Oldalak: 375 376

“Bámulatosak Istennek útjai!” — írhattam volna mottóként visszaemlékezésem elé. Már nyolcadikos gimnazista koromban, az 1932–33-as tanévben összehozott a sors az akkori idők egyik vezető nyelvészével, Zsirai Miklós professzorral. Már ekkor, az egyetemi pályafutásomat megelőző évben megismerhettem Zsirai Miklós barátságos egyéniségét, ragyogó pedagógusszellemét, széles nyelvészeti látókörét.

Már gimnáziumi éveimben izgatott a magyar nyelv eredete és fejlődése. Felsős koromban széles nyelvészeti programot eszeltem ki magamnak. Módszeresen kívántam nekilátni! Eleve tájékozódtam az “ugor—török háború” problematikájában, és annak ellenére, hogy a közhangulat nemigen szívlelte a “halszagú” rokonságot, én szilárd talajról, finnugor alapról akartam nekilendülni. A leíró nyelvtan — alaktan, mondattan — nemigen érdekelt, csak a nyelvtörténeti stúdiumok.

Fasori diák voltam. Magyartanárom irodalmár volt: dr. Réz Henrik. Ezért a szomszéd osztályban tájékozódtam: a nyelvész Losonczi Zoltán tanár úrtól, hetedikesként kértem és kaptam egy finn nyelvtant. Teljes gőzzel láttam neki a finn tanulásának, Bán Frigyes nyelvtanának, de már néhány hét alatt felfedeztem, hogy a könyvben rendkívül sok a hiba. Losonczi tanár úr javaslatára megrendeltem Rosenquist nyelvtanát.

A kitűnő tankönyvből gyorsan ment az előrehaladás, így egy év alatt végigtanultam a könyvet, és máris fordítottam finnből: prózát és verset. Koskenniemi négy szonettjének elég jól sikerült fordítása meg is jelent a protestáns “Ifjú Évek” diáklapban. [375[

Ehhez az ifjúkori nekibuzduláshoz egész váratlan oldalról érkezett hathatós segítség. Felsős koromban rendszeresen vállaltam diákkorrepetálást. Magyartanárom ekkor beajánlott Eötvös Collegium-i barátjához, Zsirai Miklós professzor mellé korrepetálni, mert Zsirai tanár úr erősebb tempóra kívánta ösztönözni fiát a német nyelv tanulásában. Így az 1932–33-as tanévben hetente kétszer eljártam a Zsirai-családhoz. Zsirai tanár úr mint az Akadémiai Könyvtár igazgatója ott lakott az Akadémia palotájának földszintjén az Akadémia utcai kapu melletti lakosztályban. Zsirai tanár úr melegszívű közvetlenséggel bánt velem. Mikor megkérdeztem, hogy fiával hol tanulhatunk, ragaszkodott hozzá, hogy az ő dolgozószobájában, a tágas terem másik sarkában. (Aligha valószínű, hogy azért jelölte ki dolgozószobájában a helyet, mert hallgatni akarta volna, mit tanulunk, hogyan tanulunk.) Már akkor, mikor első óránkról távozni készültem, elkezdett velem beszélgetni. Láttam, “fasori” tanáromtól tájékozódott rólam: tudott nyelvészeti érdeklődésemről, finn nyelvi haladásomról. Rögtön elkezdett nekem hosszan beszélni, magyarázni az engem érdeklő nyelvészeti, őstörténeti kérdésekről. Akkor múlt két éve, hogy megjelent “Jugria” c. tanulmányának I. része, folytatásán dolgozott; benne élt a tematika sűrűjében. Fiával tartott óráink után minden alkalommal felkelt íróasztalától, és előadásjelleg nélkül osztotta meg velem a benne rajzó gondolatokat. Élményeit, kutatási felismeréseit azon friss melegében, világos, tiszta nyelven, ragyogó pedagógiai érzékkel beszélte el a szavait boldogan hallgató hálás közönségnek, a nyolcadikos diáknak. Minden látogatásom után egy, másfél órát elbeszélgetett velem, mint egy “kollega úrral”, mert tudta, látta, hogy a nyelveken kívül belemélyedtem a nyelvtörténetbe, az őstörténetbe is.

Ami az őstörténetet illeti, csodálatos világ volt az a korszak, hiszen a “Jugria” mellett 1930-ban jelent meg Németh Gyula kulcsfontosságú műve, “A honfoglaló magyarság kialakulása” és Moravcsik Gyula “Onogurok története” c. fundamentális tanulmánya. További művek: Melich János “A honfoglaláskori Magyarország” (1929.) és Gombocz Zoltán “Honfoglalás előtti bolgár—török jövevényszavaink” briliáns tömörségű műve.

Rendkívüli élmény volt, ahogy Zsirai professzor páratlan pedagógiai érzékkel tárta elém tudásának gazdag kincseit. Felejthetetlen propaideutika volt ez, hiszen fasori érettségim után az Eötvös Collegium tagjaként ismét védőszárnyai alá kerültem. De hajtott a távolabbi program. Be kell vallanom, a finnugor kezdet után, az obi-ugor nyelvek tanulmányozása, a szűkszavú Szinnyei-féle “Nyelvhasonlítás” átbúvárlása után egyre kevesebb időt szenteltem a finnugor stúdiumoknak. Hamarosan továbbszárnyaltam a turkológia tágas steppéire, és Németh Gyula meg Ligeti Lajos rendkívüli befolyására belekerültem a turkológia és altajisztika óriási terjedelmű bűvkörébe.

Zsirai tanár úr inspiráló hatására sem lettem finnugrista, de nyelvészeti indítása, emberi melegsége örök emlék maradt bennem egész nyelvészeti pályafutásom során, és — sajátos hanghordozásával “kollega úr”-nak titulált — lelkes tanítványa maradtam mindmáig. [376]

Schütz Ödön

Vissza a Tartalomhoz