kezeli, mintha az ismétlődő nyelvi elem elsődlegesen, tehát a megtervezett gondolat artikulációs mozgássorrá alakulása miatt törvényszerűen jelenne meg” (220). Csak annyit jegyzünk meg, hogy minden nyelvbotlás a meghangosítás folyamatában jelenik meg, ezért is észleljük (halljuk) őket.
Laczkó száz adatának többféle szempontú összehasonlítgatása, grafikonjai, statisztikái a nyelvi tények számát tekintve puszta játszadozások. Nem igényel külön táblázatot két, de még három adat sem (Laczkó 214). A kategóriák homályos, helyenként egyáltalán nem is definiált módja, valamint a vizsgált halmaz alacsony elemszáma és összetételének aránytalan volta kizárnak mindenfajta tudományos következtetést. Laczkó megállapításai egyébként is egy általa tökéletesen félreértett levelti modellre vonatkoznak, így vonatkoztatási keret hiányában sem értelmezhetők.
Laczkó nem elégszik meg korpuszának pszicholingvisztikai értelmezésével, pragmatikai következtetésekkel is meglepi az olvasóit. „Úgy véljük, hogy a vizsgált anyag alapján objektív válasz adható arra a kérdésre [kiemelés tőlem: H. Á.], hogy melyek azok a Grice-i értelemben használt maximák, amelyek éppen a beszédtervezés és a beszédkivitelezés »paradox« működéséből … fakadóan sérülhetnek…” (220). Ezek után megállapítja, hogy a relevancia és a minőség maximája nem sérül, hiszen „a beszélő … nem szándékozik nem igazat mondani” (uo.). Ez csakugyan novum. A beszédprodukció-kutatás mintegy száz éves történetében még senkinek nem jutott eszébe a nyelvbotlásokat az igasság/hamisság oppozícióban értelmezni. Ezután már azon sem csodálkozunk, hogy Laczkónak cikke utolsó négy sorában még az is sikerül, ami a filozófusok, pszichológusok és írók hadának évszázadok alatt sem, tudniillik a nyelvi humor problémáját megoldani.
Laczkó írásának legfontosabb tanúsága az, hogy a tudományos (célzatú) közlemények írójának fontos tulajdonsága lehet a személyes bátorság, de azért talán mégsem a leglényegesebb.
Vissza a Tartalomhoz