A magyar nyelv táji változatai az 1980-as évek végén
(Tanulmánygyűjtemény)

Szerk. Balogh Lajos. Linguistica, Series A, Studia et dissertationes 19. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest, 1996. 226 l.

Az Országos Tudományos Kutatási Alap Magyar élőnyelvi vizsgálatok kutatási programjának támogatásával dialektológusok négy éven át vizsgálták a nyelvjárások és a regionális köznyelvek változásának folyamatát. A munka kezdeti szakaszának, a szövegfelvételek elkészítésének és lejegyzésének eredményei részben már korábban megjelentek (Szöveggyűjtemény a táji nyelvváltozatok köréből. Szerk. Balogh Lajos. Linguistica, Series B, Documenta, 2. A MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp., 1993.). A jelen tanulmánykötet, amely részben a szöveggyűjteményben közzétett adatok elemzésén alapul, tizenhárom munkát foglal magában hat nyelvjáráskutató tollából. Ketten több tanulmányt is jegyeztek (Pesti János és Rónai Béla), a többiek egy-egy elemzéssel képviseltetik magukat a kötetben. A tanulmánygyűjtemény hét fejezetre oszlik, egy-egy dolgozat foglalkozik az intonáció (Pesti János, A beszédszünet és a fonémák kvantitásának összefüggése a beszédfolyamatban), a szókészlet (Bokor József, Nyelvjárási szókészleti vizsgálatok tanulságai az élőnyelv szempontjából) és az iskolai nyelvhasználat (Guttmann Miklós, Nyelvjárási, regionális jelenségek nyugat-dunántúli iskolások beszélt nyelvében) területi vizsgálatával. A szövegtani részben Pesti János két tanulmányát olvashatjuk a szentlőrinci redundancia- és hiányjelenségekről Vincze Krisztina cikkei alapján (MNy. 1986: 221—9; 349—56). A fejezetek közül a hangtani a legterjedelmesebb, ebben a szerzők túlnyomórészt a nyelvjárások, regionális köznyelvek fonetikai-fonológiai változásával vagy mozgásával (l. alább) foglalkoznak.

A hangtani fejezetbe lenne sorolandó Rónainak a szekszárdi nyelvváltozat ö ~ ë ~ e váltakozását elemző írása is, de ezt a kötetben a “Kutatástervezés” fejezetcím alatt találjuk, noha a többi hangtani tanulmányhoz hasonlóan itt sem valamiféle egységesítő módszertani vagy tematikai eljárás kidolgozására tett kísérlet eredményét olvashatjuk. Félrevezető a “Nyelvállapot” fejezetcím is: itt Pesti János a nyelvi viselkedés kérdésével foglalkozik, holott egy súlypontját a nyelvi változás vizsgálatára helyező tanulmánykötet esetében a “nyelvállapot” kifejezés egészen más asszociációkat hív elő (a nyelvi viselkedés témakörének további vizsgálatához mindenképp érdemes lenne behatóan foglalkozni a kommunikáció néprajzával, az etnometodológiával, a kommunikatív kompetencia fogalmával stb. — bevezetésként l. további irodalommal Kiss Jenő, Társadalom és nyelvhasználat. Bp., 1995., 3. fejezet; R. Wardhaugh, Szociolingvisztika. Bp., 1995., 10. fejezet). A nyelvállapot terminus szerintem leginkább a szinkrón—diakrón ellentét mentén értelmezhető a nyelvi változás-sal szemben (l. alább). És ha már a címeknél tartunk — a francia mondást némiképp átformálva: titre oblige —, lássuk a kötetcímet.

A tanulmánygyűjtemény címében szereplő időhatározó (“az 1980-as évek végén”) valószínűleg nem a szóban forgó néhány év olyan nyelvtörténeti, szociolingvisztikai vagy éppen nyelvpolitikai folyamataira akarja felhívni a figyelmet, amelyek a vizsgált nyelvváltozatok életét jelentősen befolyásolták, hanem inkább arra az időintervallumra, amely a tanulmányok elkészültét — az 1980-as évek vége (8) — megjelenésükig követte. De vizsgáljuk meg más oldalról is, mit sugall ez a cím: első (felületes) pillantásra azt a reményt kelti, hogy a magyar nyelv területi változatainak elméletileg egységes, átfogó megközelítésével ismerkedhetünk meg. Balogh Lajos szerkesztői előszavából azonban kiderül, hogy ennél kevesebbet, de — és ez már a recenzens véleménye — valamivel többet is kapunk. Kevesebbet, mert hiszen érthető, hogy a vizsgálatokban, amelyeket a kutatási programban részt vevő dialektológusok mint “tapasztalt szakemberek” (7) az ország több megyéjében (Baranya, Békés, Győr-Sopron, Tolna, Vas, Veszprém, Zala) egymástól többnyire teljesen függetlenül folytattak, “nagy kutatói szabadság érvényesült” (i. h.), azaz tanulmányaik elkészítésében nem korlátozták őket sem tematikai, sem módszertani előírások, de annál inkább sajnálatos, hogy az így nyert eredmények egymással csak igen általános szinten vethetők össze. L. például Balogh Lajos megállapítását: “A hangtani tanulmányok túlsúlyát [ti. a kötetben] talán azzal magyarázhatjuk, hogy a változások a hangtan terén a leglátványosabbak. Lényegében ugyanez mondható el a szókészleti kérdéseket taglaló szerzők munkáiról is” (8). A kérdés magától adódik: a nyelv fonetikai/fonológiai vagy lexikai szintjén mennek végbe a leggyorsabban a változások? Továbbá: mit rejt magában a beszélt nyelv “látványos” változásának metaforája?

Hutterer Miklós szerint a dialektológiát a XX. századi története során két nagy kihívás érte, amelyekre így vagy úgy választ kellett adnia. Az első a strukturalizmus kritikája volt, amire Uriel Weinreich “Lehetséges-e strukturális dialektológia?” című tanulmányában adott pozitív és nagy hatású választ (In: A nyelvtudomány ma. Szerk. Szépe György. Bp., 1973.) A második kihívást a szociolingvisták fogalmazták meg a nyelv és ezzel együtt a nyelvjárás fogalmának relativizálásával (vö. C. J. Hutterer, Der Dialekt als diatopische und diastratische Einheit. In: uő., Aufsätze zur deutschen Dialektologie. Bp., 1991.) Milyen választ adtak ezekre a kritikákra a kötet nyelvjáráskutatói? A továbbiakban felsorolom a tanulmánygyűjtemény néhány olyan jelenségét, amely elsősorban a szociolingvista, de a strukturalista kihívásra is adott válaszok elégtelenségéből, illetőleg e válaszok megkerüléséből adódóan határozta meg a kötet dialektológiai vizsgálatainak lehetőségeit.

1. Minden szerző hangsúlyozza a szociológiai (független) változók jelentőségét a dialektológiai vizsgálatokban (bár maga a változó terminus egyszer sem fordul elő a kötetben). Néhányan adatközlőik (nyelvi) életrajzát is felvázolják (K. Fábián Ilona, Pesti János, Rónai Béla), de az adatok szociolingvisztikai értékelése, megszólaltatásuk rendre elmarad, megkérdőjelezve egyben közlésük elengedhetetlenségét is. Bokor József kísérletet tesz ugyan a nyelvhasználatot befolyásoló külső, nyelven kívüli tényezők és a belső, nyelvi tényezők osztályozására, de az előbbi kategóriában a területi (dialektológiai) és a pszicholingvisztikai szempont mellett csupán az életkort és a “társadalmi hovatartozás” kevésbé megfogható változóját említi (165—6). Igaz, K. Fábián Ilona “A nyelvjárási alapréteg három hangtani jelensége és változatai a Tolna megyei Kisszékelyen” című dolgozatában az életkor mellett a nem társadalmi változóját is vizsgálja, ugyanakkor jellemző, hogy a szociológiai módszerek alkalmazásának megindoklása itt leginkább szabadkozásnak tűnik (45—6).

2. Az egyetlen független változó tehát, amely a nyelvi változással foglalkozó tanulmányokban a nyelvi adatokkal korrelációban feltűnik, az életkor változója (eltekintve K. Fábián dolgozatától). Szerepeltetését elsősorban az indokolja, hogy a kötet tanulmányait a nyelvjárások változásával kapcsolatban az a meggyőződés befolyásolta igen mélyrehatóan és sokrétűen, miszerint a nyelvjárás rövid időn belül eltűnik, a mai nyelvjárási beszélők gyermekei, unokái már a köznyelvet fogják beszélni. L. például: “A tájszóknak pillanatnyilag még a vártnál lassúbb a pusztulása, kihalása” (176), “...a nyelvjárások halványulóban, eltűnőben, mitöbb pusztulóban vannak” (108), ellenpéldaként ugyanakkor K. Fábián következtetéseit (61—2). A nyelvjárások gyors köznyelviesülésének prognózisa már a múlt század elejéről ismert, de beigazolódása mindeddig várat magára. A regionális köznyelvek/köznyelviség jelenségei sem igazán differenciálják az előrejelzés érvényét, a szerzők a regionális köznyelvet többnyire a nyelvjárásból a köznyelvbe történő átmenet ideiglenes állomásaként határozzák meg.

Ebben az összefüggésben válik az életkor az egyetlen “értékelhető” szociolingvisztikai szemponttá, amely tehát lehetővé teszi a szerzők számára, hogy a köznyelviesülést szinkrón metszetben mutassák ki. A nyelvjárások pusztulását nem minden emóció nélkül konstatáló szerzők ugyanakkor nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy a nyelvváltozatokhoz kötődő nyelvi formák használata nem csupán generáció-, hanem életkorspecifikus is. Azaz egyáltalán nem lehetünk biztosak például abban, hogy egy vidéki település középkorú beszélőjének nyelvhasználata, amely az idősebb beszélőkénél általában nagyobb arányban követi a köznyelvi normát, a nyelvhasználati színterek nyilvánossági fokának nyelvszociológiai változójával korrelációban nem válik-e a beszélő idősebb korára kevésbé köznyelvivé (vö. J. Cheshire, Age- and generation-specific use of language. In: Sociolinguistics/Soziolinguistik. Szerk. U. Ammon, N. Dittmar, K. J. Mattheier. Vol. 1. Berlin/New York, 1987. 760—7).

3. A nyelvi adatok érvényességével szemben megfogalmazódott kétségek (l. Labov megfigyelői paradoxonja) nem vezették a szerzőket arra, hogy az adatgyűjtés metodológiáját újabb kutatási módszerek átvételével gazdagítsák. Nem állítom ezzel azt, hogy a szerzők nincsenek tisztában ezzel a kérdéskörrel (l. Bokor részletes és alapos elemzését a passzív, az aktív indirekt és direkt módszer előnyeiről és hátrányairól, illetve 16, 85), ezt már azért sem tehetnénk, mert a magyar dialektológiai kutatásoknak a MNyA. munkálataiban kiteljesedő korszakában, amely az elsődleges vonatkozási keretet adja a kötet szerzői számára, számos tanulmány foglalkozott a gyűjtés elméleti, módszertani kérdéseivel (vö. Kiss J.: MNy. 1992: 162—3). Az azóta eltelt több mint négy évtized azonban jelentős változásokat hozott a nyelvjárások életében, de a dialektológiában is. Középpontba került a regionális köznyelvek/köznyelviség problémaköre, amelynek a vizsgálata amúgy a kötet egyik fő célkitűzése lenne, a nyelvjáráskutatásban pedig a nyelv kommunikációs megközelítésének jegyében több munka is született. A kötet szerzőiben nem igazán tudatosult, hogy a nyelvatlasz gyűjtésmódszertani eljárásai a kutatás tárgyának és tudománytörténeti dimenzióinak megváltoztatásával nem követhetők tovább jelentős módosítások nélkül.

4. A szerzők vizsgálataikban igen kevés adatközlővel dolgoztak, az elemzett jelenségek esetében Rónai öt-öt (17, 113), K. Fábián hat (46—7), Zilahi négy adatközlő (129) nyelvi megnyilvánulásai alapján von le következtetéseket az életkornak a nyelvhasználat különbségeiben megmutatkozó szerepéről. Hogy milyen veszélyeket rejt magában a kevés adatközlő kiválasztása, jól szemlélteti K. Fábián eljárása az adatközlők korcsoportokra osztásában. Mindegyik korcsoportba két-két adatközlőt sorolt be, egy-egy férfit és nőt. Az I. (legidősebb) korcsoportba tartozik egy 1920-ban született férfi, aki a legidősebb adatközlőnél 15 évvel fiatalabb, de a II. korcsoport két tagjától csak négy, illetve 10 év választja el. Ugyancsak tíz év a korkülönbség a III. csoport két tagja között (46—7). Ennélfogva indokolt lenne az I. korcsoport férfitagját a II. korcsoportba sorolni. Ezzel a statisztikai mutatók is jelentősen megváltoznának, ami a szerző számos következtetését érvénytelenítené. Például állítása szerint az -l kiesése hangsúlyos helyzetben “a vizsgált három korcsoportban jelentős változást mutat az időben előre [értsd: az életkorban hátra — megj. tőlem, B. Cs.] haladva: 72,22%; 38,46%; 39,53%” (60). Ha az 1920-ban született adatközlőt a II. korcsoportba soroljuk, a százalékos arányok más képet mutatnak (a III. korcsoport mutatói természetesen változatlanok maradnak): 62,36%; 62,00%; 39,53%. Az életkor változója ezek szerint csak a két legfiatalabb adatközlő (III. korcsoport) és a többi négy adatközlő nyelvhasználati átlaga közötti különbségek kimutatására lehetne alkalmas. Hogy valóban alkalmas-e rá, azaz állítható-e igen nagy valószínűséggel, hogy a nyelvjárásban az életkor és a hangsúlyos helyzetben álló -l kiesése között összefüggés van, az csak akkor dönthető el, ha a nyelvészeti statisztika módszereit alkalmazva megvizsgáljuk, szignifikánsnak bizonyulnak-e a nyelvi különbségek az életkor változójával korrelációban. Mivel a tanulmánykötet egyetlen szerzője sem vállalkozott ilyen vizsgálatokra, százalékszámításos táblázataikból levont következtetéseik nem többek jól vagy rosszul megalapozott intuícióknál. Miért ilyen kevés adatközlővel dolgoztak a kutatók a terepmunka során? Erre bizonyára az a magyarázat, hogy az egy generációba besorolt beszélők nyelvhasználatát egységesnek tételezik fel (vö. 46, 129), amelyen belül az ingadozások, például a félhosszú—hosszú, illabiális—labializált hangtani változatok a véletlennek tulajdoníthatók. Ezt alátámasztja az is, hogy a szerzők nem tartották fontosnak a műszeres fonetikai méréseket a “határeseteknél” sem (vö. 20, 131).

5. A magyar nyelvi változók egyre terebélyesedő irodalmának ismeretében a kötet szerzői bizonyára nem állítanák olyan határozottan néhány nyelvi jelenségről, hogy kizárólag a helyi nyelvjárás hatásaként van jelen a regionális nyelvváltozatban. Csak egyetlen példa: az inessivusi -ban/-ben rag -ba/-be változata a kérdéssel foglalkozó három kutató szerint a helyi nyelvjárásból került át “nyelvi fosszíliaként” a regionális köznyelvbe (84, 121), illetőleg a nyugat-dunántúli iskolások nyelvváltozatába (222). A kérdés ennél jóval bonyolultabb, az inessivusi és illativusi formák változója “egyetemes magyar változó”, amelynek a vizsgálata nem szűkíthető le a nyelvjárás és a köznyelv közötti kódváltás körére (l.: Lanstyák I. és Szabómihály G., Magyar nyelvhasználat — iskola — kétnyelvűség. Pozsony, 1997. 43 kk.; Horváth V.: A -ba(n) nyelvi változóról. In: A magyar nyelvi norma érvényesülése napjaink nyelvhasználatában. Szerk. Kemény G. és Kardos T. Linguistica, Series A, Studia et dissertationes, 16. Bp., 1994.; Váradi T. i. m.; a változó területi elterjedtségéről ír továbbá a NyKk. és a NymKsz. is).

6. Kevés szó esik a kötetben arról, hogy mi az a nyelvállapot, amihez képest a jelenben vizsgáljuk a nyelvváltozatot. A viszonyítás kérdése tehát sok esetben másodlagos, olykor említés nélkül is marad. Ennek buktatóit ismét egy példával illusztrálnám. Rónai Béla a szekszárd-felsővárosi ö-zés “nagy mértékű bomlását” az ë, illetve e irányába öt adatközlő szinkrón beszéltnyelvi szövegeinek százalékszámításos vizsgálatával ábrázolja. Megállapítása szerint “A nyelvi változást, amely esetünkben egybeesik a nyelvjárások halványulásának, kopásának, felbomlásának általánosan érvényesülő folyamatával..., már a nyelvjárási alapréteget képviselő 1. és 5. adatközlő nyelvhasználata is igazolja” (19). A százalékos arányok az 5. adatközlő esetében (85 éves) csupán 54,22%-os ö-zést mutatnak 40,70%-os ë-zéssel szemben. Ezek az adatok azonban csak akkor lehetnének egy folyamatban lévő változás jelei, ha bizonyosak volnánk abban, hogy az ë-vel ejtett morfémákat a beszélőközösség tagjai korábban statisztikailag szignifikánsan nagyobb gyakorisággal realizálták ö-vel. Márpedig ha megtekintjük az ë-zés példáit, az 5. adatközlő szövegéből (nëm, ugyë, ëgy, lëjárt, tizënnégyi stb.), éppen arról győződhetünk meg, hogy ezekben az esetekben a fonémáknak a nyelvjárás fonológiai rendszeréből következően sosem lehetett labiális változatuk (magára a jelenségre is csupán egy-egy példát találunk a MNyA. korpuszában az erdélyi Szakadátról a köznyelvi egy számnév, illetőleg Kaposkeresztúrról a köznyelvi le igekötő helyén, vö. Imre, MMNyR. 203).

A viszonyítás kérdésének hiányával magyarázható az a terminológiai következetlenség is, ami a szinkrón nyelvváltozatokat vizsgáló kutatók munkáját jellemzi: a beszélőközösségben használt nyelvi formák generációk szerinti megoszlását nem szerencsés éppúgy a változás kifejezéssel illetni, mint a két vagy több szinkrón metszet között kimutatható nyelvi különbségeket. Az előbbire jobbnak tartom a nyelvi mozgás elnevezést (vö. Bokor József, Regionális lexikológiai vizsgálatok a nyugati magyar nyelvterületen. MNyTK. 203. sz. Bp., 1995. 9). Ez a megkülönböztetés megfelel a labovi szociolingvisztika ’change in apparent time’ (= nyelvi mozgás) és ’change in real time’ (= nyelvi változás) distinkciójának a folyamatban lévő változások vizsgálatában (vö. W. Labov, Principles of Linguistic Change. Vol. 1, Internal Factors. Oxford UK & Cambridge USA, 1994. 3. és 4. fejezet).

7. Akkor sem járunk jobban, ha “valódi” (real time) változásvizsgálatról van szó, mert a kutatók a kiválasztott forrásanyagot (itt elsősorban a MNyA.-ra gondolunk) kritika nélkül kezelték, illetőleg nem törekedtek arra, hogy a változásvizsgálat kiindulópontjaként meghatározott korpusz adatgyűjtésével azonos módszertani eljárásokat követve biztosítsák az adatok összemérhetőségét. Ez természetesen nem zárná ki, hogy más metodológiát alkalmazva újabb adatokkal gazdagítsák a nyelvváltozat szinkrón (és csakis szinkrón) állapotának leírását. Az elméleti megközelítés szempontjából kivételt csak K. Fábián dolgozata jelent, amely szintén felhasználta ugyan a MNyA. adatait, de azzal a megszorítással, hogy “egy mesterségesen összeállított, kifejezetten nyelvjárási jelenségeket reprezentáló szóhalmaz és az élőbeszéd aktuális realizációi esetenként nem összevethető adatokkal szolgálnak, de talán a legjellemzőbb jegyekben és tendenciákban útmutatók lehetnek” (48). Nem jelentett volna talán túl nagy feladatot aktív indirekt módszerrel a nyelvatlasz megfelelő adatainak kikérdezése sem, annál is inkább, mivel a MNyA. anyagát a vizsgálatba bevonó kutatók hangtani vonatkozású nyelvjárási jelenségtanulmányokat készítettek. Ezeknek a jelenségeknek a szempontjából pedig az atlaszadatok nem kis része irreleváns. Továbbá a kérdőívvel gyűjtött adatok összehasonlítása a spontán szövegfelvételekével érdekes eredményeket hozhatott volna a beszélőknek a saját nyelvhasználatukra irányított figyelmük (self-monitoring) vizsgálatában (vö. például Papp L.: A nyelvjárási anyaggyűjtés szociológiai kérdéseihez. In: A magyar nyelv rétegződése. Szerk. Kiss J., Szűts L. Bp., 1988. 736—51; Váradi T., Stylistic variation and the (bVn) variable in the Budapest Sociolinguistic Interview: ALH. 1995/1996.).

A szerzők többsége olyan település(ek)en gyűjtött, amelyek nem voltak a MNyA. kutatópontjai. Néhányan közülük Imre Samu nyelvjárás-tipológiájának (l. MMNyR.) az egyes nyelvjárásokat jellemző adatait hasonlították össze a saját gyűjtésükből származó korpusszal. Ez az eljárás lényegében egy fokkal még pontatlanabb, mint a nyelvatlasz konkrét helyi adatait a beszélt nyelvi anyaggal összevető vizsgálat, mivel nem tudhatjuk, hogy a nyelvjárásra általánosan jellemző jelenségek valóban megvoltak-e a vizsgált településen, és ha igen, milyen nyelvi, társadalmi és stilisztikai megoszlást mutattak (vö. a változásvizsgálat történeti forrásainak területi érvényéről a SzamSz. kapcsán Sebestyén Á.: Nyr. 1991: 226—7). Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez a megoldás még inkább védhető, mint Guttmann Miklósé, aki a Nyugat-Dunántúl számos, kiterjedt területet lefedő kutatópontján folytatott vizsgálataiban egy főiskolai tankönyv (Szabó Géza, Magyar nyelvjárások. Bp., 1980.) nyelvjárási jellemzéseire hivatkozik (e kötetben, illetve uő., A táji jelenségek vizsgálata tíz- és tizennégy évesek beszélt nyelvében Nyugat-Dunántúlon. MNyTK. 202. sz. Bp., 1995.).

A nyelvjárási leírásokra támaszkodó szerzőkkel szemben többen másként kísérelték meg áthidalni azt a problémát, hogy a változásvizsgálathoz nem álltak rendelkezésükre az adott történeti adatok. A nyelvjárási alapréteg meghatározásában a változásvizsgálat kiindulópontjának a legidősebb korosztály nyelvhasználatát tekintették — és ezzel a fentiek értelmében tulajdonképpen nyelvi mozgásvizsgálatra vállalkoztak. Azonos megközelítésből vizsgálta a nyelvjárási alapréteg kérdését Sebestyén Árpád idézett cikkében: “nyelvjárási alapréteg értékűnek tekintjük az olyan idősebb, egész életét helyben leélő emberek beszédét — elsősorban a mezőgazdasági, háztartásbeli foglalkozást űzőkét —, akik a legtipikusabb nyelvjárási — köznyelvi regiszterváltásra képtelenek, tehát idegenekkel is, nem otthoni körülmények között is csak nyelvjárási kiejtésüket használják” (225), azzal a megszorítással, hogy ez az összefüggés a mai kutatás számára lehet irányadó. Ez a definíció (a “regiszterváltást”, azaz kódváltást kizárólag a “kiejtésre” redukáló pontatlanságától eltekintve) a kötet tanulmányai szempontjából két problémát vet fel.

Egyrészt biztosak lehetünk abban, hogy a szerzők módszeresen nem vizsgálták meg, adatközlőik nyelvhasználati kompetenciájának része-e a kódváltás képessége, hiszen kizárólag szövegfelvételeket gyűjtöttek. Ebből következően csupán az életkor (és kisebb mértékben a lakhely és foglalkozás) szempontja marad releváns a nyelvjárási alapréteget beszélők csoportjának meghatározásában.

Másrészt ha nem hivatkozunk arra, hogy eljárásunk csak a jelen szociokulturális, történeti, területi stb. adottságai mentén igazolható, akkor ilyen általános szinten a legidősebb beszélők idiolektusának azonosítása a nyelvjárási alapréteggel paradox megoldásnak bizonyul, amennyiben összevetjük a szerzőknek a nyelvjárások jövőjét illető prognózisát (“a nyelvjárások kihalnak”) a történeti nyelvészet alapvető hipotézisével arról, hogy a nyelv (és így minden egyes nyelvváltozat is) szüntelenül alá van vetve a változásnak. Paradox lépésnek bizonyul, hiszen egy-egy településnek mindig vannak és lesznek legidősebb lakói, nyelvhasználatukat tehát a nyelvváltozat történetének bármelyik pillanatában nevezhetnénk nyelvjárási alaprétegnek — mivel nyelvjárás és köznyelv között a határt tisztán nyelvi szempontból nem lehet meghúzni —, ebből pedig az következnék, hogy a nyelvjárás nem tűnhet el. Az ellentmondás csak úgy oldható fel, ha feltételezzük, hogy a nyelvváltozat életében be fog következni egy olyan időpont, amikor a legidősebb beszélők idiolektusa és a köznyelv között, pontosabban az idiolektus és a köznyelv egymásnak megfelelő jelenségei között nyelvileg semminemű különbséget nem lehet majd kimutatni. Ez a feltevés ugyanakkor két szempontból is elhibázott.

Először is felveti a kérdést, hogy vajon valóban olyan egységes-e a magyar köznyelv, mint azt a hipotézis igazolása megkívánná, és mint ahogyan azt nyelvészeink közül többen szeretnék (l. például Deme L., A normafogalom dialektikája. In: A magyar nyelvi norma érvényesülése napjaink nyelvhasználatában. Szerk. Kemény G. és Kardos T. Linguistica, Series A, Studia et dissertationes, 16. Bp., 1994. 11—5). Ha igennel válaszolnánk erre a kérdésre, az pontosan azt jelentené, hogy jelentős számban vannak olyan beszélők, akiknek az úzusához igazíthatnánk a nyelvi normát. De kik lennének ezek a beszélők? A vonatkozó szociolingvisztikai vizsgálatok tanúsága szerint aligha alkotnak szociológiailag minden nehézség nélkül körülhatárolható csoportot (l. többek között a hivatkozott kötetben Kassai Ilona vizgálatát az -e kérdőszó szórendi helyéről, 125—9). Ez pedig feltétele lenne annak, hogy a köznyelvi norma alakításához bármikor leírhassuk nyelvhasználatukat.

És mielőtt belevetnénk magunkat a napjainkban zajló “nyelvtörvény-vitába”, ide kapcsolódik a második kifogás a fenti feltevéssel szemben: miért kellene úgy gondolnunk, hogy egy kistelepülés lakói olyan gyakran lépnek kommunikációs interakcióba köznyelvi beszélőkkel, hogy az nyelvhasználatukat döntően befolyásolná. Ha rosszmájú akarnék lenni, hozzátenném, a nyelvjárási beszélőket nem minden nap keresi fel (nyelvművelő) dialektológus, hogy “spontán beszélgetésre” invitálja őket. A félreértést elkerülendő, ezzel nem azt állítom, hogy ez lenne a nyelvjárás köznyelviesedésének egyetlen kiváltója, de azt igen, hogy a nyelvi változás folyamatát elsődlegesen a beszélők nyelvi interakcióit vizsgálva érthetjük meg. Hogy elébe menjünk egy lehetséges ellenvetésnek (vö. 20, 43), röviden utalnék egy olaszországi szociolingvisztikai vizsgálatra, amely nem igazolja a tömegtájékoztatási eszközök szerepének jelentőségét a nyelvjárás és köznyelv érintkezésében létrejövő nyelvi változás döntően egyirányú folyamatában (R. Saladino, Language shift in standard Italian and dialect. In: Language Variation and Change 1 [1990.]: 67 kk.). Saladino szerint a nyelvjárási és köznyelvi beszélők nyelvhasználati különbségeit nem vezethetjük vissza eltérő tévénézési szokásaikra. A televízió ugyanis (a rádióval együtt) “cool” médiumnak tekintendő, amely nem interaktív, és így az általa közvetített nyelvi norma nem szükségszerűen befolyásolja a beszélők standard nyelvi produkciójának kvantitatív megváltozását.

A területi nyelvváltozatok jövőjét illető tudományos prognózisok természetesen igen széles skálán helyezkednek el az egyes nyelvek vonatkozásában. A konvergencia és divergencia fogalompárjából kiindulva a két szélső álláspontot az egyik vagy másik jelenség kizárólagos érvényesülésének feltevésével tekinthetjük egyenlőnek. Egyedül a divergencia jelensége a nyelvjárás és a köznyelv változását csak akkor jellemezheti, ha a két nyelvváltozat nem áll egymással érintkezésben. Noha ez a nyelvi szituáció a magyar nyelv esetében a szó mindkét értelmében periférikus, ez nem jelenti azt, hogy a divergencia jelenségét kizárhatnánk a területi nyelvváltozatok jövőjét befolyásoló tényezők közül.

Ha azonban ragaszkodunk ahhoz, hogy előrejelzésünket a skálának azzal a végpontjával azonosítsuk, amely a nyelvjárás változását kizárólag a köznyelvhez képest végbemenő konvergencia folyamatára szűkíti le, akkor ezzel azt tételezzük fel, hogy a konvergencia olyan társadalmi folyamatokkal jár együtt, amelyek során a nyelvközösség területileg és szociálisan elkülönülő csoportjai egyre szűkebbre zsugorodnak, illetőleg számuk egyre kevesebb lesz. A folyamat végpontján pedig egy monolitikus társadalom víziója rajzolódik ki. — Ez az igencsak rövidre szabott gondolatkísérlet — és ezt talán meg sem kell említeni — a szociolingvisztika egyik alapvető hipotézisén alapul arról, hogy a nyelvi különbségek egyben társadalmi különbségek is. (A társadalmi különbségek és a területi megoszlás összefüggéseiről l. Hutterer i. m., a magyar nyelvterületen végzett eddig egyetlen kutatás első eredményeiről pedig l. Lanstyák István, Az alakváltozatok földrajzi és gyakorisági eloszlásának összefüggéseiről. In: Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Szerk. Kontra M., Linguistica, Series A, Studia et dissertationes, 9. MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp., 1992. 109—27.)

A feladat éppen abban áll, hogy minél több tényező figyelembevételével tegyünk kísérletet a nyelvjárási konvergencia és divergencia egymástól nem teljesen független folyamatainak a feltárására. Ehhez el kellene szakadnunk végre attól az — egyébként az európai dialektológiában sem ismeretlen — leegyszerűsítő látásmódtól, amely az újonnan létrejövő regionális nyelvváltozatoknak a nyelvi standardtól különböző jelenségeiben nem lát mást, mint vagy a nyelvi konvergencia mechanizmusának később helyrehozható üzemzavarait, vagy a helyi nyelvjárások véletlenül továbbélő emlékét. Ezzel szemben a regionális nyelvváltozatok önálló jelenségeit úgy kellene felfognunk, mint a társadalomban élő individuumok arra irányuló intencionális cselekedeteinek kollektív (és az eredeti intencióktól különböző) eredményét, hogy a nyelvközösségen belül élő mikrocsoportok, beszélőközösségek tagjainak a más közösségektől független (nyelvi) identitását kifejezzék (az európai nyelvjárások konvergenciájának és divergenciájának újabb vizsgálataira l. a Sociolinguistica c. nemzetközi évkönyv 10. számában [1996.]).

Ha a tanulmánygyűjtemény címével összefüggésben felvetett kérdést, hogy miként jellemzi a kötet az 1980-as évek végének magyar dialektológiáját, nem válaszolhattuk is meg kimerítően (hadd utaljak ismét arra, hogy a kötet csupán hat szerző munkáit adja közre), az mindenesetre örvendetes tény, hogy azóta megjelent pár tanulmány a nyelvjárások változásának témaköréből (Bokor J. i. m.; Kiss J., A mihályi nyelvjárás változásai 1889 és 1989 között. MNyTK. 190. sz. Bp., 1990.), amely érvényes választ ad arra a kihívásra, miképpen lehetséges (történeti) dialektológiát művelni a szociolingvisztika módszereinek alkalmazásával.

Bodó Csanád

Vissza a Tartalomhoz