Oldalak: 345 346 347 348

Péter Siptár and Miklós Törkenczy, The Phonology of Hungarian

Oxford University Press, 2000. xiv + 319 l.

Siptár Péter és Törkenczy Miklós angol nyelven írt magyar fonológiája a kilencedik kötete annak a sorozatnak, amely Jacques Durand szerkesztésében a világ nyelveinek fonológiáját mutatja be az Oxford University Press gondozásában. Bár szórványosan korábban is megjelentek angol nyelvű áttekintések a magyar fonológiáról (l. pl. Vago, Robert, The Sound Pattern of Hungarian. Georgetown University Press, Washington, 1980.), és számos angol nyelvű tanulmány született például a magyar magánhangzó-harmónia jelenségéről, a jelen kötet a magyar hangok rendszerének első igazán átfogó, angol nyelvű elemzése. És ebben áll a kötet elsődleges jelentősége: rendkívül gazdag és megbízható tárházat ad a nemzetközi szakmai közönség kezébe a magyar fonológia minden aspektusáról. (Pontosabban szólva: majdnem minden aspektusáról, mivel a hangsúly és hanglejtés kérdései sajnálatosan alulreprezentáltak és csak a bevezető részben kaptak helyet. Ha igaz, hogy a szupraszegmentumok területe önmagában is hatalmas téma és bizonyos fokig külön kezelhető a fonológia többi területétől, akkor az is igaz, hogy külön kötetet érdemel!) A könyv több szempontból az 1994-es magyar nyelvű fonológiakötet (Kiefer Ferenc szerk., Strukturális magyar nyelvtan, 2. kötet: Fonológia. Akadémiai Kiadó, Bp., 1994.) utódjának tekinthető. Ám az a kötet (melynek társszerzői Ács Péter, Kálmán László, Kassai Ilona, Kiefer Ferenc, Nádasdy Ádám, Siptár Péter, Törkenczy Miklós, Varga László voltak) csak a magyar közönségnek szólhatott. Ez viszont méltán tart igényt az egész fonológusvilág érdeklődésére. — A könyv nyelvi adatai a művelt kollokviális magyarból, pontosabban a művelt budapestiek beszédjéből származnak. Az adatokat a szerzők részben a saját kompetenciájukból (mindketten a művelt kollokviális magyar beszélői), részben egy kb. 80000 lexikai elemet tartalmazó számítógépes adatbázisból nyerték.

A könyv jelentőségét emeli az is, hogy elemzéseinek jó része új, önmagában is értékes tudományos teljesítmény, és ezzel joggal számíthat a hazai nyelvészek érdeklődésére is: a kötet az adatokat egy jóval nagyobb és korszerűbb elemzési eszköztárral közelíti meg, mint az 1994-es magyar nyelvű kötet. A szerzők kellemesen vitatkozó és érvelő stílusban mérlegelik az alternatív elemzési lehetőségeket, elvetik a kevésbé megfelelőket (akár saját korábbi nézeteiket is, ha az adatok úgy kívánják), kiválasztják a legmegfelelőbbet, néha pedig egy-egy probléma megoldását éppenséggel nyitva hagyják. Mindezek a szerzők igényességéről, nagy elméleti felkészültségéről tanúskodnak és a könyvet izgalmas, továbbgondolást kívánó olvasmánnyá teszik. A könyv szabályokon alapuló, derivációs modellt használ, és ez első pillanatban talán furcsának tűnhet a nem derivációs modellek mai térhódítása idején. A szerzők döntése mégis helyes, mert a különböző nem derivációs elméletek elsősorban egy-egy jelenség(csoport) megragadására alkalmasak, és nem egy nyelv teljes fonológiájának átfogó elemzésére. Mindamellett, ahol releváns, a szerzők mindig rámutatnak a nem derivációs (pl. kormányzásfonológiai vagy optimalitáselméleti) megoldások lehetőségére.

A könyv vonzóerejét növeli szerkezetének áttekinthetősége. A „The Phonology of Hungarian” a következő belső felépítést mutatja:

(1) II. rész: Háttér

(1) II. 1. fejezet: Bevezetés

(1) II. 2. fejezet: Előzetes tudnivalók

(1) II. rész: Rendszerek

(1) II. 3. fejezet: A magánhangzórendszer

(1) II. 4. fejezet: A mássalhangzórendszer

(1) II. 5. fejezet: Fonotaktika: Szótagszerkezet [345]

(1) III. rész: Folyamatok

(1) III. 6. fejezet: Magánhangzókat érintő folyamatok

(1) III. 7. fejezet: Mássalhangzókat érintő folyamatok

(1) III. 8. fejezet: Szótagszerkezettől kondicionált folyamatok

(1) III. 9. fejezet: Felszíni folyamatok

Az I. rész ismerteti a könyv elméleti alapállását, és globális képet nyújt a magyar nyelvről: bemutatja a lexikai reprezentációkban szereplő magánhangzók és mássalhangzók készleteit, röviden jellemzi a hangsúly és intonáció, a morfológia és szintaxis legfontosabb vonásait.

A II. és III. rész alkotják a könyv gerincét, és nagyjából szimmetrikusak. A II. rész statikus leírást ad a magánhangzó- és mássalhangzórendszer, valamint a szótagstruktúra elemeiről. A magánhangzóknak szentelt 3. fejezet a Clements—Hume-féle modell alapján állapítja meg a magyar szótövekben szereplő mögöttes magánhangzók jegyeit (vö. Clements, George, N. — Elisabeth V. Hume, The internal organization of speech sounds. In: Goldsmith, John A. ed., The Handbook of Phonological Theory. Cambridge, Mass., and Oxford: Blackwell, 1995. 245—306), majd részletesen leírja a magánhangzók hosszúsági változásait és a magánhangzó-harmónia jelenségét. A 4. fejezet a magyar mássalhangzókkal foglalkozik, és felállítja ezek mögöttes rendszerét. Érdekessége ennek az elemzésnek, hogy a /v/ hangot a [son] jegy tekintetében specifikálatlanul hagyja, mert az kétféleképpen viselkedik: szonoránsként a szótagkezdetben, de obstruensként a szótag kódájában. Az 5. fejezet a szótagszerkezeti korlátozásokat vizsgálja, és úgy találja, hogy a magyar szótagkezdet nem elágazó (a „fölös” mássalhangzó bizonyos szótageleji mássalhangzó-kapcsolatokban egy külön szótagösszetevőbe, az ún. függelékbe tartozik), de a kóda binárisan elágazhat (a „fölös” mássalhangzók itt is a függelékbe tartoznak). A fejezet a szótagok közötti korlátozások (a hiátus és az intervokális mássalhangzó-kapcsolatok), valamint a morfémaszerkezeti feltételek tárgyalásával zárul.

A könyv a III. részben éri el a csúcspontját. Ez a rész újra vizsgálja a II. rész mindhárom területét, de ezúttal az ott érvényesülő folyamatok és a folyamatokat uraló szabályok dinamikája tekintetében. A rész a legfontosabb felszíni változások ismertetésével zárul. A 6. fejezet a magánhangzókat érintő, de a szótagstruktúrától nem befolyásolt folyamatokra összpontosít. Ezek a magánhangzó-harmónia a tövekben és a tő + toldalék kombinációkban (pl. koszorú-val, köszörű-vel),¹ azután az alsó magánhangzók megnyúlása (pl. fa ~ fá-t), és a tőmagánhangzó rövidülése (pl. kéz ~ kez-ek). A 7. fejezet azokról a folyamatokról szól, amelyek mássalhangzókat érintenek, de függetlenek a szótagstruktúrától. Ezek a palatalizáció, a szibiláns-szabályok, a zöngésségi asszimiláció (pl. kút-ban ® kú[db]an), és a nazálisok képzési hely szerinti asszimilációja. A 8. fejezet (a könyv leghosszabb fejezete) a szótagszerkezet által kondicionált folyamatokat tárgyalja. Ilyenek a magánhangzó ~ zérus váltakozás (pl. bokor-ban ~ bokr-ok), és a nyitás (melynek során a toldalék elején álló kötőhangzó alsó lesz a várt középső helyett (pl. ház-at, a *ház-ot helyett). Végül a 9. fejezet a jellegzetes felszíni folyamatokat tekinti át; a pótlónyúlást, a hiátusbetöltést, a degeminációt (geminátáknak egy érintkező mássalhangzó okozta rövidülését, pl. koszt-tól ® ko[st]ól), és mássalhangzó-kapcsolatok gyors beszédben tapasztalható egyszerűsödését (pl. domb-tól ® do[mt]ól).

A könyv méreteihez és gazdag tartalmához képest kevés kritikai megjegyzést tudok tenni. Most ezek következnek.

a) Az 1. fejezet bevezeti az analitikus és szintetikus morfológiai határok fogalmát. Míg az analitikus határ nem engedi át a fonotaktikai korlátozásokat, és szótagolási határ is egyben, a szintetikus határ a szótagolás és fonotaktikai interakciók szempontjából áttetsző; olyan, mintha ott sem lenne. Bár e megkülönböztetés fonológusok számára világos és példákkal is alátámasztott, azért nem ártott volna a leggyakoribb analitikus és szintetikus toldalékok listáját összeállítani. Ez nagy [346] segítség lett volna az olvasónak, aki nem tudja automatikusan, hogy melyik szuffixum melyik csoportba való.

b) A 13. lapon azt a kijelentést találjuk, hogy a magyar prozódia szótag-időzítésű (syllable-timed). Ez alighanem túlzás és finomításra szorul: a magyar valóban inkább szótag-időzítésű, mint hangsúly-időzítésű (pl. a hangsúlytalan magánhangzók kvalitatív redukciója meg sem közelíti az angol hangsúlytalan szótagokét), de hosszú és rövid magánhangzóival a magyar mégsem olyan tisztán szótag-időzítésű nyelv, mint például a spanyol.

c) A magyarra jellemző a morfémavégi rövid, alsó magánhangzók megnyúlása toldalékok előtt, vö. pl. fa ® fá-t, medve ® medvé-t. A szerzők az 57. lapon ezt a jelenséget a következő szűrő segítségével ragadják meg:

(2) *V*

        | /__ ] X

[+open₁]

ahol V = magánhangzó, [+open₁] = alsó, ] = morfémahatár,

X = toldalék első szegmentuma

A (2) azonban problematikus, mert a könyv a V-t vokális csomópontként és nem a rövid magánhangzók jeleként használja. (A magánhangzó-hosszúságot külön jelöli azáltal, hogy a magánhangzót az időzítési tengely egy vagy két elemével kapcsolja össze.) Így a (2) nemcsak a rövid alsó magánhangzókat, hanem hosszú párjaikat is kitiltja az adott környezetből. Ezért egy módosított szűrő, mint amilyen a (3), jobbnak tűnik:

(3) *X*

        |

        V

        | / __ ] Y

[+open₁]

ahol V = magánhangzó, [+open₁] = alsó, ] = morfémahatár,

Y = toldalék első szegmentuma, X = időzítési tengely eleme.

d) A 12. táblázat (99. l.) egyike azoknak a hasznos táblázatoknak, amelyek a magyar szavakban talált hangkapcsolatokat mutatják be. Ebben szerepel a Hradzsin szó, annak illusztrálására, hogy a /xr/ lehetséges mássalhangzókapcsolat a szó elején. Felmerül a kérdés, hogy milyen alapon vesznek figyelembe a szerzők egyes idegen eredetű tulajdonneveket, és milyen alapon ignorálnak másokat. Például ugyanez a táblázat nem tartalmaz /gd/ kapcsolattal kezdődő szót, holott pl. a Gdansk vagy Gdynia lengyel városnevek is előfordulnak magyar beszédben. Ugyanez a probléma merül fel a 17. táblázat (129. l.) kapcsán. Ez a táblázat tagadja az intervokális /gd/ lehetőségét, pedig ilyent találunk a Bagdad, Magdolna, Magdaléna, Magda, Magdi szavakban is.

e) A 125. lapon azt olvassuk, hogy azonos szomszédos magánhangzók nem fordulhatnak elő egyszerű (monomorfémikus) szavakban, mert ezt a Kötelező Kontúr Elve (Obligatory Contour Principle = OCP) tiltja. Ezért ahol mégis ezt a konfigurációt találjuk, mint pl. a vákuum vagy zoológia szavakban, amikor a kiejtésük [va:kuum], illetve [zoolo:gij], az elemzéskor úgy kell a szavakat átstrukturálnunk, mintha két analitikus tartományból állnának: [[váku][um]], [[zo][ológia]]. Csak így kerülhetjük el az OCP megsértését. Ez a javaslat azonban ad hoc megoldás, s ráadásul a [[zo][ológia]] esetében szintén szabályt sért: azt a megszorítást sérti meg, hogy rövid középső magánhangzó nem állhat a magyarban analitikus tartomány végén (143). A szerzők szerint a [[zo][ológia]] esetében ez a második megszorítás nem érvényes (126). De ugyanezzel az erővel azt is [347] mondhatnák, hogy az OCP nem érvényes. Ez annak a bevallását jelentené, hogy az OCP alól lexikailag jelölt kivételek lehetnek. Persze a rövid középső magánhangzók tiltása az analitikus tartományok végén csupán nyelvspecifikus korlátozás, míg az OCP univerzális elv; és a nyelvspecifikus szabályok könnyebben áthághatónak tűnnek, mint az univerzális elvek. Ennek ellenére az OCP-t ekkora tisztelettel övezni talán fölösleges (vö. Harris, John, English Sound Structure. Oxford: Blackwell, 1994. 172).

f) Hasonló átstrukturálást javasolnak a szerzők a 261. lapon, amikor a morfémabelseji C1C2C3 (C4) kapcsolatokról kívánnak számot adni a templom, asztma, lajstrom stb. szavakban. (A C = mássalhangzó). A javaslat szerint az ilyen monomorfémikus szavakat fonológiailag összetételeknek, tehát két független tartományból álló szavaknak kell elemeznünk. A két tartomány közötti határ húzódhat a C1 és C2 között, l. [[tem][plom]], [[as][tma]], [[laj][štrom]]; vagy a C2 és C3 között, l. [[temp][lom]], [[ast][ma]], [[lajš][trom]]; vagy akár a C3 és C4 között is, ha van C4, l. [[lajšt][rom]]. Bár ez az elemzés is ad hoc megoldás, egyelőre ez tűnik a legjobbnak. Ami vitára ingerel, az a szerzők következő megjegyzése: „Néhány szó esetében egy bizonyos szótagolás sokkal valószínűbb, mint az alternatív szótagolás(ok): például a legtöbb (ha nem az összes) beszélő az asztma szót úgy szótagolja, hogy /ast.ma/, és nem úgy, hogy /as.tma/. Ez arról tanúskodik, hogy ennek a szónak az elemzése mindenki számára [[ast][ma]], s ez meglepő a jelen keretben.” (Én fordításom, V. L.) De ez csak akkor meglepő, ha helyes a szerzők feltételezése, miszerint a szó eleji mássalhangzó-kapcsolatok mássalhangzói között nincsenek fonotaktikai interakciók. A szerzőknek ezen álláspontja miatt például puszta véletlen az a tény, hogy nincsen /tm/-kapcsolattal kezdődő független tartomány (l. 12. táblázat, 98. l.). Ám az /ast.ma/-féle szótagolás kizárólagos volta a szerzőket álláspontjuk felülvizsgálására késztethetné: nem lenne itt semmi rejtély, ha a szó eleji mássalhangzókapcsolatok mássalhangzói közötti fonotaktikai összefüggések lehetőségét megengednék.

g) Sajnos elég sok sajtóhiba akad a könyvben, de úgy gondolom, hogy a figyelmes olvasó a legtöbb esetben képes lesz ezeket helyesen értelmezni.

Mindezek a kisebb hiányosságok azonban nem érintik a könyv kétségtelenül igen magas színvonalát. A leírás teljességére való törekvés, az adatok megbízhatósága, az elemzések megalapozottsága és a kifejtés világossága a könyvet nemcsak a fonológus szakértők számára teszik majd nélkülözhetetlenné, hanem a magyar és általános nyelvészek és nyelvészszakos egyetemi hallgatók számára is. Meggyőződésem, hogy a könyv a külföldi olvasók körében sikert fog aratni, és hogy a hazai olvasók is nagy haszonnal forgathatják majd. Elsősorban szakkönyvtáraink figyelmébe ajánlom.