Oldalak: 323 324 325 326

Nagy örömmel olvastam Szilágyi Miklós írását (MNy 1998: 494–500) a Szemle rovatban, melyet halneves munkámmal kapcsolatban jelentetett meg. Érdeklődéssel, mert témája számomra igen vonzó. Érdemben ugyanis nem annyira a könyvemmel foglalkozik, mint inkább a halászat kutatástörténetével és az egyes halfajták neveinek gyűjtési lehetőségeivel, módszereivel. Aki pedig eddig — néprajzosként, nyelvészként — egy-egy szakterület névanyagának összegyűjtésével már fáradozott, ismeri ennek nehézségeit. Nekem sem állt szándékomban a halneveket illetően a “tudománytörténeti értelmezésre, magyarázatra érdemes előzmények elhallgatása-lekicsinylése”, hiszen összegyűjtötték már a halnevek egy részét eddig is. Sőt, rendszerezték is, mint Petényi (175 név), Herman, Munkácsi (akik annak idején etimologizáltak is), újabban Vásárhelyi, Pintér Károly. Csak annyit bátorkodtam megjegyezni, hogy a TESz. (és bizonyos szótani összefoglaló művek néhány halnevének) adatai ellenére az elnevezések többsége bizony kimerítő, megbízható szótörténet és szóföldrajz, etimológia és idegen nyelvi párhuzamok nélkül maradt.

Messzemenően egyetértek Szilágyi Miklóssal abban, hogy az egyes tudományágak kapcsolatai mennyire fontosak; társtudományokként együttműködve eredményeik mennyivel értékesebbek, hasznosabbak. Hogy ezt bizonyítsam, kénytelen vagyok egy saját munkámból idézni (Kétszáz magyar szőlőnév. Bp., 1997. MNyTK. 208. sz. 5): “az anyagi kultúra szókincsének vizsgálatához szükségesnek látszik ... a társtudományok eredményeinek fölhasználása. A tudományszakok összekapcsolódása valósul meg ott, ahol egy-egy szókincsréteget történeti fejlődésében vizsgál a nyelvészet. A néprajz számára jelent például komoly segítséget ezzel (Wörter und Sachen irányzat). Jó példa a szókincs és az anyagi kultúra összefüggésének vizsgálatára Herman Ottó leíró halászati munkája, mely az elnevezéseket, szakszavakat is összegyűjti, sőt etimológiai szempontú utalásokat is tartalmaz. Néprajzi és ahhozkapcsolódó szókészleti adataival a későbbi kutatások számára így rendkívül értékessé válik”. [323]

Éppen ennek az “utolsó polihisztornak”, illetve nagyszerű művének (A magyar halászat könyve) megemlítését hiányolja munkámban Szilágyi Miklós. Mivel — meglepetésemre — más recenziókban is hasonlóan hiányolták ezt, vettem a fáradságot, és összeszámoltam a Herman Ottóra való hivatkozásaimat, fenti (és egyéb) műveiből vett adataimat. “A magyar nyelv halnevei” c. könyvben tehát szótörténeti, tájnyelvi adatok, jelentésbeli értelmezések, illetve idézetek tőle (a források pontos megadásával) összesen 323-szor (háromszázhuszonháromszor) fordulnak elő. (Tulajdonképpen ennél is többször, hiszen a Nyr. hasábjain a halászati tárgyú cikkek nagy része is tőle jelent meg, vagy őt idézik, rá hivatkoznak a szerzők. Csakúgy, mint a MTsz. adataival kapcsolatban.) Talán az zavarta a recenziók íróit, hogy Herman munkáira a szakirodalomban használatossá vált rövidítésekkel (pl. HalK.) hivatkozom. Ezek azonban a rövidítéseket feloldó részben, az ichthyológiai és nyelvészeti források c. fejezetben szerepelnek.

Szintén “nem említődik tudománytörténeti jelentőségéhez mérten ... Munkácsi Bernát” — írja Szilágyi Miklós. Munkácsi azonban 28-szor említődik (főként “A magyar népies halászat műnyelve” c. összefoglalásából [Ethn. 4.] idézve); fájdalom, az ő etimológiáinak túlnyomó része fölött mára eljárt az idő, hangtani és egyéb ismereteink bővülésével néhány összehasonlítását határozottan el kell utasítanunk (pl. ugor dörgicse, durbincs, sőreg, sügér, küsz, ponty, viza, menyhal, harcsa, csík, süllő, tok, kecsege stb., vagy német domolykó, kölönte, török compó, karda, szláv petike hal, ingola, dévér). Ezzel azonban tudománytörténeti jelentőségéből nézetem szerint aligha vonunk le.

Hálásan köszönöm Szilágyi Miklósnak a neveket illető adatait (grundli, halszűke, asszú hering, gyík, kékfarkú hal stb.). Nyilvánvaló számomra, hogy halnév-szókincsünknek ez a szakszótárszerű rendszerezése sok helyütt hibás lehet. Kérdésére, hogy melyik elnevezés kapott önálló szócikket és melyik nem, a következőket válaszolhatom.

A márnafiú például azért, mert nem — mint Szilágyi írja — a Barbus barbus apróbb egyedeinek a neve, hanem egy egészen más halat, a Thymallus vexillifert (pénzes pér, ónhal, pérhal, pénzes pisztráng stb.) jelöl. Olyan típusú halnév (mint az utóbbi pénzes pisztráng is), akár a görbe paduc például, mely a garda jelölésére szolgál annak testformájára utalva, egy másik halfaj nevét alkalmazva. A márnafiú név (Szamos, Szatmár körül) valószínűleg egy a bartafiú-val. Ám ez sem a márna kisebb egyedeinek elnevezése, hanem — Heckel szerint — a Barbus Petényii népies neve.

A sudárponty nem kapott önálló szócikket (hiszen csak egy változat elnevezése a pontyoknál), de a N. sugárkeceg már igen, hiszen ez egy már Herman Ottó óta fontos névadási szemléletet tükröz. Amellett, hogy a sugarak nála ’az egyes úszókban foglalt, megszámlálható csontos v. porcogós tüskesugarak’ (HalK. 827), tehát az uszonyok hártyáit tartó-feszítő csontos v. porcogós tüskék (615), “merevítők”, a sugár szóval ő önálló tudományos halnevet is alkotott, vö. sugár kardos ’Pelecus cultratus’ (HalK. 826); illetve a sugár keszeg ’Alburnus bipunctatus’ (uo., ill. ugyanígy Pintér, MoH. 79). A N. sugárponty ’nyurgaponty’ a 402 szócikkben és a Szilágyi Miklós idézte Vigh József adata (sudárponty), mely biztosan a hengeres, nyújtott alakú Cyprinus Hungaricus (magyar ponty vagy karcsú ponty: HalK. 764) megfelelője, nem csupán “azt a látszatot sugallja, mintha a sugár, sudár ’sovány’ jelző a karcsú egyedek megnevezésére több fajhoz is kapcsolódhatnék” (Szilágyi szerint hibásan: 496), hanem így is van. Ezek a sudár szóval összefüggő, testformára utaló elnevezések.

Nem lehetséges, hogy a kőhal “néhány népnyelvi adata csupán egyszerű félreértés, pontatlan közlés”. Vö. még a fölsorolt forrásokon kívül a Mathematikai és Természettudományi Közlöny (1872. 10: 171) adatait: “Gobio fluviatilis, köznyelven kőhal (Bihar m.). Ott a hal egészen közönséges a Körösben, Pecében, beéli patakban”. Az a tény, hogy a tájnyelvi adatokat a korábbi történeti források jelentésmegadásai esetleg nem fedik, a halfajok összetévesztése, átvihetősége miatt sem lehet perdöntő. És mivel a tájszótárak, néprajzi munkák, szószedetek tájnyelvi, népi halnevei történettelenek, koruk többnyire megállapíthatatlan, egyáltalán nem biztos, hogy egy-egy szóban forgó történeti forrás adata a régebbi; esetleg nem éppen a népnyelvből merített név-e. [324]

Attól, hogy a fehérhal (R. feer heio hal, N. fehérke, fehér keszeg stb.) ’a hal színére utaló elnevezés’ könyvem szerint, sőt éppen ettől, lehet ’a piacon kevésbé értékelt’ jelentésű minőségjelzőként elterjedt a mai nyelvben, elsősorban a keszegfélék gyűjtőneveként. A kényes, nehezen szállítható, szálkás, kevésbé ízes ’fehér halak’ (vö. német Weißfisch), újabb — és ez már igazán pejoratív — “szeméthal” nevük szerint is valóban alacsonyabb rendűek, értéktelenebbek. De a névadás eredeti szemléleti alapja nem ez volt!

A látott hal kifejezés természetesen nem a gardára, hanem — mint Szilágyi Miklós írja — valóban a gardákból álló halseregre vonatkozik, olyan haltömegre, mely magasabb helyről már messziről látható. Herman Ottó a bekerített gardák “ezernyi ezrének” halászatát írja le, és így fejezi be: “ez egy rendes látott hal fogásának a menete”. Vagy: “a látott hal bekerítése azonban nem éppen gyakori”; “a látott halra való halászat avatja a Balatont magyar tengerré”. Végül: “mihelyt a hegyenjáró észrevette a látott halat, odakiáltott a legközelebb álló gyerekhez: ’Gaardaa’!”. Azt hiszem, megbocsájtható ezek alapján, ha a látott hal elnevezést azonosítom a gardával, noha tényleg nem egy halfaj megkülönböztető tudományos neve.

Készséggel elismerem, hogy következetlenségemről árulkodik a bugylihal ’csuka(növendék)’ önálló szócikkben való szerepeltetése. De akkor sem kaphatnak önálló szócikket nézetem szerint olyan nevek, mint a Szilágyi Miklós hiányolta (496) “minden horgász által használt” returharcsa, returmárna, returponty, retursüllő, vagy a gyerekharcsa, kölyökharcsa, kölyökbalin, kölyökmárna, nudli, bugylicsuka, bugylisüllő “nevek”. Ezek ugyanis valóban egy-egy meghatározott halfaj apróbb egyedeinek elnevezései. Sőt, a retur előtagú kifejezések szabályzatban megállapított, halfajonként különböző méretű visszadobandó, méreten aluli halakra vonatkoznak, nem halnevek. Szintén nem önálló nevek a felsorolt jaszkó, napsi, padró, bajszi, domcsi, bodri (498), melyekről egyébként is lesújtó a véleményem. Ezek ugyanis nem “nyelvi humorról árulkodnak”, hanem sokkal inkább merényletek a nyelv ellen. Az egyre kevésbé tiszteletre méltó horgásztársadalom “szakzsargonjának” torzszülött vadhajtásai, melyeket időben lenyesegetni nyelvművelési föladat. Csakúgy, mint a Szilágyi Miklós által a Horgász Kalauzból idézett mondat is: “nálam az első hal egy csóró grungli volt, — piszkos lezserül kapott”. Aligha kétséges, hogy régi halászemberek a hasonló nyelvi leleménnyel alkotott szavakat és stílusfordulatokat használó, szintén “piszkos lezser” kollégákra megrökönyödve néztek volna. Ahogyan az ízesen, színesen, érzékletesen és gördülékenyen fogalmazó ember szánalommal néz a magukat kifejezni alig képes makogókra, a nyelvi igénytelenséggel beszélőkre, illetve azokra, akik a naphal helyett napsi-t, a paduc helyett padró-t, bodorka helyett bodri-t mondanak. Így azok a — többnyire — városból kivaduló horgászok beszélnek (sajnos írnak is, pl. a Magyar Horgászba is, de az igényesebb Halászatba nem!), akik nem természetélményt keresni ülnek ki a néma halak világának vízpartjaira, hanem valamelyik kereskedelmi rádió adását kihangosítva, onnan eltanult sekélyes szókincsükkel magabiztos mikrofonhangon ordibálva szennyezik a környezetet. Nevelési esélyeikben még konokul hívő kisgyermekes anyák hovatovább ki sem merészkedhetnek egy balatoni mólóra, mert ott olyan vastagon szórják a trágárságokat egyes horgászok az evezősökre és vitorlázókra.

Ellentmondásos tehát az az igény, hogy a háromszázezer körüli sporthorgász (?) és orvhalász mai halnévismeretét teljes egészében bevonjuk a kutatásba. Nem hiszem, hogy a köznyelvnek csak a horgásznyelv lehet a kontrollja, de persze azt sem, hogy csak a lexikológia volna az, amire kizárólag támaszkodni illik. Bár attól, hogy a szótárak, ichthyológiai és néprajzi művek névanyaga “a tévedések, pontatlanságok, logikátlanságok gyűjteménye” (499), még gazdagnak tekinthető. Gondoljunk csak a botanika történeti szaknyelvére, melyben a növénytant jól ismerő biológusok sem képesek rendet teremteni. Egész egyszerűen azért, mert az egyes botanikusok, néha csak fordítók vagy szolgaian másolók hibák és következetlenségek garmadáját elkövetve, egymás tévedéseit kritikátlanul átvéve a nevek világában szinte áttekinthetetlen káoszt hoztak létre. Annak ellenére, hogy — legalábbis Linné óta — binominális tudományos elnevezéseket is használnak. Mert persze a növénytanban is — csakúgy, mint a halvilág nevezéktanában — az egyes vidékeken használt [325] és a jelölt fajt nyilván jól ismerő helybéliek adta név másik területen már más species neve lehet. És miután a tudomány a régi időkben gyakran merített a népnyelv nómenklatúrájából, nem idegenedett el végzetesen a köznyelvtől, de halrajzilag, botanikailag szerfölött ellentmondásos helyzet alakult ki. A névanyag azonban így is gazdag, körültekintő kutatása lebilincselő (és nem is reménytelen).

Végezetül: a “halászattól őstörténeti érveket remélő jeles eleink munkásságát” (500) tisztelni nem annak a kérdése, hogy vitába szállunk-e például éppen a nagyon is vitatható őstörténeti érvekkel. A halbiológusok, néprajzosok és nyelvészek egybehordta halnévanyag tájnyelvi rétegének, történeti múltjának felvázolása — éppen a már elvégzett terepmunkáknak, gyűjtéseknek és a halrajzi szakirodalomnak köszönhetően — remélhetőleg sikerült. Az összes etimológia megírása, a halvilág terminológiájának megnyugtató rendszerbe foglalása ezúttal sem. Hogy az elején kifejtettekre térjünk vissza: a társtudományok művelőinek közös gondolkodására, együttműködésére még sokáig szükség lesz ezen a területen is. Ezért is örültem, hogy etnológus írta meg a gondolatait könyvem kapcsán. Kedves Szilágyi Miklós! A hal úszni akar... Egészségünkre! [326]

Rácz János

Vissza a Tartalomhoz