Oldalak: 425 426 427 428 429 430 431 432 433

 

A hurok és török háttere

I. 1. A magyar nyelv török jövevényszavai között szereplő hurok szónak sem a török, sem pedig a magyar háttere mindmáig nincs kellően tisztázva. Az átadó török alak és az átadó török nyelv bizonytalansága miatt eddig több kérdést sem lehetett egyértelműen eldönteni. A tisztázatlan kérdések a következők: 1. a szóeleji h- másodlagos magyar fejlemény-e, vagy már az átadó török alakban is megvolt; 2. ha megvolt a török alakban a h-, akkor ez egy korábbi *q-ra vagy az ún. altaji *p-re vezethető-e vissza; 3. a csuvasos típusú vagy az ún. „kun-besenyő” rétegben jelölhető-e ki a hurok szó. Mindezek a problémák hosszú ideje foglalkoztatják a kutatókat.

Vámbéry a „Magyar és török-tatár szóegyezések” (NyK. 1870: 153) című tanulmányában a magyar hurok szót előbb a húr szóval egyezteti, és mind a kettőt a csagatáj qur (’das Band, die Falle, die Schlinge (um Tiere zu fangen)’, Čagataische Sprachstudien. Leipzig, 1867. 316b) szóból magyarázza. Később a „keleti török” kuruk ’lasszó’ szóval próbálta egyeztetni (A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány. Bp., 1882. 247, 317, 503). Vámbéryhez hasonlóan Mészöly is a hurok (valamint a hurka) szót a húr-ból származtatta (Melich-Eml. 263). Mint azóta többen is rámutattak, egy ilyen származtatás nem fogadható el (l.: MNy. 1944: 293—7; Nyr. 1952: 145—6; MNy. 1960: 300).

Budenz bírálva Vámbéry 1870-es tanulmányát, a magyar húr (hurok) szó egyeztetését a csagatáj qur adattal joggal veti el, mondván, hogy ez csak látszólagos egyezés (NyK. 1873: 102). Ő maga pedig mongol, mandzsu és tunguz szavakkal egyezteti a hurok szót (NyK. 1886—87: 153).

Simonyi előbb nem vonja kétségbe a Budenz-féle magyar—mongol egyeztetést, és egészen határozottan a hurok szót közvetlen átvételnek tartja a mongolból (FUF. 1901: 127), azonban röviddel cikke megjelenését követően korrigálja álláspontját (Nyr. 1906: 8—9). Jól ismerve az analógiás alakulás változatos fajtáit, arra az eredményre jutott, hogy a hurok szókezdő h-ja a húr szó hatására keletkezhetett. Óvatos formában és joggal állítja azt, hogy „Mivel a hurok alak sokkal később (1640) mutatkozik, mint az urok, arra lehetne gondolni, hogy a hurok tán csak idővel keletkezett” (Nyr. 1906: 8—9). Különös, hogy sem a TESz.-ben, sem pedig az EWUng. bibliográfiájában Simonyi e korai munkájára nem történik utalás.

Gombocz a magyar hurok török párhuzamai között altaji, teleut, szagaj és sor adatokat említ (MNy. 1907: 219; TörJsz. 52), majd egy ócsuvas *uruq rekonstrukcióból indul ki (BTLw. 84). A magyar tájnyelvi uruk mellett újabb fejleménynek tekinti a hurok alakot (MNy. 1907: 220; BTLw. 84).

Németh a középső réteg kritériumai kapcsán a szóvégi -k alapján elveti annak lehetőségét, hogy a hurok az ócsuvasból való (MNy. 1921: 25). Ligeti is egyetért azzal, hogy [425] valóban a középső rétegbe kell utalni a hurok szót, azonban azt is hozzáteszi, hogy „nem a szóvégi -k alapján, hanem egyéb [?] kritériumok figyelembevételével” (A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. I—II. Bp., 1977—1979. I: 221). Tulajdonképpen a TESz. alapnézete is ez, azzal a megállapítással, hogy az átadó török nyelv valószínűleg a kun lehetett.

A jeles külföldi altajisták is bekapcsolódtak a magyar hurok szó hátterének tisztázásába, és ettől kezdve más irányba terelődött a kutatók figyelme. Előbb a vita akörül forgott, hogy a hurok szó szókezdő h-ja az altaji *p- maradványa-e, vagy sem. Räsänen volt az, aki Ramstedt és Pelliot kutatásai alapján vetette fel annak lehetőségét, hogy a magyar hurok szó átadó alakjában is h- volt a szó elején (UngJb. 1939: 103), és későbbi tanulmányaiban is fenntartotta ezt a nézetét (l. *huruq ’Schlinge’, UrAltJb. 1961: 148; *(h)uruq: M. Räsänen, Versuch eines etymologischen Wörterbuchs der Türksprachen. Helsinki, 1969. 516). — Räsänen az általa felvett *huruq etimológiájának igazolására a sárga ujgur horve ’Schlinge’ szót hozta fel példának (UrAltJb. 1961: 148), melyben véleménye szerint az altaji *p-, h- fokon megmaradhatott. Doerfer azonban joggal elveti azt, hogy itt nem lehet szó a h- (<*p-) megőrzéséről, és ezért a sárga ujgur adatot kirekeszti a kérdés tárgyalásából (G. Doerfer, Türkische und mongolische Elemente im Neupersischen. II. Wiesbaden, 1965. 88 = a továbbiakban TMEN. II). Én magam is Doerfer álláspontját tartom elfogadhatónak.¹

A korábbi feltevésekhez kapcsolódva Poppe is a magyar h-t az altaji *p-re próbálta visszavezetni. Felteszi, hogy a magyar hurok szóban megőrződött a szókezdő h-, így *huruq lenne az átadó alak (On Some Altaic Loan Words in Hungarian. In: Uralic and Altaic Series, Indiana University Publications. 1: 143—4; idézi Ligeti: MNy. 1960: 300; TMEN. II: 88). Ligeti azonban „Néhány megjegyzés úgynevezett altaji jövevényszavainkról” (MNy. 1960: 301) című tanulmányában elmarasztalóan vélekedik Poppe nézetéről, és jogosan nem lát elegendő okot annak feltevésére, hogy h- szókezdős alakban került volna a magyarba a hurok török eredetije.

Az altaji *p- ~ magyar h- elvetésével egy új nézetet vet fel Doerfer (< csuvas, TMEN. II: 88—9), majd az EWUng. és Róna-Tas (< csuvas, recenzió Marcel Erdal könyvéről [Old Turkic Word Formation. A Functional Approach to the Lexicon. I—II. Wiesbaden, 1991.]: Journal of Turkology. Vol. 1. 2. sz. 1993: 297; A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Bp., 1996. 97; Török nyelvi hatások az ősmagyar nyelvre. In: Honfoglalás és nyelvészet. Szerk. Györffy György. Bp., 1997. 59), akik a szókezdő h- kérdését úgy akarták megoldani, hogy az átadó alak számára egy *q- szókezdőt feltételeztek, és felvetették, hogy a magyar hurok szót esetleg egy régebbi *quruq szóból kell levezetni.

Ligeti szerint a hurok szókezdő h-ja másodlagos, magyar fejlemény, és a szó nem tartozik a magyar nyelv csuvasos elemei közé (A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Bp., 1986. 27), így elesnek azok az etimológiai kombinációk, amelyeket az uruk (-hoz kapcsolt ukruk) és kuruk kapcsán felvetettek. Amennyire [426] kiderül a szakirodalomból, maguk a kutatók is tisztában vannak ennek a feltevésnek bizonyos nehézségeivel. Például Róna-Tas professzor azzal együtt, hogy a magyar hurok szót egy korábbi *quruq-ból magyarázza, mégsem zárja ki annak lehetőségét, hogy a szókezdő h- egy protézis is lehet (szóbeli közlés).

A szakirodalom — teljességre nem törekvő — áttekintése során úgy gondolom, valamennyire talán sikerült rámutatnom arra, hogy a hurok szónak mind a török, mind a magyar háttere tisztázatlan, mint ahogy ezt a dolgozat elején is jeleztem.

Összefoglalva: a hurok szó átadó török nyelvét és alakját illetően két nézet uralkodik a szakirodalomban. Az egyik szerint a hurok átadó török alakja *uruq, az átadó nyelv pedig a kun lehetett. A másik pedig az a nézet, miszerint a hurok a magyarban csuvas jövevény és egy *quruq alakból kell kiindulni.

2. Úgy gondolom, alapjában véve helyes az a megállapítás, hogy a magyar hurok előzménye nagy valószínűséggel a kun *uruq lehetett, csakhogy ez a feltevés eddig nem volt megfelelő kritériumokkal alátámasztva. Ezért is merültek fel joggal azok a feltevések, hogy nem a kunból és az *uruq-ból, hanem a csuvasból és a *quruq szóalakból kell kiindulni.

A csuvasból való származtatás nehézségekbe ütközik, ugyanis ellene több érv is felsorolható.

a) A csuvasból való származtatás egyetlen kritériuma a *q- > h- változás feltételezése. Ez azonban nem tekinthető biztos csuvasos kritériumnak, mivel a q- > x- (> h-) változás bár szórványosan, de más török nyelvekben is lezajlott. Bizonyos fokig ennek a feltevésnek támogatására szolgálhatnak a következő megjegyzések is. Például a Codex Cumanicusban, „Atü. q- ist erhalten oder wird zu x-” (Philologiae Turcicae Fundamenta. I. Wiesbaden, 1959. 54);Budapest—Leipzig, 1928. 239, valamint Ligeti: i. m. 1977—1979. I: 220). Így felvethető, hogy a feltételezett *quruq szóalak mint a magyar hurok átadó alakja, egy olyan török nyelvből is származhat, amelyben — ha szórványosan is — végbement az említett q- > x- hangváltozás. Természetesen az is felvethető, hogy olyan korán került be a szó a magyarba, hogy az ősmagyar k- > x- (> h-) változások sorába illeszkedett, vagyis a magyarban ment végbe a feltételezett *quruq > *huruk (> hurok) változás. Mindezek a feltevések természetesen csak a hipotézisek szintjén mozognak.

A hurok szókezdő h-ja önmagában tehát nem tekinthető nyomós érvnek a szó csuvasos volta mellett. Nem látom szükségét, hogy ilyen hipotézisekből induljunk ki, s a feltevések láncolata további súlyos problémák veszélyét is magában hordozhatja.

b) A csuvasból való származtatást kétségessé teszi az a tény is, hogy az urok alak korábban (1526) fordul elő, mint a hurok (1640) (l. a TESz., RMGl., EWUng. megfelelő címszavait). A quruq-ból való származtatás esetén meg kellene magyarázni azt is, hogy miként tűnhetett el a szókezdő h- a régi magyar urok és nyelvjárási urok ~ uruk ~ urk-féle alakokban.

c) A magyar hurok olyan magyar régiségkritériumot is visel, amely miatt semmiképpen sem lehet ősmagyar kori átvétel, hanem annál későbbi. Tudniillik a XII. század végétől és főképp a XIII. században az u > o nyíltabbá válás jelentkezik a magyarban. Így kevésbé képzelhető el, hogy a hurok szó u-ja — egyéb szabályosnak tűnő változásai mellett — más fejlődést mutatott volna, mint a magyar nyelv többi török és más eredetű szavai ugyanazon hangja (l. buraggu > borjú, burč > bors, burčaq > borsó, qur > kor, qurum > korom, turmai > torma, určaq > orsó, Ligeti i. m. 1986. 280; vö. BTLw. 148). [427] Ez a tény is megerősítheti azt, hogy a hurok szó az ómagyar kori nyíltabbá válás folyamatának lezárulása vagy a folyamat hatóerejének gyengülése, illetve elvesztése után kerülhetett a magyarba. Talán az alakok megőrzésére irányuló tendencia szólhatna egyedül ez ellen.

d) A magyar hurok szó csuvasból való származtatásának szókészleti nehézségei is vannak, ugyanis a feltételezett *quruq alak sem a csuvas, sem pedig a török régiségből nem mutatható ki, legalábbis eddig nincs adatolva.

A fent felsorolt tények miatt a hurok szó csuvasból való származtatását nem tartom valószínűnek, továbbá mérlegelve a hangtörténeti és egyéb érveket, nem látok elegendő okot a magyar hurok szókezdő h-jában csuvasos kritériumot keresni.

Ezek után külön ki kell térnünk a kölcsönzés kronológiájának és az átadó nyelvnek a kérdésére. Úgy gondolom, hogy a magyar hurok szó az uruq átvétele, amelyről a II. fejezetben a török oquruq és uruq, valamint az ujgur mondat kapcsán is esik majd szó. Ez a mezőségi, valamint székely nyelvjárásterületeken uruk, urok, urk-féle alakokban (ÚMTsz., CsángóAtl.) mind a mai napig megőrződött. Ami a kölcsönzés kronológiáját illeti, az írott forrásokra támaszkodva kialakított tényleges kronológia mellett a török szókészlettani, valamint a magyar és török hangtörténeti érvekre támaszkodva kialakított relatív kronológia is a kölcsönzést az úgynevezett középső réteg kései szakaszára teszi. Mindezeket figyelembe véve a hurok szót a besenyőből vagy a kunból kell származtatnunk.

A probléma megoldása meglehetősen nehéz, mivel a besenyő és a kun réteg szétválasztásának sem nyelvi, sem művelődéstörténeti kritériumaira nem támaszkodhatunk. Ebben az esetben viszont jól használhatók a fent részletezett magyar és török hangtörténeti, valamint időrendi érvek. A szó- és nyelvföldrajzi, valamint a szókészlettani kritériumok kimutatásához feltétlenül rövid történeti kitérőt kell tennünk.

A fentiekből kiderül, hogy a hurok szó első adatolása urok alakban 1526-ban, a hurok alaké pedig 1640-ben fordul elő (TESz., RMGl., EWUng.). Az archaikusabb nyelvjárási uruk ~ urok ~ urk stb. alakok a mezőségi, valamint székely nyelvjárásterületen, ezen belül a bukovinai székely, valamint a XIV. században kialakult és azóta is területi és nyelvi elszigetelődésben lévő moldvai csángó nyelvjárásszigetben őrződtek meg (ÚMTsz., CsángóAtl., Benkő, Nyjtört. 71—2).

1223-ban a kunok tömegesen menekültek nyugatra a mongolok elől a Magyar Királyság keleti érdekterében levő Cumaniába, a későbbi Besszarábiába, Moldvába (Vásáry I., A régi Belső-Ázsia története. Szeged, 1993. 161). 1225-ben magyar határvédőket telepítettek ide, akik a mai moldvai csángó magyarok ősei (Domokos P. P., Moldvai csángó magyarok. In: Csoma G., Moldvai csángó magyarok. Békéscsaba, 1988. 135). A kunok elmagyarosodtak, de talán ennek az egykori kun—magyar nyelvi érintkezésnek lehet az eredménye, hogy a bukovinai és a moldvai csángó nyelvjárásszigetben a mai napig megőrződött a szó eleji h- nélküli uruk alak, valamint ennek a rövid párja, az urk, melyet már az ótörök korból is ki tudunk mutatni (l. Clauson i. m. 215b). Talán innen terjedhetett el fokozatosan a nyugati magyar nyelvterületek felé, ahol azonban — esetleg a húr hatására — kialakult a szókezdő h-s hurok alak.

II. 1. Ahogyan már az első fejezet legelején is jeleztem, a magyar hurok szó török háttere sincs kellően tisztázva. Mint a magyar hurok esetében, a török nyelvekben sem lehetett eddig egyértelműen eldönteni azt, hogy a ’lasszó’ jelentésű okuruk ~ ukuruk, okruk ~ ukruk, kuruk és uruk alakok hogyan viszonyulnak egymáshoz és a magyar hurok-hoz. Az alábbiakban az ezzel kapcsolatos problémákat szeretném számba venni.

A török nyelvekben ’lasszó’ jelentésben három szóalak használatos: az első az uruk, a második az okuruk ~ ukuruk > okruk ~ ukruk, a harmadik pedig a kuruk (TMEN. II: [428] 86—7). Nyelvföldrajzi elterjedésüket tekintve az uruk a dél-szibériai nyelvekre, a kuruk pedig, úgy látszik, hogy inkább a kipcsak nyelvekre jellemző. Az özbeg kgruk és az ujgur kuruk feltehetően kipcsak jövevények, vagy esetleg az oroszból (< kuruk²) visszakölcsönzések, ugyanis az ujgurban a kuruk mellett az okuruk is előfordul. Az okuruk ~ ukuruk stb. alakok török nyelvterületi elterjedése nem alkot egységes képet. A mai török nyelvi adatok a következők:

a) Az uruk és változatait látjuk a következő török nyelvekben és nyelvjárásokban: tuvai uruk ’šest (s petlej, arkanom dlja poimki lošadi)’ (E. R. Tenišev, Tuvinsko-russkij slovar’, Moskva, 1968.), a sor nyelv kondoma nyelvjárása uruk ’petlja, ukrjuk" , kotorym" lovjat" konej’ (V. Verbickij, Slovar’ altajskago i aladagskago narečij tjurkskago jazyka, Kazan’, 1884.), sor, a hakasz nyelv szagáj, kojbál és kacsa nyelvjárásai uruk ’eine Stange mit einer Schlinge zum Einfangen der Pferde’ (Verbickij i. m.; W. Radloff, Versuch eines Wörterbuches der Türk-Dialecte I—IV. St. Petersburg, 1893—1911.), sárga ujgur uruk ’verevka; (arkan)’ (S. E. Malov, Jazyk želtyh ujgurov. Slovar’ i grammatika. Alma-Ata, 1957.) ~ urq (E. R. Tenišev, Stroj saryg-jugurskogo jazyka. Moskva, 1976.), az altaji (ojrot) nyelv teleut (telengut) nyelvjárása uruk, uruk ’petlja, ukrjuk", kotorym" lovjat" konej’ (Verbickij i. m.), a hakasz nyelv szagáj nyelvjárása urux ’lasso, arkan’ (N. A. Baskakov—A. I. Ihkižekova-Grekul, Hakassko-russkij slovar’. Moskva, 1953.), a hakasz nyelv kizil nyelvjárása uru. ^uru.’Lasso, Fangschlinge’ (A. J. Joki, Wörterverzeichniss der Kyzyl-Sprache. Studia Orientalia 19. Helsinki, 1953.), a sor nyelv kondoma nyelvjárása rk ’petlja (ukrjuk" dlja poimki konej)’ (Verbickij i. m.).

b) A kuruk és változatait találjuk hasonló jelentésben a következő török nyelvekben és nyelvjárásokban: karacsáj-balkár kuruk ’lasso’ (H. I. Sujunčev—I. H. Urusbiev, Russko-karačaevo-balkarskij slovar’. Moskva, 1965.), ujgur kuruk ’ukrjuk (žerd’ s arkanom, petlej na konce dlja poimki pasuščihsja lošadej)’ (E. V. Sevortjan, Etimologičeskij slovar’ tjurkskih jazykov. I. Moskva, 1974.), kirgiz kuruk (~ ukuruk) ’ukrjuk, ukrjučina’ (K. K. Judahin, Kirgizsko-russkij slovar’. Moskva, 1965.), kazak kuruk ’die Pferdeschlinge, der Fangstrick’ (Radloff i. m.), kumük k"uruh ’šest; žerd” (Z. Z. Bammatov, Kumyksko-russkij slovar’. Moskva, 1969.), karacsáj q‘urúq ’Stange unter dem Dachvorsprung zum Wäschentrocknen und dergl., Stange überhaupt’ (Pröhle: KelSz. 1909: 121), karacsáj kuruk ’ip, sirik’ (U. Tavkul, Başhüyük’ten derlenen Karaçayca sözler. In: Türk Dili 1989: 234), karakalpak kurk ’prisposoblenie dlja lovli lošadej’ (N. A. Baskakov, Karakalpaksko-russkij slovar’. Moskva, 1958.), karakalpak nyelvjárási k"uruk" ’petlja na šeste dlja lovli lošadej’ (N. A. Baskakov, Karakalpakskij jazyk I. Materialy po dialektologii (teksty i slovar’). Moskva, 1951.), nogaj kurk ’šest, žerd’; prisposoblenie dlja lovli v tabune lošadej, sostojaščee iz šesta s petlej na konce’ (N. A. Baskakov, Nogajskij jazyk i ego dialekty. Grammatika, teksty i slovar’. Moskva, 1940.), kazak kurk ’kuruk (prisposoblenie dlja lovli nepriučennyh lošadej)’ (H. Mahmudov—G. Musabaev, Kazahsko-russkij slovar’. Alma-Ata, 1954.), baskír korok ’lasso’ (Z. G. Uraksin, Baškirsko-russkij slovar’, Moskva, 1996.), tatár kork ’šest, žerd’; (ust.) ukrjuk, lasso; udilišče (O. V. Golovkina,Tatarsko-russkij slovar’. Moskva, 1966.), tatár nyelvjárási korok ’1. arkannyj šest dlja poimki lošadej, [429] neprijatelja, 2. prutik, hlyst’ (F. S. Bajazitova—D. B. Ramazanova—Z. R. Sadyjkova—T. H. H jretdinova, Dialektologičeskij slovar’ tatarskogo jazyka. Kazan’, 1993.), özbeg kgruk ’arkan’ (A. K. Borovkov, Uzbeksko-russkij slovar’. Moskva, 1959.), tofalar huruk ’ukrjuk (dlinnyj šest s petlej arkana dlja lovli lošadej, olanej)’ (V. I. Rassadin, Tofalarsko—ruskij russko—tofalarskij slovar’. Irkutsk, 1995.), tuvai nyelvjárás huruk³ ’Stange’ (vö. tuvai uruk).

c) Az okruk, valamint az okuruk változatai az előző két adattal hasonló jelentésben a következő török nyelvekben és nyelvjárásokban fordulnak elő: török okruk ~ ukruk ’kement’ (Osmanlďcadan Türkçeye Söz Kars ďlďklarď Tarama Dergisi. 1stanbul, 1934.), szibériai tatár okrk ’ukrjuk’ (D. G. Tumaševa, Slovar’ dialektov sibirskih tatar. Kazan, 1992.), baraba tatár ukruk ’eine Stange mit einer Schlinge zum Einfangen der Pferde’ (Radloff i. m.), kumük nyelvjárási ukruk ’ukrjuk’ (Sevortjan i. m.), csuvas úkrăk ’pányva || arkan’ (Munkácsi: NyK. 1887—90: 36; N. I. Ašmarin, Thesaurus linguae Tschuwaschorum. I—XVII. Kazan’, Čeboksary, 1927—1950.), csuvas ukruk ’ukrjuk’ (M. Ja. Sirotkin, Čuvašsko-russkij slovar’. Moskva, 1961.; Ašmarin i. m.). A -k megőrzése miatt a csuvas alakok egészen friss jövevények a tatárból; ujgur okuruk ’verevka s šestom dlja poimki lošadej (lasso)’ (S. E. Malov, Ujgurskij jazyk. Hamijskoe narečie. Teksty, perevody i slovar’. Moskva—Leningrad, 1954.), ujgur tarancsi nyelvjárás okuruk ’Pferdelasso, (Stange mit einer Schlinge)’ (K. H. Menges, Glossar zu den volskundlichen Texten aus Ost-Türkistan. II. Wiesbaden, 1954.), jakut oguruk ’arkan’ ~ ogoruk ’burnost’, stremitel’nost’, omun’; vö. diärbän ogoruk ba ’gibkij arkan’ (E. K. Pekarskij, Slovar’ jakutskogo jazyka I—III. St. Peterburg, 1907.—Leningrad, 1930.), kirgiz ukuruk (~ kuruk) ’ukrjuk, ukrjučina’ (Judahin i. m.), türkmen nyelvjárási ukuruk ’Schlinge, mit der man Pferde einfängt’ (M. Stachowski, Geschichte des jakutischen Vokalismus. Kraków, 1993. 131).

2. Az okuruk ~ ukuruk szó etimológiájára vonatkozóan már születtek megoldási javaslatok. Az első megjegyzést a szó etimológiájára vonatkozóan Mengesnél találjuk, aki a szót oq + uruq-ként elemzi, viszont magyarázatot nem fűz hozzá (Menges i. m. 764).

Ramstedt a török ukuruk, ukruk-féle alakokat minden további megjegyzés nélkül a mongol ugurga ’a long wooden pole with a loop on the end used to catch horses’, halha urga ’ukrjuk, urgá’, tunguz oqurga, uqurga ’petlja, silok; petlja na zajcev’ és kalmük urgg ’lange Stange mit Riemenschlinge zum Einfangen der Pferde, Lasso’ adatokkal egyezteti (G. J. Ramstedt, Einführung in die altaische Sprachwissenschaft I. Lautlehre. Helsinki, 1957. 93, 143).

Doerfer szerint a jakut (ogur, ogur ’arkan’ ~ oguruk ~ ogoruk) adatok alapján egy *oqur (ebből > oq(u)ruq) alakból kell kiindulni, ahol az *oqur bázishoz egy +(u)q kicsinyítő képző járul. Majd ugyanott kitér a másik, etimológiailag bizonytalan quruq szóra is, amellyel kapcsolatban megjegyzi, hogy „quruq, wohl aus oquruq verkürzt” (Doerfer i. m. 87; Mongolo-Tungusica. Band 3. Wiesbaden, 1985. 96).

Clauson a szótárában egy uqruq alakot ad ’a lasso on the end of a pole’ jelentésben, amit tőszónak tart (G. Clauson, An Etymological Dictionary of Pre-Thirteenth-Century Turkish. Oxford, 1972. 90b). A ’kötél’ jelentésű uruq címszónál pedig azt jegyzi [430] meg, hogy a dél-szibériai török nyelvekben ’lasszó’ jelentésben előforduló uruq-féle „modern” alakok az uqruq szóalak másodlagos fejleményeinek látszanak, nem pedig az uruq ’kötél’ szó maradványainak (Clauson i. m. 215ab).

Sevortjan etimológiai szótárában összefoglalja a korábbi álláspontokat az oquruq szó etimológiájával kapcsolatban. A szóalakra vonatkozó megjegyzései csupán hangtani vonatkozásúak. Szerinte a quruq és uruq-féle alakok úgy keletkezhettek, hogy az uquruq vagy oquruq szókezdő magánhangzója lekopott, és két irányú fejlődés eredményeként uquruq > quruq, és uguruq > uruq > uruq alakok jöttek létre. Továbbá úgy gondolja, hogy a jakut alakok szókezdő o-ja miatt egy korábbi szókezdő o-val kell számolni. Szerinte az oquruq ~ uquruq alakoknál a szóeleji magánhangzó-váltakozás lehet egy ősi ingadozás eredménye is (Sevortjan i. m. 585).

Stachowski (i. m. 131) Doerfer véleményéhez hasonlóan vélekedik a jakut vokalizmus történetéről írt könyvében. Szerinte a jakut oguruq egy őstörök *oqruq szóalakra menne vissza, melynek az *oqur a bázisa.

A Menges-féle szegmentálást helyesnek tartom. Bár Menges magyarázatához nem fűz megjegyzést, annyi bizonyos, hogy az oq ’nyíl; hosszú fadarab’ és az uruq ’kötél’ jelentésű szóra gondol.

A kutatástörténeti áttekintésben szó esett ugyan a Ramstedt-féle egyeztetésről, de nem tartom szükségesnek sem a mongol, sem a tunguz adatok, sem pedig a szóba jöhető többi változat vizsgálatát, ugyanis Doerfer részletesen tárgyalja az ilyen típusú egyeztetéseket (l. TMEN II: 87—8; Bemerkungen zur Methodik der türkischen Lautlehre. Orientalistische Literaturzeitung 1971: 334; Materialen zu türk. h-. I. 1981. 134; Mongolo-Tungusica. Band 3. Wiesbaden, 1985. 18).

Doerfer és Stachowski nézete nehézségekbe ütközik, hiszen az *oqur/*oqur > oq(u)ruq / *oquruq-féle szegmentálásnál nem indokolható az +uq elem magánhangzója. Doerfer véleménye, miszerint az +uq egy kicsinyítő képző, nem tartható, ugyanis az ótörökben a kicsinyítő képző magánhangzója nem labiális, hanem illabiális (+Ak, +Ik) minőségű volt.⁴

A Clauson által „modern”-nek és „másodlagos”-nak tartott uruq ’lasszó’ szóalak (Clauson i. m. 215a) nem az uqruq szó másodlagos fejleménye, és nem is „modern”, hanem az ismert ótörök uruq ’kötél’ szó maradványa. Ezt bizonyítja a következő ujgur mondatban előforduló uruq salmaq ’Lasso werfen’ kifejezés is.⁵ Ugyanez érvényes a Sevortjan-féle uguruq > uruq > uruq magyarázatra is.

„uruq salmaq urungu učurug yatmaq

ulug ulug il-lärig uluš-larig almaq”

„Lassos werfen, Flaggen und Standarten verbreiten (?),

große, große Länder und Reiche erobern”

(P. Zieme, Eine Eloge auf einen uigurischen Bäg. In: Türk Dilleri Ankara, 1993. 275, 278) [431]

A Doerfer (TMEN. II: 87) és Sevortjan (i. m. 585) által feltételezett oquruq/uquruq > quruq-féle változás nagyon valószínűnek látszik. Ugyanis az ilyen típusú szóeleji magánhangzólekopás, ha szórványosan is, kimutatható a különböző török nyelvekből: sárga ujgur qus, kus ~ oqus, okus ’byk, vol; krupnyj rogatyj skot’ (S. E. Malov, Jazyk želtyh ujgurov. Slovar’ i grammatika. Alma-Ata, 1957.), gus ’ox’ (G. Shimin—L. Clark megrövidült alaknak tartják a sárga ujgur gus-t, AOr. 1992/93: 213, 216), k‘us (~ ok‘us) ’korova’ (Tenišev i. m. 24; ugyanott megjegyzi, hogy bizonyos feltételek mellett a k‘ előtt nem mondják ki az o-t) = jakut ogus, török öküz; török nyelvjárási ki ’kettő’ (~ irod. török iki) (Türkiye’de Halk. I—XII. Ankara, 1993. 2869); tatár nyelvjárási kus (< orosz ukos) ’otava’ (F. S. Bajazitova—D. B. Ramazanova—Z. R. Sadyjkova—T. H. Hjretdinova i. m.). A szóeleji magánhangzó kiesésére gutturális előtt mongol nyelveknél is találunk példákat. Különösen a monguorban gyakori a szóeleji magánhangzó kiesése (N. Poppe, Vergleichende Grammatik der altaischen Sprachen. Teil I. Vergleichende Lautlehre. Wiesbaden, 1960. 141—2): monguor Gulie- ’parler’ (irod. mongol ügüle-), Gur ~ uGur ’hiver’ (irod. mongol ögül, ebül), Gu ~ uGu’n’est pas’ (A. De Smedt, CICM — A. Mostaert, CICM, Le dialecte monguor parlé par les Mongols du Kansou occidental. III^e partie. Dictionnaire Monguor-Français. Pei-p’ing, 1933), kalmük uga ~ ugo ~ go (irod. mongol ügei ~ ügegüi ’not, not existing’) (N. Poppe, Introduction to Mongolian Comparative Studies. Helsinki, 1955. 153).⁶

A kuruk problémájára vonatkozóan több megoldás is szóba jöhet. Többek között itt kell megemlíteni Halasi Kun Tibor azon feltevését, hogy a kuruk esetében a szóeleji k- egy protézis is lehet (I. 1950. 159, 161). Vagy egy olyan megoldást is elképzelhetőnek tartok, ami szerint a quruq szó a csagatáj qur ’das Band, die Falle, die Schlinge (um Tiere zu fangen)’ (Vámbéry i. m., 1867. 316b), és az uruq ’lasszó’ alakok kontaminációja eredményeként jött létre.

Sevortjannak az a gondolata, mely szerint az oquruq esetében egy korábbi szókezdő o-val kell számolni, alapjában véve helyes, de nem a jakut alakok szókezdő o-jára kell alapozni ezt a feltevést.

3. Etimológiai javaslatom részben a szókezdő labiális minőségén alapszik. Úgy gondolom, hogy az oquruq/uquruq szó összetétel, így a Menges-féle oq + uruq szegmentálás helyes. Az összetétel első eleme minden bizonnyal az ismert oq ’nyíl (stb.)’ jelentésű szó. A második elemről, az uruq ’lasszó’ szóról már fent esett említés az ujgur szöveg kapcsán. Az oq ebben az összetételben természetesen nem ’nyíl’, hanem ’hosszú fadarab, pózna, bot’ jelentésben van meg (Clausonnál a következő magyarázatot látjuk: „’a long piece of wood’, usually round in section, like an axle, rolling-pin, an the like”: i. m. 76a), és ha figyelembe vesszük a Clauson által megadott uqruq szónak ’a lasso on the end of a pole’ (i. m. 90b), valamint a mai török alakok ugyenezen jelentését, akkor érthetővé válik az oq és az uruq közötti viszony. Ugyanakkor ez a feltevés biztosítja az oq szó ’hosszú fadarab, pózna, bot’ jelentését is, szemben Clausonnal (vö. i. m. 76a).

Az oquruq (= a lasszó egyik, mégpedig ’botos’ faja) szó egy jelöletlen alárendelt összetétel, amelyben az első tag (oq ’hosszú fadarab, pózna, bot’) a második tag (uruq ’lasszó’) meghatározására szolgál. Az ilyen típusú összetételeket egyaránt megfigyelhetjük [432] a régi és a mai török nyelvekben: ótörök köm(ü)r t(a)g ’coal mountain’ (Erdal i. m. 390), sárga ujgur küsürük ’dve verevki, svjazyvajuščcie nogi u lošadej (odna -pravye, drugaja -jebbye nogi) dlja priučenija ih k inohodi’ (Malov i. m. 71). Malov a küsürük szót < kos + uruk-ként szegmentálja (Malov i. h.), ami némi pontosításra szorul. Jelentéstani okok miatt inkább egy kos + örük < koš ’pár; páros’ + örük ’ló béklyó’-féle megoldásra gondolhatunk, amely pontosan megegyezik a sárga ujgur küsürük szó jelentésével, valamint hangtanilag is megmagyarázhatja a sárga ujgur alak magas hangrendűségét, vö. ótörök örk ’tether’ (CLauson i. m. 221a), csagatáj örük ’puty dlja lošadej-die Fussfesseln der Pferde’ (W. Radloff, Versuch eines Wörterbuches der Türk-Dialecte. I—IV. St. Petersburg, 1893—1911.), kirgiz öröö ’konskie puty dlja svjazyvanija perednej nogi c zadnej (pravuju c pravoj ili levuju c levoj)’ (Judahin i. m.).

Visszatérve a Sevortjan által felvetett kérdésre, amely szerint a jakut adatok szókezdő o-ja alapján egy korábbi szókezdő o-val kell számolnunk, azt gondolom, mivel itt az oq szóval állunk szemben, nincs okunk kételkedni abban, hogy a szókezdő labiális magánhangzó o- volt. Nincs okunk a szó elején egy ősi o- ~ u- váltakozás feltételezésére. Az u-s alakok egy regresszív asszimiláció eredményei lehetnek.

A fent felsorolt okok alapján az ótörök periódusban egy oqruq alakra gondolhatunk, amiről feltételezhetjük, hogy asszimilációs okok miatt igen korán, talán már az ótörök kor vége felé a török nyelvek egy részében uqruq lett: török nyelvjárási okruk, ukruk kumük nyelvjárási ukruk stb. (Sevortjan i. m.). Ezek alapján az oqruq hangalak sorsát a török nyelvekben a következőképpen vázolhatjuk: