Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Identitás és nyelvhasználat

Egy nemzeti kisebbség létének meghatározásához alapvető, ha nem egyike a legfontosabb ismérveknek, nyelvállapotuk, mindenkori nyelvhasználatuk és kódválasztásuk, ill. az abban megnyilvánuló stratégiáknak a leírása, megértése. Sokak szerint a kisebbség egy adott nyelvállapota határozza meg a kisebbség asszimilációjának mértékét. Vitathatatlan, hogy a nyelv, a nyelvhasználat és a kisebbségnek a nyelv(ek)hez való viszonya az egyik legfontosabb fokmérője annak, hogy a kisebbség létét meghatározzuk.

A magyarországi német kisebbség esetében nincs könnyű dolgunk, hiszen egy kb. 300 éve magyar környezetben élő kisebbségről van szó, amelynek nyelvi és identitásbeli állapotát a történelem viharai és természetszerűen saját belső fejlődésük törvényszerűségei alakították olyanná, amilyennek most látjuk és leírhatjuk.

Történeti előzmények

A 18. század folyamán tervszerű kamarai és magánföldesúri telepítések révén Magyarországra érkező németek különböző közép és délnémet -- elsősorban rajnai--frank--hesseni illetve bajor--osztrák -- nyelvjárásokat beszéltek. Az új hazában, összetett nyelvi kiegyenlítődési folyamat révén csiszolódtak egységes, ún. keveréknyelvjárássá, az ugyanazon településen élő németek egymástól eltérő nyelvjárásai. Ezek a helyi nyelvjárások -- melyek kialakulásuk óta csak csekély mértékben változtak -- töltötték be a magyarországi németek túlnyomó többségénél egészen a 20. század elejéig az elsődleges kommunikációs eszköz szerepét. Egy nyelvjárások felett álló regionális köznyelv megléte és valószínűsíthető ad-hoc használata -- a hazai németség életformája és alacsony mobilitása miatt -- egyrészt időszakos alkalmakhoz, másrészt nemekhez kötött volt. Olyan, az egyes faluközösségek határain túlmutató aktivitások, mint a lányok szolgálóként más településeken eltöltött hónapjai, ritkábban évei, valamint a férfiak vásárokkal kapcsolatos tevékenysége és katonai szolgálata nyújthattak csak igen behatárolható alkalmakat egy ilyesfajta nyelven belüli kiegyenlítődésre. Noha a német irodalmi nyelv írott és beszélt formában egyaránt jelen volt mind az oktatásban mind a szószéken, ismerete a magyarországi németek túlnyomó többségénél inkább receptív mint produktív módon jelentkezett.

A magyar nyelv a múlt század második fele óta mind nagyobb hatást és nyomást gyakorol a magyarországi németek kommunikációjára. Ez egyrészről a hazai német nyelvjárásokba beépülő magyar kölcsönszavakon keresztül jelentkezik, másrészt a magyarországi németek mind biztosabb és átfogóbb magyar nyelvismeretében és ezzel összefüggésben a magyar nyelv használatában nyilvánul meg.

Kisebbségek, nyelvszigetek esetében a többségi nemzet -- esetenként más, környező kisebbségek -- nyelvéből való szókölcsönzés, az évszázados egymás mellett élés természetes velejárója. A magyarországi német nyelvjárásokban is találunk magyar jövevényszavakat, köztük számos olyan korai átvételeket is, melyek teljes mértékben alkalmazkodtak az egyes német nyelvjárások hang- és formarendszeréhez. A jövevényszavak egy része gazdagította a német nyelvjárások szókincsét, ide elsősorban olyan átvételek tartoznak, melyek a betelepülő németek számára addig ismeretlen -- nem ritkán speciálisan magyar -- tárgyakat, fogalmakat, tartalmakat jelöltek. A kölcsönszavak másik része azonban -- szoros összefüggésben kiemelkedő használati frekvenciájukkal -- kiszorított egy meglévő azonos, vagy hasonló jelentésű német nyelvjárási szót. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a jelenség főként 1945 után válik mind általánosabbá. Jellemző módon igen sok az átvétel az evés-ivás (pl. gulyás, paprikás, pogácsa, lekvár, palacsinta, kalács) valamint a ruházkodás (pl. bakancs, bunda, köpönyeg, gatya, bekecs, csurák) tárgykörében. A magyar nyelvből való szókölcsönzés érdekes módon a paraszti alapszókincset sem hagyta érintetlenül, ennek hátterében elsősorban bizonyos gazdasági szükségszerűségek által irányított nyelvi alkalmazkodási folyamatok húzódnak meg (pl. vásárok). Háziállatok megnevezései mellett (pl. kacsa, kakas, bika, csikó) a magyarországi német nyelvjárásokban általánosan elterjedtek voltak bizonyos magyar állathívogató és -terelő szók (pl. hess, pi, kuc, boci, gyí). Ugyanígy általánosnak és igen réginek mondható az a jelenség, hogy a hazai németség, hasonlóan a többi magyarországi kisebbséghez, háziállatainak magyar neveket ad (pl. Betyár, Bimbó, Daru, Tündér, Csillag, Bundás, Tisza).

A hétköznapoknak -- elsősorban szókölcsönzésben lecsapódó -- jobbára helyi specifikus gazdasági, valamint szélesebb értelemben vett kulturális szükségszerűségei mellett a múlt század utolsó harmadától egyre inkább átfogó és többrétű gazdasági, szociális és politikai folyamatok -- mint az iparosítás, az urbanizáció, a közlekedési hálózat mind teljesebb kiépülése és ezekkel összefüggésben a növekvő mobilitás, az anyanyelven való oktatás visszaszorítása,  valamint a társadalmi felemelkedés minden formájának magyar nyelvtudáshoz való kötése, hogy csak a legfontosabbakat említsük -- határozzák meg a hazai németség nyelvhasználatát és azon belül a magyar nyelv egyre fokozódó térnyerését. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magyar nyelv hatása 1945-ig nagymértékben függött bizonyos területi, településpolitikai és földrajzi adottságoktól: szórványtelepüléseken, nagy városok, ipari centrumok vonzáskörzetében, illetve a jelentős közlekedési útvonalak mentén ez a folyamat gyorsabban és teljesebb mértékben ment végbe, mint területileg összefüggő, zárt településtömbökben, vagy elzártabb településeken.

A magyarországi németek nyelvhasználata 1945-től napjainkig

Az 1945-ös év a magyarországi németek nyelvhasználata és -- ezzel szoros összefüggésben -- önazonosulása tekintetében igen fontos vízválasztó. A második világháborút követő évtizedek nyelvi, nyelvhasználati és tudati folyamatainak alakulását különböző sokrétű, egymással több szálon is összefonódó folyamatok befolyásolták. Egyrészről bizonyos, csak a magyarországi németséget érintő politikai, gazdasági és jogi retorziók -- többek között kitelepítés, internálás, vagyonelkobzás, jogfosztottság, az anyanyelv használatának tiltása --,  másrészről olyan általános politikai és gazdasági folyamatok fejtettek ki negatív hatást, mint a mezőgazdaság kollektivizálása és ezzel egyidejűleg az egyéni parasztgazdaságok felszámolása, az urbanizáció és az iparosítás folytatása, a valamikori zárt faluközösségek felbomlása. Ezen események és tények következtében az összlétszámát illetően a háború előttinek kevesebb mint a felére csökkent németség lehetőségei anyanyelvének használatára erősen beszűkültek, ugyanakkor jelentősen megnövekedett azon hivatalos és privát szituációk és nyelvhasználati szférák aránya, ahol a csak magyar államnyelvet lehetett, vagy kellett használniok. Az adott korszakot fémjelző, elsősorban politikai és gazdasági folyamatok mellett azonban a magyar nyelv domináló hatásához jelentős mértékben hozzájárult a német nyelvjárások és a magyar nyelv közötti, többszörösen aszimmetrikus viszony. E két kommunikációs eszközben a beszéltnyelvi, elsősorban hétköznapi kommunikációs szituációkban teljesítőképes német nyelvjárások konfrontálódtak, egy a kommunikáció minden síkján teljes kiépítettséggel rendelkező magyar (irodalmi és köz-) nyelvvel. Fokozta a magyar nyelv "térhódítását" az a tény is, hogy a magyarországi németségnél -- az anyaországgal, ill. az anyanyelvvel való szorosabb kapcsolatok híján -- a német helyett a magyar nyelv vette át és töltötte be az ún. "Hochsprache", az irodalmi, ill. a standardnyelv szerepét, valamint jelenti a német nyelvjárások számára a modern tartalmak kifejezésére és megjelölésére szolgáló innovációs nyelvet.

A magyarországi németek nyelvhasználatában három kommunikációs eszköz játszik struktúraalkotó szerepet, jelesül a helyi német nyelvjárások, a német irodalmi nyelv és a magyar nyelv. Egy ilyen bonyolult struktúra esetében igen érdekes, de ugyanakkor meglehetősen összetett kérdés az egyes kommunikációs eszközök egymáshoz való viszonya és a beszélők hozzájuk kapcsolódó érzelmi és tudati beállítódása. Egy 1996--97-ben készített reprezentatív felmérés egyik kérdése -- a három kommunikációs eszköz minőségi és mennyiségi mutatók által definiált helyiértékét pontosabban meghatározandó -- az anyanyelv fogalmának meghatározására, illetve az anyanyelv és az időben első, valamint második nyelv esetenkénti konkrét megnevezésére vonatkozott. Az anyanyelvre vonatkozó, sok bizonytalansági tényező által fémjelzett válaszokat a bennük meghatározó szerepet játszó azonosító jegyek és vezérmotívumok alapján, a következő csoportokba oszthatjuk: van, aki a szülői házzal és az abban legtöbbet beszélt nyelvvel azonosítja az anyanyelvet, van, aki az időben elsőként tanult nyelvet tekinti annak, mások az általuk legjobban beszélt nyelvet, és vannak, akiknél egyfajta Magyarországgal, mint hazával a magyarokkal és ezen keresztül a magyar nyelvvel szembeni lojalitásból kiindulva történik az anyanyelv meghatározása. A válaszokban nagyfokú bizonytalanság rejlett. A legtöbb válaszban ezek a kategóriák, illetve motívumok együttesen szerepeltek, valamint -- és ez főként a két legidősebb generációnál volt jellemző -- különbséget tettek a jelenlegi és a múltbéli helyzet között, hogy tudniillik régebben egy német nyelvjárás volt az anyanyelvük. Mivel azonban kevés alkalmuk van ennek használatára és gyakorlására és mert a magyar nyelv adja meg nekik a teljes kommunikációs magbiztosságot, ma már a magyar nyelvet tekintik anyanyelvüknek. Igen érdekes az a jelenség, mely főként a középső és fiatalabb generációknál fordult elő gyakran, hogy még annak ténye is feledésbe merült, hogy a szülői ház által közvetítetten a helyi német nyelvjárást sajátították el. A fennálló helyzet bonyolultságára utal az a tény is -- hogy még egy utolsó aspektust kiragadjunk ebből a bonyolult témakörből --, hogy a legidősebb generációk sok képviselője a magyart adta meg anyanyelvként, a nemzetiségi hovatartozás tekintetében németnek vallja magát, az elsőként elsajátított nyelvnél pedig a német nyelvjárást szerepelteti.   

A magyarországi németek nyelvhasználatában a következő folyamatok látszanak kikristályosodni. A helyi német nyelvjárások mindinkább visszaszorulnak, a legidősebb generációtól a mind fiatalabbak felé haladva ismeretük és használatuk graduálisan csökken. Míg az idősebbek sok helyütt általában még aktívan beszélik, addig a fiatalabbaknál -- már a középső generációknál is -- egyre inkább csak egy mind beszűkültebb értési szintet dokumentálhatunk, sok esetben sajnos azt sem. A történeti áttekintésben már érintett földrajzi, településpolitikai és urbanizációs tényezők nyelv(járás)megőrző, illetve annak ellenében ható szerepe az anyanyelv megőrzésében is mérhető különbségeket eredményez. A Budapest környéki német települések esetében ugyanis -- ellentétben a dél-magyarországi kompaktabb és kiterjedtebb németek lakta településblokkal -- a nyelvjárásnak, mint aktív kommunikációs eszköznek eltűnése sokkal előrehaladottabb. Míg Dél-Magyarországon a középső és -- ritkábban ugyan -- de a fiatalabb generációk egyes képviselőinél is kimutatható a nyelvjárás értése, mely nem ritkán aktív nyelvhasználatban is megnyilvánul, addig a Budapest környéki falvak esetében ez szinte kizárólag csak a legidősebb generációnál volt tapasztalható.

A nyelvjárás visszaszorulása és helyenkénti teljes eltűnése mellett a német irodalmi nyelv mind nagyobb térnyerése és presztízsnövekedése az a másik jelentős tényező, mely főként a nyolcvanas évek végétől jelentősen befolyásolja és gazdagítja a magyarországi németek kommunikációs aktivitásait és repertoárját. Igen sokan sajnálják, hogy nem beszélik már szüleik, nagyszüleik nyelvét és ennek hiányában azt gyermekeiknek sem tudják átadni. Sokan ebből kiindulva -- egyfajta pótcselekvésként is talán -- igen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy gyermekeik legalább iskolai úton elsajátítsák a német nyelvet. Statisztikai kimutatások szerint a magyarországi németség körében -- az országosan vezető angollal szemben -- messzemenőleg a német a legnépszerűbb, iskolai keretek között választott idegen nyelv. Ebben a folyamatban természetesen szerepet játszik a német nyelv általános nemzetközi presztízse, valamint az a tény, hogy a német nyelvtudás gazdasági faktorként is konvertálható az európai munkaerőpiacon. A német standardnyelvnek ez a kiterjedt hatása azonban elsősorban a fiatalabb generációknál tapasztalható, ami egy a német nyelven belül bekövetkező esetleges kódváltás kérdését és ezzel összefüggésben annak egy modern időknek megfelelő magyarországi német identitásra kifejtett hatását is felveti.

A magyar nyelv a kommunikáció minden szintjén az elsődleges nyelv szerepét tölti be. Nemcsak a nyilvánosság nyelve, hanem a privát szférából is egyre inkább kiszorítja a nyelvjárást. A magyar nyelv használati frekvenciáját növelik a már több generáción keresztül adatolható vegyes házasságok, ahol a németül nem beszélő partnert, illetve rokonokat kirekeszteni nem akarván, automatikusan a magyar válik a hétköznapi kommunikáció nyelvévé, valamint az a tény is, hogy ma már nem lakik több generáció egy fedél alatt, így a nyelvjárás nagyszülők általi esetleges továbbadása nehézkessé válik, vagy egyáltalán nem következik be. Az idősebbek a nyelvjárás átadásának tradíciójában bekövetkezett törést és ezzel együtt a magyar nyelv javára bekövetkezett nyelvi váltást általában a háború utáni, valamint az ötvenes--hatvanas évek diszkriminációira vezetik vissza, ami bizonyos generációknál kiegészül azzal a félelemmel, hogy a gyerek egy nyelvjárásban eltöltött primer szocializáció után, egy a magyar nyelvre alapozott iskolarendszerben jelentős hátrányokkal fog küszködni.

Az itt csak vázlatosan érintett problémák is jelzik, hogy a magyarországi németek nyelvi jelene és nyelvhasználata több szálon futó, rendkívül összetett képet mutat. Hogy a felvázolt folyamatok az adott lehetőségek és kihívások között hová vezetnek, illetve milyen mértékben befolyásolják őket a nyolcvanas évek vége óta a kisebbségpolitikában is végbement változások, azt a következő évek és évtizedek fogják eldönteni.

A hazai németek nyelvjárásai századunkban, főleg a kitelepítés után fokozatosan háttérbe szorultak. Mindig is gondot jelentett a nyelvjárás a mindennapi kommunikáció szűkebb régión túli esetekben. A bajor, a sváb, a frank (rajnai és keleti frank) nyelvjárások egy-egy nagyobb régióban kiegyenlítődnek, de a nyelvjárást beszélők nem    nagyon ismerték a német irodalmi nyelvet. Már a 19. század második felében a nyelvi rétegződés sajátosan alakult: egy-egy település helyi nyelvjárást ismert, a nagyobb régiókban (Nyugat-Magyarország, Budai hegyvidék, Balaton felvidék, Tolna, Baranya) kialakult egy regionális nyelvjárás, átvéve számos elemét a felnémet adminisztráció nyelvének. A Hochsprache – irodalmi nyelv – szerepét azonban a német irodalmi nyelv nem tudta betölteni (kivéve az egyházi használatát) s a szigethelyzetben élő kisebbségekhez hasonlóan, a németek esetében is a magyar irodalmi nyelv, ill. köznyelv vette át ezt a funkciót. Nyelvjárás és irodalmi nyelv kapcsolata tehát sajátosan alakult a hazai németeknél. A magyarsággal való évszázados együttélés, a német iskolázás hiánya, az elszakítottság a német köznyelvtől befolyásolták ennek a sajátos nyelvi rétegződésnek a kialakulását. Századunk a nyelvjárást beszélők számára a nyelvvesztés korszaka. Az ismert történelmi okok miatt a nyelvjárás 45 után 15--20 évig teljesen visszaszorult a szűk közösségekbe, s az ún. belső identitástudat részévé  vált. Idegenek előtt ritkán használt kommunikációs eszköz lett. A nyelvoktatás sem számolt ezzel a helyzettel és a 60-as években nem épített a dialektofon tanulókra.

Az elmúlt években számos dolgozat, felmérés készült a németség nyelvhasználatát illetően. A vizsgálatok a nyelvszociológia, a kontakt-nyelvészet legújabb módszereit alkalmazva egyéni kommunikációs szituációkat is átfogtak. Szinte valamennyi tanulmány hasonló következtetésre jutott, a német nyelvjárás még él az idős generációk nyelvhasználatában korhoz, nemhez, szituációkhoz kötve. Az irodalmi nyelvet az iskolában kell megtanulni.

A nyelvjárás megléte, használata függ a település regionális elhelyezkedésétől, nyitottságától avagy zártságától, valamint a településen élő közösség sajátosságaitól. A német nyelvjárást, mint kommunikációs eszközt

• elsődlegesen az 1945 előtt született generációk használják,

• a nők jobban ragaszkodnak a dialektushoz, mint a férfiak,

• a hazai német értelmiségi réteg is kerüli a nyelvjárást,

• az ingázók körében is visszaszorul a nyelvjárás,

• a gazdaságilag korlátozottabb települések jobban ragaszkodnak a nyelvjáráshoz,

• a nyilvános közéleti szereplések a nyelvjárást szintén háttérbe szorítják,

• az identitást erősítő attitűdök a nyelvjárás megőrzését elősegítik.

Manherz Károly szerk. [Változó Világ 23.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010