Szerkesztette Szathmári István. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest, 1998. 373 l.
Új kötettel jelentkezett a Szathmári István vezette, az ELTE Mai magyar nyelvi tanszéke mellett immár 25 éve működő stíluskutató csoport. A két évvel korábban megjelent, elsősorban stíluselméleti kérdéseket tárgyaló első kötetük után most stíluselemzéseket adtak közre, összesen 25, szinte kivétel nélkül nagyon jó, sőt kitűnő elemzést.
A kötetet Szathmári István szerkesztői bevezetője indítja. Röviden bemutatja a kutatócsoportot és munkamódszerét, s ugyancsak röviden kitér arra, hogy jellemezze az utóbbi évek stilisztikájában bekövetkezett változásokat, a gazdagodást, a differenciálódást. Örömmel állapítja meg, hogy a stilisztika fejlődése igazolni látszik ennek a tudománynak korábban kétségbevont létét, bár a gazdagodással, sokoldalúsággal természetesen együtt járnak felfogásbeli különbségek is. Ehhez meg kell jegyeznem, hogy a felfogásbeli túlzott sokszínűséget magam nem találom olyan örvendetesnek, még akkor sem, ha bizonyos fokig a stílus és stilisztika létét igazolja. Mert bár a stílus pragmatikai kötöttsége természetes módon korlátozza a stilisztika mint tudomány(ág) akár viszonylagos stabilitását is, feltétlenül szükség lenne legalább az alapfogalmak tekintetében saját, belső tisztázására, ha feltételezzük, hogy a stilisztika más tudományágakkal való szoros érintkezése ellenére önálló tudomány(ág). Másrészről ez a soha nem látott útkeresési hullám egyre inkább lehetetlenné teszi, hogy bizonyos régi felfogásokat és módszereket az újabb eredmények tükrében ne vizsgáljunk felül, de ne csak lényegtelen részleteikben, hanem alapjaikban.
Szathmári István a továbbiakban kiemeli a magyar stilisztika utóbbi éveinek terméséből a kutatócsoport három tagja által írt stilisztikai munkákat, Szathmári Istvánéit, Bencze Lórántét és Tolcsvai Nagy Gáboréit, s röviden be is mutatja őket. Majd áttekinti a kötet tematikáját, tárgyalja módszereit, s a bevezetés végén indokolja a szerkesztés elveit, amelyek szerint három fejezetre tagolódik a kötet: I. Költői művek stilisztikai vizsgálata, II. Szépprózai művek stilisztikai vizsgálata, III. Más stílusrétegek, műfajok stb. vizsgálata.
A kötet tematikai egységét, ahogy a szerkesztő is említi, eredetileg az elemzésre választott művek keletkezésének nagyjából azonos kora adta volna meg. S bár ehhez a legtöbb elemző [485] ragaszkodott, hiszen a két világháború közti korszak költőinek, íróinak műveit vizsgálták (Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Kassák Lajos, Füst Milán, Sinka István, Weöres Sándor, Elek Artúr, Móricz Zsigmond, Németh László, Márai Sándor, Szentkuthy Miklós, Kós Károly, Gulácsy Irén, Prohászka Ottokár), néhány, a korszakon kívül eső alkotó stílusa is sorra került (így Csáth Gézáé és Adyé, illetve Örkényé és Pilinszkyé).
A kötet szerkezete az elemzett művek műnemhez, illetve műfajhoz tartozása szerint tagolódik. Először a dominánsan lírai műveket elemző dolgozatokat olvashatjuk (Ady: Valaki útravált belőlünk, Pilinszky: Egy arckép alá, Kosztolányi: Halotti beszéd, Szabó Lőrinc: Az Egy álmai, illetve a Pilinszky metaforáiról, Tóth Árpád költészetének egy motívumáról, Sinka István költészetében a név mágiájáról és a halál motívumáról, Weöres Sándor egysoros verseiről és illusztrációikról szólókat). Utánuk tulajdonképpen az epikai művekről szóló elemzések következnek, de talán valóban jobb őket nem műnemként, hanem formailag meghatározni, és szépprózai műveknek nevezni, ahogy a szerkesztő tette a fejezet címében, hiszen az egyértelműen epikusnak számító regényen és novellán kívül (Móricz Zsigmond: Cserebere, A betyár, Németh László: Gyász, Füst Milán: Feleségem története, Kós Károly: Varju nemzetség, Gulácsy Irén: Fekete vőlegények) szerepel itt a korban abszolút modernnek és társtalannak tűnő, bizonyos vonásaiban a posztmodern világlátást és stílust előkészítő Szentkuthy-mű (Fejezet a szerelemről), elmélkedés (Prohászka Ottokár), naplórészlet (Csáth Géza) és televízióinterjúnak készült, később könyv alakjában is kiadott írás (Örkény István: Rózsakiállítás), tehát az epika, sőt az irodalom határát súroló prózai alkotások (de még ebbe a tágabb körbe se fér bele a Kincses Kovács Éva által elemzett Kassák-mű, a Tisztaság könyvéből való Ritkán megyek az emberek közé című szabadvers, amely mindenképpen lírai alkotás). A kötet harmadik részében kapnak helyet az irodalmi műnemek közé nem egyértelműen vagy egyáltalán be sem sorolható műfajú írásokról szóló elemzések (Babits: Kölcsey című esszéjéről, Márai Sándor Füves könyvéről és Búcsú című publicisztikai írásáról, Elek Artúr úti jegyzeteiről), s néhány olyan munka is, amelyeknek mindegyike nehezen illeszthető a kötet tematikájába, a leginkább még a Németh László nyelv- és stílusfelfogásáról, valamint stílusáról szóló, de a tudományos szövegek, illetve a reklámszövegek vizsgálata, bármilyen érdekes is, szétfeszíti a kötet kereteit. Ha ezeknek az elemzéseknek mindenképpen be kellett kerülniük a kötetbe, éppen miattuk talán jó lett volna kitérni a bevezetőben arra, hogy mi a lényegi különbség a művészi és nem művészi intenciójú szövegek között. Egy ilyen áttekintés szépirodalmi műveket elemző kötet esetében önmagában is fontos lehet, ez esetben pedig a különbségtétel végett feltétlenül szükség lett volna rá. Talán segítséget nyújtott volna az irodalom és nem irodalom határán levő műfajok elhelyezésében, illetve problematikájuk világosabbá tételében is (bár erre vonatkozó gondolatokat olvashatunk az egyes elemzések bevezetőjében, így pl. Raisz Rózsának Márai Füves könyvéről szóló írásában).
Az eddig érintetteken kívül a szerkesztői bevezető terjedelméhez mérten arányosan nagy teret szentel a kötet elemzési módszereinek, a mögöttük levő szemléletnek, időzzünk el itt mi is kicsit hosszasabban. Az — ahogyan Szathmári István maga is mondja — valóban nem állítható, hogy a kötet egységes elméleti alapon, egységes szemlélettel, azonos módszertani keretek között készült volna. A megközelítésmódok a retorikaitól kezdve a funkcionálisnak mondotton át a hermeneutikaiig terjednek, s nemcsak rajtuk kívül találkozhatunk más megközelítésmódokkal, hanem sok esetben egy elemzésen belül is keverednek a különféle szemléletmódok és módszerek. Mindezen természetesen nem szabad csodálkoznunk, hiszen ennek az „eklekticizmusnak” nagyon is nyomós, a kötet keletkezési körülményeiből és témájából egyaránt adódó okai vannak. Gyakorlati indok az, hogy egységes szemléletet, munkamódszert csak akkor várhatnánk el a kötet szerzőitől, ha a kutatócsoport a modern értelemben vett „team” feltételei között, határozott, sokszor a kezüket (gondolkodásukat) megkötő irányítással, munkabeosztással és -megosztással dolgozott volna, illetőleg dolgozna. A kutatócsoport azonban minimális megkötöttséggel (ez a témaválasztásnak a két háború közti irodalmi alkotásokra való korlátozódása) dolgozott, s így nincs közös álláspontjuk [486] a kutatás fő tárgyáról, a stílus mibenlétéről sem. (Bár ez utóbbiról megállapítható, hogy az elmúlt két és fél évtized havonta ismétlődő vitái, egymás munkáinak folyamatos megismerése mára mindenképpen közelítette egymáshoz az egyének szemléletmódját.) Ha a csoporttagok az ország különböző városaiban, különböző intézményeiben dolgoznak, még ha mindannyian a stílussal foglalkoznak is, s havonta mindössze egyszer találkoznak, nem várható el tőlük a teljes együtt gondolkodás. Különösen nem, ha különböző nemzedékhez, különböző stilisztikai iskolákhoz tartoznak, sokszor egymásnak teljesen ellentmondó felfogással. Ezek után méltatlan lenne számon kérni rajtuk bármilyen egységes eredményt, annak kell inkább örülnünk, hogy a munkák együtt érlelése sokat lefaragott az évekkel ezelőtt még sokkal jobban látszódó szélsőségekből, s ez a nagyon korszerűtlen szemlélet megszűnésén kívül abban is megnyilvánul, hogy emelkedett, egységesebbé vált az elemzések igényszintje, a természetesen meglevő színvonalbeli eltérések ellenére is. Azért emeltem ki mindezt, mert mivel az olvasó nem ismeri a csoport múltját és közös munkájuk laza jellegét, talán fel sem figyelne erre a spontán módon érvényre jutó, s az egyes elemzések minőségében megmutatkozó jótékony hatásra.
Az egységes szemléletmód (amely egy ilyen kötetet meglehetősen unalmassá is tenne) a kötet témája miatt is megvalósíthatatlannak látszik. Irodalmi művek elemzéséhez, bár elengedhetetlenek a szakmai — stilisztikai — és a társtudományi, elsősorban irodalomtudományi ismeretek, de az elfogadható recepcióhoz szükséges általános tudás, tapasztalat, sőt valljuk be, az elemzőtehetség nem kevésbé fontos; ezek pedig egyéniek. Éppen ezért válik az egységes szemlélet hiánya a kötet egyes, különösen legjobb dolgozataiban erénnyé: a választott mű problematikájának megfelelő, de szakszerű, talán szubjektív indíttatású, de objektíven kifejtett, szép, élvezetes, egyben módszertanilag is tanulságos munkákat olvashatunk.
A bevezetésben fölvetett kérdések ezzel be is fejeződtek, a recenzensnek pedig még hátra lenne az egyes elemzések bemutatása. Nincs könnyű helyzetben, hiszen mivel a kutatócsoportnak legalább másfél évtizede tagja, s most csak éppen „hosszabb szabadságon van”, nem tud teljesen elfogulatlan lenni. De nem is akar, hiszen amit a kutatócsoporti megbeszéléseken az itt megjelent elemzések korábbi változatairól elmondott vagy elmondott volna, a kötet megjelenése után és nyilvánosan már nem mondhatja el. Azt már kiemeltem, hogy az elemzések önmagukban, nem a kötet egyéb elemzéseihez mérten jók, hiszen az említett okok miatt egymástól nagyrészt független alkotások, így még az is nehezen várható el tőlük, hogy terminológiájuk egységes legyen (a legfontosabb terminusok általában közösek is). Általános észrevételként talán csak azt kellene még hangsúlyoznom, hogy a kötet munkái sokkal inkább tartják szem előtt magát az elemzett szerzőt, illetve a választott szöveget, mint az elérni kívánt tudományos célt, a mű stílusának leírását, s az ehhez alkalmazott módszert. Gyakrabban találkozunk bennük az írói életmű vagy adott mű keletkezési körülményeinek, korabeli fogadtatásának stb. tárgyalásával, mint az alkalmazott szemlélet és módszer részletezésével. A kettő között talán nem is választ(hat)ó viszony áll fenn irodalmi művek elemzésének esetében, hanem mindkettőre egyaránt szükség van. De a szemlélet és módszer nem maradhat implicit, ha — mint nézetem szerint — a nyelvész stilisztikusnak (vagy ilyenekből álló csoportnak) nem az az elsőrendű feladata, hogy megírja (akár egy korszakból) az (akár tipikusnak látszó) irodalmi művek stíluselemzését, hanem sokkal inkább az, hogy lehetőleg nyelvelméleti — legújabban leginkább kognitív nyelvészeti — keretben dolgozzon ki módszer(eke)t, s mivel irodalmi művekről van szó, természetesen az irodalom mint művészeti ág belső törvényeinek a lehető legteljesebb figyelembevételével arra, hogy hogyan közelíthető meg, fogható vallatóra a műalkotás nyelvén keresztül. Ez a módszertani kifejtetlenség természetesen nem az egyes elemzések minőségét rontja (kivéve néhány esetet, amikor ennek hiányában csak az elemzés végén derül ki, hogy például stílusról szó sem esett), hanem elsősorban az általánosítás lehetőségét és módszertani hasznosíthatóságukat csökkenti. A kötetnek a szerkesztő által indokolt és elfogadható tagolása helyett tehát inkább aszerint tekintem át röviden az elemzéseket, hogy szemléleti és módszertani szempontból mennyiben nyújtanak újat, általánosabb érvényűt, s ezt kifejtik-e vagy sem. [487]
A stíluselemzés problematikájával foglalkozik dolgozatának első részében Szathmári István. Az irodalmi művek elemzési lehetőségeiről, fontosságukról, a műelemzésen belül elfoglalt helyükről szól azzal az igénnyel, hogy érintse a legújabb és legfontosabb elemzési módszereket. Röviden összefoglalja az általa választott, a verselemzéshez alkalmazott, funkcionális alapon álló komplex módszert, a korstílusokat és az elemzett műben szóba jöhető stílusirányzatot, a szecessziót is. Ilyen részletesen, didaktikusan rajta kívül senki nem tárgyalja a módszereket, s saját régi módszerét is megkísérli — legalábbis részleteiben — megújítani. Kocsány Piroska célkitűzése világos, pontosan kifejti dolgozatának célját: nyelvi-stilisztikai elemzéssel explikálni a Németh László és Móricz Zsigmond művekről meglevő metaforikusan megfogalmazott elbeszélői nézőpontbeli különbségeket. Jó példa ez a munka arra, mi lenne a nyelvész stíluselemző elsőrendű feladata. Kifejti még elemzése elméleti alapját és módszereit Tolcsvai Nagy Gábor is két elemzésében. A Szentkuthy-mű szövegjelentésének szerveződését vizsgálja, egyediségét a retorikai hagyomány és a lineáris szerkesztés elutasításában, a szemantikai hagyományba nem illeszkedő, hanem az írói képzelet nyelvi játékainak eredményeként létrejött alakzatokban látja. Babits Kölcseyjéről szóló elemzését módszertani kísérletnek nevezi, bevezetéseként részletes és tanulságos módszertani fejtegetést közöl.
Implicit módon, de mintaszerű módszerességgel tárgyalja témáját Gáspári László két dolgozatában: az egyikben a szövegtelítettséget s vele együtt a stílusszervező alakzatok rendszerét vizsgálja egy Pilinszky-versben, a másikban egy ősszövegnek és egy XX. századi lírai alkotásnak, a Halotti beszédnek és Kosztolányi Halotti beszéd című versének retorikai szerveződését elemzi. Ez utóbbi két alkotás intertextualitását fejti ki, a nem költői és a költői szöveget állítja szembe különböző, a stílusra nézve releváns szempontok szerint Szikszainé Nagy Irma értő és találó elemzésében, az elemzés módszereivel, választásának indoklásával azonban nem foglalkozik. A szövegkonstrukció és szövegjelentés összefüggéseit vizsgálja a módszer rövid érintésével Bencze Lóránt Prohászkának egy elmélkedésében, a szöveg struktúrájának stílusszervező szerepét Dobóné Berencsi Margit egy Móricz-novellában, a módszer lehetőségeinek taglalása nélkül.
Nagy L. János Weöres Sándor egysoros verseit strukturális szempontú szövegelemzés, majd az egyes nyelvi szintek grammatikai jellemzői szerint vizsgálja, anélkül, hogy külön kiemelné stílussajátságaikat. Danyi Magdolna Pilinszky metaforáinak rendszerezésével és részletes elemzésével a költő életművének stílusjellemzéséhez járul hozzá.
Éppen a műfaji besorolási nehézségek, illetve az irodalmiság, nem irodalmiság kérdésének tárgyalása emeli ki módszertani szempontból a többi közül Raisz Rózsa és Czetter Ibolya dolgozatát, valamint R. Molnár Emma útijegyzet-elemzését, különösen Raisz Rózsa tér ki rájuk részletesebben is.
Inkább a választott íróval, az életmű vagy a mű sajátságaival, mint a stíluselemzés módszertani aspektusával foglalkozó kitűnő „klasszikus” stíluselemzések Kozocsa Sándoré, Heltainé Nagy Erzsébeté, Kornyáné Szoboszlay Ágneséi és R. Molnár Emma történelmiregény-elemzése.
A stilisztikában nem gyakori, de kétségtelenül hasznosítható stíluselemzési módszernek, a statisztikainak a bemutatása, illusztrálása Boda I. Károly és Porkoláb Judit stílusjellemzése Füst Milánnak a Feleségem története című regényéről.
A többi dolgozat valamilyen okból nem illik a korábban említett elemzések közé. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy akár önmagukban nem értékesek, vagy más szempontból nem értékelhetők, de a föntebb érintett stilisztikai módszertani szempontból kevéssé. Az irodalom nyelvével foglalkoznak ugyan a következő szerzők, de az eddigiektől eltérő céllal: Kulcsár-Szabó Zoltán, aki ha stilisztikai elemzést készített is, inkább irodalmi, mint nyelvészeti stilisztikai felfogást és módszertant követett, Fülöp Lajos inkább az írói nyelvfelfogásról, nyelvművelésről, illetve stílusfelfogásról értekezik, bár foglalkozik Németh László írásainak stílusjellemzőivel is. Kincses Kovács Éva, bár ugyancsak írók szövegeit elemzi, hasonlítja össze, szempontja nem, vagy nem [488] elsősorban stilisztikai. A tudományos stílus és a reklámstílus nem témája a kötetnek, így Kabán Annamária és Róka Jolán elemzése módszertanilag sem vethető össze a többi munkával.
Végezetül még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy minden megjegyzésem ellenére a kötet egészéről és részleteinek többségéről csak nagy örömmel, megelégedéssel tudok beszélni. Őszintén remélem, hogy mind a szakma, mind a tanuló ifjúság szívesen fogadja, haszonnal forgatja, és sok ösztönzést kap belőle a további előrelépéshez.
Eőry Vilma