Szavak — nevek — szótárak

Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. Szerk. Kiss Gábor és Zaicz Gábor

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, 1997. 502 lap

1. Kevés olyan sokszínű tanulmánykötet született, mint az, amellyel Kiss Lajost, a tudóst és a tudományszervezőt köszöntötte a magyar nyelvésztársadalom hetvenötödik életévének betöltésekor. Ez nemcsak azt tükrözi, milyen széles körű Kiss Lajos tisztelőinek a nyelvtudomány majd minden ágát, sőt más tudományszakok művelőit is átfogó köre, hanem az ünnepelt tudósi alkatának és tevékenységének sokszínűségéből, több tudományterületen meghatározó jelentőségéből következik. Akár a szlavisztika és a magyar nyelv szláv jövevényszavai, akár a szótörténet és az etimológia, a névtan vagy a szótárírás és szerkesztés témakörébe vágó, de még az ő főbb kutatási területeitől távolabb álló tanulmányokat is nézzük, sűrűn találunk utalásokat elméleti megállapításaira, konkrét eredményeire, föltárt és magyarázott adataira vagy mások munkájához nyújtott értékes szakmai tanácsaira.

A kötet első írása Hadrovics László köszöntője az ünnepelthez. Az elhangzása óta elhunyt nagy pályatársnak mint legilletékesebbnek Kiss Lajos emberi és tudós érdemeit méltató beszéde mára jelképes értékűvé nőtt: a rokon szellemiségű, hasonlóan sokoldalú és termékeny kutatóelmék stafétaváltásává.

Kiss Lajos publikációinak jegyzéke (477—98), valamint szó-, név- és tárgymutató (499—502) zárja a kötetet. A Fehértói Katalin gondozásában és Zaicz Gábor szerkesztésében készült publikációs jegyzék az ünnepelt “bibliográfiai felfogását és gyakorlatát szem előtt tartva” (477) tagolás nélkül, megjelenésük sorrendjében közli monográfiáinak, tanulmányainak, cikkeinek, ismertetéseinek százait, majd ettől elkülönítve a szótárszerkesztői tevékenységével kapcsolatos kiadványokat.

A tanulmánykötet címe: “Szavak — nevek — szótárak” az ünnepelt fő kutatási területeit: a szótörténetet és etimológiát, a névtant és a szótárírást emeli ki és foglalja egységbe. Ismertetésem, mely tamatikus csoportokba próbálja összefogni a kötet nagyszámú és változatos tartalmú írásait, mégsem egészen a címben foglalt sorrendet fogja követni, hanem úgy módosít rajta, hogy elsőként a névtani, azután a szótári témájú, végül az egyéb nyelvi vagy nemcsak nyelvi kérdésekkel foglalkozó tanulmányok csoportjait tekinti át.

2. A változatos tartalmú kötet tanulmányainak több mint egy harmada névtani tárgyú, illetve a neveket más nyelvészeti tudományágak felől közelíti meg. A magyar névtan ismert szakemberein kívül szerzőik között olyan neveket is láthatunk, akik minden bizonnyal az ünnepeltnek mint a névtan egyik legkiválóbb magyar művelőjének szellemétől ihletve tettek eredményes és érdekes kitérőt saját tudományszakjukról a névtan területére.

Egy-egy helynévtípus, illetve névegyed történeti-etimológiai kérdéseit világítják meg a következők: Benkő Loránd “Megjegyzések a Begej névhez” (62—70). A Gesta Hungarorum szórványairól írt tanulmánysorozatában Benkő ezúttal e gestabeli név eredeti területnévi jellegét bizonyítja, és a sokféle — ma főként Bega — alakváltozatban élő víznevek téves etimológiái helyébe hiteles, körültekintően bizonyított etimológiát állít. A területnév ® víznév irányú ritkább, de nem példátlan változás bizonyítékai sok irányú megközelítésből állnak össze, mely nemcsak példát nyújt a hiteles névetimológia módszerbeli összetettségéről, hanem a víz- és területnevek viszonyának általánosabb kérdését is újraértékeli. Mező András tanulmányának metaforikus címe: “Elvarratlan szálak”(248—52) azokra a szószármaztatási kiigazításokra vonatkozik, amelyekkel Mező a Keresztes-fák, Félszerfalva, Hétközhely helynevek korábbi téves, illetve népetimológiái helyébe hiteles és meggyőző etimológiákat állít. Mező Andrásnak a templomcímekből keletkezett településnevekről írt nagyszabású monográfiájában szereplő Boldogasszony-féle helységneveket veszi újból vizsgálat alá Bakró-Nagy Marianne (13—23), hogy a Szűz Mária elnevezéseiben szereplő szent és boldog lexémáknak kronológiai és gyakorisági szembeállítása útján keressen választ arra, miért dominálnak a Szűz Máriának szentelt templomcímekről vett helységnevekben a Boldogasszony-félék szemben a Szentistván, Szentmárton-féle helységnevekkel. Győrffy György a szláv eredetű Zobor helynév ómagyar kori adatait közli mutatványként “Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza” soron következő — várva várt — kötetéből (113—7). Ebből a nemzeti tudományok mindenike számára rendkívüli jelentőségű adattárból nyelvészeink már eddig is sokat merítettek, de e lehetőségek meghatványozódnak azáltal, hogy Hoffmann István vezetésével számítógépes adatbázis készül belőle a debreceni egyetemen. Az ebből összeállított “Név- és nyelvföldrajzi térképlapok az Árpád-korból” (141—54) a leghangsúlyosabb bizonyítéka annak, hogy a magyar névtan minőségi előrelépését várhatjuk ettől és a hozzá hasonló történeti és mai névanyagból felépíthető adatbázisoktól. Az Árpád-kori elpusztult települések lokalizációs nehézségeihez nyújthatnak segítséget az 1991-től hozzáférhetővé vált katonai topográfiai térképek — erre hívja fel a figyelmet és mutat be néhány példát Mikesy Gábor “Településtörténeti adatok topográfiai térképeken” című írása (253—5).

A név- és településtörténet kapcsolata egyike a legrégebb óta felismert és használt, a legmegbízhatóbb eredményeket adó vizsgálati módszereknek. Ennek szép példáját láthatjuk Zaicz Gábor “A burgenlandi helységnevek etimológiai statisztikája” című tanulmányában (463—75), mely 283 burgenlandi helységnév eredetileg magyar, illetve eredetileg német etimológiájú csoportjainak kronológiai vizsgálatával követi nyomon e honfoglaláskori gyepűvédelmi terület egykor népes magyar lakosságának a középkortól erősödő felmorzsolódását, a német és horvát betelepülések folytán kisebbségbe, sőt szórványba kerülését. Igen hasonló folyamatra vet fényt két rokon nyelvünk, a mordvinok és a votjákok helységneveinek vonatkozásában Maticsák Sándor tanulmánya: “A személy- és helynevek kapcsolata a mordvinföldi orosz névadásban” (238—47) és Salánky Zsuzsa írása: “Az udmurt nyelv helyzete a településszerkezet és a helynevek tükrében” (358—9). Örömmel üdvözölhetjük őket még azért is, mert gyarapítják igencsak bővítésre szoruló hiteles ismereteinket a volt Szovjetunió területén élő kisebb rokon népek valós név- és településtörténeti viszonyairól.

A helynevek grammatikájának kérdéskörébe vág Papp Zsuzsanna tanulmánya: “Nevek kincsesbányái — a kódexírók művelésében” (314—23), mely a történeti szövegtan felől közelítve azt vizsgálja, milyen típusai és változatai voltak a helynevek szövegbe szerkesztésének a kódexek korában, a különböző kódexírók, másolók párhuzamos szövegeiben.

A mai magyar nyelv helyneveinek vizsgálatával jóval kevesebb írás foglalkozik, ami tükrözheti a történetiségnek a magyar névtanon belüli hagyományos dominanciáját is, bár a korábbi arányokon már sokat módosított a mai földrajzi névanyagnak nemcsak nagyarányú gyűjtése és közzététele, de az ezekre alapozó kutatások elméletileg is új utakat nyitó művei is. Így valószínűbbnek tarthatjuk, hogy e tekintetben is az ünnepelt tevékenységének súlypontjai felé való szándékos tendálásról van szó.

A mai helynévanyaggal foglalkozó tanulmányok többsége az élő nyelvi névhasználat jelenségeiről szól. Balázs Géza “Helynévrövidülések — antropológiai nézőpontból” címen (29—35) a Balcsi—Balaton, Böpö—Budapest, Kisúj—Kisújszállás, Szecska—Széchenyi-fürdő stb. féle mai nyelvünkben egyre szaporodó helynévrövidüléseket elemzi. Alakulásmódjuk szerint a nyelvi ökonomizmus, illetve a nyelvi játékosság alakította detrakció jelenségkörébe, tágabban pedig — nem zárva ki a posztmodern és a kognitív magyarázat lehetőségét sem — egy antropológiai nyelvészeti jelenségbe, a népetimologizálásba illeszkedő jelenségnek tartja.

“Helyneveink ragozása határainkon innen és túl” cím alatt Bartha Csilla a címben foglalt kutatási programját vázolja fel (49—61), mely szociolingvisztikai megközelítésben kívánja feltárni azokat a kellően még nem tisztázott tényezőket, amelyek a helységnevek raghasználatát irányítják a mai magyar nyelvhasználatban. Borbély Anna ugyancsak szociolingvisztikai szempontból vizsgálja a magyar földrajzi nevek sztenderd, illetve nyelvjárási alakjának váltakozó használatát a hazai (kétegyházi) román nemzetiségűek élő nyelvhasználatában “A szociolingvisztikai interjúkban előforduló földrajzi nevek variabilitása” címen (71—80).

Egy helynévtípus: ’a fűzfával benőtt helyen települt falu’ egyedeinek földrajzi elterjedtségét veszi számba a FNESz. alapján Posgay Ildikó Füzes alja című írásában (324—5). A földrajzi nevek alkotó elemeiként gyakori földrajzi köznevek pontosabb körülhatárolását sürgeti elméleti és gyakorlati okokból is Balogh Lajos, és rendszert is dolgoz ki a földrajzi nevekben található egyéb közszói elemektől való elkülönítésükre (36—9).

A névelmélet körébe vágó megállapításokat bár a kötet számos részében találunk, teljes egészében e témának szentelt írás csak egy van, Hajdú Mihálynak “A magyar helységnevek jelentésszerkezetéről” írt tanulmánya (125—32). A tulajdonnév jelentésszerkezetébe — nálunk legutóbb J. Soltész Katalintól — sorolt összetevőket vonatkoztatja a helynevekre, pontosítja, egyezteti műszóhasználati szinten is, és befelé árnyalja az egyes összetevőket (pl. denotáció—identifikáció—lokalizáció, értelmi és érzelmi konnotáció, a motiváció fokozatai stb.), figyelembe véve a helynév-elmélettel foglalkozó magyar kutatók — mindenekelőtt az ünnepelt — nézeteit és gyakorlatát. Végső következtetését idézzük: “a magyar helységnevek jelentéstani rendszerében a következő sajátságokat kereshetjük: identifikáció, lokalizáció, motiváció, információ, asszociáció és etimológiai vagy közszói jelentés” (132). Közülük az identifikációt tartja a legfontosabbnak.

Az egyházi anyakönyvezés megindulása a személynevek kutatása szempontjából rendkívül jelentős, hiszen a teljes lakosság (nemcsak a különböző katonai vagy adóösszeírásokban szereplő családfők) névanyagáról belőlük szerezhetünk először tudomást. Ördög Ferencnek sikerült a nyomára bukkanni az eddig ismert anyakönyvek közül a legrégebbinek, melyet a Zala megyei Kiskomáromon 1624-től vezettek. Ennek családneveit dolgozza fel “Az első magyarországi református anyakönyv családnevei” című tanulmányában (270—82). Külön érdekessége, hogy viszonylag nagy számú ragadványnév is található benne a családnevekhez kapcsolódva, pl. Hajdu Horvat, Katona Horvat, Katona Papista Horvat, Papista Horvat, Rab Horvat stb. (a Katona és a Rab ragadványnév — a kor viszonyaira jellemzően — más családnevek mellett is megjelenik, pl. Katona Bencze, Katona Kovatz,Katona Szabo, Rab Csizmazia, Rab Csökli, Rab Szabó, Rab Tot). A ragadványnévkutatás számára ezek az adatok mind koraiságuknál, mind névkapcsolatfajtáiknál fogva igen jelentősek. Szintén családnevekkel, egy típusukkal foglalkozik Juhász Dezső “Tájnevek régi családneveinkben” témájú tanulmánya (176—81). Igen körültekintően, névszerkezeti, kronológiai és művelődéstörténeti okokat mérlegelve indokolja meg bizonyos tájnevek gyakoriságát, illetve hiányát a régi családnevekben.

Egy-egy családnév történetével két tanulmány foglalkozik. Fehértói Katalin a “sok vitát kiváltó” Madách családnév történeti-etimológiai revízióját végzi el, mottóként kiemelve a már Melichtől hangoztatott — és a Fehértói gazdag névfejtő tevékenységének eredményeit oly annyira hitelessé tevő — módszertani elvet, miszerint “akár magyar, akár nem magyar családneveket nyelvi szempontból a család történetének ismerete nélkül nem lehet megfejteni” (99). Már a cím megfogalmazása: “A Dobák nemzetséggel rokon Madách” (99—104) jelzi, hogy a szerző ezt a módszert követve kíván a név eredetéhez eljutni. Felhasználja a történelemkutatásnak a XIII. századig visszavezethető családtörténeti eredményeit, mely szerint a Madáchok a Dobák nemzetség tagjai voltak, és a Dobák névvel együtt vizsgálva dönt a név szláv eredete mellett. Általános tanulságul pedig ajánlja az Árpád-kori névrövidítés és az -s, -cs képzővel alakult nevek eredetének felülvizsgálatát (l. ezekről korábban Berrár Jolán és B. Lőrinczy Éva vélekedését). Ugyancsak szláv eredetű nevet vizsgál Solymosi László “Dusnok neveink előfordulásai a középkori Magyarországon” (372—86) címmel. Okleveles adatok alapján gazdag adattárban mutatja be a középkori Magyarország megyéinek területéről ennek a szolgáló népek közé tartozó, a halotti liturgia lebonyolításában részt vevő dusnok-torló rétegnek köznévi, személy- és földrajzi névi előfordulásait, melyek érdekes módon nagyjából csak a mai Magyarországgal egybeeső területre korlátozódtak.

A mai személynévanyaggal foglalkozó egyetlen tanulmány Büky Béláé: “A pszichológiai nézőpont érvényesítése XX. századi névtani tanulmányokban” (81—7). Áttekinti a névtani-pszichológiai vonatkozásokat tartalmazó, e század harmincas éveitől jelentkező magyar nyelvészeti vagy szorosabban vett névtani munkákat, melyek a nevek eufemisztikus használatában, a névtörténet különböző szakaszaiban egészen a strukturalista szemléletű névkutatásig a névtani jelenségek pszichológiai hátterét is említik. Sajnálattal állapítja meg, hogy “a hazai névtudomány képviselői nem fogékonyak a lélektan iránt” (83), de kiemeli e szempontból is Soltész Katalin könyvét, mely viszonylag a legnagyobb figyelmet szenteli a magyar névtani művek közül e szempontnak. A részben jogos elmarasztalással szemben talán megkockáztatható annyi ellenvetés, hogy ha nem is kifejtve, de mindazok a névtani közlemények, amelyek a névadás vagy a névhasználat indítékait taglalják — és ilyen igen sok van —, ab ovo érvényesítenek pszichológiai nézőpontokat.

3. A kötet másik gazdag tanulmánycsoportja Kiss Lajost elsősorban mint szótárszerkesztőt köszönti, aki azon túl, hogy szerzője az FNESz.-nek, munkatársa volt az elmúlt évtizedekben készült legjelentősebb szótárainknak, és főszerkesztőként, a munkálatok vezetőjeként vagy szakmai lektorként az Akadémia Nyelvtudományi Intézetében több szótár jelenleg folyó szerkesztésében is tevékenyen részt vesz.

Hadd említsük elsőként azt a tanulmányt, mely magának Kiss Lajosnak a szótárával foglalkozik; szerzője Kiss Gábor, címe és témája: “Kísérlet a Földrajzi nevek etimológiai szótárának számítógépes feldolgozására” (204—20). Minden magyar nyelvész örömmel értesül ebből, hogy a FNESz. “monografikus feldolgozásának” céljával folyamatban van a történelmi Magyarországon vagy annak közvetlen közelében levő helynevek szócikkeinek számítógépes adatbázissá alakítása, mely magában foglalja és külön-külön is lekérdezhetővé teszi minden címszó lokalizációját, idegen nyelvi megnevezését, első előfordulásainak évszámát és alakját, etimológiáját, bekerülését más nyelvbe és a más helynevekhez kapcsoló utalásokat. Eddig a FNESz. közel tizenhárom és félezer szócikkének mintegy 20%-át sikerült így feldolgozni. Az adatbázis lekérdezési és felhasználási módját Kiss Gábor a hangrendi átcsapáson átment és az idegen nyelvű nevek, valamint a növénynévi alapszavú helynevek egy-egy csoportjára vonatkozó mutatványokon szemlélteti.

A szótárírási témájú tanulmányok csoportjából legtöbb a készülő akadémiai nagyszótárhoz: “A magyar irodalmi és köznyelv nagyszótárá”-hoz (1533—1990) kapcsolódik. A Kiss Lajos vezette munkacsoport szerkesztő munkatársaitól nyújtott tájékoztató, néhol problémafelvető írások optimistává teszik az olvasót, hogy belátható időtávba kerül e felbecsülhetetlen tudományos értékű — hányatott sorsú — nyelvi anyagnak vagy legalábbis az utóbbi két évszázadot átfogó részének szótárrá szerkesztése az elkészült számítógépes adatbázis alapján. Ez utóbbi munkamenetéről számol be Pais Judit “A nagyszótári korpusz előkészítő munkálatairól” címen (283—8). A nagyszótári korpusz összetételéről Váradi Tamás közöl adatokat (437—46). Táblázatokon és ábrákon mutatja be a szövegekről, a szerzőkről és a műfajokról készített összesítéseit, melyek már mennyiségükkel lenyűgöznek. E korpusz XIX—XX. századi része a tervezettnél jóval többet, mintegy 17 millió szövegszót, 1154 szerzőtől származó közel tizennégyezer, 172-féle különböző jellegű szöveget tartalmaz. A számítógépes adatbázisról lekérdezhető adatok máris alkalmasak szógyakorisági vizsgálatokra, amint ezt Paizs Júlia tanulmányából megtudhatjuk (Milyen szótár készíthető a nagyszótári korpuszból: 289—97), ebből mutatványt is közöl, sőt a szócikkek jelentős részének
a kidolgozására is. Érdemes idéznünk a tanulmány záró sorait: “A jelenleg rendelkezésünkre álló korpusz és a számítástechnikai eszközök lehetővé teszik a nagyszótár tényleges szótárírói munkájának megindítását” (297).

Bánki Judit az ÚMTsz. kapcsán szerzett tapasztalataival és a Nagyszótár forrásaiból merített adatokkal szeretné meggyőzni ez utóbbi szótár készítőit arról — elsősorban az ünnepelthez szólva írásának egy szegedi szójárást idéző címével is: “Az Isten vére áldja mög” (44—8) —, ne hagyják ki a nagyszótárból a frazémák különböző fajtáit, sem a mai, sem a régi nyelvi anyagból. Mint az Erdélyi magyar szótörténeti tár egyik szerkesztő munkatársa, legyen szabad annyit hozzátennem Bánki Judit érveihez, hogy a SzT. sokat nyert a frazémák gondos beépítésével, mert mind a szójelentések fejlődése, mind az egykori beszélt nyelv állandóbb fordulatainak vizsgálata szempontjából — hogy a frazeológiai kutatást ne is említsük — elsőrendű fontosságúak. Az ÚMTsz. főszerkesztője, B. Lőrinczy Éva “Tájszók a kölcsönös összefüggések hálójában” (233—7) című dolgozatában a szótár utalási rendszerével kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy ez a szótárbeli tájékozódást segítő rendszer lényegében a szavak közti belső nyelvi összefüggésekre épül, azokat világítja meg. Gerstner Károly tájszóetimológiái (105—12) szintén az ÚMTsz. anyagából merítenek. Tizenhét német eredetű tájszó etimológiai vizsgálatát végzi el, ráirányítva egyúttal a figyelmet, hogy “ez a hatalmas szótömeg” milyen rendkívüli lehetőséget kínál mindenfajta nyelvészeti vizsgálatra. Az ünnepeltnek az ÚMTsz. egyes címszavairól írt lektori tanácsaiból idéz Vitányi Borbála (A lektor szemüvegén át: 453—7), amelyek sok címszó szerkesztményét terelték a nyelvi valóságnak inkább megfelelő irányba.

Papp Ferenc személyes emlékeket felidéző írásában (Kiss Lajos emlékkönyvébe: 311—3) az ünnepeltet a Szóvégmutató szótár “keresztapjának” nevezi.

A lexikográfia elméletibb megközelítésével találkozunk Prószéky Gábornak “Szótárírási szempontok a számítógépes nyelvi programok korában és korábban” című közleményében (326—35). A hagyományos vagy papírszótár és a számítógépes program alapján működő szótár tartalmi és gyakorlati megoldásait, valamint lehetőségeiket (hibalehetőségeiket is) veti egybe azzal a végkövetkeztetéssel, hogy “ezen eszközök két családjának — melyeket a jelen írásban közvetlen, illetve közvetett szótáraknak neveztünk — egymásra hatásából egy dinamikus, a nyelvtudomány általános eredményeit alkalmazni tudó új részterület látszik kikerekedni: az alkalmazott számítógépes lexikográfiáé” (334). LEMMA (gör. ’címszó’) egy újszerű, folyamatosan fejleszthető elektronikus szótárszolgáltatás neve — ezt ismerteti Vas Zoltán közleménye (447—52), melyből azt is megtudhatjuk, hogy a soron következő elektronikus szótár Kiss Lajos orosz—magyar nagyszótára lesz.

Kontra Miklós tollát a szótárírás és -kiadás jövőjéért való aggodalom vezeti, amikor az elmúlt négy évtized ez irányú tevékenységének — ma is nélkülözhetetlen — eredményeit (az értelmező, etimológiai, nyelvtörténeti, szóvégmutató és idegen szavak szótárait, a kétnyelvű szótárak tömegét) méltatja, és aranykornak nevezi ezt az időszakot tanulmánya címében: “Szótárhasználók a magyar szótárírás aranykorában” (228—32). A szótárkészítés tudományos értékét megkérdőjelező vélekedésekkel szembeállítja a Magyar Nemzeti Szociolingvisztikai Vizsgálatnak a lakosság nyelvi kérdések iránti érdeklődésére és szótárigényeire vonatkozó pozitív eredményeit.

A Tolnai Vilmos szerkesztette Magyarító szótár sikeres és sikertelen szómagyarításait mérlegeli közelesen száz év távlatából Szűts László (Egy magyarító szótár utóéletéről: 414—8). Az EWUng.-ban szereplő szláv jövevényszavak szócikkeiben felhasznált földrajzi névi adatokról közöl statisztikai felmérést Horváth László (Földrajzi nevek és szláv jövevényszavak: 163—75). Végül Wacha Balázs tanulmányát említhetjük meg e témakörben, mely a szótárak szerepét tekinti át az eszperantó szókincs fejlesztésében (Zamenhof első szótárai és utóéletük: 458—62).

Részben a lexikográfiai tanulmányok közé vonható még Pusztai Ferencnek “A lexikai fokozás a lexikográfiában” című tanulmánya is (336—40), mely hiányolja a szótárakból a lexikai fokozás változatainak közös szemantikai jegyét és az ezt megnevező műszót. Ennek és más hasonló kérdéseknek a felvetődése a lexikográfiai munkálatokban vitathatatlanná teszi, hogy a szótárírás nyelvleírási kérdések elmélyítéséhez is hozzájárulhat.

4. A kötet többi tanulmányai oly változatos tartalmúak, a nyelvtudomány oly sokféle területéhez tartozó kérdéseket fejtegetnek, hogy a fentiekhez hasonló tematikus egységbe már nem vonhatók. Terjedelmi okok is szólnak tömörítésük mellett, s ezért szerzőik elnézését és megértését kell hogy kérje az ismertető.

Az ünnepelt szakterületeihez legközelebb a szláv nyelvekkel kapcsolatos tanulmányok állnak. Ilyenek Nyomárkay Istvánnak a burgenlandi horvát sztenderdről (264—6), BaN czerowski Janusznak a lengyel—magyar példákra épülő kontrasztív szemantikáról (40—3), Udvari Istvánnak a ruszin—magyar együttélésnek egy írói műben való nyelvi tükröződéséről (423—36), és Répási Györgynének az abszolút szuperlatívusz orosz—magyar beszélt nyelvi párhuzamairól (343—50) írt tanulmányai. Itt említjük meg Csernicskó István igen érdekes tanulmányát a kárpátalji magyar kétnyelvűségről (88—93).

A mai magyar nyelv kérdéseivel többféle megközelítésben is találkozunk. Kiefer Ferenc tanulmánya strukturális nyelvtani megközelítésben válaszol igenlőleg a címben föltett kérdésre: “Vajon az összetett szó szintaktikai szempontból is szónak számít-e?” (197—203). Elekfi László az intervokalikus mássalhangzónyúlás helyzetét vizsgálja a kiejtésben és a helyesírásban mai és régi nyelvi anyagon (Békesség: 94—8). Kemény Gábor stílustörténeti tanulmánya három fő típus körvonalait rajzolja meg az újabb magyar prózairodalomban az írónak a nyelvéhez való viszonya alapján (Stílusmagatartások a hetvenes évek magyar szépprózájában. 182—6). A modern szemantika és pragmatika felől közelíti meg a káromkodás (ezen belül az istenkáromlás) magyar nyelvi megnyilatkozásait Szende Tamás “... hiába fel ne vedd” címen (398—405). (Zárójelben jegyezzük csak meg, hogy a régi nyelvben igen sokféle, nem Isten-központú káromkodás volt, l. erre nézve a SzT.-at).

A magyar nyelvtörténetnek szinte minden ága jelen van a kötetben egy-egy tanulmánnyal.
A helyesírástörténetet Keszler Borbála tanulmánya képviseli “A kéziratos nyelvemlékek kiegészítő írásjelei”-ről (187—96), hangtörténeti kérdést tárgyal Nyirkos István “Szóeleji hangok eltűnése a magyarban” (256—63), történeti nyelvtani vonatkozású Haader Lea “Mozaikok névmásokról és ómagyar kori használóikról” (118—24) és S. Hámori Antónia “Melléknévi alaptagú szerkezetek egy domonkos kódexben” (133—40), szókincstörténeti Ruzsiczky Éva “Magyarítás és szinonima” című dolgozata (351—7), mely a szinonimák keletkezésének egyik módját taglalja, és T. Somogyi Magda írása: “A különböző növény- és állatfajták Jókai szókincsében” (387—93). Ugyancsak két növénynév, a babér és borostyán (419—22) egybefonódó történetét tárja fel egy szerzőpáros: Tóth Lajos és Villó Ildikó. Végül szófejtéssel foglalkozik Kiss Jenő “Etimológiai kalandozások” című tanulmánya (221—7). Magyar eredetű szavaknak a spanyolban való előfordulásáról ír Oszkó Beatrix (267—9).

A magyar finnugrisztika részéről három tanulmány köszönti Kiss Lajost, aki szláv vonatkozásban az összehasonlító nyelvtudománynak is művelője. Honti László a tagadó ige múlt idejű alakjainak alapnyelvi meglétéről vitázik Ago Künappal “Tempusjelölés a tagadó igés uráli nyelvekben” (155—62) cím alatt. Rédei Károly az Izé (341—2) szó eredetére vonatkozó etimológiák közül a névmási eredet mellett érvel. Sipos Márta “Tizenkét osztják hősének” (360—71) nyelvi képanyaga és keletkezésük kronológiája között állapít meg összefüggést.

A rokon tudományok köréből az etnográfia rangos képviselői gazdagítják egy-egy tárgy- és szótörténeti kapcsolatokat boncoló tanulmánnyal az ünnepi kötetet. Balassa Iván ezúttal is — mint sok más írásában — fontos tárgytörténeti fogódzót nyújt a nyelvészek számára, eddig figyelembe nem vett nyelvtörténeti adatokat is felhasználva, a borona szó jelentései közti viszony tisztázásához (A borona néhány jelentése: 24—8). Paládi Kovács Attila a “Szánfélék és szánrészek nevei” (298—310) nyelvi változatainak gazdagságát és nyelvföldrajzi elterjedtségüket mutatja be alapos nyelvészeti tájékozottsággal (ezért merészkedem figyelmébe ajánlani a SzT.-at, melyben például a ’kéziszánkó’ jelentésű korcsolya szó régi erdélyi elterjedtségét megvilágító adatok találhatók). Ide kapcsolódik még Szovák Károly írása is (406—12), mely a régi magyar nyelv bárderdő ’épület és szerszámfa vágására kijelölt tilalmas erdőrész’ szavának XII. századi okleveles előfordulásaiból von le következtetéseket az erdőhasználat középkori történetére nézve.

Áttekintve a Kiss Lajos-emlékkönyv rendkívüli — az összefoghatóság kereteit is meghaladó — tartalmi gazdagságát, melyben a jubiláns tudós alkotó sok tudományágat nagy értékekkel gyarapító munkásságának sokszínűsége verődik vissza, hadd idézzem befejezésül a kötet egyik nagyon találó gondolatát: “egy tudományszak igényes művelése elengedhetetlenül foglalja magában általában a kultúra birtoklását és beépítését a szaktudományba. Ezt a maximát Kiss Lajos eddigi munkássága minden részletében hitelesíti. Tárgyánál fogva pedig ez a munkásság magyar és magyarságcentrikus. Ennyiben aztán olyan magatartást tükröz, amely előtt külön is okunk van fejet hajtani” (Szende Tamás 398).

A pályatársak, tanítványok, munkatársak köszöntéséhez hadd tegye hozzá az ismertetés ír [értsd: felsőbányai — M. L.] és avasi határokig terjedö nagy plágát teszi, hol ered ’s mintegy elenyészik a Kaszó vizébe folyó Mára vize. Gyulafalva volt ab milio Máravidéknek fö pontja...”

Tarac-völgy, Tarac völgye: Dombó: “Máramaros Megyében fekvő Taracz völgyőn...” Említi Nagykirva, továbbá Körtvélyes (Szentmihály-): “...l

B. Gergely Piroska

Vissza a Tartalomhoz