Szépe György hetvenéves*
Amikor megkaptam a megtisztelő megbízatást, hogy jubileuma alkalmából köszöntsem Szépe Györgyöt, napokig azon tűnődtem, hogyan kerülhetném el a köszöntésben a közhelyeket; utánanéztem az értelmező szótárban a közhely szó jelentésének, amelyet a szótár így határoz meg: ’ közismert, újat nem mondó kifejezés, megállapítás’ . Ettől valahogyan megnyugodtam — a közhely, ha újat nem is mond, az igazat mondhatja, sőt!... Vagyis gyakran ismétlődő helyzetekben (s nálunk hál’ istennek egyre többen érik meg 70. évüket!), bátran mondhatunk közhelyeket is, feltéve, hogy a valóságnak megfelelnek.
Íme tehát az első közhely: Szépe György és a hetven év valahogyan inkompatibilisnek tűnnek, kivált azok számára, akik régóta ismerik ezt az aktív és energikus fiatalembert. A második közhely arra a kérdésre kíván válaszolni, hogy mi Szépe György fiatalságának a titka. Röviden szólva: az, hogy szeret dolgozni, szereti azt, amit csinál, értelmét látja a munkájának. Ez így persze igaz, de némiképp leegyszerűsíti, elsimítja a mögöttes, olykor drámai valóságot. Aki már volt hasonló helyzetben, mint nemrég ő, az tudja: mit jelent az, amikor valaki a betegség nehéz napjaiban nem fordul el a világtól, nem bámulja órákon át a kórterem mennyezetét, hanem félbehagyott munkáján, tervein gondolkodik, és türelmetlenül várja, mikor kezdheti el ismét rendszeres tevékenységét. Ehhez igazi lelkierő szükségeltetik...
Szépe György eddigi pályája gazdagabb és színesebb annál, hogy néhány percben áttekinthető legyen. Ki szeretnék azonban emelni pályája kezdetéről két olyan mozzanatot, amelyekről úgy vélem, meghatározó szerepük volt tudósi és tanári személyiségének kialakulása szempontjából. A hitelesség megerősítésére helyenként saját szavait idézem egy Horányi Özsébbel folytatott és nyomtatásban is megjelent beszélgetése alapján. (Szépe György. Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások 63. sz. Sorozatszerkesztő: Bolla Kálmán. ELTE Fonetikai Tanszék, 2000. 5—20. A továbbiakban e munkából csak az oldalszámokat idézem; P. M.)
A debreceni egyetemen, ahol magyar–francia szakon végzett, a legnagyobb hatást nem nyelvész, hanem egy irodalmár, Hankiss János tette rá. Hatottak rá Karácsony Sándor, Koczogh Ákos [377] és természetesen a nyelvészek is, elsősorban Bárczi Géza, Papp István, Papp László, majd később a pesti egyetemen Pais Dezső. Úgy vélem, hogy ez a névsor is magyarázza azt, hogy Szépe György, noha mindig nyitott volt a matematikai, illetve logikai ihletettségű nyelvészeti irányzatok iránt, sőt propagálta és művelte is azokat, a mai napig embertudománynak tekinti a nyelvészetet, magát a nyelvet pedig olyan par excellence emberi jelenségnek, amelynek egyes oldalai formalizálhatók s leírhatók matematikai vagy logikai apparátussal, ámde lényegét tekintve elszakíthatatlan az emberi tudattól, amelynek általános létezési formája, valamint az emberi társadalomtól, amely működésének éltető közege, s amelynek egyúttal nélkülözhetetlen alkotóeleme.
Az egyetem elvégzése után Szépe Nagykanizsára került a gépipari technikumba magyartanárnak. Maga így nyilatkozik erről: „...nagyon szerettem Nagykanizsán technikumi tanár lenni; nagyszerű életem volt, tanítottam, kollégiumi nevelő voltam és amatőr kosárlabdaedző. Nagyon jó volt.” (7). Volt-e ennek a rövid időszaknak jelentősége a további pálya szempontjából? Ha meghallgatjuk Szépe György volt és jelenlegi tanítványait, hallgatóit, ahogyan mesterükről nyilatkoznak, meggyőződhetünk arról, hogy a kanizsai technikumi tanárkodás maradandó pozitív nyomot hagyott Szépe György pedagógus személyiségében, mindenkori tanítványaihoz fűződő kapcsolatában, amelyben a mester tekintélye sohasem a „három lépés távolságon” alapul...
A továbbiakban is csupán az életpálya néhány jellemző és fontos mozzanatára kívánok utalni. Ilyen kétségtelenül az Általános Nyelvészeti Tanulmányok (= ÁNyT.) sorozat, amelynek első kötete 1963-ban, ez ideig legfrissebb, tizenkilencedik kötete pedig 1998-ban jelent meg. Az ötlet eredetileg Telegdi Zsigmondtól származott, de Szépe szinte valamennyi kötet megszületésénél bábáskodott mint szerkesztő, lektor s nem utolsósorban szerző. Ahogyan ő maga tömören megfogalmazta: „Én mozgattam, ennyi az egész.” (10). Nos, az ÁNyT. volt az elmúlt fél évszázad legszínvonalasabb magyar nyelvészeti kiadványsorozata. Szerepelni benne, akárcsak egy recenzió erejéig, önmagában rangot és elismertséget jelentett. Érdeme volt e sorozatnak többek között az is, hogy sem nemzedéki, sem „szekértáborok” szerinti különállásra nem volt tekintettel, csupán a minőséget követelte meg. Külön megemlítem a hatodik kötetet, amelyben Szépe György „Az alsóbb nyelvi szintek leírása” címmel első ízben alkalmazta a magyar nyelvre a generatív fonológia klasszikus változatának leíró módszerét.
Az elmúlt évtizedekben nem az ÁNyT. volt az egyetlen olyan vállalkozás, amely a hazai nyelvészetet a tudomány nemzetközi vérkeringésébe kívánta bekapcsolni, s amelynek megvalósításában Szépe Györgynek meghatározó szerep jutott. Három fontos kötetre gondolok. Az egyik „A nyelvtudomány ma” c. antológia (Gondolat, 1973.), amely a strukturális nyelvészettől) a pszicholingvisztikáig különféle irányzatok karakterisztikus tanulmányait tartalmazza; a másik a „Társadalom és nyelv” című szöveggyűjtemény (Gondolat, 1975.) amely elsőnek szólaltatta meg magyarul a modern szociolingvisztika legismertebb nyugati és keleti művelőit; a harmadik a Horányi Özsébbel együtt válogatott és bevezetett „A jel tudománya” c. gyűjtemény (Gondolat, 1975.), amely a szemiotika kialakulását, gyors elterjedését és páratlanul széles alkalmazási lehetőségeit mutatja be. Ezek a kötetek kutatók, tanárok, egyetemi hallgatók több nemzedékének szolgáltak kiindulási pontul és eligazításként további tanulmányaikhoz. További felsorolásokkal támaszthatnám alá azt a tényt, hogy Szépe György sokat tett és sokat tesz a nemzetközi nyelvtudomány eredményeinek hazai megismertetéséért és meghonosításáért, és hadd tegyem hozzá: teszi ezt anélkül, hogy elvetné vagy lekicsinyelné mindazt, amit annak idején Bárczitól és Paistól tanult, s anélkül, hogy bármikor is neofita buzgalommal és arroganciával hirdette volna a mindenkori legújabb elmélet vagy módszer „egyedül üdvözítő” voltát...
Az alkalmazott nyelvészet sokak számára és elég sokáig meglehetősen diffúz fogalomnak tűnt, s e fogalomhoz főleg a nyelvoktatás szakmódszertanainak képzete társult. (Ez az asszociáció kivált azok számára volt zavarba ejtő, akik hosszú éveken át éppenséggel nyelvészet ellenes módszertani irányzatokkal voltak kénytelenek szembesülni...) Hazánkban alighanem Szépe György nevéhez fűződik elsősorban az alkalmazott nyelvészetnek olyan értelmezése és művelése, amely egyrészt [378] szervesen kapcsolódik a nyelvtudomány különféle elméleti irányzataihoz, másrészt a hagyományos szakdidaktikáknál lényegesen tágabban értelmezi saját feladatait és lehetőségeit. Szépe György a főszerkesztője annak a Modern Nyelvoktatás című alkalmazott nyelvészeti folyóiratnak, amely eleinte a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak volt orgánuma, majd pedig a 90-es évek közepétől a Corvina Kiadó gondozásában szerveződött újjá. Ismeretes az is, hogy Szépe György egy ideig az MTA Elnöki Közoktatási Bizottsága titkáraként működött. E bizottság fő feladata az egyes szaktudományok oktatása modernizálásának elősegítése volt, s a bizottságban Szépe olyan nagy formátumú tudósokkal dolgozott együtt, mint Szentágothai János, Erdey-Grúz Tibor, Szabolcsi Miklós, Marx György és mások.
Ma nagyrészt Szépe György nevéhez fűződnek nálunk azok a kutatások, amelyek az úgynevezett nyelvpolitikához kapcsolódnak. Ez a nyelvpolitika nem annyira nyelvészeti diszciplínának, mint inkább tevékenységi körnek tekinthető, s olyan problémákat foglal magába, amelyekkel az egyes ember vagy akár egy egész népcsoport a mindennapi élet nyelvhasználatában szembesül. Fontos aspektusa ennek a területnek a nyelvi jogok kérdése. Ezek szerves részét alkotják az egyetemes emberi és polgári szabadságjogoknak, amelyeket még a XVIII. században a francia forradalomban, illetve egyidejűleg az Amerikai Egyesült Államokban határoztak meg, újabban pedig 1975-ben az ún. Helsinki zárónyilatkozatban nyertek újbóli megerősítést és további kiterjesztést most már a kulturális javakhoz való hozzáférhetés jogára, az információhoz és a kommunikációhoz való jogokra is. E jogok szabatos meghatározásának és érvényesítésének óriási jelentősége van napjaink konfliktusokkal és feszültségekkel terhes világhelyzetében. Szépe György ez irányú vizsgálódásai komoly segítséget jelenthetnek mindazon diplomaták, jogászok és más szakemberek számára, akik részt vesznek hazánknak az Európai Unióhoz való csatlakozásának előkészítésében.
Végül, de korántsem utolsósorban Szépe Györgynek egy olyan tulajdonságát szeretném megemlíteni, amelyet napjaink úgymond „piacorientált” körülményei között különös okunk van becsben tartani: ez a segítőkészsége. Ha össze akarnánk írni mindazokat, akiknek Szépe György pályája során valamilyen módon, akárcsak egy könyv kölcsönzésével vagy egy jó szóval segített, bizony hosszú lista kerekedne ki belőle. A listán magam is szerepelnék. Amikor 1963 októberében a XX. század talán legnagyobb nyelvész-filológusa, Roman Jakobson előadást tartott a budapesti egyetemen, az előadás után — félénkségem vagy ügyetlenségem folytán — nem jutottam a közelébe. Csak arra emlékszem, hogy valaki (ez Szépe Gyuri volt) szinte erővel betuszkolt Jakobson mellé a taxiba, amely a szállodájába vitte. Ennek köszönhettem azt a beszélgetést, amely egész további tevékenységem szempontjából igen nagy jelentőségű volt. Az már persze más kérdés, hogy vajon mindenki, akinek Szépe segített vagy aki iránt bizalommal volt, méltónak bizonyult-e erre a bizalomra...
Napjainkban, amikor emberi lények klónozása elérhető közelségbe került, óhatatlanul felmerül a gondolat: jó lenne, ha lenne még két-három Szépe Györgyünk: az egyik, mondjuk, a Szalay utcai minisztériumban, a másik a Roosevelt téri reneszánsz-palotában, a harmadik akár a Múzeum körúton, az ELTE valamelyik régi-új épületében... Ez persze csupán fantáziálás. Maradjunk inkább földközelben és kívánjunk jubilánsunknak jó egészséget, töretlen munkakedvet, külső nyugalmat és belső, alkotó nyugtalanságot munkája folytatásához, barátai, tisztelői, tanítványai igaz örömére és a magyar nyelvtudomány hasznára.
Tisztelt és szeretett Barátunk! Kedves Gyuri! Isten éltessen sokáig!
* Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2001. május 8-i felolvasó ülésén.
Péter Mihály
Vissza a Tartalomhoz