Csernicskó István, A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján)
Osiris Kiadó és MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest, 1998. 309 l.
„A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén” című szociolingvisztikai körkép első köteteként jelent meg a magyar nyelv kárpátaljai helyzetét bemutató monografikus tanulmány Csernicskó István tollából. A sorozatszerkesztő Kontra Miklós a magyar nyelv külső régióira irányuló vizsgálat megtervezője és irányítója is egyben. Az első kötethez írt Előszavában méltán kárhoztatja a kisebbségi nyelvhasználat tekintetében tapasztalható tájékozatlanságot, az akár jóindulatú elfogultságot vagy előítéletet, amelyek mind a korábbi tárgyilagos felmérések hiányának a következményei, és amelyek jelentős mértékben megnehezítik az esélyekkel kecsegtető nyelvpolitikát és nyelvi tervezést. Szól arról is, hogy a mostani kutatások megtervezése és módszertani előkészítése az évenként más-más helyszínen megtartott tematikus Élőnyelvi Konferenciákon történt 1993-tól (e konferenciák anyaga rendre megjelent), maga a terepmunka, illetve az egyes kötetek előkészítése és megírása pedig 1996-tól. Az egyes kötetek szerzői olyan nyelvészek, akiknek közvetlen tapasztalatuk van az illető régió nyelvi helyzetéről, jól ismerik az ottani élő nyelvi jelenségeket, többnyire eddigi szakmai munkásságuk is kapcsolódik a témához.
1. Kontra Miklós és a kötet szerzője egyaránt hangsúlyozza, hogy olyan, egységes kérdőívvel, azonos szempontok szerint végzett vizsgálatról van szó, amely egyben az európai kontaktológia és szociolingvisztika szempontjait is érvényesíti. Ez megteremti a magyar régiók és az anyaország nyelvhasználata összehasonlításának és szintézisének lehetőségét, az adatokat és megállapításokat pedig általánosabb (európai) keretben is értelmezni lehet. A kérdőív hármas tagolódású: 1. a beszélők nyelvi repertoárja, illetve az anyanyelv és a környezeti nyelv használatának aránya, megoszlása; 2. a beszélők attitűdje az egyes nyelvek vonatkozásában; 3. nyelvi, nyelvhasználati jelenségek. A négy településen élő 144 adatközlő arányosan oszlik meg nem, iskolázottság és három reprezentatív korcsoport tekintetében. A négy település pedig négy nyelvikörnyezet-típust képvisel (nem egyszerűen csak településtípust, amint a szerző írja): magyar többségű, illetve kisebbségű város, magyar többségű, illetve kisebbségű falu.
Csernicskó e munka indoklásaként jogosan hivatkozik arra, hogy a korábbi szlavisztikai, dialektológiai és kontaktológiai vizsgálatok nem voltak kellőképpen tekintettel az élőnyelvi és interlingvisztikai jelenségekre. Kérdés, hogy mindez milyen mértékben kérhető számon az egyes szakterületek ungvári vagy budapesti művelőitől, vagy milyen mértékben tulajdonítható a tudománypolitikának, [493] amely tiszteletben tartotta és tartatta az ideológia rögeszméit és a politika olyan tabuit, mint amilyen a nemzeti kisebbségek nyelvi helyzete volt a szovjet gyarmatbirodalom belső körzeteiben vagy külső befolyási övezeteiben.
2. A demográfiai viszonyokat és folyamatokat áttekintő első fejezetben a rendelkezésre álló forrásokhoz képest körültekintő és részletes statisztikai táblázatok Kárpátalja tekintetében is jórészt ugyanazokat a negatív tendenciákat tükrözik, amelyek a magyar kisebbségek XX. századi sorsában általánosak: 1. a magyarság arányának folyamatos csökkenését az 1910-es népszámlálás óta (az 1941-es adatok kivételével, természetesen), 2. a népszaporulat csökkenését, 3. a városi települések demográfiai arányainak a magyarság szempontjából kedvezőtlen átalakulását (a régióban csak Beregszász maradt meg csekély magyar többségűnek), 4. azt, hogy a háborút követő deportálások, a kollektív bűnösség máig élő traumája és az ebből fakadó félelem asszimilációs tényező, 5. a korábban viszonylag összefüggő magyar településterület bomlását a betelepítések, valamint az elvándorlás és a kivándorlás következtében.
Kárpátalja magyarságának népesedési és földrajzi helyzetében viszonylag kedvező körülmény, hogy a magyar népesség 89%-a a négy határmenti járásban él. (Kár, hogy a településszerkezetet bemutató 1.15-ös táblázatból éppen a mai adatsor hiányzik, ebből lehetne ugyanis pontosabban következtetni településenként, közösségenként a nyelvhasználat jelenlegi nyelvökológiai feltételeire.) Noha az elvándorlásnak nyilván éppen ez a fő oka, paradox módon a nyelvmegtartás szempontjából előnyösnek tekinthető, hogy a régió urbanizációs és iparosítási szintje viszonylag alacsony, a magyarság ugyanolyan (12—13%-os) arányban él a városi és a falusi településeken; a jellemző településtípus a falu. Ebből következően csekély az asszimilációs hatása a városi lakótelepeknek és a munkatelepeknek.
A másik asszimilációs színtérről, a vegyes házasságokról nincsenek demográfiai adatok. Az átmeneti identitásra, a nyelvcsere folyamatára lehet viszont következtetni az 1989-es népszámlálásnak azokból az adataiból, amelyek az anyanyelv és a nemzetiség szétválására utalnak. Mintegy tizenegyezerrel több (166.700) magyar anyanyelvű, mint magyar nemzetiségű (155.711) él Kárpátalján: 4600 magyar anyanyelvű ukrán, 1890 magyar anyanyelvű szlovák stb., a magyar nemzetiségűek közül pedig 3200-nak ukrán, 991-nek orosz az anyanyelve. Összességében ez a magyar népesség mintegy tíz százalékának „átmeneti” identitására, az asszimilációban való „bennelétére” utal, és bizonyára jelentős mértékben összefügg a vegyes házasságokkal, illetve az e házasságokból született gyerekek „kettős” identitásával.
3. A történelem, a politika, a gazdaság, a vallás tényei mind azt bizonyítják, hogy Kárpátalja múltjában és jelenében is sűrített Kárpát-medence: semmiből nem maradhatott ki, ami itt megtörtént az elmúlt ezerszáz esztendőben. A múlt vonatkozásában mindenképpen figyelmet érdemel az a sokféle migráció, amelynek eredményeképpen a magyar nyelvterületnek ez a csücske egy rendkívül tarka régió részévé vált, a XX. században aztán már nem annyira a népesség mozgása a fel-tűnő, hanem az országhatároké. A legújabb ilyen változás következtében a magyarok is a szovjet birodalom alattvalóiból egy nemzetállami ambícióktól fűtött független ország, Ukrajna másodrendű polgáraivá váltak.
A magyar közösség jogállása, státusa, amelyet Csernicskó külön tárgyal, nehezen választható el a magyar nyelv státusától. A korábbi oroszosítást most a hivatalos ukrán nyelv státusának megerősítése váltotta föl. Az ukrán nyelv sátusát az alkotmány szentesítette, a nyelvtörvény, az oktatási törvény pedig ennek gyakorlatba ültetését szolgálja. Ukrajna sem kivétel: belső használatra más jogi dokumentumok szolgálnak, és mások a nemzetközi közösség, az anyaország és más szomszédos országok irányába. Ez utóbbiak „... elismerik az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségek létét, a kisebbségi jogokat az emberi jogok részének tekintik, a nemzetiségeket államalkotó elemnek tekintik, tiltják a nemzetiségi alapú diszkriminációt; egy dokumentum (a Magyarország és Ukrajna [494] által aláírt Nyilatkozat) nemcsak az egyéni, hanem a kollektív nemzetiségi jogokat is említi” (61). Ugyanakkor még érvényben van az az 1944-es határozat, amely a magyarok kollektív bűnösségét deklarálja. A kisebbségi politikai törekvések fő célja az autonómia, akár a területi autonómia is, hiszen a magyar falvak többsége összefüggő sávot alkot, egy ilyen önigazgatási rendszer pedig egészen más feltételeket teremthetne a magyar nyelv publikus, sőt hivatalos (azaz: hivatali) használatának.
A nemzetközi ajánlásokkal, amelyeket saját jogi dokumentumaiba Ukrajna is beemelt, több gond is van. Ezek annyira általánosak és vagylagosak például az oktatás tekintetében, hogy nem képesek korlátozni vagy semlegesíteni a lingvicizmus egészen nyílt formáit sem: „Az Ukrajna által 1997-ben ratifikált, a nemzetiségi kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény 14. cikkelye is csupán az anyanyelv tanulásának jogát biztosítja a kisebbségek számára, az anyanyelvét tanulhatja vagy anyanyelvén tanulhat fordulatot használva...” (194). Igen fontos a szerző következő észrevétele, amelyet nagy kár volt jegyzetbe szorítani: „Az egyes államok alkotmányai, törvényei gyakran több jogot biztosítanak a kisebbségek oktatása területén, mint a nemzetközi érvényű dokumentumok... Ez az európai közösségbe ... újonnan belépő államokban élő kisebbségi közösségek számára azzal is járhat, hogy ezek az államok — az európai kisebbségvédelmi normákhoz való igazodásra való hivatkozással — a csatlakozás után kevesebb jogot garantálnak majd a kisebbségek számára, mint korábban. Ukrajna esetében is ez a helyzet állt elő...” (231.1., 90-es jegyzet). Már most számolni kell tehát azzal a paradox helyzettel, hogy a nemzeti közösségeknek nemcsak saját országuk többségi nemzetének lingvicizmusával szemben kell védekezniük, hanem a gyakran ennél is kevesebbet kínáló nemzetközi egyezményekkel és ajánlásokkal szemben is. Mivel pedig mindezek távolról sincsenek tekintettel az egyes közösségek oktatási, művelődési hagyományaira, kötődéseire és főképpen jogos igényeire, belátható időn belül az integráció sem fogja feloldani a feszültségeket. A kisebbségeknek hosszú távú, több lépcsős politikai küzdelemre kell felkészülniük.
A nyelvi konfliktusok abból a nyilvánvaló ellentétből fakadnak, hogy egy de facto többnyelvű állam alkotmányában, törvénykezésében, azaz de jure nemzetállamnak tekinti önmagát, és ezt a modellt kényszeríti rá kisebbségeire. A napi konfliktusok az oktatás rendezetlen, bizonytalan helyzetéből is adódnak: soha nem lehet biztosan tudni, melyek az érettségi ukrán nyelvre vonatkozó követelményei, mit és mennyit várnak el az egyetemi felvételin. Az oktatás láthatóan nem a stabil kétnyelvűséget, hanem az óhajtott nyelvcserét szolgálja, mint annyi más közelebbi és távolabbi országban. A Szlovákiából, Romániából jól ismert „táblaháború”, azaz a helységnévtáblák kétnyelvűsége körüli konfliktusnak Ukrajnában is be kellett következnie.
4. A magyar nyelvű oktatás Ukrajnában a többi régióhoz viszonyítva is nehéz helyzetben van. Az egyik oka ennek a távolabbi múlt, az 1989-et megelőző évtizedek, a másik a közelmúlt, az ukrán nyelv kötelezővé tétele az oktatásban, anélkül, hogy ennek a feltételeit megteremtették volna, vagy hogy legalább az oktatási eszközöket biztosítanák. Itt is a folyamatok érdemelnek figyelmet: az, hogy egyre csökken a magyarok iskolázottsági szintje, hogy alacsonyabb hatékonyságú az oktatás (pl. az általános iskolai végzősöknek mindössze 46%-a tanul tovább középiskolában!). A szakiskolai, szakközépiskolai oktatás anyanyelven szinte elérhetetlen. Sajnos, csak jelzéseket találunk arra, hogy különösen szórványterületen sokan választják az orosz vagy az ukrán nyelven való tanulást. Meglepően szomorú egyezés, hogy Kárpátalján is csak a magyarok 3,7%-ának van felsőfokú végzettsége, akárcsak Erdélyben, és hogy ezzel a 4. helyen állnak a nemzetiségek rangsorában (az erdélyi magyarok a 9. helyen), középiskolai végzettségben pedig az 1. helyen, akárcsak a romániai magyarok.
5. A magyarság vallási megoszlására vonatkozó becslések elnagyoltnak és megbízhatatlannak tűnnek: a 30000 magyar nemzetiségű görög katolikus, a 120000 református és a mintegy 65000 római katolikus, amelynek a becslések szerint 85%-a magyar, összességében jóval többet [495] tesz ki, mint a kárpátaljai magyarság reális összlétszáma. A vallási hovatartozás egyébként e régióban fontos eleme az identitástudatnak, mint ahogy az sem meglepő (Erdélyben is már a húszas-harmincas években az irodalomban és a kisebbségi ideológiában is nyilvánvalóvá válik), hogy a biztonságot, a kötődést már nem az utódállam, nem is anyaország nyújtja, hanem a szülőföld.
6. A nyelvi tervezés problémaköréből a státustervezés a nyelvpolitika és a kisebbségpolitika területe, a korpusztervezés ezzel részben összefügg, részben független tőle. Minden régióban a földrajzi nevek, különösen a helységnevek használata és használati módja váltott ki ellenkezést, vitát. Csernicskó István is jelzi, mennyire hiányzik a teljes kodifikált helységnév-jegyzék, amelyet első szinten a régióban, második szinten az egész magyar nyelvterület vonatkozásában el kell végezni. Nem hiszem azonban, hogy korpusztervezési kérdés vagy egyáltalán kérdés az, hogy „Helyes-e a magyar elnevezés használata azoknak a községeknek az esetében, ahol nem él magyar lakosság, vagy száma elenyészően kicsi?”, vagy az: „Ha egyes helységnevekhez járulhat bel- és külviszonyrag ..., melyik változatot kell támogatni?” (143). Az első kérdésre, gondolom, egyértelműen az a válasz adható, hogy ha van magyar neve az illető településnek, annak használata nem függhet attól, milyen nyelvűek lakják vagy nem lakják a települést. A másik kérdésben pedig csak az lehet a döntő, hogy a helybeliek nyelvhasználatában melyik változat a megszokott.
Vitathatónak tartom a szerző álláspontját és gyakorlatát az ukrajnai településnevek használatában (átírásában). Két ellenvetése van az Anyanyelvápolók Szövetsége 1996-os javaslatával szemben, amely azt mondta, hogy „egységesen a Magyarországon használatos írásformákhoz kellene igazodni”, ami azt jelenti, hogy „mindig a név orosz változatát írjuk át, nem az ukránt” (idézi Csernicskó a 144. lapon). Ez az álláspont, mondja Csernicskó, nem felel meg az ukrajnai nyelvtörvény előírásainak, de a Magyar Földrajzinév-bizottság 1992-es határozatának sem. Véleményem szerint az ukrajnai nyelvtörvény csak ajánlásokat fogalmazhat meg, de nem írhatja elő a magyar vagy a román nyelvbeli írásmódot (nem is látom semmi jelét annak, hogy a románok ne ugyanúgy írnák Cernăuţi-ot, mint korábban). A Földrajzinév-bizottság határozatának pontos szövegét sem ismerem. Az ismert történelmi városnevek írásában magam is megszívlelendőnek tartom viszont az egység szempontját (tehát, hogy régiótól függetlenül egységes legyen a magyar írásmód) és a hagyomány vagy a folytonosság kritériumát. Mert, ha nem csalódom, a földrajzi név fő funkciója az egyértelmű azonosítás. A Csernovci, Csernyivci, Csernovic változatokban még csak el lehet igazodni, gyerekeinknek és unokáinknak azonban már gondjuk lehet, hogy a Lviv, Lvov, Lemberg nevek mögött ugyanazt a települést lássák.
7. A kétnyelvűség fogalmát, a régió két- és többnyelvűségét körültekintően tárgyalja a szerző, a kérdésre vonatkozó szakirodalmat, mint a kötet más részeiben is, célszerűen idézi és hasznosítja. A kollektív kétnyelvűség tekintetében viszont mégis mintha túlbecsülné az elméletet, a deduktív megközelítést. Mind az 1989-es népszámlálásnak a szerzőtől idézett adatai, mind a friss kérdőíves felmérés adatai világosan bizonyítják, hogy bár a magyar—ukrán vagy a magyar—orosz kétnyelvűség közösséginek tekinthető, elég jelentős számban vannak olyanok, akik csak a magyar nyelvet ismerik (a népszámlálás 46%-ról szól, l. a 29. lapot, a kérdőíves felmérés ennél árnyaltabban, jóval alacsonyabb arányról, a 174—5. lapon). „A kárpátaljai magyarságot mint közösséget kétnyelvűnek tekintem, írja a szerző, amelynek tagjai ilyen vagy olyan fokon kétnyelvűek. A helyi magyar nyelvészeti hagyomány ezzel szemben a magyar többségű településeken élő magyarokat egynyelvűnek tekinti.” (199, kiemelés tőlem, P. J.) Ennek a vizsgálatnak az eredményeként az sem releváns, hogy elméleti meggondolásból kiket tekint vagy nem tekint kétnyelvűnek a szerző, és az sem, hogy mi az álláspontja „a nyelvészeti hagyomány”-nak, a kérdés az, vannak-e és milyen arányban egynyelvűek a kárpátaljai magyarság körében (amely persze „fertőzött” egynyelvűség, Fülei-Szántó Endre terminusával). [496]
Hiányolható a kollektív kétnyelvűség dinamikusabb megközelítése, a kölcsönösség („szimmetria”) szempontjának figyelembevétele, a családi kétnyelvűség elemzése. A dinamikus megközelítésen a kétnyelvűség mozgását értem: a kétnyelvűsödést, a dominanciaviszonyok változását (pl. iskolázottsággal, generációs alapon stb.). Nagyon kevés szó esik a kétnyelvűség kölcsönös voltáról vagy egyoldalúságáról, arról, hogy az ukránok, ruszinok, románok, oroszok milyen mértékben, arányban beszélnek magyarul. Ez lehet a magyar nyelv korábbi státusának maradványa, de jele lehet a nyelv mai presztízsének vagy a presztízs teljes hiányának. A családi kétnyelvűség vizsgálati témaként is nehéz, minden régióban homály fedi, a népszámlálási adatok azonban arra utalnak, hogy jelentős mértékben ez is a nyelvcsere irányába hat.
8. Azt hiszem, a szakmabelieken kívül maguk a kárpátaljaiak (kisebbségpolitikusok, értelmiségiek, pedagógusok) tudják igazán értékelni Csernicskó István munkáját. A megértést, a szakmai fejtegetések követését jelentős mértékben segíti a következetes műszóhasználat, néhol csupán a túlzottan is sok hivatkozás akasztja meg a gondolatmenetet. A megfelelő magyar terminológia kialakítása sem volt zökkenőmentes az elmúlt időszakban, és ez néha ma is zavaróan hat. A megfelelő részek elolvasása után sem egészen világos, miben különbözik a kárpátaljai magyar standard (206) a kárpátaljai magyar köznyelv-től (205). Viszonylag sok vajúdás előzte meg a kisebbségi anyanyelvváltozat terminust is, amelyről magam azt hittem, végleg átvette a helyét a magyar nyelv állami változatai vagy a kétnyelvű anyanyelvváltozat terminusnak. Lehet, hogy ezek csupán a filológiai hitelesség okán jelennek meg Csernicskó szövegében.
9. A legnehezebb és a legkockázatosabb a vizsgálatokból összegezhető prognózis. Az elmúlt évek fejleményei a szerző megítélése szerint talán több pozitív, biztató elemet tartalmaznak, mint lehangolót. A kisebbség általános helyzete és az anyanyelv helyzete viszont továbbra is ellentmondásos, a demográfiai és a nyelvi folyamatok is egyelőre inkább negatív irányúak. Noha éppen a nyelvi folyamatokat értékeli úgy a szerző: „A kárpátaljai magyarság körében a magyar-domináns kétnyelvűség a jellemző, a közösséget a közeljövőben nem fenyegeti a nyelvcsere veszélye.” Ez mindenképpen biztató előrejelzés. A kérdés csupán az: a közösség minden tagjára, minden kisebb csoportjára egyformán érvényes-e? A nyelvcsere ugyanis, mint számtalan példa mutatja, nem egyszerre, hanem foszló részeiben morzsolja föl a közösséget. Remélhetőleg a kárpátaljai magyar közösség mégis megmaradhat és megerősödhet mind nyelvében, mind teljes magyar identitásában.
Péntek János