(1939. június 23.)*

1. Melich János (Szarvas, 1872. szeptember 16. — Budapest, 1963. november 20.) a magyar nyelvtudomány egyik kiemelkedő alakja volt. Számos magyar és külföldi kitüntetése mellett ezt ismerte el 1939. február 24-én Horthy Miklós kormányzó, amikor az akkor adható legmagasabb kitüntetést, a Corvin-láncot adományozta életműve elismeréseként az akkor 67 éves tudósnak.

Szeretett szülővárosa a maga módján csatlakozni kívánt e magas kitüntetéshez, és elhatározta, hogy a nagyközség képviselőtestülete 1939. április 3-ára díszközgyűlést hív össze, és azon javaslatot tesznek arra, hogy Melich János érdemeit díszpolgári címmel ismerjék el. Vitéz Biki Nagy Imre főjegyző jelentette a díszközgyűlésnek, hogy dr. Csicsely Mihály és társai — képviselőtestületi tagok — beadványt nyújtottak be az elöljárósághoz, amelyben “indítványozták, hogy a képviselőtestület Dr. Melich János egyetemi nyilvános rendes tanár urat Szarvas község díszpolgárává válassza meg és a »Félsziget«-utcát »Dr. Melich János« nevéről nevezze el.” Ezt az indítványt a díszközgyűlés elfogadta, és az elnöklő Dauda Mihály községi bíró 73/1939. kgy. szám alatt határozattá is emelte. (Békés Megye Képviselő-testülete Megyei Levéltára, Gyula [a továbbiakban: BML. Gyula], V. 334. a) 40. Szarvas község képviselőtestületi gyűléseinek jegyzőkönyve [a továbbiakban: Szarvas jkv.], 1939. április 3. 73/1939. kgy. szám, 5713/1939. ikt. szám. — Az utca ma is Melich János nevét viseli.) A díszközgyűlésen Bartos Pál evangélikus lelkész hosszú beszédben méltatta Melich János pályáját.

2. 1939. június 23-án délután 3 órakor került sor arra a díszközgyűlésre, amelyen dr. Ugrin László főszolgabíró ünnepélyes keretek között, Melich professzort méltató szavak kíséretében adta át a díszpolgári oklevelet. Melich János köszönetet mondott a közgyűlés színe előtt ezért az elismerésért. Igen nagy szerencse, hogy a jegyzőkönyv teljes terjedelmében megörökítette szavait. Ezt a részletet betűhív átírásban közöljük:

Mély megilletődéssel állok itt Önök előtt, hogy szívből fakadó hálás köszönetet mondjak azért a megtiszteltetésért, melyben részesítettek. Díszpolgárukká választottak, s nevemről utcát neveztek el. Ezzel szülővárosom a legnagyobb kitüntetést adta nekem, amit egyáltalában város szülöttének, illetőleg egy embernek adhat. Az ilyen kitüntetés rendesen politikusokat szokott érni, politikusokat, akik az ország vagy egy-egy város körül kiváló érdemeket szereztek, érdemeket, amelyek szélesebb vagy széles körben ismeretesek, amelyek a köznek, esetleg csak városnak javára, lakosainak boldogulására szolgáltak. Politikus nem vagyok, bár az a hitem, hogy a tudomány és a politika egymással a legszorosabban összefügg, s a jó politika a tudomány virágzásának egyik feltétele. Tudománnyal, annak is csak egy részével foglalkozom. Ahogy azonban egy csepp vízben benne van a természet minden törvényszerűsége, ez a csodálatos törvényszerűség benne van a nagy egységnek abban a részében is, amely nekem ide s tova 50 éve szerelmesem. Az én vizsgálataimnak tárgya a nyelv, érzelmeink és gondolataink kifejezésének ez a csodálatos hangszere, eszköze, amely néma, ha a szellem nem játszik rajta. Egy híres francia bölcselő, Pascal mondta, hogy az ember a nagy mindenséghez viszonyítva csak egy nádszál, de — s ez a fontos — gondolkodó nádszál. Ez teszi őt a természet urává. Én evvel a leghatalmasabb emberi eszközzel, ezzel a csodálatos hangszerrel: a nyelvvel foglalkozom. Ennek vizsgálatával értem el olyan eredményeket, amelyekért itthon a hazában és a hazán kívül egyetemek, akadémiák, tudós társaságok elismerésükkel kitüntettek. E téren elért eredményeimet jutalmazta a kormányzói kegy 1939. február 24-én, amikor a legnagyobb magyar tudományos érdemrenddel, a Corvin-lánccal tüntetett ki. Ezt az alkalmat ragadták meg itt szülötte földemen élő kedves barátaim, tisztelőim, jóakaróim s indítványozták, hogy kedves városom díszpolgárává válasszon meg s nevemről utcát nevezzen el. Ezek a kedves földieim úgy gondolták, hogy eredményeimmel én is az ország, a szülővárosom körül szereztem érdemeket, mert egy nemzet fiaitól elért tudományos eredmények a többi nép előtt a nemzet szellemi erejének s kulturális érdemességének az értékmérői. Hálásan köszönöm kedves barátaimnak, tisztelőimnek és a nagyérdemű képviselőtestületnek, hogy tudományos eredményeimet ilyen magas szemszögből értékelték s ne vegyék tőlem rossz néven, ha most egy pár szóval magamról s arról a fejlődésről szólok, amelynek eredményeimet köszönhetem.

A metafizikának a nagy Leibnizi elve: a principium cohaerentiae szerint minden dolog minden más dologgal össze függ (l. Kornis, Apponyi világ nézete 7.). Csak ezzel az elvvel érthető meg annyira-amennyire egy-egy ember pályájának s így fejlődésének a története. De ismétlem, ezzel is csak annyira-amennyire érthető. Ahogy az élőszóban is hallható elemeknél fontosabb a látható és nem látható elemek, így a beszélő gesztusa, arcjátéka, szeme villanása, egész lénye, úgy egy-egy ember fejlődésében is talán legfontosabbak az elemezhetetlen részek, s az elemezhetőkkel legfeljebb a fejlődés nagy vonásait láthatjuk.

Szarvas őstelepesei közé tartozik családom. A Melich név ismert itt a mai város alapítása óta. Az ev. egyház legelső anyakönyvében a többi között ez van:

“Anno 1735 die 18. Novembris. Inf. Judka, Pat. Melich Jano Mat. Mara. Compat. Michael Razus Comm. Kragcoxitz Anna.”

Magyarul ez azt jelenti:

“1735 november 18. született Judit, leányzó. Atyja Melich János, anyja Mária. Keresztatyja Rázus Mihály, Keresztanyja: Krajcsovics Anna.”

Az 1722-ben alapított Szarvas legelső telepesei közé tartozott Melich János, aki ide feleségével vándorolt le és Gömör-Nógrád megyéből jöhetett. A név ugyanis az ott lakó evangélikusok közt ma sem ismeretlen. Családi hagyományunk azonban ellene szól annak, hogy már 1735-ben az én őseim itt lettek volna. Családunkban az a hagyomány, hogy apai ágon, szépapám egy vásárra Gömör megyéből rokonaival ide jött szénvonókkal megrakott szekéren, s a rokonok szépapámat, aki akkor kisfiú volt, ismerősöknél itt hagyták. Az én kutatásaim — írásos dokumentumokból — azt állapították meg, hogy 1800 előtt jöttünk le Málnapatakáról Nógrád megyéből hat másik családdal, az okmányban, amelyből ezt tudom a Kunstár, Demjan, Uhljár, Sztvorecz nevek fordulnak elő. Anyai ágon Tessedik Sámuellel jött az ősöm. Az öreg Pariska János hűséges udvarosa volt Tessediknek s mint édesanyám gyermekeinek nem egyszer beszélte, ez az ősöm Tessedik sírja mellé van eltemetve. Ide, sírjához, gyerekkorunkban édesanyánk nem egyszer el is vitt.

Bárhogyan is álljon a dolog, Szarvas őslakói közé tartozom. Apai ágon a családunk mindég kisbirtokos lehetett. Ezt abból következtetem, hogy nagyapám 1877—78-ban a város bírája volt, 1835—36-ban meg a gimnázium növendéke volt. Latin—magyar—német—tót Donátusát¹ legbecsesebb ereklyéim közé számítom. Apám erős akaratú, a maga portáján szigorú fegyelmet, rendet tartó ember, édesanyám szelíd lelkű, gyermekeit istenfélelemben nevelő asszony volt. Édesanyám apja öregember volt, amikor elemibe kezdtem járni, de minden nap a templomi reggeli könyörgés után hozzánk jött, maga köré gyűjtötte unokáit s mesélt nekünk “O zlates kačički” s ehhez hasonló meséket, amelyekről csak később tudtam meg, hogy az akkor legelterjedtebb kalendáriumból a “Wlastenský Kalendáriumból” valók voltak. Amiként ő, édesanyám a bibliát és a Tranosciust² jól ismerték, az elsőből édesanyám sokszor olvasott vasárnaponként. Anyai nagyapám, édesanyám könyv szerető emberek voltak.

Az elemibe igazán szerettem járni, feledhetetlen előttem Sziráczky János szelíd arca, nagy munkássága, Benka Pál hozzám való atyai jósága. Az ő felszólításukat és tanácsukat követte édesanyám, mikor 1883-ban a gimnáziumba beíratott.

Nagy élvezettel tanultam, lelki örömet okozott nekem mind az, amit itt tanáraimtól hallottam. Sok, ilyen élményt tudnék elmondani, mint kedves emlékek itt zsonganak a szívemben most ez ünnepélyes alkalommal s hálára kulcsolják kezemet azok iránt, akik nemcsak tudással, de tudás révén eszményekkel töltötték meg a lelkemet. Eszményeimet az egyetemi oktatás s az azutáni idők állandóan ébrentartották, a mai napig ébren tartják. S kialakították eszményeim, élet felfogásomat, világnézetemet, amely erősen Nietsche felfogásához közeledik. Szerintem is Isten és törvény előtt minden ember egyenlő, a talentumok azonban, amelyeket Isten adott és ad, különbözők. S éppen ez a különbözés, ez az egyenlőtlenség minden haladás emeltyűje. Életfelfogásommá lett az a másik hitem is, hogy csak az a nemzet egészséges lelkileg s hivatott nagyra, melynek tagjai a munkát erkölcsi kötelességnek tekinti. S hogy mind ez így kialakulhatott bennem, hogy így állandóan eszményeknek élhettem, hogy ilyen hitvallásban tölthettem el életem javát, a sok-sok kedvező körülményeknek köszönhettem. Közöttük van a szeretet, mellyel azok, kiknek körébe kerültem, irántam viseltettek. Közöttük van az isteni Gondviselésnek az a nagy ajándéka, hogy olyan élettárssal áldott meg, aki munkámat igen-igen nagy mértékben elősegítette.

De bármennyire keresem fejlődésem okát, bármennyire is látom feltételeit családi származásomban, édes szüleim nevelésében, iskoláztatásomban, jó embereimnek és ennek az áldott magyar földnek szeretetében s más itt felsoroltakban, fejlődésem, elért tudományos eredményeim okai közt egy egész sereg van, amelyeket megnevezni nem tudok. Minden ember fejlődésében egy egész sereg elemezhetetlen ok van, az enyémben is. Az ember lelki fejlődésének egy ilyen elemezhetetlen, de legnagyobb horderejű okára mutat reá Arany János, mikor arról énekel, megírja-e a Csaba királyfi époszát, hiszen ő már úgy is öreg ember, beteg is, talán a munkáját elolvasni sem fogja senki sem, meg kora miatt ezt az époszt már talán be sem fejezheti.

“Mert sohasem tudja, mi követi holnap,

Egy rövid sohajtás élte halandónak,”³

de azért mégis:

“Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!”⁴

Úgy teremtett engem is az Isten, hogy áhítoztam alkotásai törvényszerűségére, áhítoztam igazságaira. Születésemkor tüzet gyújtott szívemben, olthatatlan tüzet, hogy megismerjem azt a nagy harmóniát, amely a tények közt van, megismerjem azokat a törvényeket, amelyek a mindenséget uralják. S ha el is égtem volna benne, akkor is kutatnom kellett volna. De nem égtem el. Sok összefüggés felkutatására tett képessé az isteni kegyelem, ezek az én eredményeim. Ezek erősítették bennem azt a hitet, melyet mint gyermek szent örökségül szüleim rám hagytak. S mert istenfélelemben nőttem fel, az istenséghez kutatásaim még közelebb vittek. A kiváló tudósok egész sora vallásos, isten hívő, hitéhez ragaszkodó férfiú volt. Csak egyet ragadok ki e nagyok közül: Linné Károlyt, a növénytudomány nagy rendszerezőjét. Róla s vele kapcsolatban írják 1807-ben a Magyar Fűvészkönyv szerzői a következőt: “Minden munkáiból kitetszik a Természet dicsőségét érző és tisztelő szív ... Nem szégyenlet kegyes lenni: mert a Teremtőnek hatalmasságát és Istenségét a teremtett dolgokban látta. Nem is volna soha ... a’ Természeti dolog esméretiben, ’s azoknak titkaikban valamennyire járatos ember, a’ ki Isten-tagadó, ’s vallástalan lett vagy lehetett volna.”⁵

Hálával hajtom meg fejemet az Isteni Bölcsesség előtt. Fejlődésemnek elemezhetetlen okai közt az Isteni Gondviselés a legelső, a legfontosabb. Mélységes hálával köszönöm, hogy képessé tett arra, hogy szülötte városom a legnagyobb díszivel kitüntethetett. Szenczy Molnár Albert, a nagy magyar szótáríró és zsoltárfordító, kinek zsoltárfordítása a reformátusoknak olyan becses énekkönyve, mint amilyen az én szeretett evangélikus testvéreimnek a Tranoscius, s ez a református énekeskönyv ép azért a legtöbb kiadást, több mint százat, megért magyar könyv, mondom Szenczy Molnár Albert élete végéig, 1633-ig legdrágább kincseként őrizte ezt a babérkoszorút: Corona laureá-t, melyet tudománya jutalmául kapott. Nekem is van ilyen babérkoszorúm, s van több is. Drága kincsként őrzöm őket, szívem utolsó dobbanásáig. Melléjük teszem megtisztelésüknek e külső jelét: díszpolgári oklevelemet. Fogadják mélységes köszönetemet kitüntetésükért s fogadjanak el engem, az őstelepes család sarját: polgártársukká. Ismételten és szívből köszönöm jóságukat, szeretetüket.”

*Az OTKA támogatásával készült (T-019540).

Donátusát: tulajdonképpen donátióját, nevezetesen bírói kinevezési okiratát, amelyet — a római jognak megfelelően — ellenszolgáltatás nélkül kapott Szarvas község képviselőtestületétől.