1. „A magyar nyelv történeti nyelvtana” (I—II/1. Főszerk. Benkő Loránd. Bp., 1991—1992.) egyik társszerzőjeként, alkotó közösségének tagjaként számos olyan kérdéssel találkoztam, amelynek megnyugtató megoldása a korai normajelenségek figyelembevételét kívánta meg. A nyelvi normával kapcsolatos tapasztalatok java része bekerült az említett szintézisbe, de sok helyütt a terjedelem és az időbeli tagolás korlátai miatt csak jelzésszerűen, illetve jelenségek szerint szétszórva jelenik meg. (Külön dolgozatban adták elő idevágó megfigyeléseiket és következtetéseiket pl. a következő szerzőtársaim: Korompay Klára, Nyelvjárási megoszlás és normatív törekvések a kései ómagyar kor névszóragozásában. In: A magyar nyelv rétegződése. Szerk. Kiss Jenő és Szűts László. Bp., 1988. 605—10; Mátai Mária, Irodalmi nyelvi jelenségek a régi magyar határozószók használatában: uo. 657—67; J. Papp Zsuzsanna, Irodalmi nyelvi törekvések a kódexirodalom mellérendelő szószerkezeteinek tükrében: uo. 751—8; stb.)

A rendelkezésre álló tér nem teszi lehetővé, hogy a régi magyar kötőszóhasználat pragmatikai vagy táji vonatkozásairól akár csak vázlatos áttekintést is adjak, csupán néhány kötőszó (főleg az is) problémájának a körüljárására vállalkozom. Az itt előadandó gondolatok „A magyar nyelv történeti nyelvtaná”-nak általam írt kötőszófejezeteit egészítik ki, fejlesztik tovább.

2. Azzal az általános megjegyzéssel kezdem, hogy a nyelvi norma mint a nyelvi választást befolyásoló tényező akkor jut igazán szerephez, ha azonos (vagy közel azonos) funkció kifejezésére többféle forma, megoldás jön létre. Így van ez az is kötőszóval is, melynek a régiségben — illetve a mai napig bizonyos keleti (székely) nyelvjárásokban — nyíltabb magánhangzós ës alakja szintén kimutatható, sőt az ómagyarban fő változatnak tekinthető. Kérdés, hogy eme kettősséghez kapcsolódva kialakult-e a régi magyar nyelvben vagy annak írásbeli változataiban olyan gyakorlat, amely az egyik variánshoz a „vulgáris, táji, (írásban) kerülendő”, a másikhoz a „választékosabb, (írásban) követendő” minősítéseket társította. A válasz egyértelmű igen, sőt az alaktörténet egy bizonyos szakaszában a norma magyarázó elvvé lép elő.

Kiderült ugyanis — és ezzel beszélgetéseink során közös véleményre jutottam Benkő Loránd professzor úrral —, hogy az ës : is szembenállásban az is felel meg az ősibb, legeredetibb formának. Tudniillik igen valószínű, hogy a szó magánhangzója ugyanazzal a mutató névmással azonosítható, amely az itt, így, ím-ben etimológiailag elkülöníthető. S mint ahogy az úgy : oly, íme : [453] eme oppozícióban a második, nyíltabb tag a másodlagos — hiszen egyszótagú, hangsúlyos szavakban a nyíltabbá válás a szabályos —, az is : ës viszonylatra ugyanez mondható el. (A rámutatás és a nyomatékosítás szoros összefüggését, szerepét a viszonyszó-problematikában csak zárójelben jelzem, részletezni nincs módom.)

A fenti új kiindulási ponttal azonban felvetődik egy másik lényeges történeti kérdés: az ősmagyar kor *is-e hogyan viszonyul napjaink is-éhez? Van-e olyan nyelvtörténeti vonulat, amely közvetlen kapcsolatot teremt a kettő között, biztosítva az eredeti alak folytonosságát? Mivel magyarázható az is ómagyar kori háttérbe szorulása az ës-sel szemben, majd későbbi másodvirágzása?

Egy mechanikus értelmezés során legegyszerűbb lenne lineáris sort alkotni, és az időrendet követve egy kései ősmagyar is > ës nyíltabbá válást, majd egy kései ómagyar ës > is visszazáródást megállapítani. Az ilyen vargabetűk azonban nem nagyon jellemzők a nyelvre, s ha találkozunk is hasonlókkal, általában a tüzetesebb vizsgálat szétágazó, majd párhuzamosan futó, egymással vetélkedő nyelvi formákra mutat rá. Esetünkben az a feltevésem, hogy a nyíltabb ës megszületésével a régebbi is nem halt ki a nyelvből, csak részlegesen visszaszorult, s főleg az írásbeliségben, azon belül is a szépirodalmi igényekkel fellépő kódexirodalomban adta át a helyét a terjeszkedő ës-nek.

Hasonló lehet tehát a helyzet, mint az ómagyar ö-zéssel: egyrészt valóban létezett egy természetesen felfutó, majd megtorpanó nyelvi folyamat, de az írásbeliség nemcsak követte, hanem alkalmanként szélesebb körben is érvényesíthette a bekövetkezett változást, mint a szóbeliség, illetőleg egy adott nyelvjárási háttér indokolná. Vagyis például olyan kódexekben is van kisebb-nagyobb mértékű ö-zés, amelyektől nem föltétlenül várnánk. (Itt nem elhanyagolható szerepet játszik a kódexek sokszoros átmásolásának és újraszerkesztésének nyelvjáráskeverő hatása sem.) Jellemző adalék témánkhoz az, hogy a missilisek a maguk reálisabb, azaz a beszélt nyelvet közvetlenebbül tükröző mivoltukban nagyobb arányban tartalmaznak is-eket, mint a kódexek.

3. Közelebb juthatunk-e tárgyunkban az ómagyar nyelvi normához közvetett bizonyítékok felsorakoztatásánál, hipotéziseket sem nélkülöző következtetéseknél, amikor néha még a mai jelenségek megítélésében is bizonytalankodunk? A legmegnyugtatóbbak a kortársi véleménynyilvánítások lennének, de ilyenek köztudomásúlag inkább csak a következő nyelvtörténeti korszaktól vannak. Az is kötőszó dolgában különleges helyzetben vagyunk, mert első nyelvtanírónk, Sylvester János a „Grammatica hvngarolatina”-ban, 1539-ben — tehát gyakorlatilag az ómagyar és középmagyar korszak fordulóján — idevágó, normatörténetileg jelentős megállapításokat tett. Ezekben néhány más kötőszót szintén érint, érdemes rájuk is figyelni.

Ha egy szónak több változata fejlődik ki, általában a nyelv előbb-utóbb valamilyen jelentésbeli vagy hangulati-stiláris különbséget társít a változatokhoz. Hasonlóképpen van ez az és : s szópárral is, amely ma főleg stiláris megoszlást mutat. Érdekes módon inkább a s kötőszót érezzük egy kissé irodalmiasabbnak, választékosabbnak, szemben a semleges és-sel. Ennek a helyzetnek a kialakulásában jelentős szerepet játszhatott a XIX (—XX). századi klasszikus magyar irodalom — főleg líra —, amely ritmikai és szinonimikai igényeitől motiválva előszeretettel alkalmazta a rövidebb változatot. A szépirodalom nyilván elősegítette a s tágabb köznyelvi használatát, de [454] nem tette igazán széles körűvé: „legkurtább” kötőszónk a magyar nyelvtörténet során mindig alárendelt maradt az és-sel szemben (kivéve a keleti magyar — főleg székely — nyelvjárásokat). Sylvester korában az írók egy része nem mint hasznos, az egyhangúságot oldó szóváltozatra tekintett a s-re, hanem mint az és-ből csonkult, hozzá képest másodlagos, sőt másodrendű lexémára. (Egyéb vonatkozásban is megfigyelhető, hogy a szóválasztásban már az ómagyar kortól kezdve a hosszabb, „teljesebb” forma a nagyobb fokú választékossággal párosult, pl.: ezért : ez okért : ennek okáért stb.)

Ebből az alapállásból logikusan származik Sylvester alábbi tétele (uo.): „Hasonlóan ítélem meg a következő szót is: és még néhányat, amelyet a köznép használ, e helyett, hogy Viszont már kevésbé logikus az a magyarázkodása, amellyel a hasonló keletkezésű sëm-et kivonja a teljesebb forma „szabálya” alól. A latin megfelelő szóösszetételi voltára hivatkozik, de gyanítható, hogy nagyobb súllyal esett latba az élő nyelvhasználat, amelyet — s ezt Sylvester is bizonyára érezte — csak megerőszakolna, ha minden sëm-et ës nëm-re (ill. ha ę = é, akkor és nëm-re!) állítana vissza. Az igazság az, hogy ekkor már a sincs is megelőzte gyakoriságban saját összetételi előzményét, tehát a normatív megkülönböztetés inkább óhaj lehetett, mint valós tendencia.

Szathmári István Sylvester kötőszófejezetét kommentálva többek között ezt írja: „Sylvester véleményét minden valószínűség szerint azzal magyarázhatjuk, hogy az ës (> és) ~ is-ből rövidült és a következő szóhoz tapadó s az ő korában még újszerű volt. Talán hasonló a magyarázata az is-től való idegenkedésének is ..., bár a Gyermeki beszélgetésekben kétszer annyi esetben fordul elő éppen a zártabb (is), mint a nyíltabb (es) forma. Ez utóbbi tényből esetleg arra következtethetünk, hogy az is változat a társalgási, a beszélt nyelv szava volt, az es pedig az írott nyelvé.” (Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Bp., 1968. 108.) Ami a s XVI. századbeli újszerűségét illeti, az ómagyar adatok fényében a feltevést el kell hárítanunk. Már a JókK.-ből szép számú példáját sorolhatnánk, bár használata nyelvemlékenként igen nagy arányú eltérést mutat. A hullámzó szereplés mögött nyelvjárási, műfaji-stiláris eltérések, illetve különböző írói, fordítói magatartások is húzódhatnak. Ez részben vonatkozik az ës : is-re is, jóllehet a zártabb forma tényleg a XVI. században szaporodik meg a nyelvemlékekben. Nagyon jó megfigyelésnek tartom Szathmári István részéről a „Gyermeki beszélgetések” kiszemelt kötőszóarányát, amellyel „tettenéri” Sylvestert, s a nyelvtaníró saját nyelvi gyakorlatát állítja szembe a megfogalmazott regulával.

A legkevésbé sincs szándékomban Sylvester úttörő jelentőségét kisebbíteni, de a tudósi spekulációt sem szabad a nyelvi jelenségek értékelése során figyelmen kívül hagyni. Nyilvánvaló bizonyítéka ennek a kedig : penig kettősség minősítése (a határozószóknál, 90—1): „A <penig> szócska az óhajtás szava nyelvünkben, mellyel a <Kedig> vagy helyett (mindkét módon beszélünk ugyanis) csak a tanulatlan köznép szokott élni. Azt mondjuk ugyanis: »opto quod adveneris« —  stb.” (ford.: MNyTK. 185. sz. 68—9). Amint Balázs János (Sylvester János és kora. Bp., 1958. 419) és Szathmári István (i. h.) is figyelmeztet, a penig-nek sehol sem mutatható ki óhajtó jelentése. De eme tévedése miatt még nem kell értéktelennek tartva félredobnunk Sylvester megállapítását, hanem a XVI. századi nyelvi tényekkel szembesítve — a lehetőségekhez mérten — helyesen kell értelmezni. Ezt teszi (velünk egyetértésben) Szathmári is, amikor véleményét summázza: „Úgy látszik tehát, hogy Sylvester korában a kedig (kediglen) volt a közkeletűbb, az írott nyelvben is használatosabb, a penig ahhoz képest újabb keletűnek és ritkább használatúnak tűnik” (i. m. 108). Vélekedését a kései ómagyar kor nyelvi anyaga messzemenően támogatja.

4. Visszakanyarodva újból az is kötőszó dolgához: Abból a tényből, hogy már első nyelvtanírónk a többi kötőszó megítélésével összhangba hozott, tehát a rendszerszerűség igényével fellépő értékelő megjegyzéseket fűz e lexémához, önmagában is a XVI. század első felének erőteljes normatörekvéseit bizonyítja. A zártabb is-sel szemben megfogalmazott fenntartások valószínűleg [455] egy több évszázados irodalmi hagyomány felfogását tükrözik. Ugyanakkor a „Gyermeki beszélgetések”-ben kimutatott kétharmados arány az is javára a „mélyben” zajló, onnan egyre erőteljesebben felbukkanó, az írásbeliség falát áttörő folyamatokról tudósít. (A grammatikus által megfogalmazott nyelvi eszmény és a gyakorlat között feszülő kisebb-nagyobb ellentmondások arra is figyelmeztetnek, hogy a norma és eszmény, norma és úzus közé nem szabad automatikusan egyenlőségjelet tenni; vö. Tolcsvai Nagy Gábor, A nyelvi norma. In: Studia in honorem P. Fábián, E. Rácz, I. Szathmári oblata a collegis et discipulis. Bp., 1988. 137—41, uő., NytudÉrt. 144. sz.; stb.) A szóbeliség — különösen a régi időkben — a nyelvi újítások melegágya, de archaizmusokat szintén őriz. Néha az írásbeliség normája elé fut, viszont konzerválhat is onnan kizáródott formákat. Például a pedig kötőszó normán kívüli helyzetből indítja harcát a régibb kedig ellen, míg teljes fölényre nem jut; ellenben az ősi is-nek és a s-nek sikerül megmentenie magát az irodalmi és köznyelv számára. — Természetesen külön vizsgálatot kíván a középmagyar kori táji irodalmi normák állapota, ezek egymáshoz való viszonya. Az is írásbeli megszilárdulása, valamint az ës keleti tájszóvá válása talán azzal is magyarázható, hogy az előbbi a központi, az utóbbi csak bizonyos peremnyelvjárások élőnyelvi támogatását élvezhette. A részletek kiderítése a jövő feladatai közé tartozik.

Juhász Dezső