Hontinak az uráli számnevek miatt (MNy. 1993., FUF. 1994.) megsemmisítőnek szánt támadására (MNy. 1995: 257—70, a továbbiakban csak a lapszámok) rögtön megírtam részletes válaszomat, de azóta sem adtam át közlésre. Megérlelődött bennem viszont a meggyőződés, hogy a MNy. tudományos és erkölcsi színvonala kötelez a félreinformáló — részben nem is nyelvészeti — közlések helyesbítésére, elvi síkon. Két témakörben (1., 2.) ez feltétlenül az én föladatom, s jelen esetben a harmadikban is (3.) tőlem várható.
1. Az Akadémiai Kislexikon (1990.) cikkével Honti elsősorban engem oktat ki (259): „Számrendszer: (mat) a valós számok ábrázolásának írásmódja. A számokat a ~ alapszámának hatványai szerinti összegek alakjában ábrázolja...” E két mondat a még tanköteles gyermeknek is — különösen, ha már ismeri a római számokat — a helyi értékrendszert juttatja az eszébe; föllapozva a Helyi érték szócikket, ott csak utalás található a Számrendszer-re, azaz kiderül, hogy a Kislexikon első kiadásában a helyi értékről írt szócikket tévedésből a Számrendszer alá szerkesztették. Hontinak, aki a tízes szám(név)rendszert a finnugor nyelvekben több ezer évesnek tartja (259—60, 264, 267 stb.), még a rövid lexikoncikk folytatása sem tette ezt evidenssé: „A ... tízes alapú ~ [számrendszer] Indiában alakult ki, vsz. a 3—6. sz.-ban, Európába arab közvetítéssel került a 10. sz.-ban, de csak a 15—16. sz.-ban terjedt el.”
2. Elöljáróban Honti bejelenti: „Kénytelen vagyok ... idézni munkáiból, ... hogy ne érhessen az a vád, hogy kiforgatom vitapartnerem szavait” (258). Filológiai pontosságot azonban nem ígér. Ennek következménye, hogy valamennyi idézetéből kipontozás nélkül hiányzik valami. Jelen cikkben félfett kapcsos zárójelben közlöm Honti idézeteinek a hiányosságait.
Idézeteinek zöme a következő típusú:
a) Egyetlen szó hiányzik: »„Die Finger konnte man aber zum Zählen in Anspruch nehmen, ohne die Zahl { 10} zu kennen” (VEb. 32)« (HL. 264) (tehát adott esetben „10” maradt ki).
b) A szövegkörnyezet hiányzik: »„Wenn man z.B. Ug. *ń8lk3 rekonstruiert, können alle ugrischen Dialektalformen daraus abgeleitet werden” (35). Az én hangtörténeti ismereteim szerint azonban egy ilyen rekonstruktumból a m. nyolc egyáltalán nem értelmezhető, ez ugyanis nem ad magyarázatot annak c elemére; továbbá a vog. T ńallow stb. ll szegmentuma sem vezethető le az említett ugor alapnyelvi rekonstruktumból« (HL. 268). Azt Honti már nem tartotta szükségesnek közölni, hogy a (finn-)ugor 8-as szerintem is kompozitum mindenütt, „{ ... im Wogulischen (8., 9) und im Ostjakischen Neuner in diesen Zahlen am Wortende der im Zahlensystem ihnen tatsächlich folgende Zehner steht, auch im Ungarischen nyolc und kilenc soll nach Honti in ihrem c das verkürzte Zahlwort tíz enthalten sein} ”(35, részletesebben MNy. 1993: 151—7).
c) Több mondatból kompilált idézetek értelme eltér az eredetiekétől: »{ A finnugor alap-nyelvet beszélők ... 6 embert, ... stb. meg tudtak számolni, ...} Minden bizonnyal volt az alapnyelvben más mód is a mennyiség többé-kevésbé pontos megjelölésére. { Ahogyan manapság sem [506] a méhek számáról beszélünk, hanem méhrajok, méhcsaládok, kaptárok számával adják meg egy méhészet nagyságát, ahogyan a halászatban (a horgászás kivételével) nem a halak számát mondják, hanem} súly- vagy űrmértékkel utalnak a mennyiségre, ugyanúgy az alapnyelvben is egyes állatokat alomnyi, fészekaljnyi mennyiségben számlálhattak meg.” (VEa. 299)« (Honti kiemeléseit nem közöltem, 262).
d) Félremagyarázó bevezetéssel ad a számba tőlem teljesen idegen közléseket: A milliónak »„Egy kódexbeli megnevezése ... határozottan arról vall, hogy e szám fogalma { ...} előbb jelentkezett, mint nevének kialakítása, átvétele” (VEa. 299); ... Tehát a magyaroknak volt fogalmuk a 1.000.000-ról, anélkül, hogy állandósult szavuk, kifejezésük lett volna rá, de a finnugor kor embere ilyen teljesítményre 10 esetében sem lett volna képes?« (HL. 265.14. jegyz.). Ehhez vö.: { „Feltétlenül már a finn-permi alapnyelvet beszélőknél felmerült az igény, hogy 7-nél tovább tudjanak számolni, ez azonban akkor még csak ujjaik segítségével, mutogatással támogatva sikerülhetett; ennek emlékére kezdődhet a 8-as mindegyik finn-permi nyelvben a kettessel, a 9-es az egyessel. Nyelvileg azonban csak ennek az alapnyelvnek a megszűnte után, az őspermiben és a finn-volgai alapnyelvben sikerült a megfogalmazás úgy, hogy ... számnévvé rövidülhetett”} (1993: 151, vö. 149—51, 300).
e) Idézet helyett Honti saját szavaival foglalja össze ún. állításaimat, cikkeimből pontos idézettel más derül ki: »Szerinte az „igazi” tőszámnevek ... jellemzője, hogy azokban nincsen összeadásra utaló nyelvi elem« (265). Ezzel szemben szerintem { „az összeadásra utalhat nyelvi jel, de ez nem feltétlenül szükséges. Ha van ... akkor a sorrend nincs megkötve”} (162, a finnugor nyelvi jelek táblázatos összeállítását is megadtam, l. 161, vö. FUF, 1994: 56).
f) Előfordul, hogy állításom éppen az ellenkezője annak, amit Honti közöl: „Vértes Editnek ... állítása, hogy ... az alapnyelvekben igazolhatóan megvolt számnévi lexémák a számolási tudomány határát is jelezték, alapvetően téves” (HL. 263). Ezzel szemben: { „A számok egymásutánjának sehol sincs vége, a végtelenig folytatható, ... Minden nyelvben megszámlálhatatlanul sok, de véges számú szó van ... A számok jelölésére ... kicsi része vehető igénybe. Ezért kellett ... rendszernek kialakulnia, ... mindig tovább és még tovább lehessen számolni”} (146). { „Konkreta mußten die Leute ... genau ordnen ... wenn ihre Zahl über die Zahlenkenntnis der damaligen Menschen hinausging”} (3) stb.
*
Félremagyarázásaival, félrekommentálásaival Honti odáig jut el (265), hogy ő szerinte az én felfogásomban a számnevek értéke körülbelüli, sorrendjük kötetlen stb. Soha, sehol nem tett, de Honti által nekem tulajdonított „kijelentéseimet” támadó ellenvetésekre nincs miért válaszolnom. Recenziómban Honti monográfiájáról (ALH. 45: 397—8. jegyz.) az akkor még nem nagyüzemi mennyiségű vádakra feleltem, megtoldva a korrektúrában egy további reflektálással.
3. Etikai fölfogásunk eltérését talán a generációs korkülönbség indokolja. Szerintem minden disszertáció kézirat, melybe csak szerzője adhat betekintést, jogot az idézésre addig, amíg megfelelő számú opponens el nem fogadta, s vitára ki nem tűzték. Attól kezdve, további sorsától függetlenül, közkincs. Vita előtt általában nem illik sem írásban, sem szóban hozzászólni. A „Kézirattári Kutatóterem Beírókönyve” tanúsága szerint a helyszínen tanulmányozható disszertációk (mikrofilm, xerox készíttethető róluk) a Kézirattár forgalmának a felét bonyolítják le. Szerintem idézhetők, idézendők, l. a déli osztják fonémák kölcsönhatásáról (ALH. 45: 373), vagy a vitája előtt meghalt Molnár Nándor magyar mezőgazdaság műszavairól és azok történetéről stb.
Számomra érthetetlen Honti fölháborodása, hiszen cikkeim idézetei alapján állításai magyarul és monográfiájában németül is fellapozhatók, a magyar idézetek német fordításainak a lelőhelye mind megtalálható (FUF. 52: 93—6). Ha a disszertációkat nem tekintenők „közkincs”-nek, sok [507] állítás szerzőségének megállapítása bonyolulttá válna. Pl. én módosítottam kandidátusi disszertációmban és az osztják névmásokról írt monográfiámban Karjalainen posztumusz szótárának anyaga alapján egyetemi doktori disszertációm egy állítását (1943.; 1958., 373. l. 222. jegyz.: 1967. 246. 1. jegyz.). Fölöslegesnek tartottam idézni egy, a TMB.-hez benyújtott művekről nyilván másképp vélekedő kollégám 1961-es, az igazságnak akkor már nem megfelelő állítását: „Véleményem szerint tévesen: Vértes Edit, Az osztják személynévmások. Fgr. ért. 8. sz. 33” (NyK. 63: 39), hiszen a vita és az arról szóló beszámoló (NyK. 61: 153—7) alapján módja volt felfogásom változásáról értesülni.
4. Honti cikkeire szükség esetén a jövőben is hivatkozom, személyes kérdésekkel többé nem kívánok foglalkozni.
Vértes Edit
