Sebestyén Árpád köszöntése 70. születésnapján*
Az évforduló hihetetlennek tűnik. Jól tudjuk és közhely is, hogy az évek elrepülnek, mégis meglepődünk. Sebestyén Árpád professzor úr ugyanis éppoly lendületes, éppoly érdeklődő és tevékeny ma is, mint volt korábban, évekkel, sőt évtizedekkel ezelőtt. Éppen ezért nem tudunk rá úgy tekinteni, mint aki lezárt egy gazdag tanári és kutatói pályát, sokkal inkább úgy, mint aki az évek tapasztalatait bölcsen mérlegelve és felhasználva képes ma is új feladatokat vállalni, s azokat maradéktalanul teljesíteni, új hitekkel és reményekkel.
Sebestyén Árpád 1929. december 8-án született Gacsályban. Iskoláit szülőfalujában, a gimnáziumot Máramarosszigeten kezdi el, de a debreceni Református Kollégiumban folytatja, ahol kitűnő eredménnyel végez 1950-ben. A debreceni egyetemen folytatja tanulmányait magyar—történelem szakon, egyszakosodása után 1954-ben szerez diplomát történelemből. 1954-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetében lesz tanársegéd. 1955-ben jelentkezik aspirantúrára, annak sikeres befejezése után 1959-től 1964-ig kutatói álláson dolgozik. 1961-ben védi meg kandidátusi disszertációját, de maga a kötet 1965-ben jelenik meg „A magyar nyelv névutórendszere” címmel. 1964-től docensként a Fonetikai Laboratóriumot szervezi meg és vezeti, mely 1970-től 1972-ig már Általános Nyelvészeti és Fonetikai Tanszékként élt tovább. Elődjének nyugdíjba vonulása után 1972-ben végre a Magyar Nyelvtudományi Tanszékre nevezik ki tanszékvezető docensnek, 1975-ben pedig egyetemi tanárnak.
Jelentős feladatokat látott el a Bölcsészettudományi Karon, ahol dékánhelyettesként és dékánként, 1975-től 1980-ig pedig rektorhelyettesként dolgozott. A helyi és az országos tudományos közéletben is a feladatok tömegét vállalta magára önzetlenül (a BTK Tudományos Bizottságának, az MTA Magyar Nyelvészeti Munkabizottságának, az MTA Nyelvművelő Bizottságának, illetve az egykori Művelődésügyi Minisztérium Magyar Nyelvészeti és Irodalmi Szakbizottságának, a TIT Országos Választmányának tagja; az MTA Nyelvtudományi Főbizottságának titkáraként végzett elismerést érdemlő munkát 1973–76 között). A TIT-ben szintén hatalmas terheket vállalt a nyelvhelyességi és ismeretterjesztő előadások tartásával, a helyi szakosztály tevékenységének fáradhatatlan szervezésében mind Hajdú-Bihar megyében, mind pedig az egész ország területén. Ma is tag a Tudományos Minősítő Bizottság utódszervezetében, a Doktori Tanács nyelvészeti szakbizottságában, [508] az osztályközi Magyar Nyelvi Bizottságban. Legutóbb pedig, 1998 tavaszán az OTKA nyelvészeti zsűrije elnöki teendőinek ellátására kérték fel.
Munkáját a hivatalos szervek (ha nem is kielégítő mértékben, de) elismerték: 1969: Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, 1973: a Munka Érdemrend ezüst fokozata, 1981: A Szocialista Kultúráért, 1987: a Magyar Nyelvtudományi Társaság Csűry Bálint Emlékérme, 1996: Déry Tibor Jutalom stb.
Tudományos pályája hallgató korában közzétett szövegközléssel indult a Magyar Nyelvjárások I. kötetében, melyet gyorsan követ 1955-ben a „Földrajzi nevek Gacsályból” c. dolgozata. 1955-ben megkezdett aspirantúrája lehetővé tette számára, hogy elmélyedjen a névutók problémakörében. 1961-ben megvédi disszertációját, 1965-ben pedig megjelenik a disszertáción alapuló nagyszerű könyv: „A magyar nyelv névutórendszere”, amely a hazai és a nemzetközi finnugrisztikai kutatásoknak is egyik igen értékes darabja. Ez a kötet a magyar nyelvtudomány nagy nyereségének tekinthető mai szemmel nézve is, s csak sajnálhatjuk, hogy az általános nyelvészet, a tipológia, a finnugor és más nyelvek mondattani kutatói nem olvashatják idegen nyelven. A könyv még ma is időszerű és korszerű, mind elméleti, mind módszertani szempontból. — Kutatásainak legértékesebb része talán a névutókkal kapcsolatos, mintegy tizenhat értékes cikke foglalkozik a névutók problémakörével (A névutók mivoltáról és keletkezéséről, Egy névutótípusról, Über das ungarische Postpositiosystem, Zur Frage der Grammatikalisierung der Postpositionen im Ungarischen stb.). Közben persze más cikkei is sorjáznak (A -fele toldalék használata és jelentésfejlődése, A Csűry-féle szamosháti é fonológiai értékeléséhez, Hajdúszoboszló nyelvjárásának jellemzése stb.).
Számos értékes dolgozata foglalkozik a földrajzi és tulajdonnevek kérdéseivel (Tulajdonnevek és földrajzi nevek, A tulajdonnevek jelentéstanához, A dűlőnevek sorsáról; Kálnási Árpáddal együtt pedig kiadja a csengeri járás földrajzi neveit; stb.). — Nem egy tanulmánya pedig a magyar morfológia, a szintagmarendszer több fontos kérdését taglalja (Zur Typologie der Adverbien der ungarischen Sprache, A prepozíció meghatározása Sylvesternél, A magyar szintagmarendszer néhány kérdése stb.).
Kutatói munkásságának igen jelentős másik területe a nyelv ápolása, a nyelvművelés ügyének szolgálata. Előadásai és a helyi sajtóban (Hajdú-bihari Napló) megjelent cikkei szellemesen, frappánsan megírt termékei a szakmának. Nyelvművelő munkássága annyira széles körű, hogy szinte lehetetlen valamiféle átfogó vagy különösen részletekbe menő elemzést nyújtani róla. Elég talán, ha megemlítjük, hogy mintegy 230 nyelvhelyességi cikket írt. A cikkek egy része önálló kötetek formájában is megjelent (Buktatók és fogódzók mindennapi nyelvhasználatunkban, ill. Értsünk szót címmel). Tudjuk nagyon jól, hogy ez a műfaj csak látszólag könnyű. Sebestyén Árpád felelősséggel, alapos nyelvelméleti, nyelvtörténeti, nyelvhasználati és stilisztikai felkészültséggel tárgyal valamennyi kérdést. A témái szükségszerűen szerteágazóak, mint maga a nyelvhasználat is, de minden cikke valós, friss, a mai életből vett nyelvhelyességi kérdéseket tárgyal érdekesen és mesteri fogalmazásban.
Érdeklődésének sokoldalúságát bizonyítják továbbá a belső nyelvtípusokkal, a szociolingvisztikával (A nyelv területi tagolódása és társadalmi rétegződése, A belső nyelvtípusok néhány kérdéséről stb.; valamint A nyelv rétegződéséről, a szociolingvisztikai szemléletmódról, Katonai nyelv a nyelvrétegek sorában, A szociolingvisztika elemei Csűry Bálint népnyelvkutató iskolájában; stb.) és az írói nyelvvel foglalkozó kitűnő tanulmányai (A tájnyelv mint stíluseszköz Móricz Zsigmond műveiben, A versnyelv néhány jellemzője Tóth Árpád lírájában, Rózsa Sándor "a tájszólás kátyújában", Táj, nyelv, ember — egy Móricz-regény tükrében ).
Igényes szerkesztői tevékenysége hosszú időn keresztül kamatozott a Magyar Nyelvjárások című évkönyvben (1966-tól Kálmán Bélával, 1982-től egyedül), s ma is tagja a MNy. szerkesztőbizottságának.
Tanári működéséről csak elismeréssel szólhatunk. Sebestyén Árpád nagyszerű és népszerű tanáregyéniség. A nyelvészet szinte minden ágát tanította az egyetemen, a lehető legigényesebb [509] órákat tartva. Tanítványaival azonban nemcsak az órákon és szemináriumokon foglalkozott nagy odaadással, hanem az órákon kívül is, hatékonyan segítve őket pályájukon, a szakdolgozataik, tudományos cikkeik, doktori vagy kandidátusi disszertációik elkészítésében. Bárki bármikor fordulhatott hozzá bármilyen kéréssel, mindig számíthatott rá. Oktató-nevelő munkáját az alaposság, a mély humánum és a megértés jellemezte. Tanszékvezetőként, kollégaként is a feltétlen jóindulat, a dolgok igazságos, korrekt és valóban demokratikus szellemű megítélése vezette, még akkor is, ha ő olykor talán nem éppen ilyen bánásmódot tapasztalt saját személye iránt.
Ha azonban röviden szeretnénk jellemezni mint tanárt, mint kutatót és mint embert, a következőket mondhatnánk teljes meggyőződéssel: Sebestyén Árpádra elsősorban a hűség jellemző. Hűség a szülőföldhöz, a szűkebb pátriához. A nép és a nyelv, a nyelvjárások szeretete ma is ott izzik lelkében, s melege onnan sugárzik ki hasonló érdeklődési körű környezete és tanítványai felé. Hűség ez egyben a Csűry Bálint szellemi hagyatéka, a Csűry iskola iránt is. Az iskola kutatói iránti tisztelethez igazi, nemegyszer baráti ragaszkodás társult, akár Imre Samura, Végh Józsefre, Kovács Istvánra vagy másokra gondolunk. Hűség egykori szeretett tanáraihoz, Bárczi Gézához és a tanszék akkori kitűnő tanáraihoz, Bartha Kati nénihez, Hidvégi Andreához, Abaffy Erzsikéhez, B. Lőrinczy Évához. Nemcsak tanárokként és kutatókként tisztelte és szerette őket, hanem emberként is, akikkel jól érezte magát a debreceni nyelvészeti szemináriumban, a késő délutáni, esti baráti beszélgetéseken, vagy éppen a gyakori szójátékok-szófacsarások szövevényei között. Otthonra lelt fiatal hallgatóként közöttük. Nagy figyelemmel hallgatta mindenekelőtt a Mester, Bárczi Géza előadásait, tanácsait, baráti szavait, aki már szinte az első napokban felismerte a tanítvány érdeklődését és tehetségét, s szerepe volt abban, hogy Sebestyén Árpád elkötelezte magát a nyelvtudomány, a kutatói és a tanári pálya mellett. A mestertől és akkori nyelvész tanáraitól megtanulta az adatok tiszteletét, az elméletalkotás lépéseit, az igényességet, de a szülői nevelésen alapuló emberi tartás mellé itt további emberi-tudósi értékeket társíthatott. Hűség továbbá a barátokhoz, akár a nyelvtudomány, akár az élet más területein született is ez a barátság: Budapesten, Nyíregyházán, Egerben, Szegeden vagy Pécsen. És végül hűség általában a benne élő, a tetteit meghatározó humánum diktálta gondolat- és érzelemvilághoz.
A belső értékek világa az övé. Nem a talmi csillogás, nem a külső elismerés keresése az ő módszere, hanem a tenni akarás, az alkotás, a kitalálás, a kitartó munka, amelyet szüleitől és a mestereitől tanult el. Megkérdezhetjük, lehet-e ma olyan világot találni, ahol ezek az értékek nyomósak lehetnek. Nem tudjuk, de hiszünk abban, hogy Sebestyén Árpád példája nyomán lehet kísérletet tenni a megteremtésükre, ha nem a nagyobb közösségekben, akkor azokban a kisebbekben, amelyek körülvették ünnepeltünket egész életében, s élvezhették szerény, kiegyensúlyozott vezetői magatartását, az elismerését, biztatását, a bizalmat keltő embert, akit semmiféle rosszindulat vagy gyűlölet sohasem vezérelt tetteiben.
Mély barátsággal és szeretettel kívánunk további szép sikereket, sok boldogságot és jó egészséget a születésnap alkalmából.
*
Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1999. november 23-i ülésén.
Nyirkos István
