Oldalak: 370 371

Szepesy Gyula
(1913—2001)

Szeretett tanáraim, Lakó György és Vértes O. András után eltávozott öreg barátunk, Szepesy Gyula is. Évek óta visszavonultan élt, nem is publikált már, a fiatalok nem is ismerhették. Pedig letett az asztalra négy olyan művet, melyek megőrzik nevét az idők végezetéig.

Dömsöd községben született, édesapja a község főjegyzője volt. Középiskolai tanulmányait a budapesti híres Fasori Evangélikus Gimnáziumban végezte. Kovács János tanította osztályának nyolc éven át a latint, oly sikerrel, hogy a jeles és jó rendű tanulók szótár nélkül fordították az érettségin Vergiliust, Tacitust és Horatiust. Nyolcadikos volt, amikor a gimnázium önképzőköre pályázatot hirdetett latin versek műfordítására. Az egyik díjazott Szepesy Gyula lett, mégpedig egy Horatius-óda fordításával. Ez a siker meghatározó jelentőségű lett az évek során. A gimnáziumban ógörögöt is tanult, s németül levelezett finn gyerekekkel. De megszívlelte magyartanára figyelmeztetését: a korrespondenciát illendő a levelezőtárs nyelvén folytatni. Megtanult tehát finnül. Magyar—latin szakra szeretett volna beiratkozni a Pázmány Péter Tudományegyetemre, de lebeszélték róla, mondván: a latin szakkal roppant nehéz elhelyezkedni. Akkor kezdték a latinórák számát csökkenteni az iskolákban. Fájó szívvel lemondott a latinról, s a magyar mellé a németet, majd az olaszt vette fel.

Istenadta nyelvtehetség volt, tizennyolc-húsz nyelvet ismert, beszélte is őket. Nagy nyelvtudása révén sok külföldi barátot szerzett, elsősorban Finnországban, ahol először egyetemi hallgatóként töltött több mint két hónapot egy evangélikus pap otthonában. Későbbi élete folyamán még ötször látogatott el Finnországba, és ő is szívesen látta vendégül finnországi ismerőseit, ha Magyarországra jöttek. Fiatal tartalékos tisztként Finnországba küldték az 1939—40-es téli hadjárat idején, hogy ott magyar—német—finn tolmácsként működjön a katonák között. Finnországból most, halála után bronzmedál érkezett egy díszoklevél kíséretében: ottani szokás szerint a háborús veteránok fejezték ki elismerésüket azért, hogy ő is részt vett a maga módján és eszközeivel Finnország függetlenségi küzdelmében.

Ekkor már megírta első értékes művét, doktori disszertációját, melynek témája: Az isten-adta-féle szerkezetek a finnugor nyelvekben (Bp., 1939. MNyTK. 47. szám). Tulajdonképpen harmadéves korában írta meg disszertációját (kivételes ritkaság!). Nyolc finnugor nyelvben vizsgálta meg ezt a különleges és izgalmas szerkezetet, máig is érvényes magyarázatot adva a szerkezet eredetéről és fejlődéséről. Közben svéd előadásokat hallgatott, s tanára Waldemar Langlet, a budapesti svéd nagykövetség tanácsosa volt. (Langletnek később, 1944-ben döntő szerepe volt az üldözöttek megmentését segítő ún. védett házak létesítésében.) Langlet ösztönözte disszertációja kiadását, pénzt is kölcsönzött e célra, s a „törlesztésre” fordítási munkát ajánlott. „Tévedésből” egy dán könyvet hozott — egy ifjúsági regényt —, amely néhány hónap múlva megjelent Szepesy Gyula fordításában.

Eleinte tanárként működött, többek között nyolc évig tanított a budapesti Mester utcai Felsőkereskedelmi Iskolában. A háború végén kb. egy évig lakott kispesti házukban egy orosz őrnagy, akitől megtanult oroszul. 1945-ben kiadta az Orosz-Tolmács Kézikönyvet, mely ugyan latin betűkkel volt írva, mégis három kiadásban húszezer példányban napok alatt elfogyott. Ezután néhány évig az akkori Magyar—Szovjet Társaság országos központjában működött lektori, kontrollszerkesztői minőségben. Tizenhat évet töltött a KSH Budapesti Városi Igazgatóságánál mint nemzetközi statisztikus és szakfordító, majd 1973-tól 1980-ig az Országos Fordító- és Fordításhitelesítő [370] Irodánál dolgozott lektorként. Innen ment 1980-ban nyugdíjba, de mint nyugdíjas még közel húsz évet dolgozott az említett fordítóirodánál. Tanulságos életpálya a mai fiatalok számára: nem várta őt PhD-program, kutatóhely. Sok ilyen pálya volt akkoriban.

Hosszú ideig tagja volt a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak, s haláláig a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak. Mindkét helyen számos előadást tartott. Sok nyelvészeti, nyelvművelői cikket írt szakfolyóiratok — így a Magyar Nyelv, a Magyar Nyelvőr és az Édes Anyanyelvünk (egy ideig szerkesztőbizottsági tagja is volt) —, valamint különféle napilapok és a rádió számára. Tudományos tevékenysége tulajdonképpen nyugdíjba vonulása után bontakozott ki.

„Nyelvi babonák” című könyvét a Gondolat Kiadó jelentette meg 1986-ban. Ebben a világosan megfogalmazott, jól és gazdagon adatolt könyvben Szepesy Gyula a nyelvművelés izgalmas és kényes kérdését tárgyalja: azt, hogy mik a tévtanok, és kik terjesztik őket. Nyelvi babonát — vagyis tévtant — terjesztenek azok, akik idegenszerűségnek, például germanizmusnak mondanak olyan jelenségeket, melyek nem azok; vagy egyéni szeszélyből kárhoztatnak kifogástalan nyelvi eszközöket. Olyan izgalmas kérdéseket tesz fel, mint mennyi lehet nyelvünkben a babonák száma, milyen mélyrehatóan érintik nyelvünk rendszerét, hogyan nyilvánulnak meg az általános nyelvhasználatban, honnan származnak? A könyv élén a létige + határozói igenév szerkezettel kapcsolatos tévhit bemutatása áll. Az a jelenség, hogy sokan az említett szerkezetet germanizmusnak vélik, s a határozói igeneves szerkezet helyett befejezett melléknévi igenevest használnak, pl. az utca ki van világítva helyett ezt: az utca kivilágított. Ezt a helytelen használatot tötö-nyelvnek nevezte el. Igaza volt-e? Bizony igaza volt. Elég csak egyetlen mondatot idéznem: A kézfogás megengedett (Magyar Nemzet 2001. ápr. 18.).

A latin nyelvhez mindvégig hű maradt Szepesy Gyula. Lefordította a Kr. u. 4. század második felében alkotó Ammianus Marcellinus „Róma története” című művét (Európa, 1993.). Gördülékeny, élvezetes, természetes magyar nyelvezetű fordítása nagyszerű teljesítmény, különösképpen ha tudjuk, hogy Ammianus Marcellinus az egyik legnehezebb nyelvezetű auktor. Szenvedélyes művében a pusztuló római világot idézi, s ezt a tragikus korszakot ábrázolja a nyelv eszközeivel. „Nem véletlenül hasonlította a világhírű magyar ókorkutató, Alföldi András Ammianus érzelmi és lélektani mélységeket felszínre hozó prózáját a kései barokk oltárokhoz” — írja az utószó.

Horatiusszal, fordításai csiszolgatásával folyamatosan foglalkozott. Kialakította műfordítási elveit: a metrikus hűség és a gördülékeny magyar nyelv egyeztetését. Azt tapasztalhatjuk ugyanis, hogy a hű fordítások nyelvezete csikorgó, sőt olykor érthetetlenek; a gördülékeny fordítások pedig nem törődnek a metrummal, elhagyják az eredeti versben szereplő tulajdonneveket, egyszóval nem hűek. Egyik fordításával díjat nyert az Ókortudományi Társaság pályázatán, s utána összegyűjtötte addigi fordításait, újakat készített, és megszületett a „Horatius legszebb ódái” című kötete (1984-ben magánkiadásban). A Postumushoz írt óda arról szól, hogy „Semmi eszközzel nem tudjuk elhárítani az öregséget és a halált. Egyszer mindent itt kell hagyni, a féltett borokat is mások isszák meg.” Szepesy Gyula is itt hagyott segítő hitvest, gyönyörűen művelt kertet, mindent, amit gazdag életében szeretett. Ahogy Horatius nyomán megfogalmazta: