Oldalak: 267 268 269 270 271 272 273 274 275 276 277 278 279 280 281 282

Versről textológiai megközelítésből
(Juhász Gyula: Anna örök)

1. Irodalomtörténészek, stiliszták nem egyszer foglalkoztak Juhász Gyulának “Anna örök” című művével. Ez a közelítés most textológiai, de az elemzés előtt nem érdektelen szólni a szöveg hátteréről és lehetséges világáról.

1929-es emlékezés íratta Juhász Gyulával ezeket az emlékező sorokat. A vers ihletőjét: Sárvári Annát a nagyváradi Szigligeti Színház színésznőjét Nagyváradon (1908–11) ismerte meg a költő. A visszahúzódó természetű, magányos, halk szavú és szegény művész ember beleszeretett a szép, vidám és udvarlóktól körülrajongott színésznőbe. Néhányszor bár találkoztak művészek, újságírók társaságában, de a versekkel udvarló Juhász Gyula szerelmét a színésznő nem viszonozta. Anna így emlékezett vissza Juhász Gyulának egyszer nála tett látogatására: “Otthonomban szerénykedő, halk hangon válaszolt, ha kérdeztem; különben Juhász Gyula csak hallgatott.”

Megismerkedésüket követően nem sokkal Anna eltávozik Váradról, más társulathoz szegődik, a költőt pedig áthelyezik Nagyváradról Szakolcára, majd Makóra. Ezt Juhász Gyula száműzetésként éli meg, amely ráadásul elszakítja Annától. Hogy ez az egyoldalú és reménytelen szerelem viszont kihat a költő további életére, és ihletforrás, sok versben írott vallomás tanúsítja. Az el nem ért szerelemre eleinte nosztalgikusan emlékszik vissza a költő, majd szimbólummá válik számára Anna: a szerelem, az elérhetetlen boldogság jelképévé. Utolsó éveiben különben már bölcsebben, megértőbben tekint vissza erre a szerelemre, de életéből való kitörölhetetlenségét végül is elfogadja.

2. Nézzük először a költeményt szövegformai szempontból, hiszen az írott szövegből mindig a vizuális kép a szembeszökő!

Ez az optikailag különálló sorai miatt verses szöveg bár tartalmilag-szerkezetileg részekre bomlik, de formailag egy “tömb”, sugallva a költeményben kifejezett érzelem- és gondolatvilág egyöntetűségét. A költemény külső formája tehát szervesen összefügg a mondandóval: a strófákra nem bomló verstömb bizonyára az Anna-emlék megbonthatatlanságát, az emlékezés egységes folyamatát szimbolizálja.

A mű vizuális képe konvencionális: a régi költői hagyományhoz igazodva nemcsak a versmondatkezdő betű nagy, hanem a sor eleji szavak és a szokásos imazárlat is nagybetűs kezdésű. Az értelmi tagolódást a központozás a tradícióhoz híven jelzi. Vessző kitétele az indulatszó előtt — a helyesírási hagyomány tiszteletén kívül — az érzelmi felismerés őszinteségének is jele: a megdöbbenés miatti szünettartásé. A versmondatvégi írásjelek konvergálnak a jelentéssel és hangulatisággal: nyugodt hangvételű megállapítás jele az első mondat végén a pont; a beismerés fájdalmát is sejteti a megszólításon és felszólításon kívül a második zárásában a felkiáltójel; a verszáró gondolat rezignált tudomásulvételét — visszakanyarodva a verskezdethez — ismét pont jelzi.

Érdekes, hogy egyes kiadásokban az Amen helyett Anna szerepel.

3. A művet olvasva belső hallásunkkal mindig megteremtjük a szöveg hangzását, sajátos akusztikai jellemzőit, így szinte érzékeljük — hangoztatás nélkül is — hanghatását. Felolvasásakor, szavalásakor pedig tudatosan figyelni kell a költeményszöveg akusztikai sajátságainak érzékeltetésére.

Az első és a harmadik tömbön belül a sorvégeken széttördelt szintagmák az Ady-féle széttörtség-érzést, a lelki szétesés miatti fájdalmas sóhajt vizuálisan jelzik: “Minden szerelem darabokban.” Ügyelni kell viszont hangoztatáskor arra, hogy a gyakori enjambement-ok ne törjék szét a tartalmilag-grammatikailag egybetartozó elemeket. Az első rész a végérvényesen lezárt kapcsolatnak, a visszahozhatatlan szerelmi érzésnek a kifejezését adja a múlt idejű igékkel; de hogy a múltidézés felzaklató erejű, világosan mutatják a mindig lezáratlan sorok: állandóan továbblendít a végig enjambement-nal nyitottan hagyott sorvégek sora. A harmadik versmondatban pedig az enjambement-ok megállíthatatlan sorjázása a csattanószerű csúcsot készíti elő. Így a metrikus tagolást és a szabályos szótagszámú sorokra bomlást metszi a tartalmi-szintagmatikus-szintaktikai tagolás.

A második versmondat két kivételtől eltekintve sor végén le van zárva vesszővel, mégis széttöredezettség hatását kelti. Bizonyára hozzájárul ehhez az, hogy az ó de mégis fordulópontot jelent, a jelentés ellentétbe fordulását, így itt hosszabb szünetet kell tartani úgy, hogy jelezzük az indulatszó mondatértékűségét.

A költeményt átható lemondó, rezignált hangnem nem enged meg gyors tempót, éles magassági váltásokat (hangfekvésváltásokat), meredek ívű hanglejtési formákat. Csak finom emelt erejű hangsúlyok éreztethetik az azonos igekötők (elmaradtál, elfakult stb.) változatlan tartalmi egybecsengését is.

A vers nyitányának párhuzamosságaihoz lebegtetett dallam illik, erre figyelmeztet a mindig igével és változatlan igekötővel induló és arányos felépítettségű mellérendelő tagmondatok sora gondolat- és egyben mondat-paralelizmusban: [268]

A lehiggadt érzelemvilágot sejtető kijelentésekkel egyenletesen lassú tempó konvergál. Belső hallásunk szerint és a felolvasó-szavaló tartalmi adekvátságra törekvése miatt is a tempó kezdetben kiegyensúlyozott: mert az első rész teljes szerkezetű mondatok sora, a második pedig ráérős — ismétlésekkel terhelt — elbeszélői magatartást mutat, miközben a gondolatpárhuzamok ritmuskeltő hatásúak (Ma már ... Ma már ... Ma már).

Ezt azonban megtöri:

a) az ó indulatszó hangulatilag,

b) a de mégis-sel nyomósított ellentétes gondolat (Hasonló a magyar lírából: Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben.; Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak.) tartalmilag,

c) a közbeékelés miatt a közbezáró ismétlés szerkezetileg:

d) a hogy négyszeri apoetikus ismétlése stilárisan.

A harmadik versmondatban az elhibázás fogalmát kifejező (szinte) egybevágó mellérendelő szintagmák sorjázása lebegtetett hanglejtéssel oldható meg. Ezt támogatja a halmozott mondatrészek állítmány nélküli “lezáratlansága”. A gondolatritmust adó minden, a képes helyhatározók jelzőjének erőteljes hangsúlyozása pedig a ritmus lelassulásához járul hozzá:

A paralelizmus szimbolikusan jelzi az elhibázás minden élethelyzetben érvényesülő hatását. Ezt azután betetőzi a vers zárlatában az utolsó sor minden egyes szavának szóhangsúlya. Ez széttagoló volta miatt lassú tempójú lejtéshez, fokozatos ereszkedéshez vezet (Élsz és uralkodol örökkön, Amen.).

A rímelő sorvégek csak az utolsó négyben kapcsolódnak egybe: három tiszta és egy asszonánc rímmel. A költemény 10 és 11 szótagú sorai rímtelen jambusok, de az enjambement-ok igével induló szintagmáinak hangsúlya miatt ritmusváltással trochaikus lejtésűnek hatnak. Alighanem ez válthatta ki Németh László rácsodálkozását: “Hogy tudja Juhász Gyula a szónoki jambus ordító hangsúlyát méla szívdobbanásszerű nyomatékokba szétosztani?” (1983: 56). Végeredményben a gondolatritmusok szekvenciái, az enjambement-ok sora és a jambikus lejtés teremtik meg ennek a költeménynek a ritmikai kohézióját.

Az íráskép és a hangzásszerkezet viszonya a művészi előadásmódokból kihallható különbségek érzékelésekor jól összehasonlítható (B. Fejes Katalin, Hangzáskép, íráskép (Juhász Gyula: Anna örök): Népr. és Nytud. 38. 1997: 7–13).

4. A szövegszemantikai vizsgálódással tárhatók fel ebben az alkotásban a szövegkohézió jelei. [269]

Juhász Gyula: [0.] Anna örök

Ez a mű is bizonyítja a cím szövegelem voltát, hiszen egyedül csak itt fordul elő Anna neve. Bár cím nélkül is egyértelműen szerelemre emlékező, a vallomáslírába tartozó költemény, de az egyes szám második személyű megszólított versbeli megnevezése híján még a Juhász Gyula-oevre-ben is találgatásokra adhat módot. Csak a cím ismeretében nyilvánvaló a második személy azonosítása egy Anna nevű nővel, a szegedi költő életútját ismerve: a nagyváradi színésznővel, Sárvári Annával.

A vers egészére kiható globális kohéziót biztosító szövegszemantikai eszköz a cím. A címkefunkciójú cím teljes predikatív szerkezet, amely azért meghökkentő, mert dolgok, jelenségek jelzője szokott lenni az örök melléknév, ebben a címben viszont megfellebbezhetetlen, megmásíthatatlan “isteni igazságot” szögez le: az Anna iránti érzelem soha el nem múló. Anna helye a költő életében megváltoztathatatlan. A címbeli női névhez az a szemantikai előfeltevés társul, hogy létezik egy Anna nevű nő, akinek a jellemzői a költő emlékezetében már elmosódtak, de ugyanakkor örökre élnek.

A vers első egységében a költő nyilvánvalóan azt akarja maga és az olvasó számára is bizonygatni, hogy az Anna-szerelem hatása végképp megszűnt (elmúlt), ezért az el- igekötő négyszeri ismétlésével a nő emlékképének elhalványodását (elmosódott, elfakult), a cselekvés bevégzését, a történés befejezettségét, visszavonhatatlanságát, a szerelmes “állapot” megszűnését (elmaradtál, elsuhant) érzékeltető igékkel adja vissza. A vers végén pedig ugyanez az igekötő a melléknévi igenevekben az Anna-szerelem kétségtelen továbbélését és a költő minden apró mozdulatát, sőt egész életét befolyásoló voltát az elhibázás, az elrontottság konkrét (elvétett szavamban, eltévesztett köszönésben) és átvitt értelmű (elhibázott életemben) megjelenítésével adja vissza. Még az eltérő hangsorú igekötők is ugyanebbe a jelentésmezőbe tartoznak bele (félrecsúszott nyakkendőmben, összetépett levelemben), úgy, hogy a zárlat melléknévi igeneveiben az értékvesztést kifejező alapigékhez az ezt a tartalmat nyomatékosító igekötők társulnak.

A költő az ismétlésnek több válfajával élve (toldalék-, szó- és szerkezetismétléssel) erősíti a kifejezendő tartalmat, és tartja fenn a témát, ezáltal is kohezívvé téve a szöveget.

Az el- morfémaismétlésen kívül szembeszökő a hozzá kapcsolódó szerkezetek ismétlődése is: az indításban a predikatív szintagmák állítmány—alany sorrendjéé (elfakult [270] Arcképed..., elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod), a befejezésben a jelző + jelzett szós szintagmáké (minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben). Ezekben a szerkezetismétlésekben ugyanazoknak a ragoknak (szavamban, köszönésben, levelemben, életemben), képzőknek (félrecsúszott, elvétett, eltévesztett, összetépett), jeleknek (elfakult, elmosódott, elsuhant) a visszatérése is sugallja az egybetartozást. Az alkotói intenció sejthető. Az indító mondatban az igei állítmányhoz kapcsolva hajtogatja Juhász Gyula a konkrét Anna-emlék eltűnését, megszűnését, amelyet a predikatív szerkezet alanyai részleteznek. A zárlatban pedig a jelzői szerepű befejezett melléknévi igenevek az elhibázás fajtáját, a jelzett szók pedig az elhibázás helyét nevezik meg. A lezártság hangsúlyozásának eszköze a múlt idő jelének (elfakult, elmosódott, elsuhant) és a befejezett melléknévi igenév képzőjének (félrecsúszott, elvétett, eltévesztett, összetépett, elhibázott) a sokszori visszatérése.

Látszik ebből, hogy kevés a kitett kötőszó a mondategységek határán, illetve az egyik kötőszó (és) elfedi a valóságos (inkább következtető: ezért) jelentést, a másik (mert) pedig alá- és mellérendelésre egyaránt enged következtetni. Az okot megadó utolsó versmondat a jelentésképzés fordulatával: az őszinte feltárulkozással és az és-ek gyakoriságából fakadó biblikus nyelvezettel, illetve hangvétellel a vallásos szövegek emelkedettségével harmonizálva fókuszmondattá emelkedik.

Békési ezt a verset a ...de mégis ... mert...-féle konstrukciótípusra felépített (sőt kibővített) formaként említi: az ellentétes főkapcsolás és a magyarázó alkapcsolás sorrendileg kötött együttlétére, amelyben “az előtag és az utótag kibővülése egy pillanatig sem veszélyezteti a mű szerkezeti egységét, zártságát” (Békési Imre, Jelentésszerkezetek interpretációs megközelítése. JGYTF Kiadó, Szeged, 1993. 104). Ezzel a megállapítással [271] egyet lehet érteni, mert valóban ez a két kapcsolási mód emelkedik ki meghatározó módon, a többi — akár kapcsolatosnak, akár következtetőnek fogjuk fel — elvész ezek dominanciájában.

5. Az “Anna örök” című műben a szöveggrammatikai elemek strukturáló hatását nyomon követve tapasztalható, hogy sokféle grammatikai elem használata miatt konnex ez a vers.

A költemény első egységében a sor elején álló, ezért kiemelt helyen lévő névelők a főnevek konkrétságát, a jelzett fogalmak éles körvonalainak, határozottságának képzetét keltik (a vállaidnak íve, a hangod, az élet), és éppen ezért ellentétesek a hozzájuk kapcsolódó igei tartalmakkal (elfakult, elmosódott).

A harmadik egységben a jelen idejű igék és a befejezett melléknévi igenevek együtt jelképezik a múltnak a jelenre, sőt jövőre is kiható voltát: az élet apró eseményeiben, történéseiben jelentkező hatását három magyarázó mellérendelt tagmondatban (vagy okhatározói mellékmondatban), amelyben a benne élsz kötött kötelező vonzataként megjelenő határozók (nyakkendőmben, köszönésben, levelemben, életemben) hétköznapi kis mozaikképei Anna mindenkor jelenvalóságát mutatják. Ezt explicit módon jelzi a minden általános névmási minőségjelző háromszori, az egész és az örökkön, illetve a mindegyik határozóhoz kapcsolódó és a megmásíthatatlanságot jelző befejezett melléknévi igenévi jelző (félrecsúszott, eltévesztett, összetépett, elhibázott).

Bár az I. egység csak múlt idejű igéket tartalmaz, mégis mivel ennek érvényessége a jelenre is kihat, ez múlttal átitatott jelen: jöttek, mentek, elmaradtál, elfakult, elsuhant, mentem. A II.-ban a folyamatszerűséget szuggeráló jelen — ejtem, reszketek, tudom, hidd, hidd — dominanciája mellett múlt is van: voltál, volt, elmúlt.

A III.-ban csak jövő értékű jelen szerepel: élsz, élsz, uralkodol.

A költemény első szövegmondatában a múlt idő és az el igekötő jelentéstartalma párhuzamosan, együtt, egymást erősítve jelzi “egy kapcsolat” lezárulását, egy szerelem elmúlását, emlékké válását. A második versmondat már-ral nyomatékosított ma időhatározószava összhangban a jelen idő dominanciájával — amelyben csak fel-felvillan a múlt idő — a pillanatnyi állapot érvényességét szuggerálja, de az igeidő-keverés elárulja: a jelenbe belejátszik a megtagadott múlt. A befejezés komplex és adekvát módon szimbolizálja a jelen idejű formáival, a befejezett melléknévi igeneveivel jelölt állapot állandósulását, sőt örök voltát érzékeltető jelzőivel a jövőre is igaz, arra is kiható erejét. A vers időszerkezete három idősíkba vetíti ki Anna képét: múltból kapcsol át a költő a jelenbe, hogy végül az egész jövendő életre vonatkoztatással zárjon. A 7 múlt idejű igét követően a jelen idő válik dominánssá, de a jelenben fel-felvillanó emlékképek többszöri időváltást (3 jelen, 1 múlt, 2 jelen, 2 múlt, 4 jelen) eredményeznek. Az örökkön jelentésének besugárzása hatására a költeményt záró három igealak a magyar nyelvi szabályoknak megfelelően sajátosan jövőbeliséget sugall.

A vers igeidőinek tartalmat kifejező szerep jut: a költemény elején a múlt idejű igék az Annától való érzelmi függetlenséget jelzik, és ebben az egységben a régen szeretett nőnek az emléke csak a birtokos személyragos főnevekben van jelen. Ezzel ellentétben [272] a befejezésben Anna örökké tartó hatását a jelen idejű igék kizárólagos volta mutatja. Ezzel párhuzamos a névmáshasználat: az első egységben a költői én központi szerepét az én személyes névmás kitétele hangsúlyozza, a befejező részben a második személyű igealakok mellett a te névmás jelzi Anna uralkodóvá válását.

Az ’idő’ két fogalmi körének eloszlása — vagyis az ezt a fogalmat jelző korreferens elemek szövegbeli léte — nem szabályos a költeményben, hanem az elején, közepén és végén sűrűsödik össze; az ’eltűnés’ fogalmi jelentését hordozók a vers elején, míg az ’elhibázás’ jelentéskörébe tartozók a költemény végén tömbösödnek. Ennek következtében a távolba hatás az időt jelző lexémák esetében nagyobb, a többi fogalomkör esetében ez a funkció az egyenletes eloszlás következtében csekély. A korreferencia egy mondaton belüli előfordulásának a száma, azaz a tömörülés viszont hasonló mind a két fogalmat hordozó szócsoportban: a vers végén több az egy egységre jutó korreferáló elemek száma. Jól látható a 2. számú táblázatból.

6. Pragmatikai szempontból is tanulságos Juhász Gyula “Anna örök” című versét vizsgálni!

Az emfázissal együttjáró hangsúlyeloszlás az első szövegmondatban a szemantikai szempontból nyomatékos igekötőkre és a tagadásra esik. A második versmondatban az időhatározó- és indulatszók, illetve ismételten a tagadás hangsúlyozódik. A befejező mondatban a tartalmi összegzést hangsúlyozó általános névmás (minden), melléknév (egész) és az imai zárlattal “súlyosbított” igék emelődnek ki. Mindezek a pragmatikai eszközök: az emfázis, a hangsúly és ezek vonzataként a szórend együttesen az aktuális tagolást is előre jelzik: a versmondategységek élére helyezett hangsúlyos szók kijelölik a rémát.

A címet és az egyes szám második személyű megszólítást olvasva nyilvánvaló: a címzett Anna, de nem kizárólag a címzett a befogadó, hiszen egy publikált verset vesz az olvasó a kezébe. A befogadó pedig olvas a sorok között, és azt a jelentést implikálja az elmaradtál Emlékeimből lassan sor hatására: ’évekkel ezelőtt olyan erősen éltél benne a gondolataimban, hogy meg tudtam volna festeni az arcképedet, képes lettem volna megrajzolni a vállaidnak ívét’ stb. [273]

Noha a kedves nevét a költő csak a címben nevezi meg, mégis ez a vallomás bensőséges viszonyra enged következtetni férfi és nő között. A megszólítottal való közvetlen kapcsolatra utal a tegező forma (te), a bizalmas viszonyt sejtető sok egyes szám második személyű igealak (elmaradtál, voltál, hidd, élsz, uralkodol) és birtokos személyrag (arcképed, vállaidnak, hangod, neved, tekintetedre). Ez az előfeltevés csak a mű lehetséges világára igaz, mert az irodalomtörténet tudni véli, hogy ilyen nem alakult ki a költő és a színésznő között, tehát ebben az esetben inkább felvett költői pozícióról van szó.

Ezzel szemben a költői szubjektumot a csak hangsúlyos esetben egyszer kitett én névmás és a képes helyhatározókon megjelenő birtokos személyragok (emlékeimből, szívemben, szavamban, életemben) érzékeltetik.

Az első mondat első felében párhuzamosan fut és egybe is kapcsolódik a TE és ÉN. A vers az én és a te között “oszcillál”, az utolsó tagmondatában azonban az első és második személy szembeállítását az én személyének a kiemelésével jelzi a költő.

A következő táblázatos összesítésből egyértelműen kitűnik, mind a ’te’, mind az ’én’ fogalmát explicit vagy implicit grammatikai eszközök (igei személyragok, személyes névmások és birtokos személyragok) tartják fenn; illetve a te fogalmát jelző elemek végtelenül egyenletesen oszlanak meg, hiszen az első mondategység kivételével mindegyikben megtalálható, ezzel szemben a ’költői én’ fogalmának megjelenése csak foltszerű, hiszen több mondategységből majdnem a feléből — hiányzik (1., 4., 5., 10., 11., 13.), mintegy az én helyébe (Juhász Gyula életében is) a te lép:

	Te = Anna korreferenciája			Én korreferenciája
sorszám	E/2. sz. névmás	E/2. sz. névmás	birtokos személyjel	E/1. sz. névmás	E/1. sz. névmás	birtokos személyjel
11.		elmaradtál
		alany
12.					birtokos jelző	emlékeimből
13.		birtokos jelző	arcképed		birtokos jelző	szívemben
14.		birtokos jelző	vállaidnak
15.		birtokos jelző	hangod
16.		birtokos jelző	utánad	én	mentem
17.		birtokos jelző	neved		ejtem
					alany
18.		birtokos jelző	tekintetedre		Reszketek
					alany
19.		voltál			Tudom
		alany			alany
10.		Hidd			birtokos jelző	szívem
		alany
11.		Hidd
		alany
12.	te	élsz			birtokos jelző	nyakkendőmben
						szavamban
						levelemben
13.		élsz			birtokos jelző	életemben
		uralkodol
		alany

7. Tanulságos Juhász Gyula “Anna örök” című versének szövegszerkezeti sajátságait is megvizsgálni.

Bár tömbszerű formájú a vers, de tagolásához találunk fogódzókat:

a) az első részben az emlék összképtől, amely részekre tagolódik: arcképed, vállaid, hangod, az élet összképig tart a gondolati ív, és ezek az elemek mindig kiemelt helyen: a sor elején szerepelnek;

b) a második részt a ma már soreleji ismétlése tartja össze;

c) a harmadik egységet az És minden-nel induló szintagmák és sorok jelzik. Tehát a vers struktúrája tudatos elrendezésről árulkodik: a belső tagolódás háromszor hat soros egységekre bomlást mutat. Mindegyik egység egy-egy versmondat.

A mű tételmondatszerű gondolatainak releváns elemei többféle nyelvi eszközzel megismétlődnek:

A költeménynek ebben a három versmondatnak megfelelő makroegységében nagyon világosan kirajzolódnak az egymásra következő kommunikációs görbék. Az első versmondat [276] fajsúlytalan bevezető része a majdnem közhelyszerű gondolat: Az évek jöttek, mentek; ezt követi a többszörös tartalmi ismétléssel nyomatékosított, éppen ezért hangsúlyos gondolat: ’elfelejtettelek’; ehhez kötődve a mondatzárás lényegében nem hoz újat: és én nem mentem utánad / Az élet egyre mélyebb erdejében. — A második versmondat indítása nem tesz mást, mint háromszor ismétli meg az elfelejtés következményét (Ma már nyugodtan ejtem a neved ki...), tehát nem viszi előbbre — csak megszilárdítja — a szemantikai láncot, a meglepően új hírrel a hangulatilag telített ellentét döbbenti meg az olvasót: de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt, És hogy egészen elmúlt; azonban ennek a vallomásnak a megerősítése már újdonságérték nélküli: ó ne hidd! — A befejezésként funkcionáló harmadik versmondat egyértelműen a fokozás stiláris eszközével szerveződik, vagyis a “kishírekkel” indít, hogy a mondatnak, sőt az egész műnek a csattanóját kimondja az önáltatás önleleplezésével: egész elhibázott életemben / Élsz és uralkodol örökkön; az ehhez szervesen fűződő Amen zárlat az önmegadás, a belenyugvás vallási színezetű, de valódi hírértéket nem hordozó befejezése a műnek.

1. Az első rész a végérvényesen lezárt kapcsolatnak, a visszahozhatatlan szerelmi érzésnek a kifejezése a múlt idejű igékkel.

Az elsőn belül Az évek jöttek, mentek kijelentés harmadik személyűsége az emberektől független folyamatjelleget érzékelteti; a középső egységet a szerelmi kapcsolatban szokásos intim tegező hang uralja az igealak, de főként a birtokos személyjel második személyűsége miatt; a mondatzárás viszont már az egyes szám első személyű személyes névmás által hangsúlyozott szubjektivitást érvényesíti. Az első versmondaton belül az évek szótól az élet fogalmáig tartó ív lezártságot jelez.

A második egységen belül egyértelmű a versmondat két részre bomlása a fájdalmas ó és az ellentétes de révén, illetve míg a ma már-ral induló kijelentések rövid, sorvégeken lezárt közlései nyugalmat árasztanak, addig az indulatszókkal keretezett részben az eddig titkolt érzelem feltörésének jelei a sorközépi törések.

A harmadik részben az utolsó sor jelent az előzményektől elkülönülő elemet: a mindennapi élet múló apróságaival szemben az öröklét örökérvényűségének a felmutatásával, amely egyben éles hangnembeli váltást is eredményez: a köznyelviből a patetikusba. Ebben a versmondatban az élsz-ből induló gondolat az élsz zárlatba torkollik.

Sőt ebben a költeményben még más strukturális tagolás is lehetséges. Eszerint a vers két részre tagolódik, hiszen két összeegyeztethetetlen érzés ölt testet benne: az érzelmi közömbösség és az el nem múló szerelem felemlegetése. Míg a cím a szerelmi érzés örökkévalóságát szögezi le, a költemény első része — feszültséget keltve — az ezzel ellentétesen ható folyamatot festi meg: a nagy érzés megkopását, az ó de mégis-sel kezdődő második rész viszont ezzel élesen szembekerülve a cím igazságát fejti ki.

Ezt a strukturális felépítést több nyelvi elem is érzékelteti. A szerelmi érzés megszűntét — a nő múlt ködébe vesző alakjával — Juhász nem véletlenül bizonygatja múlt idejű egyes szám harmadik személyű, “megfellebbezhetetlen” igealakokkal, szuggerálva ezáltal a véglegességet. Mindehhez társul még az eddig értéknek tartottat lebecsülő magatartás: így lesz az egyetlenből egy a “sokból”. Végül is a közhely-bölcsesség lekezelő, keserűen ironikus gesztusában csúcsosodik ki a költői múltértékelés: ifjúság bolondság. De éppen így lesz a versben kifejeződő érzelmi törés még nyilvánvalóbb. Mert az ó de mégis-sel induló ellentétbe állítással megszűnik az önáltatás. Nyilvánvalóvá lesz: a közömbösség fitogtatása önszuggesztió akart lenni. Ám lehull az álarc, és a valódi érzelem fájdalmas, patetikus és nyílt szerelemvallása tör elő a költőből, amelynek kezdetén ugyanannak a tiltásnak (ne hidd) az elő- és utóismétlése keretbe foglalja a szerelmes megszólítását. Az nem lehet ugyanis véletlen, hogy a szívem érzelmes megszólítás nem azokban a sorokban tűnik föl, amelyek Anna emlékének a megkopását bizonygatják, hanem a jelenben is élő, a jelenre is kiható voltát beismerő részben, amely egyszerre emelkedett és bizalmasan meghitt. A szívem megszólítás akár Anna kissé népiesnek ható megszólítása, akár többjelentésű voltából adódóan a költő meggyötört szívére vonatkozik, mindenképp hangulati váltás jele: mert vagy intim szerelmi kapcsolatra utal, vagy a költői őszinte kitárulkozásra. Emelkedett az indulatszó-ismétlés, a modalitás-váltás és a megszólítás hangsúlyozása következtében, bizalmas hangnembe illő a beismerő vallomás a hogy és az és majdnem pongyola stílusú ismétlése miatt. — Ezek szerint ellentétre épül a vers. Ez a szerkesztési mód a múlt tagadásait jelenbeli-jövőbeli affirmációvá alakítja át: vagyis a megtagadott Anna-kép örök Anna-emlékké nemesedik. A mondatok tartalmi-logikai összefűzése is ezt támogatja: az első rész kapcsolatos mellérendelésekkel indul, és a második versmondat ezekhez tartalmilag természetszerűen kötődő többszöri következtető viszonnyal kötődik, majd erre csap rá a váratlan halmozott ellentét, amelyhez a külön mondatban megfogalmazódó okhatározói alárendelés szervesen kapcsolódik. Ezenkívül több formaivá váló tartalmi elem is sejteti még az ellentétet: állító igealakok után a tagadó forma, az Én-nel szemben a Te hangsúlyozása. [278]

Ezt a felfogást támogatja egy furcsaság: ugyanis meglepő módon a gondolati cezúrák nem mondat vagy sor elején állnak, hanem a sorokat megtörve:

A mű lezártságát jelzi a cím örök szavának a vers végén örökkön formában való visszatérése, átívelése a szövegen és a címben megszólított Anna nevére “rímelő” Amen zárlat. Az ima záróformulája formailag egyértelműen lezárt módon szervezi egységgé ezt a költeményt, mégis éppen az Amen szó miatt sajátosan kibővített: áhítatot, elragadtatást sugalló jelentésudvara van ennek az alkotásnak.

Bármelyik verskonstrukcióval tudja is megfeleltetni a befogadó a maga olvasatát,
a mű érzelmi-tartalmi csúcspontja mindenképp az egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön gondolatban kulminál, az Amen befejezés csak a “pecsétet” teszi rá.

8. A szöveg stílusáról mondottak lezárásaként a Juhász Gyula-vers értelmezésében a stilisztikai jellemzők elemzése a stíluskohézió feltárásához viszi közelebb a befogadót:

A stiláris eszközök feltűnően harmonizálnak az első szerkezeti egységben a kifejezendő tartalommal, azaz az első mondat egyetlen emléktömböt képez. Az emlékképek egymásba fonódását segíti érvényesülni a kötőszónélküliség és az enjambement-ismétlődés, illetve az emlékezés egyöntetűségét, egybevágóságát a gondolatritmusszerű szórendi azonosság: az igés tagmondatindítás is szuggerálja: elmaradtál..., elfakult..., elmosódott..., elsuhant... Ez az utóbbi sajátság azért figyelemre méltó, mert e miatt az inverzió miatt az igei állítmányok bár a tagmondatot kezdik, mégis a sor végére kerülnek, és így az áthajlás elindítójává válva nem vágnak egybe a mondattani és ritmikai egységek. Ez a forma ellentmondva a közönyös, nyugodt hangulatnak — amely a sorvégeken lezárt sorokban öltene testet —, adekvát sejtetője lesz a tettetett közömbösségnek, látszat kiegyensúlyozottságnak, azaz a létező lelki nyugtalanságnak.

A szeretett nő alakjához kapcsolt fogalmak (arcképed, vállaidnak íve, hangod, neved, tekinteted) szinekdochéval (rész—egész viszonyban) magát az imádott nőt jelentik. Ezek az elmosódott miniatűr képek az impresszionista “festőtechnika” nem körvonalazott ecsetvonásai, hiszen Juhász maga hangsúlyozza az el igekötő többszöri említésével a hajdan bálványozott nő emlékképének régi, elsárgult fotószerű elhalványodását a tudatban. Az el igekötő kapcsolása egyetlen kivételtől eltekintve szokványos (elmaradtál, elmosódott, elsuhant), viszont a köznyelv meg- vagy kifakult-at mond. Nyilván a visszavonhatatlan eltűnést azonos igekötővel kifejező igék sorában is éppen hapax legomenon voltával válik expresszívvé az elfakult. A hajdan imádott nő emlékének a tudatból való kitörlődését az el igekötős igékből formálódó fokozás a teljes légiessé válással sejteti.

Anna vonzerejének megtörését ismert dantei toposzhoz köti a költő, és azzal egyéníti, hogy az élet erdővel való azonosításakor birtokos jelzős szintagmába foglalt és fokhatározóval kibővített teljes metaforai változatával él (én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében).

A költő először szinte szuggerálja magának és a befogadónak az érzelmi viharok utáni megnyugvást, sőt közönyt, közömbösséget a ma már retorikus hatású háromszori [279] ismétlésével, az igék és vonzatuk kiegyensúlyozottságot, a szerelmi érzés örök érvényű befejezettségét, lezártságát bizonygató jelentésével a régebbi időkkel ellentétes, megváltozott helyzetet érezteti. A szóismétlés tagmondat- és soreleji szabályos elhelyezése gondolatritmust keltve mondatpárhuzamot eredményez, és kiemeli: a mű idősíkja a versírás jelene, de ebbe belejátszik a múltból kísértő emlék is:

A gondolatok párhuzamosságát sugallja a kizárólag viszonyjelentést hordozó valódi kötőszók ismétlése is:

Az és változatlan formájú kitétele mellérendelő szintagmák és tagmondat élén a mindig mindre érvényességet sugallja:

Mindezeket az ismétlési módokat hatásos keretbe foglalja ugyanaz a szó és álszintagma gondolatsort nyitó és záró helyzetben:

A vers második egysége ellentétes érzelmeket fog össze, ám a gondolati cezúrák meglepő módon nem sor vagy mondat elején szerepelnek, hanem sorvégen és mondatzárlatban sóhajt így fel a költő: ...ó de... ó ne... Majd pedig az értékvesztést adekvátan adja vissza a közhelyek halmozásával (egy voltál a sokból, ifjúság bolondság), a hogy versben különösen szokatlan köznyelvi pongyolaságával, sőt háromszori stílustalan ismétlésével. Ebben a versmondatban a tudatos stíluskeverés az érzelmi hullámzás jele: a köznapi szóhasználat keveredik a patetikusságot adó indulatszó-használattal és retorikusságot eredményező gondolatritmussal.

A harmadik rész meglepő ötvözete a jelentéktelen földinek és örökérvényű éginek, mivel a megjelenített valóság lényegtelen apróságait ábrázoló sorok szemantikai és stiláris síkon is himnikus zárlatot kapnak, hiszen az Istennek tulajdonított mindenhatóság (“élsz és uralkodol örökkön”) az eszményített nőre ruházódik át, így emelkedik Anna a Mindenható magasságába, és válik életet meghatározó szerepűvé. Ezt a tartalmat szolgálja a köznapi és ünnepélyes kettőssége a nyelvi-stiláris megformálásban: a poliszindeton feltűnő tagolást ad, de jelentéstanilag feleslegesnek, pongyolának látszik az és kötőszó ismétlése a felsorolás mindegyik tagja előtt (amely teljesen ellentétes a magyar nyelvi normával), de éppen ez a nyelvi forma az, amely az Istenhez intézett fohász kéréshalmazát idézi archaizáló módon, a biblikus stílus allúzióját keltve. Eközben a költő Anna múlhatatlan, sőt fokozódó hatását mutatja az és miatt méltóságteljesen lelassuló sorokkal, hiszen a jelentéktelennek [280] tűnő jeltől: a félrecsúszott nyakkendő-től a fontosabb jelzéseken át (elvétett szó, eltévesztett köszönés, összetépett levél) az elrontott élet visszafordíthatatlanságáig, megmásíthatatlanságáig ível a nominális stílusban megformált fokozó felsorolás. Sőt meglepő módon patetikussá válik az és gondolatritmusszerű előismétlésként a párhuzamos szerkesztettségű, fokozást kifejező felsorolások kezdetén. Fokozza az ünnepélyes hatást az élsz keretszerű visszatérése és nyomósítása a népies-régies-irodalmi uralkodol alakkal, az imából átmentett örökkön örökké fordulattal, hiszen az örökkön-höz — az örökkévalóhoz intézett könyörgés szokásos ima-zárlatához — az Úgy legyen! az Amen illik. Éppen e stílusjegyek miatt válik az Anna-emlék és -szerelem örök és eltemethetetlen emlékké, maga Anna pedig isteni szférába emelkedő himnikus hangon megszólított lénnyé.

9. Milyen szövegeket idéz a tudatunkba Juhász Gyula “Anna örök” című verse? Ez a vers nyilvánvalóan önálló struktúra, de mégis közvetlenül része a Juhász Gyula-oeuvre Anna-verseinek. Az ebbe a kontextusba való beletartozás intratextuális kapcsolatait a hasonló motívumok (a felejtés bizonygatása: Milyen volt szőkesége, nem tudom már.), a szemantikai elemek (Anna örök sorsmeghatározó: Anna minden, Anna után; magány, önmarcangolás: Annára gondolok) teremtik meg.

Juhász Gyula “Anna örök” című verse több szálon is kapcsolódik intertextualitás révén más alkotók szövegeihez. Dante “Isteni színjáték”-ának kezdő sorai (Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém.) idéződnek fel bennünk a Juhász Gyula-i sorok kontextuális beágyazottságában: én nem mentem utánad / Az élet egyre mélyebb erdejében, de ugyanakkor érezzük a két szöveg közötti különbséget is: Anna nem Beatrice, nem kalauzolja a költőt az élet sűrűjében, illetve maga a költő nem követi Annát. Ez az asszociáció — látens lehetőségként — arra készteti a “beavatott” olvasót, aki fölismeri ezt a dantei metaforát, hogy a folyamatosnak hitt versszövegben egy dialogikus szerkezetet fedezzen fel: hogyan reflektál a magyar költő az olasz szavaira, és az egységesnek hitt versjelentésbe belekódolja a párhuzam révén a boldogtalan szerelmes és a beteljesületlen szerelem képét.

Az Ifjúság bolondság közhelymondatot átalakítás nélkül ágyazta be szövegébe a költő, átvéve az azzal gondolatban társuló legyintő kézmozdulatot is. A vers immanens jelentése ennek révén kibővült, megjelenít egy a dolgok menetébe belenyugvó, azt elfogadó olyan emberi magatartásformát is, amely nem veszi komolyan az élet dolgait. És éppen ennek révén a vers szomorú-ünnepélyes hangulatisága szertefoszlik, hogy majd többszörös ellentéttel ódai magasságokba íveljen.

A költemény befejezése a katolikus liturgiába illő kifejezés miatt a vallásos költészetet imitálja. Az Élsz és uralkodol örökkön, Amen verszárlat a Miatyánk ima Mindörökké. Amen zárását a nem hívő ember számára is egyértelműen felidézi. Ezenkívül a katolikus liturgiát ismerőben a misén elhangzó könyörgések zárlatát jelzi: Aki élsz és uralkodol örökkön örökké! Ámen; Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Ámen (Temetési szertartáskönyv 11, 14). Az Élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Amen zárlat csak a misén (a liturgiában) és egyházi szertartásokban (keresztelés, esküvő, temetés) az Istenhez, Jézushoz intézett, általában rövidebb, két-három mondatos könyörgések végén szerepel, de magán imában nem. A szentmisében három-négy Amen-nel végződő könyörgés is van: s miközben a szöveg változik, a zárás állandó.

A katolikus neveltetésű és egy ideig papnak készülő Juhász Gyula mindezt jól ismerve formailag (Élsz és uralkodol örökkön, Amen.), de főként tartalmilag változtat ezen a fordulaton, hiszen nála Anna az imádat tárgya, de éppen emiatt lesz a vers világába illő a költeményt lezáró kifejezés. [281]

Az ima szövegfajta kompetencia-modellje aktualizálja a versjelentés pluralitását, így a költő az Annához szóló profán imájában is összekapcsolja az időhatározó jelezte időtlenséget és a záróformula jelölte véglegességet, és éppen a vallásos aktust idéző textuális utalás a kontextuális hatásra a nő iránti szeretet helyett Anna imádatát konnotálja.

10. Juhász Gyula “Anna örök” című verse a vallomáslíra szövegműfajába tartozik. Ez a mű nem Annának, hanem Annáról, az ő hatásáról szól. Így nem sorolható be a szerelmes versek közé, hanem egy elrontott, egy félresikerült, magányosnak érzett élet számvetésének tekinthető, amelyet az emlékképek formálnak egységes egésszé. Az életét összegző költő sorsa kisiklását sajátos Anna-komplexusa miatt egy be nem teljesedett, de soha el nem múló szerelemnek tulajdonítja.

Szikszainé Nagy Irma

Vissza a Tartalomhoz