When East Met West. Sociolinguistics in the Former Socialist Bloc
Edited by Jeffrey Harlig, Csaba Pléh. Mouton de Gruyter, Berlin—New York, 1995. Contributions to the Sociology of Language 68. Editor: Joshua Fishman. 207 lap.
A kötet nem szoros értelemben vett szociolingvisztikai kérdéseket tárgyal: a benne szereplő tanulmányok a modern szemléletű szociolingvisztikai kutatások kibontakozásának történetéről szóló krónikák, tehát a közelmúltról és a félmúltról szóló tudománytörténeti írások. Mint arra a kötet bevezetőjében Jeffrey Harlig rámutat (és ahogyan azt egy-egy tanulmány címe is sugallja), az írásokban vállaltan központi szerepet kaptak a személyes tapasztalatok, valamint a szakmán belüli szóbeli hagyomány (bár ahol erre mód volt, írásos dokumentumokra is támaszkodtak a szerzők). Éppen ezért valószínűleg minden olvasó számára azok a fejezetek a legérdekesebbek, amelyekkel kapcsolatban módja van személyes benyomásait és tapasztalatait összevetni a szerzőkéivel. Emellett tanulságos az egyes országokat jellemző közös és eltérő vonások egybevetése is.
A tanulmánykötet alapja az a konferencia, amelyet 1992-ben, vendégprofesszorsága évében Pléh Csaba szervezett az Indiana Egyetemen, Bloomingtonban. A konferencia címe „East European Sociolinguistics: History and Prospects” volt, a konferencia résztvevői (Jeffrey Harlig, Allen D. Grimshaw, Curt Woolhiser, Pléh Csaba, Kontra Miklós és Karol Janicki) egy-egy írással járultak hozzá a kötethez, amelyet Jeffrey Harlig bevezetője és két másik témába vágó tanulmány (Lydia Dachkova és Borbély Anna írása) egészít ki.
Harlig bevezetőjét és átfogó tanulmányát további hét írás követi, amelyeknek sorrendje nem véletlenszerű: ezeket a szerkesztők aszerint rendezték sorba, hogy mekkora volt az ilyen tárgyú kutatások ideológiai-hatalmi befolyásoltsága az egyes országokban (a skála egyik végpontját a Szovjetunió, a másik végpontját Lengyelország képviseli). Ennek az elvnek az alapján a következő sorrendben követik egymást a cikkek: a szociolingvisztika útjának bemutatása az egykori Szovjetunióban (külön tanulmányban kiemelve a belorusz kutatásokat), Bulgáriában, a volt Csehszlovákiában, Magyarországon, végül Lengyelországban. (Az, hogy Magyarország a skálán Lengyelországot közvetlenül megelőzi, azt jelenti, hogy a kutatások szabadságfokát a többi országhoz képest itt is viszonylag magasra értékelték a szerkesztők.) A tanulmányok sorát — kiegészítésképpen — a román nyelvvel kapcsolatos mai szociolingvisztikai kutatások bemutatása zárja. (Az egykori NDK és a volt Jugoszlávia területén folyó szociolingvisztikai kutatásokról, sajnos, nem született külön tanulmány, ezekről csak közvetett információkat kapunk. Az NDK-beli kutatásokról több helyen is megemlékeznek a szerzők, mivel a térségben — a szovjet mellett — ezek voltak a legnagyobb hatással a szocialista időszaknak a nyugati kutatásokhoz nem kapcsolódó szociolingvisztikájára a rendszerváltást megelőző időszakban. A volt Jugoszlávia területén folytatott ilyen tárgyú vizsgálatokra, illetve az ottani kutatókkal való együttműködésre pedig Kontra utal tanulmányában.)
Jeffrey Harlig bevezetője (Sociolinguistics (real and imagined) in Eastern Europe: An introduction) átfogó képet ad a szociolingvisztikai kutatások előzményeiről, fejlődésének szakaszairól [489] és általános jellemzőiről a vizsgált térségben, rámutatva ugyanakkor az egyes országokban tapasztalható egyedi sajátosságokra is (például arra, hogy a rendszerváltozás előtti időszakban hol milyen mértékű és jellegű korlátozásokat jelentett a szociolingvisztikai kutatások témáira és módszereire nézve az ideológiai és a politikai nyomás, a standardot kizárólagosan favorizáló preskriptivista hagyomány vagy a nyugati — és különösen az amerikai — szociolingvisztikától való tradicionális idegenkedés).
Az első tanulmány (Socialism and sociolinguistics in the eastern bloc), amely szintén Harlig írása, a szociolingvisztikai kutatások pozícióját az ún. szovjet blokk országaiban tágabb összefüggések közé helyezi: a tudományos kutatás, ezen belül a társadalomtudományi kutatások általános légkörét, a társadalomtudományok hátrányos (ideológiailag befolyásolt) helyzetét és ennek hatásait mutatja be, beleértve a nem kívánatos (mint például a kisebbségekkel, illetve a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokkal kapcsolatos) témák, illetve az elvárt elméleti alapállást kérdésessé tevő és az általánosítást igénylő kutatási problémák háttérbe szorítását. A szerző szükségesnek tartaná a közelmúlt történetének objektív feltárását (amelyet még ma is számos körülmény nehezít), nem bűnbakkeresési célból, hanem azért, hogy tisztázódjon azoknak a folyamatoknak a természete, amelyeknek során ideológiai hatások érvényesülnek a tudományos kutatásban — mivel ezeknek a folyamatoknak a jobb megértése mind a kelet-európai, mind a nyugati országokban haszonnal járna.
Allen D. Grimshaw (The changing situation of sociolinguistic research in the former Soviet Union: A personal reading) személyes benyomásain túl főként közvetett információkra támaszkodva összegzi a szovjet szociolingvisztikai kutatás jellemzőit. A hatalom, felismerve az ilyen jellegű munkák szerepét, hatalmas (az ország nagyságának arányosan megfelelő vagy talán azt még meg is haladó) összegekkel támogatta ezeket a kutatásokat, miközben ugyanakkor politikai nyomást is gyakorolt a kutatókra a vizsgálandó kérdések kiválasztásában és a kutatási eredmények interpretálásában egyaránt. A peresztrojkát követő időszak átrendeződése, a demokratizálódási folyamatok beindulása liberálisabb légkört teremtett, de paradox módon — az anyagi támogatás drasztikus csökkenésének következtében — a kutatás az összeomlás szélére került. (Erre a jelen-legi helyzetre nagyon jellemző és alapvető ellentmondásra egyébként minden szerző kitér az általa bemutatott ország kutatásaival kapcsolatban.)
Curt Woolhiser (The sociolinguistic study of language contact and bilingualism in the former Soviet Union: The case of Belarus) a belorusz kapcsán a kétnyelvűséggel kapcsolatos kutatások helyzetéről számol be az egykori Szovjetunió és a mai Belorusszia területén. A szovjet időszakban a kétnyelvűség kutatása kényes kérdésnek számított: a dominánssá váló orosz és a visszaszoruló (pontosabban tudatosan visszaszorított) nemzeti nyelvek viszonyára igyekeztek olyan elméleti érveket keresni, amelyekkel kikerülhetővé vált a nemzeti érzések megsértése, ugyanakkor a domináns nyelvben való kompetencia növekedését pozitívumként lehetett értékelni. A szerző úgy látja, hogy Belorussziában (ugyanúgy, mint a Szovjetunió többi utódállamában) továbbra is érvényesül a szovjet időszakra jellemző politikai befolyásoltság a szociolingvisztikában, bár más módon, mint a peresztrojkát megelőző időszakban vagy akár a Gorbacsov-érában. Woolhiser felsorolja azokat a témákat is, amelyeknek kutatása nyugaton már klasszikusnak számít, a belorusz szociolingvisztikában azonban a jövő feladata (így például a kódváltási viselkedés, a nyelvi attitűd vagy a nyelvközösségen belüli változatok mikroszociolingvisztikájának vizsgálata). Kitér arra a különös helyzetre is, hogy a Szovjetunió felbomlásával megszakadt kétnyelvűséggel kapcsolatos kutatásokat, amelyeket (még a nyolcvanas években) Moszkvából indítottak el és irányítottak, most talán nyugati közvetítéssel és részvétellel lehet majd újraindítani.
Lydia Dachkova tanulmányából (History and prospects of sociolinguistics in Bulgaria) megtudhatjuk, hogy a bolgár szociolingvisztikai kutatások viszonylag későn indultak el. A bolgár szociolingvisztika sajátos nemzeti tradíciók alapján a hazai nyelvjáráskutatásból fejlődött ki, és sem a nyugati, sem a szovjet, sem a keletnémet szociolingvisztika nem volt különösebb hatással rá. [490] (Ilyen típusú, a nyelvjáráskutatásból kialakult, a nemzeti hagyományokra épülő ága egyébként a magyar szociolingvisztikának is van, lásd Pléh tanulmányát, amelyben többek között a modern szemléletű szociolingvisztikai kutatások kibontakozásának előzményeit mutatja be Magyarországon.)Louise B. Hammer cikkében (Sociolinguistic research in the former Czechoslovakia) az egykori Csehszlovákia szociolingvisztikájával kapcsolatban a hatvanas évek legjellemzőbb vonásai között a megkésett fejlődést, valamint az empirikus kutatásoknak, a nyugati metodológiának és a nyugati típusú tervezésnek a hiányát emeli ki. (Ezek a vonások természetesen nemcsak a csehszlovákiai helyzetet jellemezték az adott időszakban.) A magyarországi helyzethez hasonlóan Csehszlovákiában is kétséges volt a szociológia helyzete, erős volt a dialektológiai hagyomány, és mind a tradicionális preskriptív nyelvészet, mind a nyelvművelési törekvések nagy szerepet játszottak abban, hogy a szociolingvisztika fejlődése a 70-es, 80-as években is viszonylag visszafogott volt. Sajátos körülményt jelentett a cseh és a szlovák nyelv viszonya, a kétnyelvűség kérdése is, mivel a két nyelv olyan közel áll egymáshoz, hogy beszélői kölcsönösen megértik egymást. (A közös államiság időszakában hivatalosan támogatták például — a szlovák nyelv kárára történő — nyelvi egységesítést is.) A 60-as évek megkésettsége és a 70-es, 80-as évek visszafogottsága után a 90-es években fellendülő szociolingvisztikai kutatások új kutatási témái között szerepel például a presztízscsoport nyelvi attitűdje, a más nyelvekkel való érintkezés és az ausztriai szlovák kisebbség nyelvének vizsgálata is.
Pléh Csaba (The beginnings of (western-style) sociolinguistics in Hungary: A personal account) írásában az új típusú szociolingvisztika elindulásának diszkontinuitását mutatja be Magyarországon. A tanulmány nagyobb hányadában az első indulásról, a hetvenes évekről szól, míg az újraindulást, a 80-as évek közepétől induló második szakaszt csak röviden jellemzi. Bemutatja a modern szociolingvisztika kibontakozásának előzményeit is (így például a dialektológiában, a társadalomtörténetben, a történeti nyelvészetben, a normatív nyelvészetben stb.), és rámutat, hogy a diszkontinuitás nem a szociolingvisztika kutatási témáit, hanem módszereit tekintve jelentkezett. A nyugati típusú szociolingvisztikát (a nyelvjáráskutatásból kialakult tradicionális szociolingvisztikától eltérően) a kvantifikáció, a standardizált metodológia alapján történő adatgyűjtés, valamint a nyelvi adatok elemzésének modern formális nyelvészeti és modern szociológiai elméleti keretbe történő illesztése jellemzi. Pléh megmutatja azt is, hogy Magyarországon a 60-as, 70-es években — a modernség iránti lelkesültség jegyében — sajátos módon egybekapcsolódott a modern szociolingvisztikai és a formális nyelvészeti irány propagálása. Így például, míg az Egyesült Államokban egymást kölcsönösen kizáró kutatási szemléletnek bizonyult Labov szociolingvisztikája és Chomsky generatív grammatikája, addig nálunk (például Szépe György tevékenységén keresztül) szerencsés módon összekapcsolódott a két felfogás egyidejű népszerűsítése. A hetvenes évek magyarországi légkörében, amikor is a társadalomtudományokra általában a reformgondolkodás, a modernizáció és a nyugatosodás volt a jellemző, a társadalmi egyenlőtlenségek vizsgálata szerepet kapott a szociológiában, az oktatáskutatásban és a pszicholingvisztikában is. Így a modern szociolingvisztika hazai elindulásakor Bernsteinnek a nyelvi hátrányos helyzet társadalmi hátterével kapcsolatos kutatásai is kifejezett népszerűséget élveztek nálunk. A szerző részletesen beszámol azokról az eredeti magyar kutatásokról, amelyek Bernstein elmélete alapján indultak, majd 1972 után átfogóbb projekttervezettel, kiritikai szemlélettel folytatódtak. Szerencsétlen módon ezek az ígéretes vizsgálatok a kutatás vezetőjének (Pap Máriának) politikai okokból történő félreállításával 1973-ban összeomlottak. Pléh rámutat, hogy a modern szemléletű szociolingvisztikai kutatások a 80-as évek közepén már más alapokról indultak újra: a modern iránti általános lelkesedés korszaka után Magyarországon is világosan elvált a modern formális nyelvészet és a modern szociolingvisztika, az ideológiai kötöttséget és a naivitást pedig felváltotta a szakszerűség. Ugyanakkor a modernizáció elindult a hagyományos nyelvészet köreiben is; a szociolingvisztika már Magyarországon sem „partizánakció” többé, hanem egyetemi tantárgy és legális kutatási terület, amelyen belül rivális megközelítésmódok versenghetnek egymással. [491]
Kontra Miklós „No CARE-packages, please — We’re Hungarians”: The climate before, during, and after the birth of the Budapest Sociolinguistic Interview című tanulmányában az általa irányított „Budapesti szociolingvisztikai interjú (BUSZI)” címet viselő kutatás elindulásának körülményeiről számol be. A kutatás 1985 őszén kezdődött, majd ötven, 1987-ben rögzített kísérleti interjú után 1988—89-ben összesen kétszáz interjú magnófelvétele készült el véletlenszerű, rétegzett mintavétellel Budapesten. A projekthez 1988-ban kiegészítésképpen elkészítették az ún. „Magyar nemzeti szociolingvisztikai kérdőív”-et, amely egy 850 fős országos mintán vizsgálta a lényeges nyelvi változók társadalmi rétegződését. A szerző bemutatja a magyar nyelvészetet jellemző szellemi közeget 1945 és 1989 között, elmondja személyes tapasztalatait a BUSZI beindításával kapcsolatban, valamint körképet és jövőképet próbál adni a magyar szociolingvisztikáról, ahogyan azt az írás születésének időszakában, 1992-ben látja. A tanulmány első részében, az 1980-as évek közepét megelőző időszakot jellemezve Kontra a korszak legfontosabb vonásainak a korábbi írásokban is kiemelt ideológiai nyomást és a preskriptivizmust tartja, és ezeknek számos konkrét megnyilvánulását is bemutatja (például a szótárszerkesztésben, az anyanyelvi oktatásban, a nyelvművelésben és a különböző irányzatok közötti harcokban). A tanulmány második részében a szerző a BUSZI beindítása körüli huzavona kapcsán élesen bírálja a 70-es, 80-as évek magyar tudománypolitikáját, amelyet tapasztalata szerint az jellemzett, hogy a döntési helyzetben lévő, főként az idősebb nemzedékhez tartozó tudósok jó része értetlenséggel, sőt gyanakvással kezelt minden olyan törekvést, amely nyugatról, különösen az USA-ból jött szemléletet vagy módszereket szeretett volna alkalmazni. A szerző ezzel az állásponttal szemben azt vallja, hogy modern szemléletű szociolingvisztikára van szükség, ami azt jelenti, hogy szociolingvisztikát — bármely országról legyen is szó — csak a tudományterület nemzetközi színterein kialakult elméleti alapokra építve és az ott kidolgozott módszerek alapján lehet művelni. Érzése szerint azonban a rendszerváltozással nem járt együtt a tudományos élet modernizációja, mert a BUSZI-ról szóló beszámolók kedvező nyugati visszhangja ellenére Magyarországon bizonyos szociolingvisztikai témákkal még mindig ugyanolyan nehéz kutatási támogatáshoz jutni, mint a korábbi időszakban, sőt a helyzetet a kutatási alapok csökkenése tovább rontotta, és ez a tény súlyosan veszélyezteti a fiatal szakemberek Magyarországon tartását is.
Karol Janicki írásából (Sociolinguistics in Poland: History and prospects (A sociopolitical analysis)) a lengyel szociolingvisztikai kutatások sajátosságairól kapunk képet. Itt a modern szemléletű kutatások viszonylag korán (a 70-es években) és több kutatóhelyen is elindultak: ha nem is nagy számban, de jelentős, szociológiailag meghatározott nyelvi kutatások folytak például Poznanban és Lodzban, 1977-től pedig „Socjolingwistyka” címen saját folyóirata is működik ennek a leírási területnek Lengyelországban. 1982-ben Poznanban — az angoloktatás keretein belül — megalakult az első szociolingvisztikai tanszék is (Department of Sociolinguistics). A normativizmus és a preskriptivizmus visszatartó hatása valamennyire Lengyelországban is érvényesült ugyan, azonban — több más szocialista országtól eltérően — nem volt jellemző az ideológiai-politikai nyomás vagy a cenzúra, jóllehet az öncenzúra itt is működött. A szerző szerint a lengyel kutatás — a rendszerváltozás nyomán kibontakozó újabb kutatási témák (nyelvi kisebbségek, oktatáspolitika, a gyermeknyelv nem standard változatai stb.) révén is — még inkább integrálódni fog a nyugati kutatásba. Janicki a 90-es évek elején a gondot elsősorban a pénzforrások hiányában, illetve (a korabeli lengyel viszonyokat tekintetbe véve) az erősödő jobboldali dogmatizmus veszélyében látja.
Borbély Anna írásában (Appendix: A review of recent sociolinguistic research on the Romanian language) a mai román szociolingvisztikai kutatások két típusát mutatja be. Az egyik típus a kutatási terület problematikájával, módszereivel stb. foglalkozik, míg a másik (szóbeli vagy írásbeli) szövegekre épülő kutatás. Ezen (az egyelőre kisebb arányú) kutatási irányon belül a megszólítási és köszönési formák, a gyermeknyelv és a kétnyelvűség vizsgálata jelentik a jellegzetes kutatási témákat. (A kétnyelvűség kutatásával kapcsolatban a szerző röviden utal arra a román— magyar [492] kétnyelvűséggel kapcsolatos kutatásra is, amely az MTA Nyelvtudományi Intézetében egy nagyobb, „A nyelv történeti változása” c. projekt keretében zajlik, és amelynek alapján megállapítható, hogy a magyarországi román nyelv a nyelvi változás dinamikus fázisában van.) Borbély rámutat, hogy fontos lenne a városi nyelv leírása is Romániában, többek között azért, mert egy ilyen típusú vizsgálat a beszélt nyelvi román új, modern szemléletű leírásához vezethetne el.
A kötet anyaga a szociolingvisztikai kutatásokkal kapcsolatban sok olyan kérdést vet fel, amelyek a közép- és kelet-európai országokban a rendszerváltozást megelőző időkben vetődtek fel, de sok tekintetben ma is érvényesek, és foglalkozik számos olyan kérdéssel is, amelyeket éppen a rendszerváltozás hozott magával. Éppen ezért aktualitása nem vitatható. Emellett tudománytörténeti krónikaként is érdekes olvasmány: arra sarkall, hogy az olvasó — miközben ismereteit is bővíti — saját tapasztalatait is szembesítse a kötet szerzőinek értékelésével, akár egyetértve, akár vitatkozva a tényekre épülő, de vállaltan személyes véleményekkel.
Ladányi Mária