Oldalak: 312 313 314 315 316 317 318

1. A témaválasztásról. — Nyelvtörténeti vizsgálódások alapját általánosan és elsődlegesen régebbi korok “szövegleletei” képezik, s ezek közül a legnagyobb figyelem általában a legrégebbi korból származó szövegekre irányul. Legalább ennyire fontosak lehetnek számunkra azonban azok a szövegemlékek is, melyeknek több, különböző korból származó változata is ismert. Ezek között is különös érdeklődésre tarthatnak számot azok az alapszövegek, amelyek variánsai évszázadokon ívelnek át; s hatványozott lehet az érdeklődés, ha a szövegváltozatok esetében nem puszta reprodukálásról, hanem egy folyamatosan élő alapszöveg újabb és újabb felbukkanásáról van szó.

Ilyen megfontolások vezettek, mikor a Miatyánk szövegváltozatainak vizsgálatára vállalkoztam. (A Miatyánk szövegváltozatairól. Szakdolgozat. ELTE BTK, 1997.) A témával kapcsolatos kutatómunkát egyébiránt érdekes kettősség jellemzi. Megfelelő szorgossággal sok szövegváltozat gyűjthető csokorba, vagyis a vizsgálatra érdemes szöveg sok; a vonatkozó szakirodalom ugyanakkor meglepően csekély. Pontosabban a témát távolabbról érintő munkák szinte áttekinthetetlenül nagy, könyvtárnyi irodalmat adnak — elég, ha a Miatyánk elmélkedési irodalmára, a kódexek korának szakirodalmára, a bibliafordításokkal kapcsolatos munkákra vagy az imádságokkal foglalkozó tanulmányokra gondolunk —; de a témával közvetlenül foglalkozó irodalom szinte elenyésző (Csűry Bálint, A csángó miatyánk: MNy. 1920: 170–2, Régi magyar bejegyzések egy XVI. sz.-beli könyvben: Erdélyi Irodalmi Szemle 9–10. sz. 1924.; Décsy Gyula, A Miatyánk legrégebbi magyar szövege: Új Látóhatár 1960: 483–6). Szélesebb kört jelentenek a Miatyánk szövegét elemző szakmunkák, de ezek általában az imádság eredetével, (értelemszerűen nem magyar nyelvű formájának) kialakulásával foglalkoznak (pl. P. Nagy Gusztáv, Jézus imája: Protestáns Theológiai Értekezések V. 1875.; Vajda Béla, A Kaddis és a Miatyánk. Imit-évkönyv 1904.; Szécsi József, A Miatyánk a Szentírás és a zsidó irodalom tükrében: Vigilia 1982: 807–11). A téma érdekessége és csekély szakirodalma közötti ellentmondás bátorít arra, hogy a végzett munka legfontosabb tapasztalatairól az alábbiakban számot adjak.

2. A vizsgált imaszövegek forrásköre. — Tekintve, hogy a Miatyánknak mint imádságnak s mint újszövetségi részletnek is mérhetetlenül sok lelőhelyét tarthatjuk számon (ha másra nem is, gondoljunk csak a Biblia-kiadások óriási számára), első lépésben azt kell meggondolnunk, hogyan érdemes leszűkítenünk a szövegek forráskörét annak érdekében, hogy a kutatás ne váljon teljesen parttalanná, ugyanakkor várhatóan a legjellemzőbb [312] (a többitől leginkább különböző) szövegváltozatok is felszínre kerüljenek. A következőképpen jártam el:

A Miatyánk (eddig ismert) legkorábbi előfordulási helye a Müncheni-kódex, így az azóta napjainkig eltelt időszak képezheti vizsgálódásunk tárgyát. Ezen időintervallumon belül a korai időszakoknak, vagyis a kódexek korának, s a könyvnyomtatás elterjedésének, a reformáció korának kell a legnagyobb figyelmet szentelnünk. Az ekkor lejegyzett alapszövegek ugyanis nagy mértékben meghatározzák a későbbi korok szövegvariációit.

a) Felkutattam tehát kódexeink összes Miatyánkot tartalmazó helyét.

c) A későbbi, általában a katolikus–protestáns törésvonal mentén elhelyezkedő szövegváltozatok szempontjából alapvető fontosságú a két nagy bibliafordító (Károlyi, Káldi) munkája, melyeket utókoruk és felekezetük évszázadokon át lényegi változtatások nélkül adott ki újra és újra.

d) Ha csak nagyon lassan és sokára, de az idő végül is eljárt e két korszakos mű felett, s előbb-utóbb sor került a fordítások revíziójára. Témánk szempontjából a revideált fordítások szövegei alapvető fontossággal bírnak, hiszen a revíziók egyik fő célja éppen az, hogy az alapszövegek megőrzése mellett a nyelvhasználat sajátosságait az aktuális köznyelvi normához igazítsák. Ez az a pillanat, mikor az újítók “látványos módon”, anyanyelvi tudatossággal döntenek egy-egy nyelvi jelenség avultságának mértékéről; s ezzel óhatatlanul egy-egy nyelvi változás visszavonhatatlanul bekövetkezett tényét illusztrálják.

e) A szentírásbeli Miatyánk-szövegek alakulását követve — körülbelül ötven évet felölelő időugrásokkal haladva — juthatunk el az imádság mai változataihoz.

f) A Biblia mellett a Miatyánk másik legjellemzőbb — s a használat szempontjából még fontosabb — “lelőhelyét” a különböző ima- és énekeskönyvek jelentik. Ezek esetében is célszerűnek tűnt mintegy félévszázados lépésekkel haladva a különböző felekezetek gyakorlatát nyomon követni, egészen napjainkig.

(Itt érdemes megjegyezni: az alapimádság szövegváltozatai között természetesen sok olyan “szövegváltozatlan” is szerepel, melyek egymáshoz képest semmiféle lényegi eltérést nem mutatnak. Különböző eredetű és korú szövegek esetében nyilván az egyezések kimutatása is tanulságos lehet.)

3. A szövegek összehasonlító vizsgálata. — Az alábbiakban elmondandók 67 (a fenti szempontok alapján kiválasztott) imaszöveg-változat összevetésén alapulnak. E helyt csak néhányat említek meg a legfontosabb — vagyis az imádság szövegében az előzményekhez képest lényegesen újat hozó — művek közül: Müncheni-kódex; Nagyszombati-kódex; Pesti Gábor: Új Testamentom; Sylvester János: Újszövetség; Károlyi-Biblia és revíziói; Káldi-Biblia és revíziói; Békés—Dalos: Újszövetség; Pázmány: Imádságos könyv; Dévai Bíró Mátyás: At tiz parantsolatnac...; moldvai “Csángó Miatyánk”; mai ökumenikus fordítás.

Nem foglalkoztam ezúttal a szövegek megjelenési formájával; az itt szóba jöhető szempontok között nem vizsgáltam a szövegek hangjelölését és írásmódját sem.

Hogy a területi nyelvváltozatok szempontjából nagyon is különböző eredetű szövegvariánsok egyáltalán összehasonlíthatók legyenek, ehhez szükséges volt a nyelvjárási [313] jelenségek mellőzése. Ebből adódóan vizsgálódásom tárgyát csak a magasabb nyelvi szintek képezték, vagyis közömbös maradtam minden hangtani jelenség iránt. Szakrális szövegekről lévén ugyanis szó, nyelvjárási sajátosságok leginkább csak a hangok szintjén érvényesülhettek. (A vizsgálható szöveganyag egyébként nemcsak nyelvjárástörténeti, hanem helyesírási, nyomdatörténeti szempontból is egyaránt kincsesbánya lehetne.)

B) A szövegváltozatok különbségei. — Munkám legelső, s egyik legnagyobb meglepetését az okozta, hogy mindjárt a téma megközelítése során világossá vált, lényegében nem is lehetséges A Miatyánk szövegéről beszélni. Valójában az alapimádság — igaz, gyakran csak egészen minimális különbségeket mutató — változatairól beszélhetünk csupán. Változatok ugyanis nemcsak a diakrónia, hanem a szinkrónia tekintetében is mindvégig éltek, s a mai napig is léteznek.

Milyen különbségek mutatkoznak a szövegváltozatok összevetése során?

1. Terjedelmi eltérések. — A legszembeötlőbbek a szövegvariánsok terjedelmi különbségei. Az imádság legrövidebb formáját a katolikus bibliafordítások Lukács-evangéliumában találjuk (Lk. 11,2–4): “Atyánk! Szenteltessék meg a neved. Jöjjön el az országod. Add meg a mindennapi kenyerünket minden nap. Bocsásd meg a bűneinket, amint mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vigy minket kísértésbe.” (Szt. István Társ. 1982.)

A katolikus fordítások Máté-evangéliumaiban (Mt. 6,9–13), a protestáns Lukács-evangéliumokban, s a katolikus imakönyvekben szereplő változatok jelentik nagyjából a széles körben — nem vallásos emberek által is — Miatyánknak ismert imádság szövegét, mely egy igen elterjedt mai változat szerint így hangzik: “Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.”

Ezek a különbségek a legkorábbi időktől fogva napjainkig is élnek, így a magyar nyelvű Miatyánk-szövegek szempontjából gyakorlatilag kortól és időtől függetlenek. Nem csoda, hiszen létezésüket másféle rendszer indokolja. (Lásd az alábbiakban.) Lényeges terjedelmi különbségek a két újszövetségi hely (Mt. 6,9–13, ill. Lk. 11,2–4) változatai, ill. a protestáns–katolikus törésvonal mentén felállítható változatok között mutatkoznak.

Hogy a Bibliában olvasható variánsok nagyon is szembeötlő különbözőségének mik az okai, ennek megválaszolása tulajdonképpen a biblikus tudományok illetékességi körébe tartozik. E helyt számunkra a legfontosabb az, hogy ezek a különbségek nem a magyar nyelvű szövegváltozatok kialakulása során jöttek létre. Az okok az evangéliumok ősidejébe, az addig szóbeli hagyomány írásban való rögzítésének korába, némely esetben apokriffá vált iratok különböző variánsaihoz vezetnek minket.

A magyar nyelvű Miatyánk-szövegek terjedelmi különbségeinek esetében tehát nem is szövegváltozatokról, hanem a fordítandó alapszövegekben mutatkozó eltérések tükröződéséről van szó. A szövegvariánsok különbségeinek ilyen jellegű, a magyar nyelven [314] kívüli okait nevezem külső okoknak. — A terjedelmi különbségeken túllépve most már figyelmünket az imádságként általánosan elterjedt formára irányíthatjuk.

a) mindennapi (kenyér) (Mt. 6,11). — A példa kedvéért ezúttal valóban vegyük sorra a b) bocsásd meg vétkeinket (Mt. 6,12). — A következő főbb típusokkal találkozunk: bocsáss (meg) nekünk; bocsásd meg a mi vétkeinket; bocsásd meg a mi bűneinket; engedd el minekünk a mi adósságainkat.

A fentebbi változatok létezésének okait itt sem a magyar nyelv alakulása, sajátosságai vagy törvényszerűségei adják. Sokkal egyszerűbb dologról, az idegen nyelvű eredeti szöveg valódi értelmének kibontására tett kísérletekről, egyszerűbben: a szavakkal való birkózásról, vagyis fordítási nehézségekről van szó. Például az a) pontban ismertetett eltéréseket a görög eredetiben található epiúsziosz kifejezés valódi értelme körüli bizonytalankodás okozza. A szó jelentését már a latin fordítás (Vulgata) is kétféleképpen próbálja megadni (Máténál supersubstantialem, Lukácsnál quotidianum); nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a különböző magyar nyelvű fordítások ily pazar sokféleséget szültek. Ezeket az okokat, melyek a fordítandó alapszöveg egy-egy problémás kifejezésének értelmét keresve hoznak létre változatokat, szintén külső okoknak kell tekintenünk.

Itt, a fordítás tényéből, pontosabban a fordító felfogásából eredő különbségek között kell megemlíteni azokat a — terjedelmi többletként is jelentkező — eltéréseket, melyek valamely szövegrész szintaktikai és szemantikai viszonyának nyomatékosításából állnak elő. Pl.: (itt) a földön; (mi) mindennapi kenyerünk; szabadíts meg (minket) a gonosztól.

3. Szinonim változatok. — A Miatyánk-szövegekben mutatkozó különbségek egy másik jellemző eltéréscsoportját jelentik a szinonim kifejezésmódok lehetőségéből adódó változatok. Nyilvánvaló, hogy a szinonímia nemcsak a magyar nyelv sajátossága, ezért az ebből adódó különbségeket külső okok következményeként is számon tarthatjuk. Ha azonban figyelmünket arra fordítjuk, hogy közel ugyanazt a tartalmat milyen kifejezőeszközök közelítik meg, akkor a változatok kialakulását a magyar nyelv sajátosságaiból fakadónak, vagyis belső okok következményének látjuk.

Ilyen szinonimikus különbség például a már említett bűn — vétek változat is. Olykor azonban nem csupán egy-egy szó más, rokon értelmű kifejezéssel való helyettesíthetőségéről van szó. Nyelvi szinteken is átlépő szinonimikus lehetőségeket kínál például nyelvünkben az igenevek használata. A Miatyánkban szereplő (ellenünk) vétkezőknek folyamatos melléknévi igenév is egy egész tagmondat jelentését képes magába sűríteni: (azoknak,) akik ellenünk vétkeztek (Károlyi-Biblia, 1994.).

Hosszasan sorolhatnánk a különböző szövegváltozatok különböző szinonim kifejezésmódjait; ehelyett a legfontosabbat kell leszögezni: csak abban az esetben beszélhetünk szinonim megoldásokról, ha az ekvivalensnek mondható szerkezetek egyszerre, a nyelv egy bizonyos szinkron állapotában jelentkeztek egymás lehetséges variánsaként. Ha ez nem így van, ez esetben nem szinonímiáról, hanem nyelvi változásról kell beszélnünk. [315]

4. A nyelvi változásokból adódó eltérések. — A nyelvtörténeti kutatás a Müncheni-kódextől napjainkig eltelt évszázadok nyelvi változásait már részletesen feltárta. Ezúttal nem célunk, hogy a Miatyánk-szövegekben ezen okokból adódó összes különbséget számba vegyük. Ezek ugyanis újabb illusztrációi volnánk csak a már leírtaknak. Érdekesebb feladatnak tűnik az eltérések rendszerezése. — Ha a szövegváltozatokban megfigyelhető különbségeket a mai nyelvállapothoz viszonyítva vesszük sorra, egyes nyelvi elemek hiányát, illetve bizonyos nyelvi eszközök módosulását figyelhetjük meg.

A) Hiányok. — A mai normának megfelelő szövegekhez viszonyított hiányként kell elkönyvelnünk azokat az eseteket, melyekben az adott nyelvi elemek konstellációja ma egy másik — onnan akkor még hiányzó — nyelvi eszköz jelenlétét is szükségessé teszi. Például a miként (miképpen) — azonként (azonképpen) alakpár egyik tagjának hiányát mutatja a (A lejegyzés korában még nyilván nem minősültek hiányosnak az ilyesfajta szerkezetek.)

Talán az ilyen jellegű kihagyásoknál is izgalmasabbaknak tűnnek azok a hiányjelenségek, melyek már a szöveg megörökítésének korában is hiányként jelentkeztek. Ilyen hiányt jelentenek az igekötők és a névelők (meglepően sokáig jellemző) elmaradásai. A MünchK. Miatyánk-szövegét még az igekötők és a névelők teljes hiánya jellemzi, Károlyi szövege e tekintetben már a maival megegyező. (Káldinál a ma szokásos hét-nyolc helyett négy helyen találhatjuk meg a határozott névelőt; Pázmány Péter Imádságos könyvének 1797-es kiadásában ugyanakkor mindössze egyetlen névelő szerepel.)

Azokban a szövegekben is, ahol a névelőhasználat már a maival azonos, gyakran hiányzik a határozott névelő rövidebb formája. Károlyinál például a 13 lehetséges esetből csak kétszer találkozunk a rövidebb alakkal. Szövegeinkben a XVII. századtól válik általánossá a névelő hiányjeles — általában aposztrofos — variánsa. (A nyomdászok egészen a múlt század közepéig szükségesnek érezték, hogy az elmaradó z helyét — ponttal vagy aposztroffal — jelöljék.) Már a MünchK. más helyein is könnyen találhatunk példát a rövidebb formájú

Ehhez kapcsolódó tény: nyelvfejlődésünk egy érdekes dilemmájának emlékét — nevezetesen, hogy a távolra vagy a közelre mutató névmásból (vagy mindkettőből) legyen-e névelő (vö. TNyt. 1: 462) — őrzi például ez az adat is: it ez földön (Károlyi).

B) Módosulások. — a) Szórendi különbségek: Megszenteltessék; megszabadíts (moldvai “Csángó Miatyánk”, közli: Csűry: MNy. 26: 170; Imádságok imádsága. Protestáns imakönyv. 1773.): annak a kornak emlékét őrzik ezek a formák, mikor a felszólító módú igealakok is kezdték megkapni a rájuk jellemző igekötőket. Jelenlétük tehát már biztos, helyük még nem. A legfeltűnőbb szórendi változatok az imádság két helyét érintik: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, illetve Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy és kenyerünket mindennapiat, illetve mindennapi kenyerünket.

A latin nyelvű Miatyánk szövegének szórendjét figyelve (Pater noster, qui es in caelis illetve panem nostrum quotidianum) gyanítható, hogy — az általam elsőnek említett — korábbi változatok latinosan idegen fordítás termékei. Ilyen szempontból külső okok következményeként állnak előttünk; ugyanakkor nyelvünk változását, a norma megszilárdulását és szigorodását jelzi az a tény, hogy ezt a régebbi formát az idők során — mindkét esetben — az újabb (általam másodiknak említett) változat váltotta föl. (A megszólítás esetében tulajdonképpen még nem jogos a múlt idő használata, hiszen a régebbi forma jellegzetes szórendjét — ki vagy a mennyekben — épp napjainkban látszik kiszorítani a (katolikus részről hivatalossá is emelt) ökumenikus fordítás “újítása”: aki a mennyekben vagy.)

A Magyar Nyelv hasábjain a 20-as években kisebb vita folyt (Csűry, Jánosi, Szalai között) arról, hogy a kenyerünket mindennapiat szórendet fordítási hibának, vagy [316] inkább értelmezős szerkezetnek tartsuk (MNy. 1930: 170–4, 335, 419). Hetven éves késéssel szólva hozzá a kérdéshez, meg kell jegyeznem, hogy az értelmezős jelleget igazán csak Sylvester János (hagyományt nem teremtő) már idézett fordítása jelzi egyértelműen: az mindennapiat. Gyanítom, hogy Sylvester is idegennek tartotta a kenyerünket mindennapiat szórendet, ezért domborította ki az értelmezős jelleget. Meglehet, merésznek tűnik ez a kijelentés több évszázad távlatából, de a fordító anyanyelvi tudatosságát bizonyítja az a tény, hogy az imádság másik, ebből a szempontból kritikus pontján nála (a XX. századig egyedülálló társnélküliségben!) ez áll: Ez bizony a Miatyánk szövegének legfrissebb, tudatos újításával esik egybe!

Az imádságot záró doxológiában (Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség) hatalom helyett eleinte kizárólag hatalmasság szerepel. | “Ne vígy minket kísértetbe...”: a mára már egészen mást (’lidérc, szellemalak’) jelentő nomen actionis egészen a XX. századig volt általános. | “Ellenünk vétkezők...”: a melléknévi igenév folyamatos formája helyett sokáig — nagyjából századunkig — a vétettek alak volt jellemző. | “Mindennapi kenyerünket aggyad...”: az igekötő (add meg) megszilárdulásával, kötelezővé válásával együtt lesz általánossá — és kizárólagossá — az ige második személyű, felszólító módú alakjának rövidebb formája (add). | “Szabadíts meg a gonosztól...”: Az -ít képzős igealak előzményei között több változat is jelentkezik korai szövegeinkben, pl.: zabadoh (NagyszK. 110); (XVI. századi bejegyzés adata Csűry közlése alapján: Erd. Irod. Szemle 1924. 9–10. sz.). | A DebrK. naponkedi (’naponkénti’) szavában -nként határozóragunk régi alakja maradt fenn (vö. Berrár Jolán, Fejezetek határozóragjaink élettörténetéből: NytudÉrt. 13. sz. 1957. 39).

4. Következtetések. — Úgy tűnik, a Miatyánk szövegváltozatainak egész története nem más, mint szakrális őrzés és aktuális nyelvi norma egymásnak feszülése, örökös harca. Szent szövegekről lévén szó, a szöveg megszólaltatóit, s főként lejegyzőit az idők során egyre erősebben kötötte a hagyomány; egyre nagyobb “bátorság” kell ahhoz, hogy egy — a köztudatban elevenen élő — szent szöveget megváltoztassanak. Ugyanakkor jól látható, amint a norma változásai, ha késéssel is, de szép lassan mégis behatolnak és érvényre jutnak az ima szövegében. (Irodalmi nyelvünk kialakulásának története bizonyítja, a viszony persze kölcsönös: a szakrális szövegek nyelve mintát is ad a nyelvhasználónak, erősíti a normát.)

Késve ugyan, de a nyelvi változásoknak érvényesülniük kell tehát az imádság szövegében. Ha ugyanis az ima nem követi a norma alakulását, megszűnik élő szövegnek lenni; nyelvi kövületté lesz. (Mint ilyen, nehezen szolgálhatja az imádkozó ember hite szerint való szándékot, a kommunikációt.)

Az aktuális nyelvi norma érvényesülésének késése (mint például a határozott névelő rövidebb alakjának más szövegekhez viszonyított késői megszilárdulása) nemcsak a régebbi korokat jellemzi. Ez a késedelem a mai változatokban is jól megfigyelhető, legújabb szövegeink is több archaizmust őriznek. Az 1994-es kiadású Károlyi-Bibliából például eltűntek ugyan az eredetiben olvasható asszony-állat-ok, de a Miatyánk szövegében még ott kísért a kísértet (ne vígy minket a kísértetbe) kifejezés. A variáns nélkül álló mennyek alak is nyilván csak morfológiailag több a menny-nél; s az is nyilvánvaló, hogy a felszólító mondatokat lezáró pontokat is inkább a tradíció, mintsem valamiféle teológiai [317] érvelés őrzi. (Ha azt mondják, egy neologizmus a sajtó nyelvében jelenik meg legkorábban, hozzátehetjük: legkésőbb vélhetően a Miatyánkban fog jelentkezni.)

A szakirodalomban többen is felhívták már a figyelmet arra, hogy bizonyos jelek (pl. a MünchK. Miatyánkjában a névelők és az igekötők elmaradása) arra mutatnak, hogy volt a szöveg legkorábbi lejegyzésénél régebbi Miatyánk-szövegünk is (vö.: Csűry i. m. 1924.; J. Soltész, Az ősi magyar igekötők. Akadémiai K., Bp., 1959. 193; Décsy, A Miatyánk legrégebbi magyar szövege: Új Látóhatár 1960: 483–6; TNyt. 2/1: 693). Úgy vélem, bátran kijelenthetjük: nemcsak az a helyzet, hogy az írott szövegeket megelőzően létezett egy (korábbi normának megfelelő) szájhagyományozott előd; hanem fel kell tennünk, hogy a szóbeli előzmények sem voltak soha egységesek. Hiszen ha ma, a nyomtatott betű hatalmának korában sem egységes a használat, s előfordul, hogy egyazon felekezethez tartozó két gyülekezet gyakorlatában is kisebb különbségek mutatkoznak, akkor hogyan lehetett volna egységes a használat az írásbeliség kialakulása előtt, mintegy ezer éve, mikor a Miatyánk idegen ajkú térítők tolmácsolása nyomán honosodott meg nyelvünkben... Ha pedig azon is elgondolkodunk, hogy az imádság szövegét ismerők legnagyobb százaléka szóbeli tanulással sajátítja el az imát, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a Miatyánk szövege — a hihetetlenül sok nyomtatott szövegelőfordulás ellenére — lényegében kétezer év óta a szájhagyományozás útján öröklődik, őrződik és változik. [318]

Nyáry Zsigmond

Vissza a Tartalomhoz