Oldalak: 335 336 337

1. Szubjektív előzmények. — Jelen leírás egy nagyobb lélegzetű munka köztes fázisában készült, amikor egy 1998-ban indított kutatási feladat részeredményeinek földolgozása előtt állok. A célkitűzés a szegedi nyelvhasználat főbb jellegzetességeinek bemutatása mind nyelvjárási, mind köznyelvi viszonylatban. A vállalt földolgozás részben szubjektív indíttatású: családom anyai ágon a nagycsalád emlékezete óta szegedi lakos. Magam a helyi nyelvjárást elsősorban nagymamámtól tanultam. Több vélemény szerint a jó nyelvi gyűjtés föltételezi a régió ismeretét (vö. Kiss Jenő, Társadalom és nyelvhasználat. Bp., 1995. 40–1). A deskriptív adekvátság biztosításához azonban szükség van az illető társadalom kapcsolatrendszerének vizsgálatára, valamint a szociológiai–szociolingvisztikai kutatási módszerek jó megválasztására.

A saját nyelvhasználati tapasztalatokon túl egy szélesnek mondható ismert közösség szubjektumai közül volt módom válogatni: mind életkorbeli, mind iskolai végzettségbeli, mind nemek szerinti, mind a város területét nagyjából “lefedő” lakossági rétegekből tudtam ugyanis adatközlőket megnyerni. A tősgyökeres helyi lakosok írásos és magnetofonfelvételes “vallomásai” segítenek megállapítani az ezredforduló szegedi nyelvhasználatának egyes sajátságait (eddig mintegy ötven helyi adatközlőtől gyűjtöttem). Külön tekintettel kellett lennem a személyek kiválasztásában a város eléggé elkülönülő részeire is (pl. Alsóváros stb.). Ezt az elemzést azonban eredendően mégis a nyelvhasználat variabilitása érdekli, és nem a társadalom rétegzettségének tükörszerűen megfelelő nyelvi leírás, ugyanakkor a szociológiai dimenzió vetületét is igyekszem követni (l. R. Wardhaugh, Szociolingvisztika. Bp., 1995. 18–9). Nem törekedhetünk arra, hogy a mozgás-változás bemutatása mikrofilológiai pontosságú legyen (Imre Samu, A területi nyelvváltozatok. In: Kiss Jenő—Szűts László szerk., A magyar nyelv rétegződése. Bp., 1988. 65).

2. Szubjektív-objektív alapvetések. — Korábbi nyelvjárási és szociolingvisztikai szövegközléseim és elemzéseim a Tolna megyei Kisszékelyből és a Csongrád megyei Algyőről (K. Fábián: Nyr. 1986: 312–9, A nyelvjárás jellemzése. In: Hegyi A. szerk., Algyő és népe. Szeged, 1987. 403–27; Kisszékely, Tolna megye. In: Balogh Lajos szerk., Szöveggyűjtemény a táji nyelvváltozatok köréből: Linguistica Series B, Documenta 2. MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp., 1993. 75–90; Statistische Methoden in der Mundartforschung. In: R. Molnár E.—Nagy L. J.—Galgóczi L. szerk., Absztrakció és valóság. JGYTF, Szeged, 1996. 97–105; A nyelvjárási alapréteg három hangtani jelensége és változatai a Tolna megyei Kisszékelyben. In: Balogh L. szerk., A magyar nyelv táji változatai az 1980-as évek végén: Linguistica Series A, Studia et dissertationes 19. Bp., 1996. 43–64) a hagyományos dialektológiai leírások és a változásvizsgálatok különböző módszereivel is éltek. Felhasználtam például a Magyar Nyelvjárások Atlasza mindkét településre vonatkozó adatait, de a magnetofonos gyűjtés a szociológiai rétegzettségre is tekintettel volt. Mostani gyűjtéseim és felméréseim egyértelműen a többirányú és többcélú koncepciónak igyekeznek megfelelni. A gyűjtésben főiskolai speciálkollégiumi hallgatóim is részt vettek, alapos előkészítéssel. (A közreműködők nevét az adatfeldolgozást és elemzést követő tanulmányban teszem közzé.)

3. Elméleti alapvetések. — A vizsgálat célja: a szegedi nyelvhasználat nyelvjárási és szociolingvisztikai jellegzetességei egy részének bemutatása. Az “egy rész” természetesen itt bizonyos nyelvi vizsgálati területeket jelent: a nyelvi változónak nevezett jelenségek egy, általam kiválasztott és nyelvi-nyelvészeti ismereteim alapján jellegzetesnek tartott jelenséghalmaz variabilitását, különféle függőségét, azaz specifikusságát, a rendszerszerűségeket vagy éppen rendszertelenségeket, a (nem keveset vitatott) nyelvi normához való viszonyát (l. Kemény G. szerk., [335] Normatudat — nyelvi norma: Linguistica Series A, Studia et dissertationes 8. MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp., 1992.; benne részletes szakirodalom-jegyzék: Wacha Imre “A nyelvi rétegződés kérdései” c. tanulmányban a 99–105. lapokon a nyelvi normával kapcsolatban), a nyelvi attitűd és a presztízs néhány momentumát, ezeknek statikus, szorosan vett szinkrón elemzését jelenti. Úgy gondolom, hogy magam mint kutató és informátor egy személyben viszonylag objektívan össze tudtam állítani egy olyan gyűjtési tervezetet, amely átfogja a legfontosabb jellegzetességek halmazát. Specifikus csoportnyelvi adatgyűjtéstől el kellett tekintenem (pl. halászat stb.); e részterületek regisztervizsgálatát nem tartottam feladatomnak, nagyvárosi gyűjtés nem is szokott ilyen jellegű célokat kitűzni (vö.: G. Varga Györgyi, A budapesti nyelvhasználat társadalmi rétegződéséről: ÁltNyTan. 8: 213–30; uő.: Szövegmutatványok Hatvan regionális köznyelvéből: Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 4. ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszék — MTA Nyelvtudományi Intézet, 1980.; ez utóbbi munka is általános nyelvhasználati jellegzetességeket vizsgál inkább).

4. Az anyaggyűjtés módszereiről. — A célkitűzés fontos momentuma, hogy hasonló komplex, tehát nyelvjárási és szociolingvisztikai vizsgálat viszonylag kevés történt a magyar nyelvterületen. Ennek megfelelően komplex az anyaggyűjtés is. A rétegzett mintavétel (a korlétra szempontjait is tekintetbe véve) lehetőleg az adatközlők otthonában készült. Az első feladat irányított beszélgetés volt megadott szavakkal kiegészítendő mondatok formájában. Ezt követte egy 60 perces magnetofonfelvétel, szabad beszélgetés az adatközlőnek tetsző témákról. A következő “lépés” a fent említett feladatsor írásos kitöltése, megismétlése volt, amely azt a célt szolgálta, hogy a korábban spontán módon kiejtett alakok leírását kérje, azaz a kiejtés és leírás összehasonlítását tegye lehetővé. Ezt követte három felmérőlap: egy köznyelvi, javítási lehetőséget kínáló, egy nyelvjárási-köznyelvi választási lehetőséget adó, amely attitűd jellegű, egy pedig tipikusan nyelvjárási és köznyelvi adatsort tartalmazott kiválasztási céllal. Más fölmérések tapasztalatait néhol alkalmaztam, ha a gyűjtési, elemzési céloknak hasznára válhattak, nem is beszélve az összehasonlíthatóság praktikumáról (pl. a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú kérdőívei közül: Kontra Miklós, Kézirat. MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp., 1987.; Kiss Jenő: MNy. 1994: 257–70; Kontra, Fejezetek a South Bend-i magyar nyelvhasználatból: Linguistica Series A, Studia et dissertationes 5, MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp., 1990. 132, 135–6).

5. Az elemzés problematikája. — A szöveglejegyzés kásahegy-munkálatain túl lévén a szisztematikus anyagfeldolgozás tervezése több kérdés eldöntését kívánja meg. A társadalmi rétegződés nyelvi következményeit úgy kell megragadni, hogy lehetőleg objektív képet kapjunk. Objektív lehet-e az a kérdőíves irányított beszélgetés, amely a következő feladatot adja. Egészítse ki a mondatot a zárójelben szereplő szóval: Én tegnap nem sokat ............. (eszik)! Erre aligha lehet azt válaszolni, hogy öttem. Az írott szöveg agresszív, szinte regulatív, tehát a fölolvastatás, az irányított beszélgetés fonetikai jelenségre vonatkozóan nem lehet objektív. Másik példa: A váza a szekrényen, a párna a .................. van (szék). Itt sem várhatunk székön alakot. Sorolhatnám a hasonló példákat, amikor a nyelvjárásosság vizsgálata esetében legföljebb a választásos kérdőív a megfelelő gyűjtési mód (vö.: Kiss J.: MNy. 1996: 403–15; 1998: 257–70), de ezekben az esetekben is befolyásolja a döntést az íráskép, azaz a nyelvhasználati jellegzetesség használati vizsgálata helyett tudat alatti presztízsdöntés eredményét kapjuk. Ehhez hasonlóan az írott szöveg agresszív, befolyásoló jellegű az egyéb, szociolingvisztikai nyelvhasználati felmérésekben. Gyűjtési tapasztalataim alapján úgy vélem, hogy a magnetofonos felvételek biztosabb, objektívabb nyelvhasználati jellegzetességeket közvetítenek számunkra, mint a kérdőíves fölmérések, de legalábbis a két, egymást kiegészítő módszer fölhasználására van szükség.

6. Egy kisebb fölmérésről. — Egy főiskolai, 10 tagú hallgatói csoporttal a következő feladatot oldattam meg. Fölsoroltam egy déli, szegedi nyelvjárási jelenségeket tartalmazó adathalmazt. [336] Megkértem, hogy sorolják be, azaz minősítsék a szavakat, kifejezéseket az általam megadott kategóriákba. Az 5 kategória a következőképpen alakult ki:

asztat; nem mönyünk e ; alunni kő; attú; onnanhazul ’hazulról’; láti; penísz; me ’mert’; mé ’miért’; hányszó; főggyit; e szalad; mingyárást ’mindjárt’; lássuk ’látjuk’; kéne; mék ’megyek’.

A fenti minősítések lényegében számottevően nem tértek el egymástól a hallgatói csoport besorolásában (ezért százalékos vagy egyéb differenciálást nem közlök), és éppen azt mutatják, hogy erősen karakteres kérdőívek fölállítása csak bizonyos, nagyon határozottan körvonalazott morfológiai, lexikai, mondattani vagy presztízsvizsgálati célok kitűzése mellett indokolt. Nagyon hasznosnak és célravezetőnek látom Balogh Lajos (német mintán kidolgozott és méltatlanul elfelejtett) beszédszintmérési elemzését, amely ugyan nem egyes szavakról szól, hanem szövegközpontú, de a százalékok a nyelvhasználati tendenciák alakulását nagyon jól mutatják (Nyelvjáráskutatás és szociolingvisztika: MNy. 1974: 44–55). A fönti, déli nyelvjárási alakok besorolásai presztízs- és attitűdvizsgálatokhoz jól alkalmazhatók, esetleg a csoportelnevezések, kategóriák finomításra szorulnak. Bár a kategóriák megnevezése és a hozzá rendelhető társadalmi csoportok is változnak nagyon rövid időn belül. G. Varga Györgyi (A budapesti nyelvhasználat társadalmi rétegződése: ÁltNyTan. 8: 213–30) 12 560 adat alapján felállított 6 csoportja is valószínűleg újabb változásokat mutatna a nyelvi magatartástípusok 6 csoportmegnevezésével együtt. Az újrafelvétel lehetőségét és szükségességét tűzi ki célul Kontra is (vö. BUSZI. Kézirat. MTA Nyelvtudományi Intézet. Bp., 1987. 1). A megismételt felmérések esetleg igazolják a korábban megfogalmazott véleményt, amellyel tapasztalataim alapján egyet is értek, hogy tudniillik a helyi nyelvjárások “újraélednek”, bizonyos “konzervativizmus” jellemzi a regionális változatokat, az “újratermelődés” kisebb-nagyobb mértékben megtörténik (vö.: Szabó Géza, Nyelvjárástanunk és a területi nyelvváltozatok néhány kérdése. In: Kiss J.—Szűts L. szerk., A magyar nyelv rétegződése. Bp., 1988. 73–4).

7. A dilemmákról. — “A köznyelv pozíciója már jó ideje nem vitatott, hanem vitathatatlan is” — írja Kiss Jenő, de ugyanott megjegyzi, hogy a “nyelvjárások mai megítélése ... nem nyelvi alapú”, hanem a társadalomra visszavezethető stigmatizáció (l. Magyar anyanyelvűek — magyar nyelvhasználat. Bp., 1994. 79). Amennyiben tehát a magyar társadalmi viszonyok a jövőben kedveznek a vidéki és a civil szféra életterének (pl. falusi iskolák, klubok, “regionálisabb” tévék stb.), akkor a többnyelvváltozatúság (vö. Kiss J.: MNy. 1996: 403–4) mindennapi, normál (mondhatnám normatív) beszéltnyelvi jelenség lenne. Napjainkban ugyanis a bekezdésben írt első idézet sajnos tényként kezelhető direktíva, s ez a nyelvjárásoknak, a nyelvi változatoknak igencsak kedvezőtlen távlatokat jelent. Akkor mi sohasem beszélhetünk schwitzerdütsch nyelven, bár elsősorban nem is úgy akarunk. [337]

K. Fábián Ilona

Vissza a Tartalomhoz