Kommunikációs létformák és átcsapások

Kommunikációs létformák és átcsapások
(Nyelvi-szemiotikai megjegyzések az ezredvégen)

Az emberi nyelv két alapvető kommunikációs manifesztációja: a beszéd és az írás (ebben a — genetikai — sorrendben). A különféle technikai eljárások (nyomtatás, hang- és képrögzítés és -továbbítás, valamint a digitalizálás) alapján azonban az emberi kommunikáció létformáit leginkább a következőképpen tipologizálhatjuk: 1. hangzó [beszélt nyelv, élőnyelv (nyelvhasználat), emberi hangon hangzó, szóbeli]; 2. képes [valamilyen hordozóeszközre rajzolt-írott nyelv (nyelvhasználat), írásbeli]; és 3. hangzóképes [hang- és/vagy képrögzítés valamilyen technikai eszközzel, beleértve a számítógépet, multimédiát is] eljárások.

A beszélt és írott nyelv megkülönböztetésével a nyelv- és kommunikációtudomány foglalkozott. Egyszerűsített leírásával minden nyelvtankönyvben találkozunk is. Megjegyzendő, hogy írás nélkül lehet élni és kultúrát teremteni (analfabétizmus, funkcionális analfabétizmus, írástudatlan civilizációk); korlátozottan még beszéd nélkül is lehet élni, ebben az esetben a kultúrateremtés és -hagyományozás azonban már csak csökevényes formában lehetséges. Az írás a beszéd leképezése; az írott nyelv a beszéd vizuális aspektusa. A két kommunikációs létforma alapvetően a következő ellentétpárok alapján különböztethető meg (l. Balázs Géza, A szöveg ismertetőjegyei. In: Balázs G. szerk., Magyar nyelv. Érettségi témakörök, tételek. Bp., 1994., 1995., 1996. 145—6 is):

Az ellentétpárok többségénél lehetne kivételt, átmenetet találni, tehát szükség lehet megszorításokra.

tengely mentén. A szavakkal való varázslás, a szómágia, illetve ennek egyik legfontosabb műfaja, a ráolvasás szövege például babonás okból nem változtatható meg. Mint Pócs Éva írja: “A betű [illetve hang, B. G.] szerinti szöveghűség kötelező követelménye leginkább ezekre a féltve őrzött titkos szövegekre volt érvényes. Ennek következtében egy-egy gyógyító dinasztina kezén olykor valóban több évszázados ráolvasások — vagy egyes motívumaik — maradtak érintetlenül, ha gyakran kissé eltorzítva, félreértve is. A torzítások, a szövegromlás paradox módon éppen a szöveghez való szó szerinti ragaszkodás következményei voltak: a titkos, magukban mondott ráolvasások kerültek be legkevésbé a romlást javításokkal, a torzulásokat kiigazításokkal ellensúlyozó szájhagyományozó folyamatokba.” (Pócs Éva, Szem meglátott, szív megvert. Magyar ráolvasások. Bp., 1986. 249.) Ráolvasó írott szövegek is vannak, ezek a szövegamulettek vagy amulettszövegek (i. m. 192):

[1]n(a)nA patkányt úgy küldte el az ehhez értő ember, hogy szénnel ráírta a falra: Bagaméri (Tiszaszentimre, Szolnok megye)

[1]n(b)nKi tud nyitni minden lakatot, aki vérrel írja egy darab papírra: X.x.anigx.
anogx.velmex. (Szeged környéke)

[2]n(a)ntevkelletes (1522/1994. HorvK. 172/86v. A szót a scriptor utólagos betoldásnak szánta, de elfelejtette a helyére utalni.)

[2]n [2]n [2]noperett zengje. (Hét évszázad magyar versei. Szerk. biz.: Király István és mások. III. Szépirodalmi, Bp., 1979. 454, saját kiemelés.)

[2]n kuplé-dal zengje (Illyés Gyula: Konok kikelet. Válogatott versek. Bp., 1981. 207, saját kiemelés. Az első változatban Zerkovitz neve szerepelt.)

között ingadozik. Egy fatikus (kapcsolattartó) párbeszédben szükséges az azonnali, ráadásul megerősítő (hozzátoldó) visszajelzés, egyébként a kommunikáció azonnal megszakad, illetve a kommunikációs funkció sérül. Telefonbeszélgetés sem képzelhető el rendszeres visszajelzés nélkül. A pap prédikációjára azonban még metakommunikációval is ritkán reagálnak. Egy élő politikai nagygyűlésen rendszerint van visszajelzés, ám ez a

ellentétpárok szerint oszlik meg. A spontán és szervezett bekiabálásoktól, a szónokot sürgető, éltető vagy elnémító ütemes tapsig sokféle fokozat van. Ceauşescu utolsó beszédjét (1989.) egy váratlan “pukkanás” zavarta meg; ennek hatására a nagygyűlés tüntetéssé változott. Tehát azt is mondhatnánk, hogy — a megelőző hősies tiltakozásokat egyáltalán nem kisebbítve — közvetlenül egy váratlan hang indította el a diktátor gyors bukását.

Dokumentáltam az 1990. október végi taxisblokád idején a budapesti Kossuth téren tartott kormányellenes és kormány melletti tüntetés néhány jellemző jelszavát. Az (a) csoportba tartoznak az útelázárók és támogatóik, a (b) csoportba a kormány mellett kiállók (Balázs Géza, “Hungary — no taxiland”. A taxisblokád jelszavai. Édes Anyanyelvünk XIV/1. 1991. 20):

De természetesen írott szöveghez is lehet “visszajelezni”, csatlakozni. A firkálások, feliratok, általában a nyilvános szövegek csábítják a befogadókat a “csatlakozásra”. Erre sokszor felszólítás is történik (Balázs Géza, Firkálások a gödöllői HÉV-en. ELTE, Bp., 1983. 50, 51. Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 18. sz.):

[4]nLevelezünk? Írjatok valami jó témát Bár ritkán járok hévvel de azért megpróbálok válaszolni

[5]n(b) Ha ha és hova küldjem a pénzt te tirpák. Máskor azt is írd oda, Hogy hova

A régi latin mondás sem egészen igaz: Verba volant scripta manent. Éppen folklorisztikai tudásunk miatt fontosnak tartottam feltüntetni az élőnyelvi jellemzők között a felidézhetőséget (korlátozott ismételhetőséget). A szó- vagy szájhagyomány minden lekicsinylés ellenére évtizedeket, évszázadokat képes áthidalni. Valószínűnek látszik az is, hogy minél kisebb a tartós rögzítés (írás) lehetősége, annál erősebb ez a szóbeli hagyományozó funkció. A hagyományozó írásbeliséggel nem rendelkező sztyeppei, pusztai népek (amelyeknek nem hagyományozó, tehát praktikus célra használt írása, pl. rovásírása természetesen lehet) “fejből” tudják teljes nemzetségük történetét, leszármazását. — Azonkívül az írás sem minden esetben biztos hagyományozó. A nagy és az egyéni történelem ismer iratmegsemmisítéseket. Ez iránti félemünkben készítünk másolatokat, újabban hihetetlen és eltúlzott mértékben fénymásolunk, s mentjük ki lemezekre számítógépünkbe írt szövegeinket.

Régi megállapítás, hogy a beszéd hat az írásra (“az íráskép stilisztikája”, vö. K. M., Íráskép hangulata, stílushatása: Nyelvművelő Kézikönyv I. Szerk.: Grétsy László és Kovalovszky Miklós. Bp., 1980. 1040—4). Pl. beszédközeli (kiejtés szerinti) helyesírás, “betűnépiesség” (asszonygya, naccsága, eccer), írásjelhiány (szabad, végnélküli gondolatfutam). És igaz ennek fordítottja is: az írás is hat (igaz korlátozottan) a beszédre (“az írás csapdája”). Pl. Petur bán eredetileg: Petür/Pétör bán, vezekel eredetileg: veszékel, a hagyományos vagy idegen írás rossz kiolvasása: Cházár (császár helyett cázár-nak olvassák), Desewffy (dezsőfi helyett desevfi-nek olvassák); eleinte csak írásbeli rövidítések szóbeli kimondása: estébé, téesz, tévé, ábécé, B. ú. é. k.; valamint írói remeklés, sajtóhiba is tudatos nyelvi humorrá válhat (Piff ereklye! — Ottliknál, később Esterházynál; sajtóhuba, sújtóhuba).

a)nkis- vagy nagybetűk (nemecsek; Élet, Pénz — mágikus funkciók), presztízsnagybetűk: Úr, Te, Tiéd

d)nírásbeli rövidítés mint eufemizmus vagy tabu: WC (water closett, illemhely), aids, tbc (tuberkulózis, tüdőbaj), kmk (közveszélyes munkakerülés), ük (üzletszerű kéjelgés), nagy ká (nagy kurva), hmcs (helyi menő csávó), hep (hegyes erős paprika).

g)nkép—szöveg kapcsolatok, pl. ábratext (ábraszöveg, pl. tetoválásként vö. Balázs Géza, A tetoválás és a tetovált szövegek magyar néprajzi kutatása. In: Szemiotikai szövegtan 7. sz. A multimediális kommunikátumok szemiotikai textológiai megközelítéséhez. Szerk.: Petőfi S. János, Békési Imre, Vass László. Szeged, 1994. 76—7), olvasókönyv, karikatúra, képregény, reklám.

Ilyenek voltak például a futárok, a hírláncok. A legegyszerűbb módszer a hír terjesztésére a hírvivő, a futár, amikor egy emberrel együtt “megy” az információ. A régi Magyarországon ilyen hírlánc működhetett az őrvidékek között. Állítólag az ország egyik végéből a másikba már nemcsak emberi szóval, hanem különféle jelekkel — a Látó-hegyeken keresztül — lehetett korlátozott, ám létfontosságú információkat eljuttatni. A pusztákon ilyen kommunikációs lánc alakult ki a gémeskutak segítségül hívásával. A kút oszlopa és tengelye mint rendelkezésre álló mesterséges jeltovábbító eszköz segítségével (másodlagos funkciójával) látótávolságra lehetett üzenni. “A múlt század elején, amikor még nem volt a legelőkön annyi gémeskút, laposakból, sírkutakból itattak, elsősorban messzelátók vagy pontosabban látófák szolgáltak szétnézésre és jelzések leadá-sára” (Szabadfalvi József, Pusztai jelzések, pusztai híradás Nádudvaron. Ethnographia 92. 1981: 479). Pénzügyőrök (fináncok) érkezésekor az alföldi falvakban zörgéssel (kútkávához hozzávágott vödörrel), tehát akusztikus jelzéssel értesítik egymást a zugfőzők (saját gyűjtés).

A képes (rajzos-írott) nyelvhasználat a nyomtatással, az ún. Gutenberg-galaxissal (McLuhan) indítja el a tömegkommunikáció (a hírközlés) forradalmát, amely a hírlapok megjelenésével a kapitalizmusban teljesedik ki. Ez a folyamat a XIX. század második felében feltalált hangrögzítéssel, majd a XX. században kezdődő hang-, később hang—kép továbbítással információs forradalomhoz vezetett. A XX. század végén pedig megjelennek a számítógépes világhálózatok (pl. Internet); valamint napjainkban zajlik a tömegkommunikáció és a telekommunikáció összekapcsolódása, minden eddiginél jelentősebb, hatásaiban csak részben kiszámítható digitális—információs forradalmat jelentve.

Az emberi kultúra során megfigyelhetjük, hogy a beszélt kultúra fokozatosan átalakul írott kultúrává, amely a nyomtatással válik uralkodóvá. Ennek sajátos formája a vizuális (látható) költészet, amely a verbalitás zeneisége helyett annak képiségével foglalkozik. De az írott kultúra a XIX—XX. században fokozatosan visszatér a beszélt kultúrához, annak variánsát hozva létre (Bencze i. m. 60). S ehhez járul az is, hogy a kép–hang-továbbító számítógépes hálózatok gyakorlatilag az élőbeszédhez állnak közelebb (vita- és levelezőfórumok).

A sámán a tűz körül énekelte, mondta, táncolta a sámánéneket. Dávid király hangszerét pengetve maga énekelte és táncolta maga szerzette költeményeit. Cicero valószínűleg énekelve beszélt. Balassi Bálint dallamokra (ad notam...) írta verseit; de (népi?)táncolt is a császár előtt. A magyar népitáncban máig szokás, hogy a táncosalkalmanként énekel (vagy kiáltozik: táncszó, táncréjja), esetleg hangszert is vesz a kezébe. A felvilágosodás korától elsősorban olvasásra szánták az írók, költők műveiket (pl. könyvdráma). De irodalmi hagyományunkban napjainkig megfigyelhető, hogy a költők milyen szívesen adják elő közönségnek saját verseiket (Pilinszky-, Nagy László-, Illyés- stb. verslemez, újabban írói felolvasások kamaraszínházban, rádióban), s hogy ezt a közönség mennyire kedveli. A magyar irodalmi hagyomány azonban a szóbeliségben is terjed: ezt folklorizációnak, népivé válásnak tekintjük. Jókai emlékezése szerint a szabadságharc idején alig volt paraszt, egyszerű ember, aki ne ismerte volna Petőfi néhány versét.

Élőszó és zene kapcsolatára nagyon sok folklórműfaj figyelmeztet: kisebb epikai és líraműfajokban ilyen jellemvonás a deklamálás, a recitálás, az ismétlés, a rímkezelés stb. A ráolvasásoknak, imáknak, siratóknak, kiszámolóknak sajátos, a mnemotechnikát segítő dallamviláguk van.

Az élőszó zeneiségéhez való visszatérés a magas kultúra felől az operával kezdődik; folytatódik a zenés színházzal, majd angolszász hatásra a musicallal, valamint napjaink popkoncertjeivel. Megjelent a rádió olyan “hangos” (zenés) műfajokkal, mint pl. a rádiójáték, dokumentumjáték; illetve televíziós változatai: tévéjáték, showműsorok. Az irodalomban is van tudatos visszatérés az élőszó vonzerejéhez, a zeneiséghez. Nádas Péter hosszú mondatait (körmondatait) egyesek egy zenei műfajhoz, a fúgához hasonlítják (Boros Gábor, A nagy fúga. 169—79. In: Balassa Péter szerk., Diptychon. Elemzések Esterházy Péter és Nádas Péter műveiről. Bp., 1988.), Weöres Sándor gyermekversei elmondva zeneként hatnak. (Érdekes megfigyelni, hogy az olvasni tanuló, illetve szöveget fejből elmondó gyermekek kivétel nélkül “énekelnek”.) Az élőszóhoz való visszatérés a rádió, a televízió, majd pedig a videó, utóbb az “akusztikus—vizuális—verbális” számítógép, a multimédia megjelenésével óriási méreteket öltött. A modern irodalomban az élőszóhoz való visszatérést az akusztikus költészet, az ún. fonopoétika (akusztikus, fonikus, hangzó irodalom) jelenti. A vizuális költészet ugyancsak a verbális versszerkezetet bontja föl.

beszéd, társalgás

írás, olvasás

hang, kép

újfajta párbeszédes kultúra

Gutenberg — mint mondják — “mindenkit” olvasóvá tett. A rádió, a televízió — sajátos modern folklórt teremtve — mindenkit ismét hallgatóvá tett. A számítógép pedig mindenkit kiadóvá, előállítóvá tesz, egyúttal ez is visszatérés az “élőbeszédhez”. De úgy is mondhatjuk, hogy a folklorisztikus (jelenlétszerű, dialogikus) társalgáskultúra átalakul az írásművek, majd hang- és hang-kép közlemények (egyoldalú) befogadásává, s ezt követi egy újabb párbeszédes kultúra (“internetfolklór”) kialakulása.

Természetesen a legérdekesebb jelenség az, hogy időszaktól, helyzettől függően vannak uralkodó kommunikációs létformák; ezek tulajdonképpen egymásba rétegződnek, “átcsapnak”, de egyúttal a legősibb és a legmodernebb kommunikációs létformák egymás mellett is élnek. Ennek dokumentálása, az erre való rádöbbenés tulajdonképpen a folklorisztika eredménye: amikor a folklór korábban vélt egyetlen szóbeli létmódja mellett fölfedezték az írásbeli folklórt; sőt ma már egyesek számítógépes (“internetes”) folklórról is beszélnek. Jó okunk van föltételezni azt, hogy “primitív”, “ősi”, elemi kommunikációs formák mindig élni fognak, ezzel együtt a folklór is örök; ha nem is változatlan formájában. Mert az élőszóbeliség, a jelenlét-kommunikáció az ember alapvető szükséglete, élménye.

A népi/paraszti írásbeliség “fölfedezése”, tudatosítása a modern folklorisztika jelentős tette. Ezzel kezdődik a folklór (és a folklorisztika) “kiterjesztése”; korszaktól, osztálytól, kifejezési formáktól stb. függetlenül. Bár a népi írásbeliségre adataink már nagyon régen vannak, ennek tudományos fölmérése csak az utóbbi fél évszázadban, tudományelméleti elhelyezése pedig az utóbbi évtizedekben történt (részben l.: Küllős Imola—Szemerkényi Ágnes, Paraszti írásbeliség: Magyar Néprajzi Lexikon 4. Bp., 1981. 182—4; Balázs Géza, A folklórlingvisztikai kutatások története különösen az elmúlt két évtizedben (1968—1988). In: Kiss Jenő és Szűts László szerk., Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Bp., 1991. 62—8; Keszeg Vilmos, A folklór határán. Bukarest, 1991. 5—16).

A szóbeli és írásbeli folklór szövegeit a kiterjesztett, ún. külső nyelvtudomány körébe sorolható antropológiai nyelvészet, szövegtan, illetve a folklorisztika speciális területeként felfogható folklórlingvisztika szempontjai alapján vizsgál-hatjuk. A szövegek megközelítésének szempontjait most nem veszem sorra (ehhez l. Balázs Géza, A komplex szövegvizsgálat szempontjai. In: uő., Szövegtani gyakorlatok, vázlatok és tanulmányok. Bp., 1994. 233—6, illetve pl. Bencze i. m. 56—64), de kiemelem a különféle átcsapásokat. Az újabb stílus- és szövegelméletek szerint mindig szövegek ismeretében alkotunk szöveget. A szövegek egymáshoz viszonyított eltéréseiben, különbségeiben van a stílus lényege. Az adott szövegen belüli kapcsolatot intratextualitásnak, a szövegek közötti kapcsolatot intertextualitásnak nevezzük. Mindkettő folklór- és irodalmi szövegekben egyaránt előfordul, de szerzőnként, műfajonként különböző mértékben. Sohasem lehet kizárni adott szövegnek más szövegekhez való viszonyítását, az intertextualitást. “Ez utóbbi különösen jelentős a szépirodalomban, hiszen a magyar (és az európai) kultúrában az iskolázottság miatt rendkívül sok a tudatos, szándékos, valamint a nem tudatos és akaratlan átvétel és utalás. Mai szépirodalmi művekben, de a hétköznapi társalgási nyelvben és a médianyelvben is annyira eluralkodott az ilyen értelemben felfogott intertextualitás szerepe, hogy ezek a szövegek valóságos collage-okká alakultak. Az idézés és plágium teljesen új, a korábbi fogalom- és szokásrendszerrel már nem kezelhető társadalmi jelenséggé és etikai kérdéssé is vált (Károly Sándor nyomán Bencze i. m. 159–60).”

A firkálások között a pillanatnyi rögtönzések mellett sok hagyományos, régi, “szájról szájra” (pontosabban “tollról tollra”) szálló szöveg jelenik meg. A graffiti közösségi műfaj. Föltételez alkotó és befogadó közösséget, s a szerepek cserélődhetnek is. Ebben is hasonlít a népköltészetre. A firkálást ugyanúgy lehet továbbmesélni, továbbkölteni mint a meséket. A firkálásoknak hagyomány az alapja. Ez jórészt szóbeli hagyomány, vagyis folklór jellegű. A firkálások keretében számos folklórműfaj megjelenhet, s évek-évtizedek, sőt évszázadok óta csak és kizárólag a szóbeliségben élő rigmusok, versek stb. sokszor itt, ebben a kommunikációs közegben találnak először írásbeli megjelenési formát. Honnan tudhatjuk ezt? Néhány bizonyító példánk van rá a mai városi folklór és firkálások kutatásaiból. Az 1980-as évek elején végzett folklórgyűjtésben olyan “pajzán” verseket találtunk, amelyek a XIX. század elején Pálóczi Horváth Ádámnál, illetve az 1820 utáni sárospataki diákköltészet Felvidító című kéziratos gyűjteményében fordultak csak elő (Stoll Béla vál., Pajkos énekek. Bp., 1984. 131; további példák: Balázs Géza, Beszélő falak. Ötszáz különféle magyar graffiti, 1980—1990. Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 64. sz. Bp., 1994. 16). Pl.:

A modern társadalmakban a firkálásnak újabb változatai is kialakultak, ezeket inkább feliratkészítésnek mondhatjuk. Az ember feliratokkal “pettyezi tele” a világot. Feliratokkal van tele a lakás, a ház, a folyosó, az utca, az aluljáró, az utak mente, mindenütt a magán- és a közterület, a viselet, sőt olykor a bőr is. A graffitikutatók tapasztalata szerint az utóbbi évtizedekben a nagyvárosokban átlagosan ötévenként megduplázódott a firkálások száma. A feliratok a primitív rajzolgatásból, firkálásból, különféle üzenőjelekből (felhívás, figyelmeztetés, intés stb.) alakultak ki. Kezdetben tehát voltak az ember által jelnek tekintett, majd az ember alkotta üzenetek, később, az írástudás megjelenésével és elterjedésével megjelentek a közszemlére tett szövegek, a feliratok.

A felirat közszemlére, az alkotónak (de többnyire) és/vagy másoknak tartós jelleggel, a megörökítés szándékával szánt — rendszerint rövid — vizuális szöveg. Grammatikai, szövegtipológiai formája: általában mondatszöveg (egy szó vagy hiányos, esetleg teljes mondat), illetve bármilyen ennél nagyobb szöveg (próza, vers stb.). Közlési szituációja fontos, jelentése rendszerint a környezetből egészül ki. Célja az önkifejezés, a tájékoztatás, a felhívás, ritkábban az esztétikai üzenet.

A felirat folklorisztikai szempontból kisepikai műfaj, nyelvészeti szempontból kötött jellege és sajátos jelentésvilága alapján frazeológiai egységnek tarthatjuk. Herman Bausinger a feliratokat a szólásokkal rokonítja, és ugyancsak a külső jegyek alapján osztályoz, megkülönbözteti a házak, bútorok, eszközök, valamint a szokásokkal kapcsolatos feliratokat (pl. sírfelirat) (Herman Bausinger, Szólások és feliratok. Folcloristica 6. 1981. 345—59).

A felirat roppant “mozgékony” műfaj, a szövegalkotás, -átvétel, -átalakítás, -hagyományozás sokféle lehetőségét mutatja. Sírfelirat megjelenhet butellafeliratként, emlékkönyvszöveg házfeliratként stb.

A felirat nyilvános és hivatalos jellege miatt ki van téve az átalakításnak, továbbformálásnak, szövegrontásnak.

A felirattan (epigráfia) a történelmi segédtudományok egyik legkorábban kialakult ága. A klasszikus ókor feliratainak gyűjtésével kezdődött a munka, a későbbi korszakok (így például a ma már nyelvtörténeti jelentőségű középkori, sőt újkori feliratok) gyűjtése és elemzése igazából csak századunkban kezdődött el nem utolsósorban a két világháború között F. Panzer germanista nyelvész ösztönzésére (Die deutsche Inschriften sorozat). (Kubinyi András, Epigráfia. In: Kállay István szerk., A történelem segédtudományai. Második kiadás. Bp., 1986. 43—5).

A feliratkutatókat a következő kérdések érdeklik a leginkább: felirattípusok (lényegében a felosztás alapja az íráshordozó közeg, amely tetszés szerinti lehet vagy a felirat tartalma), a szövegek keletkezése (pl. a betűforma, az írásmód alapján — a gót majuszkulát, nagybetűzést követi a minuszkula, a kisbetűzés, majd a reneszánszban a capitalis, a római korból eredeztethető mai nagybetű, illetve a korabeli könyvíráshoz hasonló betűtípusok), az epigrafikus rövidítés (a szó egy részének elhagyása, kihagyás, egybeírt betűk), az írásjelezés. Látható, hogy ezek a kérdések az írásjeltudományt (a nyelvtudomány egyik ágát), a szövegtant ugyanúgy érdeklik.

A feliratozásnak van egy irodalmi-művészi és egy spontán folklorisztikus ága. Természetesen az irodalmi-művészi ágat kell elsődlegesnek tartanunk az írás “magaskultúrabelisége” folytán. Az epigrafika, vagyis a feliratirodalom körébe a legkülönfélébb szövegek tartoznak, a megkülönböztető jegy külsődleges, csupán azt fejezi ki, hogy az írás a szokásostól eltérő anyagon van rögzítve. Tehát a feliratirodalom nem különálló műfaj. A feliratok szerepelhetnek nyilvánosság elé szánt, köztéri objektumokon és magánhasználatú tárgyakon. Az irodalmi jellegű feliratok száma viszonylag csekély, bár korábban, az irodalmi szövegek rögzítésének gyakoribb és hatásos módja volt.

A “funkcionális” feliratok (naiv-humoros sírfeliratok, épületekre, használati tárgyakra írt versikék) már a folklór körébe tartoznak. A parasztság körében használt feliratok az írás-olvasás terjedésével jelentek meg. Először is a számok (évszámok), ezeket követték a szövegek. Nyugat-Európából a XVI., Magyarországról csak a XVII. századból ismerünk datált paraszti tárgyakat. Van egy 1686-os évszám egy börcsi (Győr-Sopron megye) mestergerendán, egy debreceni karosszéken pedig már felirat is:

A feliratok alkalmazása a különféle tárgyakon a XIX. századtól lett általános. A felirat leginkább a tulajdonost, illetve a megajándékozottat nevezi meg, lehet valamilyen felszólítás, buzdítás, ritkán leírás. Rövid, pár soros, ritmikus, rímelő versformában írt változatuk a feliratvers. A feltalálási helytől függően van ház-, kapu-, kocsma-, csárda-, sírfelirat, butellavers stb. A XIX. század második felétől gyakoribbá váltak a hazafias feliratok:

[10] Éljen a haza! (K. Csilléry Klára, Felirat: Magyar Néprajzi Lexikon 2. Bp., 1979. 131.)

Az Ethnographia című folyóirat 1970—1989. közötti számaiban a következő felirattípusokról volt szó: bot-, cím-, épület-, falueke-, falvédő-, pecsét-, láda-, kapu-, kereszt-, bodonszék-, mosósulyok-, prés-, sír-, szobor-, kerámiafelirat stb. (Vö. Balázs Géza összeáll., Mutató az Ethnographia... 1970—1989. évfolyamához. Bp., 1989.199.)
A feliratkészítés alapmotivációi között nagyon sok megegyezik a firkáláséval, bár a felirat a firkálásnál emelkedettebb, szabályozottabb tevékenység. Kutatásaim alapján a feliratkészítés alapvető emberi mozgatóit (motivációit) a következőkben látom:

b) A felirat — megörökítés. Tartósságra, maradandóságra, öröklétre való törekvés.
c) A feliratkészítés (szövegalkotás) — művészi, alkotótevékenység, a szépség
jegyében történő alakítás/alkotás örök emberi törvénye.

e) A felirat — halmozás, többletinformáció. Többet adni, mutatni, mint ami vagyok, mint amilyennek tűnök általában.

i) A felirat — kapcsolatteremtés. Kapcsolat feliratkészítő (gyártó) és befogadó (vásárló, jelviselő, olvasó) között.

j) A felirat az alapvető emberi ismétlő, csatlakozó ösztön megnyilvánulása. Az ismétlés kényszere a próba, az én is tudom csinálni, meg kell csinálnom, hogy ne felejtsem el stb. A csatlakozás kényszere fakad a hagyományból (ezt nem szabad elfelejteni), valamint a közösségi hatásból (divat, divathullám).

Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a szövegekhez való viszony változik. Korábban tudatosabb, tartósabb (pl. filozofikus) és gyakorlati jellegű feliratok készültek, ma az irónia, a pillanatnyiság, a tréfa (“konyhafilozófia”) domináns az újabb feliratokban.

Nyilvánvaló, hogy ezek az antropológiai jellemzők egy-egy szövegtípusban összekapcsolódva jelentkeznek, de ugyanakkor uralkodó jegyek is kimutathatók közöttük.

A kommunikációs manifesztációk között különleges helyet foglalnak el a nem pusztán írásbeli szöveges feliratok, hanem a kevert képi—írásbeli szövegek. A falfirkák, feliratok, bőrrajzok (tetoválások) között egyaránt megfigyelhetjük ezt a jelenséget. A sok archaizmust őrző tetoválások tulajdonképpen vizuális szövegek, de feloszthatók: ábrákra és írásbeli szövegekre is. A legtöbb kutatóra az a jellemző, hogy a két csoportot együtt vizsgálja, de természetesen vannak csak az ábrákra és csak a szövegekre irányuló elemzések.

Az említett nyilvános műfajokban ábra és szöveg kapcsolata a következő lehet:
a) összefüggéstelenség, nincsen kapcsolat,

Az utóbbi csoportba olyan átmeneti jelenségek is tartoznak, amikor az ábra és a szöveg kontextuális, sőt akár “grammatikai” kapcsolatba lép egymással. Ezeket neveztem el ábratextnek, ábraszövegnek. Például egy 1933-ban született férfin a következő szöveg és ábra szerepelt egymás mellett (Balázs, A tetoválás... 76—7):

Vagyis a szöveg és az ábra együttesen összetett szót alkot: csodaszarvas. Számos további példát is találtam:

A korábbi képírásokat tehát fölváltotta az elvontabb betűírás. De az újabb korban szükség lett a “képírásokhoz” való visszatérésre. Pl. ábraszövegek, piktogramok (grafikus jelképek) mint a nemzetközi kommunikáció eszközei.

Lombroso szerint: “Amerika és Ausztrália vad népeinél az írás ma se más, mint primitív festés. Például, ha ezek az emberek azt a gondolatot akarják kifejezni, hogy ’ha én a madár gyorsaságával bírhatnék!’ — akkor lerajzolnak egy embert, karok helyett szárnyakkal. Két csónak egy emberrel, egy medvével és hat hallal azt jelenti, hogy a folyóban a halászok egy medvét és hat halat fogtak. Ezeket a jeleket ősi énekek és hagyományok erősítették meg” (Ceasare Lombroso, Lángész és őrültség. Bp., é. n. 86). Elmebetegek írásos rajzait elemezve pedig ezt állapította meg: “A cél az, hogy vagy a képet tegyék világosabbá az odaírt szöveggel, vagy az írást tegyék értelmesebbé a magyarázó rajzokkal és jelekkel” (Lombroso i. m. 83). Ez a jelenség nagyon hasonlít a kisgyermekek, olvasni tanulók számára készített képes-rajzos-betűs olvasókönyvekre.

Ábra és írott szöveg együttes felbukkanása a kultúra sok szintjén megjelenik, bizonyos formái perifériális helyzetbe szorultak vissza, mások a hivatásos kultúrában is helyet kaptak. Például az olvasni tanuló gyerekeknek rajzolt és írt könyvek; illetve az aláírt (címmel, más kiegészítő szöveggel ellátott) képek (karikatúra, fotókarikatúra).

A jelszó törmelékműfaj, kisműfaj, amelynek keretébe sokféle jelenséget, szövegtípust besorolhatunk. A Világirodalmi Lexikonban (Voigt Vilmos, Jelszó: Világirodalmi Lexikon. Bp., 1977. 5: 643), valamint a Magyar Néprajzi Lexikonban (Szemerkényi Ágnes, Jelszó: Magyar Néprajzi Lexikon. Bp., 1979. 2: 679—80), közölt jelszódefiníció szerint jelszónak tekintjük a rövid, rendszerint egymondatos, állandósult kifejezést, amely valamilyen csoporthoz, közösséghez, társadalmi mozgalomhoz való tartozást, annak érdekeit fejezi ki. A jelszó egyszerre kommunikációs közeg és kisműfaj. A szó mai közéleti jelentése: valamely (politikai) programot tömören kifejező szó, kifejezés (Jelszavunk a béke). Az irodalomban pedig megőrződött a jelszó mint jelmondat jelentés.

A jelszó egyik antropológiai alapformája a kiáltás, kikiáltás. Ez a nyelv egyik alapvető funkcióját, a konatív vagy felhívó funkciót valósítja meg. Jakobson szerint a konatív funkció a címzettre irányul, legnyilvánvalóbb grammatikai eszközei a vokatívusz és az imperatívusz. Ezek az egyszerű kiáltások (angolul pl. cry, street cry) közvetlen rokonságban vannak a mondatszókkal (indulatszókkal), állathívó és -űző kifejezésekkel. Egyszerű, rögtönzött, a beszéddallamhoz hasonló ritmus és dallamvezetés jellemzi. Ide sorolhatjuk a népköltészetből ismert piaci kikiáltást, a falusi kihirdetést (publikálást), a kiáltásszerű jókívánságokat. Félnépi eredetűnek kell tartanunk a jelszók bővített változatát, a választások idején pártot és képviselőjét dicsérő, illetve annak ellenfelét ócsárló alkalmi politikai költeményt, a kortesdalt:

A kódolás technikáját tekintve a jelszó lehet szóbeli vagy írásbeli jellegű. Az írott jelszó a feliratkészítés és a firkálás közvetlen rokonságban helyezkedik el. A feliratkészítés tudatos, szervezett, engedélyezett tevékenység, a firkálás spontán, egyéni kezdeményezés, a plebejus indulat tükrözője. E jelenségek között helyezkedik el a jelszó:

A beszédaktus(beszédcselekvés)-elmélet szerint a jelszót perlokúciós aktusnak, vagyis tettnek, cselekedetnek kell tekintenünk. A jelszó ilyen szerepe a jelszómodalitás.

[13]n(b) Sebek Magyarország testén: Dunakanyar, Kisköre, Gyurgyevác (Magyarország térképébe írva)

A jelszók a kommunikáció manifesztációjának sokféle lehetőségét mutatják. Találkoztunk már az írott nyelviség és a beszélt nyelviség jellemzőivel. A jelszók nyelvi megformálásakor sokszor törekednek a “jelszógyártók” a többértelműségre, illetve az azonos alakúságra. Gyakoriak az értelmes szótorzítások, az álbetűszók (vagyis a valóságos, létező betűszók átköltött feloldásai). Mindezt az irónia, a humor, a gúny jegyében gyakorolják. Pragmatikai kérdés is az elhallgatás, a kihagyás, tehát az elliptikus szerkesztésmód. A jelentés sokszor csak az aktuális helyzetből érthető meg: vagyis a jelszóhangoztatásból, annak helyszínéből, a viselkedési formából, kiegészítő jegyekből.

Nem véletlen a jelszók oly gyakori rigmusos megfogalmazása. A deklamáció a megjegyzést szolgálja. A jelszógyártók jól tudják, hogy egy-egy jó rím egyúttal kegyetlen csapás is a címzettnek. A jelszók sokszor egymásra is reflektálnak. Tehát egy korábbi jelszó további torzításokat, elferdítéseket szül. Jellemző ez az eljárás a pártküzdelmekre. Az 1990-es országgyűlési választások idején a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) sorrendbe szedte az elmúlt évtizedek jellemző jelszavait:

Erre “tromfolt” saját választási plakátján a Magyar Demokrata Fórum (MDF):

Az “átcsapások” között sajátos hely illeti meg a tömegkommunikációs szövegeket. A tömegkommunikációban ugyanis többnyire “transzformált” szövegekkel találkozunk. Az informátor, a riport- vagy interjúalany stb. szóban (ritkán írásban) ad át információkat, amelyeket az újságíró (riporter) “elkészít” és “tálal” (válogat, megír, megszerkeszt). A transzformáció szakmailag indokolható: az “adatközlő” retorikája aligha egyezik meg a befogadóéval. Az információkat válogatni kell; a válogatott információkat pedig “fogyaszthatóvá” (a nagyközönség számára érdekessé) tenni. Az amerikai újságírásban külön szó is jelöli a szórakoztató információt: infotainment (Almási Miklós, Napóra a Times Square-en. A pénz forradalma az ezredfordulón. Bp., 1985. 206). Az élőbeszédet írásra kell fordítani, illetve az “élőbeszédet” rövidíteni (vágni) kell. A legfontosabb eljárások:

Újabban a tömegkommunikációban megjelent és terjed az ún. amerikai riport (feature, sound-bite journalism), amelyben az újságíró fogalmaz, az informátor csak egy-egy mondattal “hitelesít”. Ezek a módszerek a mondanivaló tömörítésén és tálalásán túl igen sokszor az akaratlan vagy a tudatos manipuláció eszközei. A médiafogyasztóknak tudniuk kell, hogy a tömegkommunikáció “átírt” szövegekkel dolgozik; kinek-kinek a feladata a kételkedés, az információ relativizálása.

Végül szólni kell a műfajelhalás jelenségéről. Nemcsak a nyelvek, hanem szóbeli és írott műfajok is véglegesen átalakulhatnak, sőt kihalhatnak. Az ókori történetírás még a költészethez állt közelebb (Bencze i. m. 206). Az archaikus népi imák már a perifériára szorultak, s ha Erdélyi Zsuzsanna nem fedezi föl őket, nem hívja föl rájuk a figyelmet, mára talán végleg eltűnnek. A tömegkommunikációban “védett” (mert kipusztuló) műfajokká válnak lassan a gyermekműsorok, az ismeretterjesztés, a művészet, a riport stb., hiszen mindent csak szórakoztató műsorként lehet “eladni” (az újságíró szakmai argó szerint: infotainment = information x entertainment; információ x szórakozás, vö. Almási i. m. 194). A rétegműsorok átalakulnak “tömegkulturális” showműsorokká, műfajok tűnnek el.

Az említett mai folklórműfajokban megfigyelhető az ismétlődés, azaz egyfajta vertikális oszcilláció, mind az egyes szövegekben, mind az egyes szövegek, sőt a kommunikációs létformák (manifesztációk) között is. Tanulságos lenne ennek további vizsgálata a folklorizmus—folklorizáció (neofolklorizmus, neofolklorizáció) kategóriáival, illetve a különféle kommunikációs létformák sajátosságainak figyelembevételével. Itt most csak a három legjellemzőbb létforma szövegtani jegyeinek leírását, valamint néhány jellemző intertextuális jelenséget, átcsapást vizsgáltam. Amikor még nem foglaltak minden szerződést írásba, tanúk előtt háromszor elmondták a szerződés lényegét. Ennek megerősítés és emlékezetbevésés volt a funkciója. Korábban a határjárás során egy-egy fontos határkőnél elfenekeltek egy ifjú legénykét; hogy sokáig emlékezzen arra a bizonyos helyre. Az írásbeli vagy más technikai megörökítés, az újfajta mnemotechnika folytatja az ismétlő technikát. Az ismétlés kollektívemlékezet-, hagyományőrző funkciója mellett sok más a figyelemre méltó. Például a játék: amely kiterjeszti az ember korlátait. Amióta létrejöttek, a kisműfajok különösen érzékenyek az intertextualitásra, az átcsapásra, az ismétlésre, a játékra — őrzik és egyúttal megújítják a hagyományt. Dokumentálásuk és kutatásuk ezért igen fontos és hálás feladat.*

*Készült az OTKA T 020275., valamint az MKM 243/1996. A pragmatikai kommunikáció című kutatási program keretében.

Élőbeszéd	Írott szöveg (Írás)
Elsődleges	másodlagos
Működés	mesterség, tudás
Szabálytalan	szabályos
Szerkesztetlen	szerkesztett
hangok egymásutánja	betűk, írás- (és egyéb) jelek egymásutánja
Egyéni	kollektív
ösztönös, igénytelen viselkedés	tudatos, igényesebb nyelvi viselkedés
normától eltérő	erősen normalizált
“mondani lehet”	“leírni nem” (nem tűri a nyomdafesték)
Laza	kötött
Nyitott	zárt
kifejezőeszközök gazdagsága	kifejezőeszközök szegénysége
— szótani, nyelvtani, pragmatikai	— mindezeken túl:
Szabályok	betű, helyesírási (külső) szabály
— nyelv zenei elemei	— áttételesen, korlátozottan
— metakommunikáció,	— csak tipográfia (betűtípus, -rajz),
paralingvisztikai elemek	csak interpunkció (központozás)
Többcsatornás	egycsatornás
döntően akusztikus	vizuális
Akusztikum	“megfagyott akusztikum”
Időbeli	térbeli, időbeli
a hallgató visszajelezhet	visszajelzés csak késleltetve
gyors, azonnali	lassú, megfontolt, átgondolt
pillanatnyi, helyhez kötött	időben, térben nem korlátozott
Felidézhető	pontosan felidézhető
korlátozottan ismételhető	korlátlanul ismételhető
Példa:
párbeszéd, alkalmi köszöntő, felszólalás, vallomás, élő műsorvezetés, telefonálás	levél, dolgozat, vers, novella, újságcikk, felhívás, távirat, hirdetés
Átmenet:
számítógépes levelezés
(e-mail/email <Electronic Mail ’elektronikus posta’)

	Szerző	Befogadó	A rögzítés módja	Célja, mondanivalója	Létrehozása
Felirat	anonim önmagát vállaló	laikus	tartós	díszítő, tanító és tréfás	megrendelés
Firkálás	anonim	laikus, pszeudonim önmagát nem vállaló	rövid életű	szókimondó önkifejező jelleg	önkifejezés

Szöveg:		Ábra:
Csoda (szöveg)	+	/szarvas/ (ábra)

Szöveg:		Ábra:
Soha többé	+	/bilincs/
Énrám vár	+	/akasztófa/
Utállak	+	/bilincs/

Népköltészet	Félnépi költészet	Irodalom
	Közköltészet
kiáltás	reklám(kiáltás)
népi köszöntő	köszöntő
népdal	kortesdal, röpdal
szólás, közmondás	jelszó	szállóige, deviza, embléma, mottó