Endre, Imre. 1. Az Endre nevet egyöntetűen az Andreas származékának tekinti a névkutatás, esetleg német vagy szláv közvetítéssel. Első ismeretes viselője I. András király, aki Kijevben történt megkeresztelkedésekor vette fel az András nevet, mivel András apostol volt a kijevi Oroszország védőszentje. Ennek megfelelően alakult ki olyan történetírói vélemény, hogy I. András megkeresztelkedése előtti, eredeti pogány nevét nem ismerjük. A krónikaírói hagyomány vizsgálata azonban más következtetést tesz valószínűvé.
Ha ugyanis latin eredetiben, hasonmás vagy betűhív kiadásban, összefüggően olvassuk krónikáink szövegét, feltűnő következetességet tapasztalunk a két név különválasztásában. Endre nevét a megkeresztelkedése és királlyá választása előtti időben mindvégig Endre dux alakban írják a krónikák, megkoronázásától kezdődőleg kizárólag Andreas rex alakban adják. Hogy ez a megkülönböztetés régi hagyományra megy vissza, azt a consensus codicum bizonyítja. Az úgynevezett XIV. századi krónikakompozíció mindkét ága és valamennyi kódexe (valamint a Budai krónika) egységes a megkülönböztető névhasználatban, ami egyébként azt a feltevést valószínűsíti, hogy az ősgeszta éppen I. András korában vagy nem sokkal később keletkezett, amikor még elevenen élt az András-kori hagyomány.
A legrégibb fennmaradt kódex, a Képes Krónika szövegét véve alapul, a következő képet nyerjük: A Krónika négy fejezetében említik megkoronázása előtt Endrét (De Orbatione oculorum Vazul, De reversione imperatoris in Hungariam, De Bela duce Benyn dicto, De morte Petri regis). 13 esetben olvasható Endre alak (mindig ragozatlanul), 3 esetben az Andreas változat. E három eset latin nyelvtani vizsgálata mutatja, hogy ragozási nehézség miatt alkalmazta a krónikaíró a későbbi névformát. Egyszer ablativus absolutus áll a szövegben: convocatis itaque filiis Calvi Ladizlai patrui suis. Andrea, Beela et Leventa. Itt az I. deklinációs Bela ablativus nem okozott nehézséget, Leventé-t -a végződésűvé tette, de az Endre nem volt ablativusba tehető. A másik két eset accusativus, ugyanilyen nyelvtani nehézséggel: Andream Belam atque Leventam, ad Andream et Leventam. (A genitivus és dativus a középkori helyesírás következtében nem okozott nehézséget, minthogy a klasszikus -ae írása -e, ami egybeesett a nominativusi alakkal: displicuit autem Endre [dat.], edictum et verbum d’i Endree [gen.].1) De a mellette álló, ragozott dux appositio esetében már megmarad az Endre névalak: ducibus Endre et Levente, ad Endre ducem, sőt appositio nélkül is megmarad ad, ab után: ad Endre et Levente, ab Endre et Levente. [465]
Ez a következetesség aligha magyarázható mással, mint azzal, hogy I. András pogány kori neve Endré-nek hangzott, és éppúgy nem-keresztény eredetű volt, mint két testvéréé, Béláé és a sokat vitatott Leventéé. Eredete éppúgy ismeretlen, mint Béláé.2
Fentieken túlmenőleg arra is van adat, hogy az Endre név már I. András megkeresztelkedése előtt is létezett a hagyományos magyar névanyagban. A pozsonyi csatánál, éppen I. András uralkodása alatt (1052) szerepel egy Endre nevű magyar vitéz, aki tehát szükségszerűen korábban nyerte ezt a nevet.
Okleveles anyagban a két név egymástól függetlenül fut a XII. századtól kezdődően, és lehetséges, hogy eredetileg Endere (vagy *Endereh) volt a név alakja; így fordul elő 1138, 1211, 1214, 1240 keltezésű oklevelekben. A szóközépi nyílt szótagban kieső -e- nélküli alakkal (Horger-törvény) is párhuzamosan találkozunk 1204, 1215, 1245, 1246 évben, sőt a kettővel együtt 1237 évi oklevélben. — Az Andreas név 1202-től kezdődően szintén gyakori.
A két név közhasználati különbözőségére vonatkozólag perdöntő néhány olyan adat, amely szerint két testvér közül egyik Endre, másik András nevet visel: 1225: Endre cum fratre suo Andrea, 1327: Endre et Andreas filii Endere (itt az atya még a régebbi, fia az újabb hangalakú nevet mutatja).
2. Szent Imre királyfi a mai történettudomány egyhangú véleménye szerint vagy Gizella királyné apjáról, Henrik bajor fejedelemről, vagy bátyjáról, II. Henrik császárról nyerte nevét. E véleménnyel kapcsolatban azonban sohasem történik hivatkozás régebbi forrásokra, mert nincsenek. Ez a névadás puszta feltételezés. Egyetlen korabeli vagy közel egykorú krónikában vagy kanonizálásakor keletkezett legendában sem található célzás rá. Ez a körülmény önmagában is erősen kétségessé teszi a feltételezést, tekintve, hogy kanonizáció alkalmával előszeretettel — olykor hamisan — hivatkoznak a névadóra, például Szent István esetében István protomártírra (valójában a passaui püspökség védőszentjére), Szent László esetében komolytalan görög—latin etimológiára, sőt még a Mátyás-korabeli László-ének is mondja: ősödnek nevén László lőn neved. Különösen indokolt lett volna ilyen hivatkozás Imre felemeltetése alkalmából (1083), hiszen nagybátyja ekkor már szentség hírében állt, és legendáink nem győzik pius, beatus jelzővel ellátni; kanonizációja nem sokkal később, 1146-ban történt. Figyelemreméltó az a körülmény is, hogy Imre kanonizációja alkalmával a latin nyelvű egyházi névadás sem tekintette nevét a Henrik névvel azonosnak, mert ellenkező esetben az elterjedt Henricus alakban latinosították volna Imre nevét, nem pedig az egyházban teljesen ismeretlen Emericus formában.
A név latin alakja, Emericus a krónika- és legendaírói hagyományban élesen különválik nagybátyja vagy nagyatyja nevétől. A két bajor uralkodót kivétel nélkül minden forrás Henricus, Heinricus vagy hasonló alakban közli, véletlenül sem fordul elő szókezdő H- nélküli írás. Az Emericus nevet viszont a magyarországi szerzők következetesen H- nélkül írják, ellenben a külföldi szerzők láthatólag nem tudnak mit kezdeni ezzel a számukra idegen latin névvel, amelyet általában nem azonosítanak a német Heinrich, illetve annak megfelelő latin Henricus alakkal, és a legkülönbözőbb változatokban írják: Eimericus, Eimricus, Einricus, Hainricus, Heinricus stb. Mintegy 25-féle változatot számláltam meg a külföldi forrásokban.
Hangtani okok is az átvétel ellen szólnak. Német családnevek magyarországi meghonosodásakor a szókezdő H- megmarad: Hermány (István-korabeli!), Héder, Hertul, Hahót. A latinosított Emericus szóközépi -e- hangja sem magyarázható meg a Heinrich, Henricus névből. Anaptyktikus -e- megjelenése ezáltal nyílttá váló szótagban éppúgy ismeretlen a magyar átvételeknél, mint a nevek latinosításánál (nem létezik pl. *Henericus). A magyarban éppen az ellenkező folyamat zajlik le nem sokkal később (vö. Endere > Endre). Tehát *Emereh alakú magyar nevet kell feltételeznünk, [466] ami már távol áll a német névtől. Ebből a szóközépi -e- kiesésével szabályosan fejlődött a XV. századtól datált magyar Emreh, Emre, majd a XVI. századtól datált Imreh, Imre alak.
Mind Endre, mind Imre névadása kapcsán az Árpád-ház tagjainak azt a gyakorlatát is érdemes figyelembe vennünk, hogy fiú-utódaikat előszeretettel nevezték el valamelyik Árpád-házi ősük nevéről (a lányoknak keresztény nevet adtak, bizonyára külföldi dinasztikus kapcsolatok érdekében): Álmos, Árpád, Géza, majd István, András és Béla után további hét István-t, négy András-t, hat Bélá-t találunk a családban, viszont egyetlen külföldi uralkodóról történt elnevezéssel sem találkozunk. Feltehetőleg Vajk sem volt kivétel ez alól a családi hagyomány alól. (Feltűnő, hogy merseburgi Thietmar, aki élőszóbeli értesülések alapján közöl adatokat Gézáról és Istvánról, Istvánt megkeresztelkedése és megkoronázása után sem Stephanus, hanem Vajk néven ismeri, ami arra mutat, hogy István a mindennapi életben továbbra is pogány kori nevét használta.)
1 A szövegkiadások és
fordítások érthetetlen figyelmetlenséggel dei alakban oldják fel a d’i
abbreviaturát a helyes domini ’Endre úr’ helyett, noha a deus szó e
betűjét sohasem abbreviálják, és így a szöveg értelme az, hogy Isten rendelete a
püspökök lemészárlása; e képtelenség feloldására még egy nem létező „és”
szót is beszúrnak a fordításban az Endre név dominus appositiója
után: „Isten és Endre”.
2 A német Endres
átvételének lehetőségét a kronológia kizárja: az Endres név még nem
fordul elő a XI—XII. századi német nyelvanyagban.
Vekerdi József
