Berény. 1. A Kárpát-medence sok helyén — jórészt a Dunántúlon — található harmincnál több Berény helynév történelmi ismereteink szerint egy keleti eredetű egykori katonai segédnép nevéből származik. A feltehetően a X. században letelepített harcos jobbágy (miles) berények törzsnévként viselkedő nevét (“berény törzs”: Györffy György, IstvK. 106, 113, 117, 170, 514) a történeti irodalomban gyakran a “kabar-gyanús” nevek, illetve helynevek között említik, így Kristó Gyula — Makk Ferenc — Szegfű László, Adatok “korai” helyneveink ismeretéhez I. AHSzeg. 44. sz. 39 k.; Györffy György, A magyar törzsnevek és törzsi helynevek. In: Honfoglalás és nyelvészet. Bp., 1997. 225—8; uo. Kiss Lajos, Korai magyar helységnévtípusok: 179, valamint A honfoglalás és a letelepedés a földrajzi nevek tükrében. In: MTud. 1996: 968; vö. még Borosy András katonai segédnépek, valamint Tóth Sándor László kabarok és kabar törzsek c. szócikkeit a Korai magyar történeti lexikonban (Bp., 1994. 311 k., 335).

2. A berény névnek még nincs elfogadott etimológiája. Az EtSz. 1914-ben kibocsátott III. füzetének Bërény szócikke a történeti adatok felsorolásán kívül csak azt közli, hogy a név “Eredete ismeretlen”. Későbbi megfejtési kísérletek mint török igék névszói származékát magyarázzák, ami — tekintettel a hazai kutatásban uralkodó szemléletre — természetes is. A nyelvészek nyomán járnak a történészek, így például Pais Dezsőt (SztIstván-Eml. 2: 621—3) idézi Kristó — Makk — Szegfű: “A név bizonytalan eredetű. Származhatott ’ad’ illetve ’egyesül’ jelentésű török szavakból. Felmerült a Berend hn.-ek (és szn.-ek), valamint a berendě nép neve közti etimológiai kapcsolat lehetőségének gondolata is” (AHSzeg. 44. sz. 39). Kiss Lajos csupán az utóbbi magyarázatra hivatkozik: “Etimológiailag török eredetű lehet, s összetartozhat a[z] ... török R. *berendi [tkp. ’aki megadta magát’] népnévvel” (FNESz. 2: 778 — a Vörösberény szócikkben). A berények állítólagos kabar — s így török — voltáról meggondolkoztatóan nyilatkozott már 1958-ban Györffy György: “Berény és Ság helyneveink alapján számításba vehető egy-egy ilyen nevű törzs vagy nemzetség; amíg azonban e nevek etimológiája véglegesen nem tisztázódott, a kabarokkal kapcsolatban nem tárgyalhatjuk” (Száz. 92., idézetem “A magyarság keleti elemei” c. gyűjteményes kötetből, Bp., 1990. 60). A kutatás e téren változatlan helyzetének ismeretében állapította meg végül Benkő Loránd: “Ami ... az úgynevezett »vélt« törzsnevek (Ladány, Berény, Tárkány stb.) kérdését illeti, az idevágó, kabarokra, székelyekre stb. célzó utalások aligha tekinthetők többnek — nyelvészetileg, névtanilag mindenképpen bizonytalan — hipotéziseknél. Így Árpád-kori települési és egyúttal népi, társadalmi történetünknek ez a kétségkívül fontos kérdése nézetem szerint még mindig megoldásra vár” (Név és történelem — Tanulmányok az Árpád-korról. Bp., 1998. 118).

3. Györffy György, aki saját névmagyarázatokkal is részt vett a kutatásban, “A magyar törzsnevek és törzsi helynevek” c. fent említett tanulmányának jegyzetei közé rejtve tesz egy figyelemre méltó megjegyzést: “Ligeti L. ... egyébként kétkedő volt törzsneveink megfejthetősége tekintetében, mint jómagam is, aki a nevek etimológiáinak zömét mindig is vitathatónak tartottam, és a sok megoldási lehetőség közül csak egy kísérletnek tekintem” (234). Hasonló szellemben bocsátom most bírálatra a berény “vélt” törzsnév eredetének új megfejtési kísérletét, mindamellett abban bízva, hogy javaslatom az eddigieknél mind nyelvészeti, mind történeti szempontból elfogadhatóbbnak bizonyul. Ez a névtani jellegű szómagyarázataimból “mutatványnak” szánt etimológia (illetve annak jegyzetekkel ellátott terjedelmesebb változata) része lesz a befejezése felé közeledő monográfiának, amelynek tervéről idestova négy éve e folyóiratban számoltam be (Gyep és gyepű: MNy. 1995: 333—40). Az alábbi névfejtés — miként több más etimológia is — az ott megfogalmazott munkahipotézisre támaszkodik: “Feltehető, hogy a kései ősmagyar egyes »ismeretlen eredetű« s a török szókészletből nem magyarázható szavai a mongol, illetve mandzsu-tungúz nyelvek egykorú elődjéből származnak” (337), valamint az “egyeztetések annak a feltevésére adnak alapot, hogy a jövevények a honfoglaló magyarságba beolvadt kárpát-medencei avaroktól származnak” (339; idézet az eredeti ritkítás nélkül).

4. A berény név új magyarázata egy ’íj’ jelentésű archaikus mandzsu-tunguz szóból indul ki, amelynek alapnyelvi hangalakját J. Benzing *bäri-ként (’Bogen’, Die tungusischen Sprachen. Wiesbaden, 1955. 21, 59), K. H. Menges mint *beri-t (’Schieß bogen’, Tungusen und Ljao. Wiesbaden, 1968. 37) rekonstruálta. A szót a XVIII. századtól kezdve gyakran feljegyezték, s a nyelvcsalád egész területén ma is jól ismert. Néhány példa: evk. Bóhre ’Bogen’ (“orotong-tunguz”: D. G. Messerschmidt, Forschungsreise durch Sibirien 1720—1727. Teil 2. Berlin, 1964: 72; feljegyezve 1723. június 17-én); bőri ’arcus’ (J. E. Fischer, Vocabularium Sibiricum (1733—1747), Nr. 133, a göttingeni Egyetemi Könyvtár kéziratos példányában); (V. I. Cincius red., Sravnitel’nyj slovar’ tunguso-man čžurskix jazykov I. Leningrad, 1975. 126); beri ’luk’, beringa ’lučnik’ (I. Zaxarov, Polnyj mańčžursko-russkij slovar’. Sanktpetersburg, 1875. 493 k.), beri ’Bogen’, beringge ’mit Bogen versehen, zum Bogen gehörig’, beringge cooha ’Bogenschützentruppen’ (E. Hauer, Handwörterbuch der Mandschusprache. Wiesbaden, 1952. 88). A berény név X. századra feltehető alakja véleményem szerint az egykorú mandzsu-tunguz *beri’ íj’ szó szuffixummal megtoldott változatát tükrözi. A szóvégi *-n minden bizonnyal a nyelvcsalád foglalkozás- és törzsneveket alkotó ősi denominális képzőjével azonos. Ez az elemi képző kitapintható még “bokorrá” terebélyesedett, változatlanul kettős funkciót betöltő szuffixumokba “rejtve”, többek között a mandzsuban: “Mit dem Suffix -ngg a, -ngge ... werden die Geschlechtsnamen Ulingg a ... Undengge u.a. gebildet” (E. P. Lebedjewa, Die Geschlechtsnamen der Mandschu: AOH. 7: 217). A szuffixum foglalkozásnévi szerepéhez vö. a Zaxarov és Hauer nyomán fent idézett ’íjász’, ’íjjal felszerelt’ stb. jelentésű szavakat. A tunguzológiai irodalomban számos példát találunk az elemi képzővel létrejött nevekre is: “-n — Suffix an alten Stammesnamen, z.B. ... Ingan ... Šaman ... Kilen” (O. Pritsak, Stammesnamen und Titulaturen der Altaischen Völker: UAJb. 24: 84, a “Tungusische Kollektiv-Suffixe” c. fejezetben; vö. még: S. M. Shirokogoroff, Social Organization of the Northern Tungus. Shanghai, 1929: 347 k. és G. M. Vasilevič, Évenki. Leningrad, 1969. 262—87 = a mű “Rodovye nazvanija i ix rasprostranenie v XVII—XX vv” c. függeléke, amelyben számos régi -n-nel képzett törzsnév található). Mindezek ismeretében valószínűnek látszik, hogy kérdéses “vélt” törzsnevünk eredeti, mandzsu-tunguz nyelvi alapon rekonstruálható alakja *berin, jelentése pedig ’íjász törzs, íjász nemzetség’ volt. Nyelvemlékeink több esetben a névnek ezt az alakját megőrizték, l. például: 1246: Berin, 1268: Beryn (AHSzeg. 44. sz. 39; a palatalizálódott -n hanghoz vö. Bárczi, Htört.² 120 és D. Bartha; Szóképz. 108).

a) A katonai segédnépek “a lovasnomád íjász harceljárás képviselői” voltak (Borosy i. m.). Az “egyesülést” (kivel?) sőt “maguk megadását” (kinek?) jelképező elnevezésnél sokkal természetesebbnek tűnik, hogy a harcos jobbágy berények, akiknek hat somogyi települése — mint azt Györffy György valószínűvé tette — egyenesen Koppány leküzdése végett jött létre (l. Koppány lázadása. In: Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 1. Kaposvár, 1970. 18; IstvK. 106 k., 117), rettegett fegyverükről, az összetett-visszacsapó (reflex) íjról kapták (vagy adták maguknak) nevüket. Ilyen típusú elnevezés máshol is található; itt most — névfejtési javaslatom nyelvi anyagának kiegészítéseként is — csak arra utalok, hogy például a XVII. században Kínát is meghódító mandzsuknak volt hasonló, méghozzá szuffixum nélküli önelnevezése: “béri Ancient Manchu clan. Small in number. It has four branches. The name béri can be translated — ’the bow’.” (S. M. Shirokogoroff, Social Organization of the Manchus. A Study of the Manchu Clan Organization. Shanghai, 1924. 20; a mandzsu íjászatról l. például: U. Kőhalmi Katalin, A steppék nomádja
lóháton, fegyverben. Bp., 1972. 150—8).

b) Középkori latin nyelvű okleveleinkben többször találkozunk a magyar törzsek tagjaira vonatkozó arcuarius és sagittarius foglalkozásnevekkel, de ezek íj szavunkból származó “vulgo” megfelelését hiába keressük a nyelvemlékekben, holott kétségtelen, hogy a honfoglaló és kalandozó magyarok íjászainak döntő szerepe volt a harcokban (az eredetileg palatális hangrendű szóból képzett íjász — mint tudjuk — nyelvújítási szó). Valamit csökkent a hiányon a lő igéből képzett néhány Lövő (1211-től) és Nyilas (1221-től) helynév (foglalkozásnévként csak a XVI. században tűnnek fel: 1560 k.: yues Lőuő ’Arcitenens’ és 1548: nyilas ’íjász’). A *berin szó javasolt, íjászokra vonatkozó jelentése — tekintettel nagyszámú helynévi képviseletére — a fent vázolt hiány pótlásában, okának értelmezésében segíthet. A kérdés természetesen további, elsősorban történelmi vizsgálatot igényel.

c) A berények eredetének kérdésében elősegíthetné talán a tisztábban látást a nevüket viselő egykori szálláshelyeiken és azok közelében talált avar-kori maradványok bevonása a kutatásba. Csallány Dezső “Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa” (Bp., 1956.) c. műve szerint az ötvenes évek közepéig a következő lelőhelyeken kerültek elő avar régészeti emlékek (kataszteri szám és helynév): 51: Balatonberény, 52: Vörösberény, 155—157: Csákberény, 410—414: Jászberény, 641—644: Mezőberény. A lista azóta feltehetően gyarapodott.

6. Ligeti Lajos, aki működésének csaknem egész ideje alatt a korai altaji nyelvi — magyar nyelvi kapcsolatok kérdésében még a csak a mongolból kimutatható szavak kölcsönzését is kizárólag török alapon volt hajlandó magyarázni (ige stb.), 1986-ban kifejtette, hogy a kárpát-medencei avaroknál “a mongol nyelvnek van hitelesnek tekinthető nyoma, ennek vallomása azonban nem terjed odáig, hogy segítségével összefüggő mongol nyelvi háttérre következtessünk. ... Szórványos és bizonytalan jelzések elegendők a kérdés felvetéséhez, de megválaszolásra nem. Nyelvi kérdést antropológiai alapon eldönteni nem lehet, mégsem hunyhatunk szemet a régészeti és embertani kutatások ama megállapítása előtt, hogy 670 táján, az onogur birodalom felbomlásakor Aváriába érkező új néphullám mongoloid és tungid elemeket sodort magával” (MNy. 1986: 149). Etimológiai javaslatom talán hozzájárulhat annak a kérdésnek a megoldásához, hogy vajon az egykori berényeket az ilyen elemek között kereshetjük-e.

Futaky István

Madarat lehet fogatni vele. A címben idézett szólás, ha talán nincs is minden nap mindenki ajkán, közismert, ma is használatos. Eredetén, motivációján nem nagyon gondolkodunk. Az ember azt hinné — én legalábbis mind ez ideig azt hittem — hogy tősgyökeres, eredeti magyar szólás: itthon keletkezett, abban az időben, amikor a madarászás még széles körben űzött foglalkozás volt. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor Chrétien de Troyes hőskölteményeit (verses meséit? verses lovagregényeit?) olvasgatva, az egyik kevésbé emlegetett költeményében, annak vége felé a következő sorokra bukkantam:

A versek hevenyészett fordítása: “A király maga mellé ültette őt, megcsókolta és megcsókolta Guivret-t is. Karját Enyde nyaka köré fonta és nagy örömmel csókolgatja. A királyné sem habozott megcsókolni Erecet és Enyde-et; madarat lehetett volna fogatni vele, akkora volt az öröme.” De hiszen ez a mi szólásmondásunk, méghozzá ugyanabban a jelentésben — határtalan öröm, felhőtlen jókedv —, amelyben mind a mai napig használjuk!

Ebbe bele is nyugodtam volna, ha a kötet sajtó alá rendezői nem fűznek hozzá zavarkeltő megjegyzést: “Ez a rejtélyes kifejezés számos vitát fakasztott” — és egy olyan munkára hivatkoznak, amely annak freudista, hogy ne mondjam erotikus magyarázatát adja (i. m. 1110).

Mindezek után elkezdtem utánanézni a szó, illetve a szólás szótári előfordulásainak. Kétségtelen, hogy az oiseler ’madarászni’ szóval kapcsolatos szólás a modern franciából teljesen eltűnt, vagy legalábbis nagyon elhomályosult: a “nagy Robert” nem ismeri, az 1976-os “nagy Larousse” szintén nem; de a CNRS. 1986-os “Trésor de la langue française”-e sem; szinte csak Fr. Godefroy, “Dictionnaire de l’Ancien Langue Française” (1888.) és annak a derivátumai ismerik az általunk is használatos átvitt értelemben (így H. J. Greimas, Dictionnaire de l’Ancien Français. 1969.).

Számomra nyilvánvalónak tetszik, hogy itt ugyanarról a szólásról van szó, csak a modern franciában ez már teljesen elhomályosult, míg a magyar nyelv hűségesen megőrizte.

Sajnos, azt lehet mondani, a magyarban nincs irodalma ennek a szólásnak. Hadrovics László “Magyar frazeológiá”-jában (178. és 210.§) megemlíti, klasszikus példákat is idéz, de az eredetével természetesen nem foglalkozik; O. Nagy Gábor kéziratos szólásgyűjteménye számos példát hoz rá, legkorábbit a XVI. századból. (Itt köszönöm meg Kiss Lajos barátom szíves és hasznos segítségét.) De eddig tudtommal az eredetével senki nem foglalkozott; gondolom, mindenki úgy volt vele, mint jómagam is, hogy a természetes megfigyelés szólás formában való rögzülésének vélte.

Márpedig ez az egybeesés igen elgondolkoztató. Kizárni természetesen nem lehet, hogy
a szólás a két nyelvben és kultúrában egymástól függetlenül és azonos értelemben született; de ez — azt hiszem — nagyon valószínűtlen. A XII. sz.-i francia és a XVI. sz.-i magyar előfordulás arra enged következtetni, hogy valószínűleg onnan jöhetett hozzánk a szólás, és míg őnáluk szinte a madarászmesterséggel együtt kihalt a nyelvből, nálunk megmaradt. Természetesen a magyar XVI. sz.-i előfordulás nem jelent többet, mint hogy akkor már leírták, illetve akkortól van írásos nyomunk; könnyen lehet, hogy korábban is leírták már, csak az elpusztult; az meg szinte bizonyos, hogy a nyelvben már sokkal korábban élt anélkül, hogy leírták volna.

Magam, sajnos, tovább nem jutottam. Mindenesetre ez a “lelet” néhány problémát felvet, amelyeket — remélem — nálam felkészültebbek és kitartóbbak majd megoldanak.

Nagy Péter

Vissza a Tartalomhoz