1. Ma már közhelynek számít az a megállapítás, hogy a legújabb kori dialektológia változásának, ti. magától értetődő korszerűsödésének két fő oka van. A két ok egymással összefügg. (Közöttük bármiféle fontossági sorrendet fölállítani nemcsak szükségtelen, hanem bizonyára erőltetett is volna.) Az egyik ok magának a nyelvi valóságnak, azaz a dialektológia tárgyának, tehát a regionális nyelvváltozatoknak a számottevő változá-sában van. Változott és változik persze az egész beszélt nyelvi tartomány, nem csak a nyelvjárások. Kétségtelen azonban, hogy a legnagyobb arányú változások a XX. században Európa-szerte a területi nyelvváltozatok körében zajlottak és zajlanak. S ezeket a regionális nyelvi változásokat az addigi vizsgálati módszerekkel adekvát módon már nem lehetett, illetőleg csak részben lehetett kutatni. Erre a fölismerésre az európai dialektológiák egymástól függetlenül is sorra-rendre eljutottak — melyik korábban, melyik később. Attól függően, milyen volt a (regionális) nyelvi helyzet, illetőleg milyen volt a nyelvtudomány s ezen belül is a dialektológia állapota, mennyire volt nyitott a körülötte zajló eseményekre.

A másik ok tudománytörténeti. Az nevezetesen, hogy a nyelvtudomány elméleti és módszertani, valamint technikai előrehaladásával járó korszakos szemléleti változások a dialektológiát sem kerülték el. S hogy nem kerülték el, az azzal magyarázható (ha egyáltalán magyarázatra szorul), hogy a dialektológia a nyelvi változásoktól felszínre hozott új problémákra válaszokat fürkészvén új megoldási lehetőségeket kényszerült keresni. Ebben a legnagyobb segítséget kétségtelenül a szociolingvisztikától kapta, amelynek Európa több nyelvtudományában, de a szociolingvisztika történetében oly fontos szerepet játszó amerikaiban is éppen a dialektológia volt az egyik fontos útegyengető előzménye (Roger W. Shuy, A Brief History of American Sociolinguistics 1949—1989: Historiographia [418] Linguistica 1990: 47—65; Magyarországon s a Csűry-iskolára vonatkozólag l. Sebestyén Árpád, A szociolingvisztika elemei Csűry Bálint népnyelvkutató iskolájában: MNyj. XXVIII—XXIX. 1990: 47—65).

A dialektológia — másutt is, nálunk is — élénk érdeklődéssel fordult a nyelvjárások körében zajló, föntebb jelzett nagy arányú változások felé, s ezzel összefüggésben került érdeklődésének előterébe a regionális nyelvi variáció, a regionális nyelvhasználat sokszínűsége társadalmi meghatározottságának a kérdésköre (vö. például J. K. Chambers — P. Trudgill, Dialectology. Cambridge, 1988. passim; N. Dittmar, Grundlagen der Soziolinguistik. Tübingen, 1997. 50 kk.). Gondoljunk a nálunk „nyelvi biológia” vagy „szinkrón dinamizmus”, „a regionális köznyelvi kutatások”, illetőleg a „nyelvjárási vagy regionális változásvizsgálat” címen folyó vizsgálatokra (l. még Deme tanulmányát: A magyar dialektológia útja: Büky László szerk., Nyíri Antal kilencvenéves. Szeged, 1997. 36—49). Magyarán: magától értetődő szükségszerűség volt a dialektológia és szociolingvisztika találkozása. Az tehát, hogy a szociolingvisztika támaszkodhatott bizonyos dialektológiai tapasztalatokra, fölismerésekre és módszerekre, illetőleg hogy a szociolingvisztikai módszerek és szemlélet megtermékenyítő hatással volt és van a dialektológiára (vö. Imre Samu, Tudománytörténeti kérdések a magyar dialektológiában: I. OK. 1978: 139—53; Balogh Lajos, Nyelvjáráskutatás és szociolingvisztika: MNy. 1978: 44—55; Benkő Loránd, A nyelvjárási monográfiák. In: DialSzimp. I. VEAB Értesítő. Veszprém, 1982. II. 9—27, uő., Az élő nyelv területisége és szociolingvisztikája. In: DialSzimp. II. Veszprém, 1990. 9—20, különösen 12—5). E találkozás több esetben is késve, illetőleg vontatottan, olykor eléggé egyoldalúan következett be. Tudománytörténeti tény ugyanis, hogy az induló szociolingvisztika több országban is ignorálta azokat a megfigyeléseket és tapasztalatokat, amelyek a dialektológiában a beszélt nyelvvel (a nyelvjárások többnyire csak beszélt nyelvi változatok) való foglalkozás során felhalmozódtak. S ez részben fordítva is így volt. A tények azonban akkor is tények, ha bármely néven nevezendő okból figyelmen kívül maradnak (vö. H. Löffler, Germanistische Soziolinguistik. Berlin, 1985. 31).

2. A dialektológia tematikabővülését, módszertani újulását olyan, az ötvenes évek után jelentkező irányzatok, pontosabban talán szemléletmódok térhódítása mutatta, amelyek a strukturális dialektológia, generatív dialektológia, nyelvjárásszociológia, kommunikatív dialektológia, szociális dialektológia-féle megjelölésekkel fejezhetők ki (l. például W. Besch et alii szerk., Dialektologie. Ein Handbuch zur deutschen und allgemeinen Dialektforschung. Berlin, 1982. Erster Halbband 232—315). A falvak nyelvhasználati variációjának a megnövekedése, a nyelvjárási nyelvhasználat korábban nem tapasztalt fokú variabilizálódása következtében a hagyományos nyelvjáráskutatási feladatok mellett az elvégzendő teendők közé került a megváltozott társadalmi rétegződés nyelvi következményeinek a kutatása. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy a regionális nyelvhasználatnak immár nemcsak területi eloszlását vizsgáljuk, hanem a területiben a társadalmit is. Azt mondhatjuk tehát, hogy (korábbi kifejezéssel) nyelvjárásszociológiai, illetőleg (újabb szóhasználattal) szociolingvisztikai dialektológiai vagy inkább talán szociodialektológiai vizsgálatokat is végzünk. (A szociodialektológia szakszó a szociolingvisztika mintájára alkotott terminus. A dialektológia : szociodialektológia viszonyára l. lingvisztika : szociolingvisztika.) Nem arról van tehát szó, hogy a szociolingvisztikai eljárások helyettesítik a hagyományos dialektológiai módszereket, hanem arról, hogy az előbbiek kiegészítik, kibővítik, illetőleg számos esetben fölfrissítik, megújítják az utóbbiakat. Ezt a dialektológiának a legtipikusabb területén, a nyelvföldrajzban is láthatjuk (l. alább, 3. a). [419]

A dialektológia szociologizálódásának, a szociolingvisztikai szemlélet térhódításának nemcsak módszerbeli gazdagodás, hanem tematikabővülés is természetes következménye volt. Nevezetesen: 1. a beszélő egyre inkább a figyelem előterébe került (fölbukkant a „nyelvjárási beszélők dialektológiája” fogalom is, először a nyugati dialektológiában, így például a német Mattheiernél). 2. Kutatási tárggyá váltak a beszélőknek, a nyelvjárási nyelvhasználatnak a társadalmi körülményei és kommunikációs feltételei. Ebben az összefüggésben vált nyilvánvalóvá és immár széles körben elfogadottá, hogy a nyelvjárások csak nyelvi alapon nem határozhatók meg, hogy a nyelvjárások definíciójának a nyelvjárások szociológiai, szociolingvisztikai létfeltételeire is reflektálnia kell. 3. Kutatási tárggyá vált a regionális nyelvhasználat funkcióköre is, és kiderült, hogy a legnagyobb, pontosabban talán: a leglényegesebb változások nem a nyelvjárások rendszerében, hanem funkcióiknak a körében zajlottak és zajlanak a mozgalmas XX. században. Abban tudniillik, hogy a nyelvjárásoknak a kommunikációs funkciói veszítettek teret (= csökkent azoknak a nyelvhasználati színtereknek a száma, amelyekben a nyelvjárás használata korábban kizárólagos vagy elsődleges volt), megnőtt viszont társadalmi szimbólumszerepük, identitásjelző funkciójuk, otthonosságérzet-kifejező szerepük. Távirati stílusú összefoglalásban így bővült és korszerűsödött kommunikatív dialektológiává is a korábban leíró-nyelvészeti dialektológia (azért „is”, mert természetesen maradtak olyan területei, amelyekben más megközelítésmódok megfelelőek és követendők). Ezzel a folyamattal párhuzamosan váltak fontos vizsgálati területté, témává a városi nyelvek (nyelvjárások), a nyelvi attitűd, a nyelvjárásiasság mineműsége és mértéke, a nyelvjárások kommunikációs szerepköre (illetőleg ennek pozitív és negatív következményei — a nyelvjárási beszélőkre nézve), a nyelvjárások változása a társadalmi változásokkal szoros összefüggésben, a nyelvjárások szerepe az elsődleges és másodlagos nyelvi szocializációban, valamint az alkalmazott dialektológia (például: didaktikai koncepciók és segédletek az anyanyelvi oktatásban). Röviden: a területi nyelvváltozatokat mint egy-egy nyelv regionális részegységeit, illetőleg rendszereit vizsgáló leíró-nyelvészeti diszciplína a regionális nyelvhasználatot a maga társadalmi beágyazottságában elemző és leíró feladatkörrel bővült diszciplínává fejlődött. Így alakult ki a dialektológia kettős feladata.

A dialektológia mai kettős feladatát levezethetjük más megközelítéssel is. Tegyük föl a kérdést: mi a dialektológia tárgya? A dialektus. S mi a dialektus? Területi és társadalmi jelenség egyidejűleg. Pontosabban: területi, s a területiben társadalmi jelenség is. Mert hiszen nyelvészeti axióma a nyelv(használat)i variáció területi és társadalmi meghatározottsága (Chambers és Trudgill megfogalmazásában: „social variation in language is as common and important as regional variation. All dialect are both regional and social, since all speakers have a social background as well as a regional location”: i. m. 1988. 54). Mi a dialektológia tárgya? A (kétdimenziójú) dialektusok. Tehát a területi nyelvváltozatok, illetőleg e változatok a társadalommal való összefüggésükben. S mi a dialektológia feladata? Általános megfogalmazásban: a területi nyelvváltozatok rendszerének és használatának a komplex vizsgálata. Tudvalevő: a nyelvi rendszert vizsgálhatjuk úgy, hogy nem vagyunk tekintettel a nyelven kívüli tényezőkre. A nyelvhasználatot azonban a meghatározó társadalmi tényezők figyelembevétele nélkül vizsgálni — tudván azt, hogy társadalmi rétegződés és nyelvhasználati rétegzettség, azaz társadalmi és nyelvhasználati variáció egymást föltételező módon függ össze — már nem érdemes (meghatározott eseteket nem tekintve).

A kétdimenziós (= területi és társadalmi dimenzió) dialektológiai szemlélet jelen van már a dialektológia fő kutatási területein, illetőleg leírási műfajaiban. A szókészlet vizsgálatában, a regionális nyelvi lexikográfiában például azzal, hogy a táj- és regionális szótári minősítőrendszerbe bekerült a társadalmi érvényesség és a rétegnyelvi meghatározottság [420] szempontja. Ami a nyelvjárási monográfiákat illeti: ma már magától értődő követelmény a vizsgált településen használatos valamennyi nyelvváltozatnak a szinoptikus számbavétele, magyarán a teljes nyelvhasználati tartomány vizsgálata, még akkor is, ha az elemzés fókuszában csupán egy nyelvváltozat áll. Ha ugyanis komolyan vesszük, hogy egy-egy település nyelvhasználata egymással kapcsolatban, illetőleg részleges fedésben levő nyelvváltozatok kontinuuma, illetőleg hogy a nyelvhasználatot a társadalmi tényezők befolyásolják, irányítják, akkor kézenfekvő a jelzett szociolingvisztikai megközelítés szükségessége. De említhetem az alkalmazott dialektológiát is, mint a dialektológia olyan területét, amely éppen ott és akkor bontakozik ki, ahol és amikor a dialektusok, illetőleg a regionális nyelvhasználat társadalmi vonatkozásaival is módszeresen foglalkoznak. A német Sprachbarrierenforschung-ot például tekinthetjük úgy is, mint a bernsteini szociolingvisztikától inspirált alkalmazott dialektológiát.

Szétfeszítené a tömörnek szánt tanulmány kereteit, ha szólnék a dialektológia kettős feladatának irányába mutató, illetőleg azt többé vagy kevésbé, következetlenül vagy következetesen meg is valósító magyar előzményekről, elemzésekről, leírásokról. (Vö. pl.: Végh: MNny. 1941: 314—43, ŐHA. 80 kk.; Bárczi: I. OK. 1954: 85—6; Deme: Nyr. 1958: 481; l. még Sebestyén i. m.) Ezért csupán azt említem meg, hogy tudtommal Balogh Lajos említette először az e tanulmány címében is szereplő, a dialektológia „kettős feladata” megjelölést a szóban forgó értelemben (MNy. 1978: 48). Az előzmények számbavétele egy tudománytörténeti áttekintésnek volna a tiszte, amely egyébiránt az ismert tapasztalatot erősítené meg. Hogy tudniillik a szerves belső továbbfejlődés és a kívülről, tehát a nyelvtudomány egyéb területeiről, valamint külföldről — hol közvetlenül, hol pedig áttételesen — jövő hatások határozták meg a magyar dialektológia legújabb kori korszerűsödését (l. Deme 1997-es idézett tanulmányát). Azt azonban nem mulasztom el megjegyezni, hogy e tekintetben a nagyatlasz-munkálatok vonatkozó tapasztalatai, atlaszgyűjtőink idevágó kutatási eredményei, a szociolingvisztikának a magyar dialektológiát is megtermékenyítő hatása, valamint a nyelvtudomány elméleti és módszertani fejlődése a legfontosabb tényezők.

3. A dialektológia kettős feladata, pontosabban a feladat új, második fele a dialektológia legtipikusabb területét, a nyelvföldrajzot is egyre inkább foglalkoztatja. A nyugati szakirodalomban bukkant fel a kétdimenziós és a polisztratikus dialektológia kifejezés, jól mutatván azokat a nem szűnő törekvéseket, ahogyan innovatív dialektológusok régi és új kérdésekre e tudományág módszertani fegyvertárának bővítésével, frissítésével kívánnak válaszolni. A szóban forgó problémakör röviden a következő kérdés formájában fogalmazható meg: hogyan lehet a földrajzi alapú és az abban is megnyilvánuló társadalmi vetületű nyelvi variációt mennyiségi szempontok alapján kartográfiailag bemutatni és dokumentálni? Trudgill „geolingvisztikai” módszere elsősorban arra alkalmas, hogy néhány változó (társadalmi rétegződés, nemzedéki tagolódás) vizsgálata alapján a nyelvhasználati változatok gyakorisági különbségeit leírja, s ezzel láthatóvá tegye az éppen zajló változások terjedési és visszaszorulási irányát és ütemét (l. Chambers és Trudgill i. m. 192—204 és P. Trudgill, On Dialect. Social and Geographical Perspectives. New York, London, 1983. 52—97).

A szóban forgó „geolingvisztikai” módszernek az előzményei megvannak a nyelvföldrajzban (a gyakorisági viszonyok térképes ábrázolására l. például P. von Polenz munkáját: Die altenburgische Sprachlandschaft. Tübingen, 1954). A hazaiban is. (Azért beszélek előzményekről, mert az említendő esetekben a szerzők nem szociológiai változókból indultak ki.) Nálunk tudtommal Deme vetette föl a térképlapra kerülő nyelvjárási hangváltozatok társadalmi érvénye jelölésének a gondolatát: „Helyes lenne az egyes [421] kutatópontokon beírni a hangváltozatokat ..., megfelelő jelzésekkel utalva szociális értékükre is. Helyes lenne azonban emellett valamiféle szemléltető eljárást is alkalmazni” (Nyelvatlaszunk funkciója és további problémái. Bp., 1956. 66). És Imre Samu volt az, aki nyelvjárási gyakorisági, tudniillik fonémagyakorisági, illetőleg hangváltozat-gyakorisági statisztikai térképeket készített és tett közzé a magyar nyelvjárások atlaszának gazdag anyaga alapján (A mai magyar nyelvjárások rendszere. Bp., 1971. 200, 208, 220, 283 stb.). Ezt tette később Lanstyák István is csallóközi és mátyusföldi vizsgálatai alapján (Az alakváltozatok földrajzi és gyakorisági eloszlásának összefüggéseiről. In: Kontra Miklós szerk., Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Bp., 1992. 109—27), támaszkodván Trudgill említett módszerére. Nem kétséges, hogy az alakváltozatok nyelvföldrajzi és gyakorisági eloszlásának a térképes megjelenítése láthatóvá teszi a feltűnő gyakorisági eltéréseket, s ez összefüggések fölismeréséhez, a nyelvjárási jelenségek mozgásának, dinamizmusának a tanulmányozásához nyújt segítséget. Ennek révén például a nyelvjárások hangtani arculatát elsődlegesen megszabó hangtani tendenciáknak, jelenségnyaláboknak a hatóköréről és aktivitásáról pontosabb képünk lehetne.Goossens földrajzi variációkutatás-nak nevezte az általa (is) követett kutatást, mert tárgya a nyelv területi alapon elkülönülő változatai úgy, hogy a bennük levő variáció társadalmi összefüggéseit is vizsgálják (Jan Goossens, Über die Einseitigkeit des punktuellen Standpunkts in der korrelativen Soziolinguistik und die Vernachlässigung der Variation in der Dialektologie. In: Albrecht Schöne Hrsg., Kontroversen, alte und neue. Akten des VII. Internationalen Germanisten-Kongresses. Göttingen, 1985. Tübingen, 1986. IV, 257—62). Bellmann kétdimenziós dialektológiá-ról és kétdimenziós atlasz-ról ír — szemben az eddig megkülönböztető jelző nélkül használt dialektológiá-val és (nyelv)atlasz-szal, kifejezvén ezzel, hogy a nyelvföldrajz eleddig szinte kizárólag egydimenziós volt, hiszen szociolingvisztikai, szociológiai változók vizsgálatát és térképes ábrázolását, jelölését nem tekintette feladatának (Günter Bellmann, Zweidimensionale Dialektologie. In: G. Bellmann Hrsg., Beiträge zur Dialektologie am Mittelrhein. Stuttgart, 1986. 1—55). A kétdimenziós nyelvföldrajzban az areális (horizontális) nyelvföldrajz tehát egy tágabban értelmezett társadalmi (vertikális) szemponttal egészül ki (ezt a kettős nyelvföldrajz elnevezéssel is illeti Bellmann: 45). A kétdimenziós dialektológiának, nyelvföldrajznak is szükségszerűen kétdimenziós nyelvjárásfogalom az alapja. (Megjegyzendő, hogy a kétdimenziós nyelvföldrajznak is vannak — igaz, Európán kívüli — előzményei, tudniillik egy amerikai és egy japán nyelvatlasz: Hans Kurath et alii, Linguistic Atlas of New England. I—III. Rhode Island, 1939. és Yoicki Fujiwara, A Linguistic Atlas of the Sato Inland Sea. I—II. Tokyo, 1974.) Elkészült a Bellmann-féle Mittelrheinischer Sprachatlas (még nem jelent meg). Az atlasz anyagának gyűjtésekor a kiválasztott kutatópontokon két szociológiai változót vettek alapul. Egyrészt idős, tősgyökeres, a faluban élt és élő parasztoktól, másrészt középkorú és mobilis, másutt dolgozó (pendliző) iparosoktól és munkásoktól gyűjtöttek adatokat. A cél egyebek mellett az volt, hogy képet nyerjenek az adatközlők nyelvjárási kompetenciájáról, s hogy — ha van — kimutassák a hagyományos mellett a lehetséges alakuló új regionális nyelvhasználati változat területi eloszlását. (Hagyományos alakulaton a legidősebbek adatai, nyelvhasználata alapján megállapítható nyelvjárási határok, illetőleg nyelvjárások értendők.) E célból a gyűjtés egy részét úgy végezték, hogy ugyanazzal a módszerrel gyűjtve ugyanazon kérdéseket tették föl mindkét adatközlői csoport tagjainak. Bellmann úgy véli, hogy adva vannak a feltételek ahhoz, hogy — eltérve a korábbi, a bázisnyelvjárást kizárólagos vizsgálati tárgynak tekintő nyelvföldrajzi szemlélettől — a bázisnyelvjárást és a regionális köznyelvi nyelvhasználatot azonos beszélőközösségekben, kutatópontokon is kontrasztív módon vizsgáljuk és kartográfiailag ábrázoljuk. Ezzel nemcsak az alakuló, [422] nagyobb területeket átfogó új „szubstandardok”, új regionális nyelvi alakulatok — magyar terminológiával: a regionális köznyelvek — területi megoszlását lehet megállapítani, hanem a regionális nyelvi változások tendenciáit is (idézzük emlékezetünkbe Trudgill „geolingvisztikai” módszerét). Lehetőség nyílik továbbá az azonos nyelvjáráson belüli (intradialektális) kontraszt-tipológia alapvonalainak a megmutatására is, teszi hozzá Bellmann. A kétdimenziós nyelvföldrajz természetes velejárója a kontrasztív nyelv(járás)i kartográfia. Az tehát, hogy a két (vagy több), szociológiailag világosan elkülönülő csoport adatait, illetőleg a belőlük következő arányokat szembesítő módon ábrázoljuk.

A szóban forgó kétdimenziós nyelvatlasz anyagát J. Herrgen fogta vallatóra (Kontrastive Dialektkartographie. In: K. Mattheier és P. Wiesinger szerk., Dialektologie des Deutschen. Forschungsstand und Entwicklungstendenzen. Tübingen, 1994. 131—47). Általános következtetései számunkra is fontosak. A következőkről van szó: 1. A két vizsgálati csoport között az aktív nyelvjárási kompetenciát tekintve világosan kimutatható specifikus különbségek vannak. 2. A két csoport közötti nyelvjárási kontrasztok viszonylag határozottak, élesek. A fiatalabb nemzedék regionális nyelvhasználatát elmosódottabb areális struktúra jellemzi, az idősebbekére viszont az élesebb területi elhatárolódások, tehát az ún. területi finomdifferenciálódás jellemző. A két csoport közötti különbség úgy is értelmezhető, hogy az idősebbekre jellemző élesebb területi elkülönülés csökken, s ez a nyelvjárásterületek homogenizálódási tendenciáját mutatja. 3. A bázisnyelvjárási formák helyettesítése nem mindig 100%-os helyettesítés, hanem gyakran variációs szakaszokon keresztül megvalósuló folyamat, amelyre az jellemző, hogy a kiinduló- és a végpont között előbb a variabilizálódás lép föl, s ezt követi egy idő után az egységesülés. 4. Területenként eltérő arányú a helyettesítés, s ebben a nyelven kívüli tényezők mellett elsősorban a belső nyelvi, tudniillik a bázisnyelvjárási szerkezeti sajátosságok játsszák a főszerepet. 5. A helyettesítések célváltozata többnyire nem a köznyelv (a standard), hanem a nagy kiterjedésű regionális (köz)nyelv. Ahol egybeesik a kettő, csak ott jelent a regionális kiegyenlítődés a standarddal való egybeesést. Ahol különböznek, ott a kiegyenlítődés a regionális (köz)nyelv irányába megy végbe, az eredmény tehát a standardtól eltérő változat lesz. A városi nyelvjárás regionális presztízsében láthatjuk annak okát, hogy a városi nyelvjárás terjedése figyelhető meg, éspedig akkor, ha az mind a regionális (köz)nyelvtől, mind pedig a standardtól különbözik. (Ez a magyar nyelvterületre egyáltalán nem jellemző.) 6. A kötelező óvatosság mellett is képviselhető az a nézet, hogy az egyidejű állapotban megállapítható nemzedéki nyelv(használat)i kontrasztokat diakrón helyettesítési tendenciaként értelmezzük. A Mittelrheinischer Sprachatlas térképlapjai ezt igazolják. Sőt a mai kép előrevetíteni látszik a jövőt: a még mindig erősen nyelvjárási, de nagyobb területenként már regionalizálódva egységesülő nyelvi struktúra a keletkezőben levő eljövendő regionális köznyelvek területi kiterjedését kezdi kijelölni.

Ami a polisztratikus, azaz többrétegű nyelvföldrajz-ot illeti, Dingeldein hesseni vizsgálatai alapján a következők összefoglalása látszik célszerűnek (H. J. Dingeldein, Polystratische Sprachgeographie. In: W. Viereck Hrsg., Verhandlungen des Internationalen Dialektologenkongresses. Bamberg, 1990. Stuttgart, 1995. III, 124—41). Mit mutatnak a tények? Azt, hogy napjaink regionális nyelvhasználata összetett, bonyolult. A korábban csak nyelvjárást beszélők közösségei, a falvak és kisvárosok lakóinak nyelvhasználatát ma olyan kontinuumként írhatjuk le adekvát módon, amelynek két szélső pólusa a nyelvjárás és a (beszélt) köznyelv. Amikor tehát egy-egy regionális település nyelvi valóságának a leírása a célunk, akkor a két szélső pólusban, illetőleg az általuk közrefogott változatspektrumban kell elhelyeznünk az elénk kerülő adatokat, jelenségeket, [423] szabályokat, s ez azt is jelenti, hogy e szerint kell minősítenünk, besorolnunk, s ha nyelvföldrajzi megközelítésről van szó, akkor e szerint kell kartográfiailag kifejeznünk, ábrázolnunk őket. Egy-egy település (például egy kis falu) nyelvhasználatának ilyetén tagolódása nem területi alapú, hanem a beszélőközösség társadalmi rétegződésével függ össze. (A többrétegű nyelvföldrajz terminus jelzője ezt fejezi ki.)

Dingeldeinék a következő kérdésekre kerestek és kaptak választ: 1. Van-e területi különbség a mai fiatalok nyelvhasználatában? Az adatok alapján a válasz egyértelmű igen. 2. A fiatalok adatai alapján megállapítható nyelvjárási határok megegyeznek-e a korábbi nyelvjárási adatok alapján megállapítottakkal? A válasz: a városokban már nem. Ez pedig elsősorban a városok nyelvhasználatának nagyobb fokú differenciálódásával, köznyelvesülésével magyarázható. 3. Törésmentes-e, egyenes vonalú-e a nyelvjárásoknak a köznyelv irányába mutató változása? A válasz: általános tendencia a köznyelvhez közeledés. Ez azonban nem mindenhol zajlik azonos módon és azonos ütemben. A német nyelvterületen északon gyorsabb, délen kimondottan lassú. Tehát: a déli német nyelvterületen a köznyelvhez közeledés nem törésmentes. 4. Igazolják-e az újabb adatok, hogy vannak nyelvjárásközeli és -távoli, illetőleg köznyelvközeli és -távoli régiók? A válasz határozott igen. 5. Vannak-e azonos településen, illetőleg régióban egymás mellett élő különböző változatok, variánsok? Egyértelmű igen a válasz. Sőt kimondatik a szóban forgó vizsgálatoktól is megerősített szociolingvisztikai axióma: nincsen tagolatlan hétköznapi nyelvhasználat. Ebből pedig a nyelvi szempontból többrétegű térszerkezet tételezése, illetőleg tényként való elfogadásának a szüksége következik.

Dingeldein hangsúlyozza, hogy az új fölismeréseknek megfelelően módosított, korszerűsített nyelvföldrajzi módszerekkel a korábbiaknál összetettebb, a változatspektrum több rétegére vonatkozó kérdésföltevéseknek is utána lehet járni. Azzal, hogy a vizsgálat tárgyát a „mindennapok nyelve” változatkomplexumára is kiterjesztik, új perspektívát adnak a dialektológiának. Ez paradigmaváltás a nyelvföldrajzi vizsgálatokban abban az értelemben, hogy eljutunk a többé-kevésbé homogénnak tekintett, akként kezelt bázisnyelvjárások vizsgálatától a mai nyelvi valóság összetett sokoldalúságának az adekvát vizsgálatáig. Új feladatként jelentkezik az új dimenziók, illetőleg viszonylatok kartográfiai ábrázolása. Erre vonatkozólag a modern számítógépes technikának köszönhetően ma már — korábban nem sejtett — nagy lehetőségeknek vagyunk a birtokában (vö. pl.: W. Viereck, The Computerisation and Quantification of Linguistic Data: Dialectometrical Methods. In: A. R. Thomas ed., Methods in Dialectology. Clevedon, Philadelphia, 1988.; W. König, dtv-Atlas zur deutschen Sprache. München, 1996¹¹).

5. Az elmúlt évtizedek hazai dialektológia-történetét nézve joggal tételezzük föl, hogy az említett újabb megközelítésmódoknak a magyar nyelvföldrajzi kutatások sem maradnak híjával (l. a „geolingvisztikai” módszer hazai előzményeit). Hiszen jól nyomon követhető az a vonulat, ahogy a dialektológia bizonyos területei nálunk is kettős feladatkörűvé bővültek — természetes tehát, hogy számolunk a nyelvföldrajzi kutatások kétdimenzióssá válásával is.

A dialektológia újabb kori történetének több-kevesebb ismeretében is jól látszik, hogy a nyelvtudományban a diszciplínák, a különböző iskolák és szemléletmódok, illetőleg paradigmák közötti kapcsolat milyen termékeny lehet. Figyelmünket itt és most
a dialektológiára összpontosítva legyen szabad egy néhány mondatos, távirati stílusú észrevételt tennünk. A nyelvjárástan a maga tapasztalataival és fölismeréseivel a szociolingvisztika egyik útegyengetője volt. (Korántsem véletlen, hogy a nagy dialektológiai hagyományú európai országok nagy részében a szociolingvisták között ott találjuk a dialektológusok egy részét is.) A legújabb kori dialektológia a szociolingvisztikától kapta [424] a legtöbb impulzust, olyannyira, hogy az utóbbi minden másnál fontosabb katalizátor a mai regionális nyelvi vizsgálatokban. A hatásláncolatnak ezzel azonban nincs vége. Ugyanis a szociolingvisztikai szemlélettel korszerűsödött, egyben leghagyományosabb dialektológiai ágazat, a nyelvföldrajz ma ott tart, hogy olyan kérdéseket fogalmaz és válaszol meg, amelyek a nyelvi változások kutatása, illetőleg nyelvi tervezési szempontból igencsak fontosak.

Ernst Lewyvel, az általános nyelvészet néhai berlini professzorával szólván erre a régi diszciplínára is áll, hogy „alt, aber gut”.

Vissza a Tartalomhoz