Sprach- und Kulturkontakt in einer alt-österreichischen Enklave in Siebenbürgen (Rumänien)
Edition Praesens, Wien, 1996. 275 lap

Kik a “landlerek”? A felső-ausztriai Traun—Hausruckviertel — népetimológiás megjelöléssel Landl (így: Lándl, nem ä-Umlauttal!) — lakói (Otto Jungmair — Albrecht Etz, Wörterbuch zur oberösterreichischen Volksmundart. Linz, 1978.). — Történetük Magyarországon kevéssé ismert.

1. A) Kereken kétszázötven évvel ezelőtt: 1734 és 1776 között a bécsi udvar mintegy négyezer protestáns alattvalóját telepítette át Erdélybe. Hosszú és fáradságos szekerezés, hajózás után érkeztek meg az Ischl, Goisern, Hallstatt, a Salzkammergut vidékéről származó deportáltak a “végállomásra”: a török—tatár pusztításoktól, járványoktól sújtott, csaknem elnéptelenedett három Szeben megyei községbe. Ezek: Kistorony (Neppendorf), Kereszténysziget (Großau), Nagyapold (Großpold)¹. Hittestvéreik, az erdélyi szászok már hatszáz éve lakták a vidéket, őrizve nyelvüket, a magyar királyoktól kapott kiváltságaikat.

A valamikori áttelepültek még fellelhető utódait kutatta, tanulmányozta a három községben 1988 és 1994 között — kérdőívek, hangfelvételekre rögzített beszélgetések segítségével — Wilfried Schabus, az Osztrák Tudományos Akadémia Fonogrammarchívumának és a bécsi WBÖ. (Wörterbuch der bairischen Mundarten in Österreich) munkatársa.

A nehéz körülmények között, jobbára egyedül végzett kutatássorozat “leletmentés” is, hiszen a mai Romániából folyamatos a ki- és elvándorlás, s ezt a munkát már a közeli jövőben sem lehetne elvégezni — mondja bevezető méltatásában Maria Hornung, a szerző hajdani professzora: “...Rückwanderung und Auflösung ... würde binnen kurzem eine solche Untersuchung ... im Bälde nicht mehr möglich machen” (i. m. 5).

B) W. Schabus — célkitűzésének megfelelően — a landlerek és az erdélyi szászok társas kapcsolatait, érintkezési formáit és ezeknek a kapcsolatoknak a nyelvi hatásait vizsgálta. A beszélgetések lejegyzéséhez a bécsi dialektológiai iskola hangjelölésrendszerét alkalmazta (vö. Peter Wiesinger, Die Wiener dialektologische Schule. Wien, 1983.). Gazdag szakirodalmat sorakoztat fel, és talán a bőség zavara az oka annak, hogy a tárgyalás során egyes kérdéseket — bár eltérő, finoman elaprózott részszempontok szerint —, de mégis ismételten érint.

A tüzetesebb tanulmányozáskor azonban ez a számos művet magában foglaló bibliográfia mégis hiányosnak, egyoldalúnak bizonyul: az idézett szerzők között csupán Hutterer Miklós (Claus Jürgen H.) tanulmányai képviselik — részben — a magyarországi vonatkozásokat. Nem szerepelnek a feldolgozott anyagban a háttér megvilágítását szolgáló magyar történeti monográfiák; nincs benne az Erdély története (1—3. 1986.; ennek 2. kötetében szó van a landlerekről is; sajnos hibásan, ä-vel írva a nevüket: 2: 980—1); nem ismeri a szerző e monográfia német nyelvű változatát: Die Geschichte Siebenbürgens. Bp., 1990. — A magyar tanulmányok mellőzéséből származó hiányok főként az erdélyi szászok történetének ismertetésekor válnak szembeötlővé: elnagyolt, pontatlan az események áttekintése, a magyar királyok és az erdélyi fejedelmek említése (i. m. 49, 54, 57). Ebben a vonatkozásban különösen a “Siebenbürgen als deutsche Sprachinsel” (Erdély mint német nyelvsziget) című fejezet megállapításai a leginkább vitatható értékűek (i. m. 116—7).

A szerző a későbbiekben is mellőzte azoknak a — vélhetően létezett — kapcsolatoknak a vizsgálatát, amelyek a szászok-landlerek és a környező térségek magyar lakói között fennállhattak. Ennek lehetőségét azonban határozottan elhárítja (i. m. 117); figyelme csupán a két német népcsoport és a szomszédos falvakban élő romák és románok felé fordult, hangsúlyozva, hogy azok soha nem kerültek közel a szászokhoz és landlerekhez (i. m. 107).

C) A továbbiakban a kutatási szempontok ismertetésére kerül sor; ezek a következők: a két népcsoport település-, illetőleg telepítéstörténete, kulturális kapcsolataik, a landler nyelvjárások azonosságmegőrző, kapcsolatteremtő és kapcsolattartó szerepe. Alapjában véve azonban két — egymással sok szálon kötődő — és ezért átfedéseket is okozó fejezetre tagolható a munka: egy tágabb értelemben vett településtörténeti-etnokulturális, és egy nyelvjárási, leíró-összehasonlító részre (43—124, illetőleg: 125—247). Rövid összefoglalás, egy — nehezen olvasható — térkép, végül: összesített mutató zárja a könyvet.

A település-telepítéstörténeti vizsgálatot különösen érdekessé teszi az a körülmény, hogy a három községben a landlerek a hajdan 280 falut magában foglaló erdélyi szász nyelvjárásszigeten nem a szászoktól elkülönítve, elválasztva, hanem kezdettől fogva velük szoros szomszédsági, egyházi, majd rokoni kapcsolatokban éltek. A mai napig megóvták, megőrizték ünnepi viseletüket, templomi szokásaikat éppúgy, mint saját — Ausztriából hozott — nyelvjárásukat. Két német nyelvi változat egy területen, azonos vallású, de eltérő településföldrajzi eredetű népcsoport együttélésének természetes következménye lehetett volna a nyelvi-nyelvjárási kiegyenlítődés: a landlerek helyi, korlátozott értékű nyelvjárásának el kellett volna tűnnie az évszázadokkal korábban Dél-Erdélybe települt szászokéval szemben; nem jött létre köztük kiegyenlítő nyelvjárás (i. m. 33, 80—1).

2. A) A településtörténeti rész bevezető fejezetében a landlerek Erdélybe kerülésének körülményeit ismerteti a szerző (ismételve az előszóban elmondottakat: 43—8). A XVII. század első harmadában az ellenreformáció hatására Ausztriának csupán néhány, Bécstől messze eső tájain: Karintiában, Stájerországban, Salzburg környékén és Salzkammergut vidékén maradtak protestánsok. Ők egy évszázadon át csak titokban gyakorolták vallásukat, de németországi hittestvéreikkel igyekeztek kapcsolatban maradni. A bécsi udvar — a sikertelen térítési kísérletek után — politikai szempontból veszélyesnek tartva őket, ki-, illetőleg áttelepítésüket határozta el. Így irányították a “lázítókat” (Aufwiegler) Dél-Erdély szászok lakta vidékére. Az első csoport a Salzkammergut tájáról 1734 júliusában érkezett; őket követték a karintiaiak; majd 1752 és 1756 között újabb telepesek jöttek, ezúttal a felső-ausztriai Landl vidékéről. Ők váltak később az Erdélybe vándorolt osztrákok névadójává: ők a landlerek.

B) Az “erdélyi szászok”-nak nevezett, valójában vallon és alsó frank eredetű telepesek ekkor már mintegy hatszáz éve éltek — királyi kiváltságokat, kulturális és politikai autonómiát élvezve Erdély délkeleti részén. A XVI. század közepétől túlnyomó részben az evangélikus vallásra tértek át; egyházi reformátoruk Honterus János. Az ő legfőbb érdeme a “szász nemzet” egységének létrehozása. Az erdélyi törvényhozásban sikerült — elsőként Európában —, a vallások egyenrangúságát biztosítani. A vallási türelmet megerősítette az I. Lipóttól 1691-ben kiadott diploma. A szászok számára az evangélikus egyház volt a védő szervezet nemzeti öntudatuk és kultúrájuk megőrzéséhez.

Az 1734 és 1776 között Erdélybe telepített mintegy négyezer landler egy része meghalt vagy elvándorolt, esetleg beolvadt a szászságba, de az a három falu, melyben a landlerek túlsúlyba kerültek, nyelvileg szilárd maradt; vallási kérdésekben soha nem támadt ellentét köztük és a szászok között; a presbitériumban és a falusi közigazgatásban is egyenrangú társak lettek. A mindenkori államhatalom azonos módon “német”-nek tekintette őket, de ez a körülmény nem vezetett sem a nyelvjárások, sem a népszokások tekintetében kiegyenlítődéshez. A szászok zárt közösséget alkottak, s a később jöttek, a landlerek — sajátságaik megőrzésével — igazodtak hozzájuk (48—56).

Az erdélyi szászok papjai és tudósai évszázadok óta, a legutóbbi időkig német nyelvterületen végezték tanulmányaikat, az iskolákban a német köznyelvet (hochdeutsche Standardsprache) oktatták. Nyelvjárásaik és a német irodalmi nyelv (nhd. Schriftsprache) használatának köre elhatárolódott egymástól. A XVIII. század derekán, a landlerek betelepítésekor a szászok körében még nem volt erős a német irodalmi nyelv hatása; a szóbeli érintkezés és az írott nyelv között (ez utóbbi jórészt a szász volt) kialakult egy csak beszélt nyelvi változat (“gemeine Landsprache” i. m. 58—9). A landlerek így egy számukra csaknem idegen nyelvi közegbe kerültek, amelyben még a képzett felső rétegek is — a latin mellett — csupán az erdélyi szász nyelvjárást beszélték. 1849-ben a szászok evangélikus püspöke a német köznyelv (Hochsprache) kötelező használatát írta elő egyházi vonatkozásban.

Maguk az erdélyi szászok az ausztriai telepeseket, megkülönböztetésül a “szász nemzettől”, a die Deutschen névvel illették, majd — a múlt század közepétől — saját “német” öntudatuk erősödésével landlereknek nevezték és tekintették őket (egyéb gúnyneveik is voltak). — A nyelvi interakció a három landlerek lakta községben más és más módon történt.

C) Kistorony (Neppendorf) lakói túlnyomó részben landlerek; nem beszélték a szász nyelvjárást; mivel a szászok sem ismerték a landlert, közvetítő nyelvként az irodalmi németet (“herrisch”) használták.

Látogatás alkalmával — ha már elsajátították — mindig a meglátogatott nyelvjárásában folyt a társalgás; az istentiszteletek nyelve felváltva a német (Hochdeutsch) és a szász nyelvjárás volt; a landlert mellőzték. Az oktatás nyelve a régebbi időkben három-három napig a “német” (Hochdeutsch), illetőleg a szász; a XX. században kizárólag a “német” volt. A szász gyerekek az iskolai szünetekben ismerhették meg a landlerek nyelvjárását.

Kereszténysziget (Großau) nyelvjáráshasználata is érdekes volt: egy “Erste-Wort-Regel” (elsőszó-szabály) érvényesült: aki megszólított valakit (“nyelvi kapcsolatot létesített”), elvárhatta, hogy beszélgetőtársával minden későbbi találkozáskor az először használt nyelvjárásban társaloghat. Áthághatatlan, szigorú szabályok vonatkoztak a vallási szertartások: temetés, úrvacsora, konfirmáció, esküvő nyelvhasználatára is.

D) A saját nyelvjárását mindkét népcsoport azonossági szimbólumnak (außers starkes tribalistisches Identitätssymbol) tekintette. A viseletet, a családban használható nyelvjárást vegyes házasságokban kemény előírások kötötték meg; rendszerint a szász vagy landler családfőhöz igazodtak; szabályozták a templomi ülésrendet és a presbitériumi tagságot is a két népcsoport számaránya szerint.

Az erdélyi szászok etnikai azonosságtudatát a protestáns vallási közösség összetartó ereje: a szorgalom, rend, a közösségi szellem és a vallás ápolása őrizte meg évszázadokon át. Ehhez a zárt közösséghez csatlakoztak a későn jöttek, a landlerek. Az illeszkedés csak lassan, fokozatosan valósult meg; hosszú idő telt el, míg kialakulhattak a helyi intézmények: a “szomszédságok” (“Nachbarschaft”-ok), az iskolai közösségek: a “Bruderschaft”-ok és a “Schwesterschaft”-ok, a vallási szervezetek.

Az evangélikus egyházi iskolák mindkét népcsoport számára az etnikai és a vallási azonosságtudat legfőbb eszközei voltak (106); “...védőpajzsul szolgáltak a múlt század második felében vehemensen űzött magyarosítási törekvésekkel szemben...” (“...das es den Sachsen und mit ihnen natürlich auch den Landlern ermöglichte, den vehement betriebenen Magyarisierungsbestrebungen von Seiten der ungarischen Obrigkeit standzuhalten...”: i. h.). A szerző itt csak zárójelben jegyzi meg, hogy a jogi alapot a szászok privilégiumaihoz még a II. Endre által 1224-ben kiadott és később többször megújított kiváltságlevél biztosította (i. h.).

Az erdélyi szászoknak saját egyetemük nem volt, diákjaik a 2. világháború kitöréséig a német felsőoktatási intézményeket látogatták. Eddig az időszakig a mintegy 60.000 km² területű, német nyelvszigetnek tekintett dél-erdélyi vidéknek (Die deutsche Sprachinsel im südlichen Siebenbürgen) mintegy 200.000 szász lakosa volt; saját kiadóvállalatokkal rendelkeztek, újságokat, szépirodalmi műveket jelentettek meg, iskoláik számára biztosították a német nyelvű tankönyveket. — Ilyen körülmények között — fűzi hozzá Schabus —, nincs mit csodálni azon, hogy a nagyszebeni térségben a magyar nyelv kevés nyomot hagyott” (i. m. 116—7). Ezzel a megállapítással zárja az 1918-ig tartó magyar fennhatóság nyolc évszázadát. Ennél részletesebben elemzi a szász-landler—román nyelvi kapcsolatokat 1918 és 1990, a tömeges elvándorlás időszaka között (117—24). Egy azóta áttelepült szász lelkészt idéz: “...a szászok és a románok soha nem keveredhetnek, mivel vallásuk, kultúrájuk alapjában különbözik...” (i. m. 107). Azt azonban megállapítja, hogy a mai erdélyi szász és landler nyelvjárások bizonyos román szavakat, fordulatokat kölcsönöztek (i. m. 117—24).

Mivel a szerzőt a landlerek telepítésével, beilleszkedésével kapcsolatos szociológiai, nyelvszociológiai és dialektológiai kérdések foglalkoztatták, és ezeket aprólékos gonddal tanulmányozta, a történeti hátteret kissé felületesen vizsgálta, forrásai pedig nem minden tekintetben feleltek meg a tárgyilagos adatközlés követelményének.

3. A) A munka második, terjedelmes fejezete a két német népcsoport nyelvjárásaival és azok kölcsönhatásaival foglalkozik. Bevezetésül áttekinti az erdélyi szász dialektusok hangtani sajátságait, utalva a — főként a területi szétszórtságból adódó — sokszínűségre (125—8); majd a három landler község nyelvi jegyeit rajzolja meg. Míg a szász nyelvjárások hangállományát főként a középfrank nyelvi jelenségekkel veti egybe, most az újfelnémet irodalmi nyelv (neuhochdeutsche Scriftsprache) szolgál alapul — hajdani lakóhelyük mai nyelvállapota mellett — a viszonyításhoz. Sorra veszi a középbajor jellegzetességeket, egybeveti azokat a landlereknél meglévő nyelvi alakokkal. Felfigyel arra is, hogy néhány szakrális jelentésű szó kiejtése nem a nyelvjáráshoz, hanem a köznyelvhez (standardsprachliche Lautung) igazodik. Itt jegyzi meg, hogy a vallásos landlerek nem szitkozódnak, ha mégis sor kerül rá, románul teszik (136—7). Részletesen vizsgálja a landler nyelvjárások ĺ hangjainak helyzetét, szembeállítva a bajor a hangéval. Bár Schabus következetesen tagadja, illetőleg jelentéktelennek minősíti a magyar hatást, mégis megkockáztatható: vajon éppen az ĺ hangok esetében nem lehet-e a szomszédos fogarasi nyelvjárások befolyására gondolni? (i. m. 147—52). Egy hasonló jelenség később is felbukkan: mindhárom landler község nyelvében megtalálható — magyar jövevényként — az egres szó: Kereszténysziget-Großau: ęguruš , Nagyapold-Großpold: égreš , Kistorony-Neppendorf: egriš alakban (204); viszont az ’eper’ jelentésű ešpher előfordulásához azt a magyarázatot fűzi, hogy az ottani Kereszténysziget-neppendorfi beszélők már nem érzékelik a német köznyelvi Erdbeeren-nek az Erde szóval való etimológiai összetartozását (224).

B) A gondos hangtani elemzéseket párhuzamosan alaktani vizsgálatok is kiegészítik; majd az ausztriai bajor nyelvjárások kérdőív-részleteinek segítségével szemlélteti a landler-községek szókincsének jellegzetes bajor-osztrák elemeit (171—83). Vizsgálatait egy Kárpátaljához tartozó, ugyancsak landler eredetű település, Deutsch Mokra nyelvi adataival egészíti ki (225—8). Végül röviden a szász—landler kölcsönhatásokat foglalja össze.

Wilfried Schabus fáradságos adatgyűjtésre, aprólékos vizsgálódásokra épített munkája valóban leletmentés: az utolsó órában készült. Bár a szerző a szociológus és nyelvész hideg tárgyilagosságával vizsgálta a távoli Erdélybe telepített hajdani Habsburg-alattvalók utódait, az általa felvetett legfőbb kérdés mégiscsak az volt: miért maradhattak meg a landlerek? A munka egésze a válasz: vallásuk, nyelvük, hagyományaik, kultúrájuk ápolásával sikerült megőrizniük etnikai azonosságtudatukat; miközben a zárkózott, büszke szászokkal is aránylag békés, viszonylag egyenlő rangú kapcsolatokat építettek és tartottak fenn. Úgy látszik, ennek a hosszú folyamatnak a napjainkban is tartó tömeges elvándorlással vége szakad.