SZÓ- ÉS SZÓLÁSMAGYARÁZATOK

Oldalak: 463 464 465

Kölcsey Himnuszának feléje szaváról. A Magyar Nemzet 1999. április 8-ai számában dr. Győri Gyula jászapáti tanár „A Himnuszunk egy szaváról” című cikkében vitába száll azzal, ahogy Martinkó András értelmezi a Himnusz Nyújts feléje védő kart sorát, illetve ebben a feléje szót. (Itt jegyzem meg, hogy a vers eredeti címe Kölcsey helyesírásával: Hymnus.)

Martinkó a Magyar Rádióban az irodalomkedvelőknek ajánlott „Társalgó” műsorban — az 1980-as évek elején — többek között ezt mondta: „A költeményben két helyen is előfordul, hogy »Nyújts feléje védő kart«. A legtöbb ember úgy érti, hogy »feléje«, azaz, hogy az ő irányába nyújtson Isten védő kart. De hát azzal nem sokra megy valaki, hogy ha védő kart nyújtanak feléje. Nyilvánvaló, hogy másról van szó. Kölcsey, kelet-magyarországi lévén, »e«-ző nyelvjárásba tartozott, tehát a »feléjé«-t úgy kell olvasni, hogy »Nyújts föléje védő kart«. Védőpajzsot, védő kart nem valaki felé szoktunk nyújtani, hanem valaki fölé szoktunk tartani. Lám, milyen csapdát rejt még egy ilyen egyszerű szó is” (Martinkó András, Értjük, vagy félreértjük a költő szavát? RTV-Minerva, Bp., 1983. 106—7).

Az újságcikk szerzője ezzel szemben úgy érvel, hogy Kölcsey nem a tart, hanem a nyújt igét használja a kérdéses verssorban. „Másrészt, ha valakit ki akarunk rántani a bajból, igenis feléje nyújtjuk segítő karunkat, nem föléje.” S arra is hivatkozik, hogy Kölcseynek több versében talált ö-ző szóalakokat: csöndes, csöppet, gyönge stb. Megjegyzi: „Rengeteg példát lehetne még idézni annak bemutatására, hogy az »e«-ző nyelvjárás nem volt döntő hatással Kölcseyre. Egy rengeteget olvasó és író, publikáló ember különben sem ragad bele a tájnyelvbe. Ha tehát a költő azt akarta volna mondani, hogy föléje, alighanem így is írta volna.”

Még az 1960-as években Lőrincze Lajos foglalkozott a Nyújts feléje védő kart verssor értelmezésével az „Édes anyanyelvünk” egyik rádiós ötpercében. Lőrinczének ez volt a véleménye: „A feléje szót a Himnusznak ebben a sorában: Nyújts feléje védő kart — ma szinte mindenki nyílt [463] e hanggal mondja, s úgy értelmezi: felé, irányában. Pedig ha valakit védelmezni akarunk, nem elég ha odanyújtjuk neki, feléje védő karunkat, hanem el kell őt takarnunk a fenyegető veszedelem elől. Ami véd, óv bennünket, az általában nem felénk irányul, hanem fölöttünk van. Valóban az is az igazság, hogy ebben a sorban nem a fél főnévből származó feléje határozó van, hanem a fël—föl-ből való fëléje, azaz föléje, de Kölcsey keleti nyelvjárásának megfelelő alakban” (Lőrincze Lajos, Nyelvőrségen. Akadémiai Kiadó, Bp., 1968. 242).

Egy 1997-ben megjelent cikkemben magam is hasonlóképp vélekedtem: „A vallásos felfogás és Kölcsey képvilága szerint az Isten fentről, föntről (= az égből, a mennyországból) nyújtja védő karját a lent a földön ellenségekkel küzdő magyar nép fölé, de a költő északkeleti nyelvjárásának megfelelően a személyragos föléje helyett feléje alakban.” A kérdéses verssornak az utolsó versszakban való megismétlésére így utaltam: „A Himnusz költője az utolsó versszakban arra kéri az Istent: szánja meg a vészek hányta magyar népet, és nyújtson feléje (= föléje) védő kart megpróbáltatásainak tengerén” (Pásztor, „Nyújts feléje védő kart...”: Édes Anyanyelvünk 1997. 3. sz. 14).Győri Gyula idézett újságcikkének valószínűleg igaza van abban, hogy a Himnusz-beli feléje szó pontos értelmének tisztázásához meg kell vizsgálnunk: használ-e Kölcsey a munkáiban ö-ző (enyhén ö-ző!) szóalakokat. Ám óvatosságra int bennünket az a körülmény, hogy Kölcsey Ferenc költeményeinek máig sincs igazán megbízható szövegű, kritikai kiadása. Nagyjából mégis megbízhatónak látszik a „Kölcsey Ferenc összes művei” című háromkötetes kiadvány szövegközlése, amelyet Szauder Józsefné és Szauder József rendezett sajtó alá (1960-ban adta közre a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó). Elsősorban azoknak a verseknek az ö-ző szóalakjait kellene megvizsgálni, amelyeket Kölcsey a Himnusz születésénél — 1823. január 22-énél — korábban írt. (Győri Gyula csak az 1831-ből származó Könnycsepp és néhány még később, tehát a Himnusz utáni időszakban keletkezett Kölcsey-vers ö-ző példáira hivatkozik!)

Nos, az 1817 eleje és 1822 vége közötti időben írott Kölcsey-versekben ilyen ö-ző szóalakokat találtam: 1. A Rákóczi, hajh... címűben: fölett (= fölött), fölleli; 2. Rákos: gyönge, fölett (= fölött); 3. Bú kél velem...: sötét; 4. a Dobozi címűben: gyönge, röpűlő, fölett (= fölött), röpűlj; 5. Talányok: gyöngeségét, sötétséget, röpül, gyönge, röpűltem, fölettem (= fölöttem), sötétség, gyöngéd; 6. Csolnakon: röptébe, röpűlsz.

Magában a Himnuszban tulajdonképp csak egy ö-ző szóalak van, az utolsó előtti versszakbeli röpkedtek (amely pedig a vele rímelő helyettek szó miatt repkedtek alakú is lehetne):

Érdekes, hogy a felette határozószó a költemény eredeti kéziratában s az első nyomtatott szövegében (az 1828 végén megjelent, de 1829-es évjelzetű Aurorában) még e hangú, ám a versek 1832. évi kötetkiadásában — talán hogy ne legyen a rövid verssorban egyvégtében öt e hangú szótag — Kölcsey (vagy a kötetet kiadó Szemere Pál?) ezt a ma már különösnek ható fölette változattal cserélte föl:

E példákkal szemben a Himnuszban ilyen e hangú szóalakokat látunk (a köznyelvben ö-ző változatban is élők helyett): felhozád, felvirágozának, csepegtettél, felettünk.

Kölcsey szívesen használja — más verseiben — az ö-ző fölébe szóalakot: „S szőtt halhatatlan álmokat fölébe” (Endymion, 1823—24); „Fátyolt vont szemem fölébe” (Igazság, 1824); „És fölkél hideg álom alól bús árnya sötéten, / S rémletes arcával dombja fölébe leűl” (Kazinczy, 1832). Az utóbbi idézetben a szintén ö-ző fölkél és sötéten szóalak is figyelmet érdemel. [464]

Mind e példák alapján úgy gondolom, hogy Kölcsey Ferenc a verseiben tudatosan használta a köz- és az irodalmi nyelvben kettős alakú (e vagy ö hangú) szavaknak hol az egyik, hol a másik változatát. Ha azt akarta volna kifejezni, hogy nyújtson védő kart az Isten a magyar nép fölé, akkor nyilván a föléje alakot választja a kérdéses verssorokban. Ő azonban — úgy látszik — az ’irányába, részére’ jelentést érezte itt kifejezendőnek, s ezért tartotta jobbnak a feléje szóalakot: „Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel”; „Nyújts feléje védő kart / Tengerén kínjának” (azaz: kínjának tengerén).

Jelenleg „A magyar nyelv értelmező szótárá”-ban a föléje határozószó használati példájaként olvashatjuk Kölcseytől: Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel. A szócikkfejben utalás van arra, hogy ritkán és tájszóként feléje alakban is él ez a szó. Azt hiszem, ennek a Kölcsey-idézetnek nem a föléje, hanem a feléje határozószó szócikkében volna a helye.

Pásztor Emil

Vissza a Tartalomhoz