Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Ebben az elbeszélésben csak az egy bizonyos, hogy Dávid, miután kalandos életet élt Benjámin nemzetségének szolgálatában, a filiszteusok hűbérese lett és tőlük Cziklag városát kapta. A filiszteusok valóban nem mondtak le egykönnyen az uralomról; minden áron vissza akarták azt szerezni. Júda és a déli törzsek engedelmességében bízván, megtámadták az ország szívében lakó nemzetségeket. Saul, aki a Gilboa-hegy lábánál várta be a filiszteusokat, vereségeket szenvedett. Fiával, Jonatánnal együtt elesett; a győzők levágott fejét és törzsét kiszegezték Béth-Seán falára. A hagyomány úgy tartja, a Sámueltől megátkozott Saul komor balsejtelmekkel indult a háborúba. A végzetes nap előtt titkon tanácsot kért egy boszorkánytól és fölidéztette vele Sámuel lelkét. A próféta megjelent, palástjába takart arccal és újra megátkozta Sault. Dávid zokogott, mikor meghallotta a szerencsétlenséghírét.

A filiszteusok sikere teljes volt: a Jordántól nyugatnak az egész Izrael elismerte hatalmukat. A hadsereg maradványa Abner vezérlete alatt Gileád földjére menekült, és felajánlotta a királyságot Isbaálnak, Saul fiának. Saul fiának királlyá választása felingerelte a többi törzs irigységét; Júda és a szomszéd törzsek Dávidot tették meg királynak. A két trónkövetelő között az ellenségeskedés a gibeoni döntetlen csatával kezdődött és állítólag hét évig tartott, hol az egyik, hol a másik fél győzelmével. Ezek a harcok Dávid vereségével végződtek volna, ha Abner el nem pártol urától egy súlyos sérelem miatt. Isbaált aztán nemsokára meggyilkolta két embere, Dávid maga maradt. A Saul-dinasztiát támogató nemzetségek összegyűltek Sikhemben, ahol királynak kiáltották ki.

Ezzel a törzsek most már egy testet alkottak. A Júda közepén fekvő Hebrón a törzsnek természet szerint fővárosa volt, de nem az olyan királyságé, mely kiterjed egész Izraelre. Dávid tehát északibb várost keresett, végül Jebúz kánaáni erősséget választotta, mely addig akadálya volt annak, hogy a déli vidéken lakó zsidóság közvetlenül érintkezhessék József fiaival. Joáb merész támadással i. e. 1003-ban bevette a várost, melynek ettől kezdve Jeruzsálem lett a neve. Később, mikor az első diadalok révén, egy kis nyugalomhoz jutott Dávid király palotát építtetett magának. Utána elment Kirjath-Jeárimba, ahol a szövetség ládája volt és elvitte magával a Sion-hegyre. A filiszteusok hadserege csakhamar betört Júdába, fenyegette Jeruzsálemet, ostromolta Bethlehemet, de hiába. Dávid kétszer is megverte a filiszteusokat, visszaszorította őket saját földjükre. A háború sokáig tartott, minden eredmény nélkül; éveken át egymást érték az örökös portyázások, csetepaték mind a két részről.

 Dávid nem kímélte magát, ember volt a gáton. Egyszer úgy belekeveredett a csatába, hogy Abisaj alig tudta megmenteni; társai ettől fogva megtiltották neki, hogy részt vegyen a harcokban. Mindig hatszáz vitéz volt mellette, zsidó és idegen kalandorok, ez volt seregének magva. Hadvezérei, Joább és Abisaj, Eleázár, Jonathán, Benája soká népszerűek maradtak Izraelben A filiszteusok beleunva a sok kudarcba, végre békét kértek. A zsidóknak ez oldalról többé nem kellett semmi hirtelen támadástól tartaniuk. A filiszteusok katonai hatalma nem sokkal élte túl ezt a vereséget.

A hosszú háború szerencsés vége megerősítette Dávid királyságát. Birodalma a keleti monarchiák gyors fejlődésének sebességével kezdett nőni. Elsőnek Móáb hódolt be; a nép kétharmad része kardélre került, a többi megadta magát. Északon a hébereknek sokkal hatalmasabb ellenséggel kellett megmérkőzniük. Hadadézer egymásután meghódította az apró szíriai államocskákat. Dávid természetesen nem nézhette jó szemmel, hogy az Orontész völgyében egy nagy állam alakuljon. A hagyomány szerint még Damaszkusz is elfoglalta, és szomszéd kis királyok meghódoltak előtte. E hódítást követte a többi. A szíriai hadjárat végett a déli tartományokból elvonták a csapatokat. Az edomiták éltek az alkalommal, hogy rátámadjanak Júdára. Dávid hirtelen oda küldte a hadak egy részét. Jóáb és Abisaj megsemmisítették Edom csapatait a só völgyében, a Holt-tenger déli részén. Maga a király is elesett, fia Hadad, Egyiptomba menekült egynéhány hű szolgájával. Jóáb leölette az összes férfit, és megszállta Edóm területét. Dávid Jahvehnak szentelte a hadi zsákmányt.

 Az ügyes politika néhány év alatt hódító néppé tette a zsidókat. Hatalmukat mindenütt tisztelték az Orontésztől a Vörös-tengerig. Dávid birodalma valóságos keleti birodalom volt, a hűbéresek nem mondtak le a szabadság kivívásáról, és csak vártak az alkalomra, hogy ismét fegyveresen szállhassanak síkra. Dávid igen betegen töltötte el hosszú uralkodásának legvégső szakát. Az udvari szokás azt kívánta, hogy valahányszor az ország növekszik, a szolgák és asszonyok száma is növekedjék. Dávid sem vonta ki magát e törvény alól. Rabba ostroma alatt elcsábította Bathsebát, a hettita Uriás feleségét. A nő férjét eltette láb alól. Mikor Náthán próféta ezért keményen megdorgálta, szánta-bánta bűnét ,de megtartotta az asszonyt.

Az ennyi anyától származott gyermekek között egymást érték a súrlódások. Amnón erőszakot követett el saját húgán, Támáron. Absolon, Támár bátyja úgy állt bosszút, hogy meggyilkolta a bűnöst. Alig nyert atyjától kegyelmet, fellázadt, és magával ragadta a népet. A döntő pillanatban tétovázott a lázadó. Dávidnak eközben módjában volt a Jordánon túlra menekülni. A kis királyi sereg könnyen szétszórta a fegyelmezetlen sokaságot. A menekülő Absolon Joáb kezétől esett el. Dávidnak nem kellett többé felkelésektől tartania; de utódjának megválasztása nagy bonyodalmat okozott. Bathseba rávette az öreg királyt, hogy kiáltassa ki királlyá Jeruzsálemben az ő zsenge korú fiát, Salamont, és még életében adja át neki a hatalmat. Dávid alig egynéhány hónappal élte túl lemondását, hetvenegy éves korában, uralkodásának negyvenegyedik évében, meghalt.

A hárembeli ármány, mely Salamont királlyá tette, vérengzéssel végződött. Leölték mindazokat, a kikről azt gyanították, hogy az új királynak ellenségei. Maga Joáb is áldozata lett a mészárlásnak. Helyét nem töltötték be. Salamon nem őrizte meg, a mit atyja annyi fáradtsággal meghódított. Hogy meghódíthassa Gezert, melynek kánaáni eredetű lakosai mindaddig megtartották függetlenségüket, kénytelen volt az egyiptomiakhoz folyamodni. Feleségül vette a fáraó leányát, majd apósától kért segítséget. Az egyiptomiak könnyen elbántak a várossal, aztán átadták a királynak, mint felesége hozományát. Salamon máshol mindenütt kudarcot vallott.

Moáb és Ammón szerencsére nem mozdultak, Türosz, amely sikeresen szállhatott volna szembe Salamonnal, a király szövetségét kereste. I. Hirám mindig barátságban élt júdeai szomszédjával; a királyi palota építéséhez fát és mesterembereket bocsátott rendelkezésére. Ugyanezt a politikát folytatta Salamon idejében is, így a kereskedelem fejlesztésére fordíthatta minden erejét. Salamon jól értett a közigazgatáshoz; Magiddo és Hazor falait felépíttette; Gezert, a két Bethhóront, Támárt megerősítette. Egy történet szerint, melyet Josephus Flavius jegyzett fel, fekete bazalttal köveztette ki a Jeruzsálembe vivő utakat. Jeruzsálemet magát is falakkal vette körül. Épített palotákat, egyet magának, egyet a fáraó leányának, továbbá halastavakat és csarnokokat. Salamon adókat vetett a kánaániak maradékaira, sőt maguknak, a zsidóknak is tizedet kellett fizetniük a királyi udvar fenntartására. A Földközi-tenger, a Vörös-tenger és a puszta között fekvő Izrael fekvésénél fogva csomópontja volt az egyiptomi és kháldeai vásárosok közlekedésének és kereskedelmének. Nemcsak a karavánokat vámolták meg, mint mindig, hanem Salamon saját monopóliumává tett némely egyiptomi árút, így a fonalat, a szekereket és a lovakat. Az egyiptomi fonalat, melyhez fogható finomságú alig volt az ó-korban, szívesen vásárolták a babiloni kelmefestők és hímzők. Fontos kereskedelmi cikkek voltak ez időben, mikor a hadi szekereket mindenütt használták, a könnyű és mégis erős szekerek is. Közép- és Felső-Egyiptom legtöbb városában, így Khmunuban, Khninszuban és másutt, híres ménesek voltak, melyekből a szíriai fejedelmek ellátták magukat paripával. Salamon eltökélte magát, hogy ő lesz az egyetlen közvetítő az idegenek és a termelő ország között. Ezzel azonban nem érte be; Fönícia példájára és talán ösztönzésére saját országának természeti gazdagságán kívül a messze országok terményeivel is kereskedett. Hirámtól kapott Föníciai munkásai és matrózai hajóhadat szereltek fel, és Óphir felkeresésére indultak. Három év múlva dús kincsekkel tértek haza; a hajókon volt arany, ezüst, elefántcsont, drágakő, nemes fa és mindenféle különös állat; így majom és páva. Az első út sikere ismétlésre serkentette a zsidókat, kik aztán a királyság korában jó ideig rendes összeköttetést tartottak fent déli Arábia fejedelmeivel.

Salamon azonban a politikai ügyességen kívül mással is kivívta a későbbi zsidók bámulatát. Dávid, Jeruzsálem ura, régtől fogva akart templomot építeni a városban, s már ki is választotta a helyet. Salamon végrehajtotta atyjának tervét, és a Mória-hegyre templomot építtetett. Ugyanakkor hogy idegen feleségeinek és udvaroncainak kedvezzen, megengedte a pogány istenek tiszteletét. A hitét és szabadságát féltő nép Salamon utódától, Rehabeamtól az újítások eltörlését kérte. Amikor a kérés nem teljesült, a tíz északi törzs külön király választott. Salamon király halála után országa két részre szakadt: Izrael fővárosa Szamaria lett, Júdának maradt a régi főváros Jeruzsálem.

A megosztottság és hanyatlás idején nőtt meg az irodalom szerepe. A zsidóság törvényeinek és történeteinek legrégibb feljegyzései Salamon királysága után keletkeztek.  Ezek az államok közel két évszázadig maradtak fenn. Zsidó királyok kormányozták az országokat, de a szociális igazságosság és a törvények betartatásában nagy szerepük volt a prófétáknak. A próféták tartották fenn a nemzettudatot, ők küzdöttek az idegen vallási hatások ellen. Az újra elszaporodó bálványok gyengítették Jahve tiszteletét. A zsidóság és a környező kis népek nyugodt időszakának hamarosan vége szakadt. Pár száz éven keresztül sem a zsidó törzseknek, sem a szíriai kis államoknak nem kellett tartaniuk a gyengülő Egyiptom, vagy a megosztott Mezopotámia felől érkező támadásoktól. Csakhogy Salamon halála után néhány évtizeddel a megerősödő Asszír állam képében minden eddiginél keményebb és kegyetlenebb hódító lépett a színre. Az első támadásokat hol furfang, hol váltságdíj segítségével még elhárították. Az asszírok isz.e.722-ben elpusztították az északi Izraelt. A nép maradéka szétszéledt a világban. Júdát Babilon hódította meg isz.e.568-ban. A Jeruzsálemi templomot szétrombolták, a lakosságot a birodalom belsejébe hurcolták. Ez volt a zsidó nép száműzetése, az úgynevezett „babiloni fogság”.

 A fogság ideje komoly alkotó munkával telt el. A babiloni birodalom belsejébe került tudósok egységes, írott formába öntötték a zsidó történelemmel kapcsolatos vallási tanításokat és hagyományokat. A hazájától elszakított nép kultúrájában és vallásában vált a tizenkét, sokszor egymással is viszálykodó törzsből véglegesen egy nemzetté. Az ekkor még példátlan egyistenhívő vallás a nemzeti öntudat egyik legfőbb oszlopa lett. Miután a perzsák isz.e.539-ben megdöntötték a Babiloni Birodalmat, sok zsidó visszatért Júda földjére. A jeruzsálemi templomot újból felépítették. Ugyanakkor jelentős közösség maradt a perzsa birodalom belső részén is. Ez a közösség az építkezés során felmerülő problémák megoldásához komoly anyagi és politikai segítséget adott hazatért hitsorosaiknak. Őket még évszázadok múltán is a „száműzöttek bírája” irányította. Újjászerveződtek a vidéki zsidó települések is. A következő négy évszázadban a zsidóság mind a perzsa, mind a hellén uralom alatt viszonylag nagy önrendelkezésnek örvendett.

A szelukkida uralkodók későbbi, a zsidó vallás és szokások visszaszorítására hozott intézkedései vezettek végül a Makkabeus (Hasmóneus) felkeléshez isz.e.168-ban. Antiochus Epiphanes (isz.e.175-63) Palesztinában oltárokat emelt a görög istenségeknek; a jeruzsálemi templomban Zeusz képét állíttatta fel, lakosság nagy részét felkoncoltatta. Epiphanes a legkegyetlenebb módon a zsidó hit elnyomásán fáradozott. A véres üldözés következtében felébredt a nemzeti öntudat. A Makkabeusok, Júda vezetése alatt felvették a küzdelmet a szabadságáért isz.e.164-ben elfoglalták Jeruzsálemet. A zsidóság mondái szerint a kevés templomban talált szentelt olaj az újra meggyújtott menórában 7 napon keresztül égett, egészen addig, amíg új olajat nem készítettek. Ekkor vált a menóra kegytárgyból a zsidó nép szabadságának jelképévé.(Innét ered Hanuka ünnepe).

Júda halála után testvérei Jonathán és Jokhánán kevesebb szerencsével folytatták a küzdelmet. Simon (isz.e.142-35) döntő ütközetben győzött , mint a szabad népnek a rómaiak által is elismert fejedelme bölcs intézkedései által felvirágoztatta az új zsidó államot. Fia Hyrkanus János (i. e. 135-105) országának határait messze kiterjesztette, Iduneát és Samariát Judeához csatolta. Unokáinak, II. Hyrkanosnak és Aristobulosnak a versengése tönkre tették Judea szabadságát. Aristobulos ugyanis Pompejus római vezér segítségét kérte, aki isz.e.63-ban Jeruzsálemet elfoglalta és falait leromboltatta. A rómaiak önhatalmúlag öt kerületre osztották az országot (Jeruzsálem, Sepphori, Amathus, Jericho, Gadara). A zsidók többször próbálták a gyűlölt római igát lerázni, de kevés sikerrel, i. e. 56-ban Gabinius a Tábor-hegynél leverte a lázadó zsidókat. Crassus, aki a templomot is kifosztotta, hasonló lázadást fojtott el Tarichäa mellett.

Caesar, aki különben kegyesen bánt a zsidókkal, Hyrkanosnak adta a főpapi méltóságot és egy idumeus királyi sarjadékra, Antipaterre bízta az ország kormányzását. Ennek második fia Herodes i. e. 37-ben rémséges polgárháborúk után véget vetett a Hasmoneusok uralmának. Erőskezű uralma alatt még egyszer, utoljára a gazdasági virágzás időszaka jött el Izrael népe számára. A növekvő zsidó kereskedelmi érdekeltségek miatt már ebben az időben sok izraelita költözött a Római Birodalom nyugati részeire is. Heródes halála után (isz.e.4) négy fia megosztozott az országon; Júdea közvetlenül a császársághoz került. A római elnyomás ellen egész sorozat zsidó felkelés tört ki.

A zsidó nép e korszakban a nehéz belső időszakon ment keresztül. Többen fölléptek, kik Messiás neve alatt a nép vallásos reményeit fölkeltve, prófétai jóslatokra hivatkoztak, melyek Dávid királyságának helyreállítását jövendölték meg. Ezek közül egy Józsué nevű ember tanításai alapján kialakuló közösség érte el a legnagyobb sikert. Igaz ugyan, hogy Józsuét vagy görögösen Jézust a zsidó főtanács kivégeztette, de Pálnak köszönhetően a kisközösség elindult azon az úton, amiből kialakult a keresztény világvallás.  Gaius a legkihívóbb módon sértette meg a népet, mikor megparancsolta, hogy szobrát a jeruzsálemi nagy templomban fölállítsák. Csak a procuratorok halogatása s a császár halála odázták el a lázadást. Claudius maga nem törődött volna a vallásos mozgalmakkal, ha nem lettek volna politikai jellegűek is. A procuratorok kegyetlenkedéseit valószínűleg nem helyeselte; de bizonyára nehéz volt a kormányzóknak fenntartani a békét olyan nép között, mely mindenütt, a hol nagyobb számban lakott, mindig viszálykodott egymással és a körülötte lakókkal. Végül Néró császár idejében a kormányzók kíméletlensége nyílt lázadást idézett elő Palesztinában.

A római kormány egyszer s mindenkorra véget vetett e szerencsétlen nép nemzeti törekvéseinek. A zsidók mozgalma más jellegű volt, mint a birodalom más népeié; a papság nagyobb hatalmat tartott kezében, mint a druidák; a nép határozott nemzeti célért küzdött, s vallása magasztos eszméket hirdetett. Pártokra szakadtak ugyan, de a függetlenség vágya sokkal nagyobb volt, semhogy meggondolták volna, milyen óriási hatalommal állnak szemben. Lázadásuk félelmesebb volt, mint Palesztina kis terjedelménél és lakosainak harcban való járatlanságánál fogva várhatni lehetett. A szorgalmas földművelők viszonylag sűrű népességnek nyújtottak élelmet. A zsidókat rendszerint megkímélték a provinciákban tartott katonaszedéstől, de a zsidó fejedelmek s később a császári helytartók több csapatot tartottak az ország területén belül.  Így sok harcedzett katona csatlakozott a fölkeléshez. Növelték a nemzeti mozgalom erejét rabló csapatok is. Egészben véve a zsidó nép lelkesedése őszinte és hazafias volt; folyton Józsué, Dávid és a Makkabeusok nevét hangoztatták.

A szanhedrin, a nemzeti tanács, félreállította a procuratort, Agrippa királyt, maga vezette a felkelést. Az országot hét katonai kerületre osztották. Galileának, a Szíriával szembeni Palesztina határvidékének a védelme annak a Josephus Flaviusnak lett a feladata, aki megírta a zsidó háború történetét, s művében épp olyan buzgó, mint ügyes vezérnek mutatja be magát. Később persze, élettörténetének leírásában, kijelentette, hogy titokban mindig a római fennhatóság híve volt, ezért honfitársai Júdea árulójának tekintették. Bármilyen ügyesen védelmezte is Galileát, fáradsága kárba veszett. Néró császár 68-ban Vespasianusra bízta a felkelés leverését, aki óvatos és lassú mozdulatokkal haladt előre.

Josephus a maga adatai szerint negyvenhét napig védte Jotapata városát, s a végső rohamban maga Vespasianus is megsebesült. A város bevételekor Josephus megmenekült a mészárlás elől, de fogságba esett, hízelgő követője és valószínűleg hasznos eszköze lett a római vezérnek. Tarichaea ostroma megtanította a zsidókat, hogy a rómaiak a legnagyobb kegyetlenséggel fogják büntetni hűtlenségüket. A következő évben sem vonult Vespasianus egyenesen Jeruzsálem ellen, hanem mindenfelé pusztította a vidéket. 69. július1-én a római légiók imperátornak kiáltották ki.

 Ettől fogva nem ő vezette Palesztinában a csapatokat, hanem Titus. Az új vezér is fenntartotta a fegyelmet, diplomáciai erőfeszítésekkel is iparkodott a lázadó provinciát engedelmességre szorítani. Titus a 70. év április havában Jeruzsálem ellen vezette hadát. A római sereg négy légióból, húsz segédcsapatból és a hűbéres fejedelmek seregeiből állt. A római hadsereg körülbelül 80. 000 katonájával szemben a zsidóknak 24. 000 gyakorlott harcosuk és több gerilla csapatuk volt. Jeruzsálemet részben természetes helyzete, részben erős falai védték. A zsidó katonák munkáját végzetesen megnehezítette a sok ezerre menő vallásos tömeg, mely a húsvét megünneplésére a fővárosba gyűlt s most nem térhetett haza.

Még inkább gátolta a város védelmét a zsidók pártoskodása. A zelóták Eleázár vezérlete alatt utcai zavargásokat idéztek elő, a papság és nemesség legkiválóbb tagjait elfogták s a csőcseléket ellenük uszították. A mérsékeltek Ananiás főpap vezérlete alatt önvédelemre szövetkeztek. Ananiást és pártját kívülről hívott segítséggel elnyomták, s így az a párt jutott uralomra, mely Rómával semmiképp sem akart alkuba bocsátkozni. Fanatizálták az egyszerű embereket. A zelóták győzelmük pillanatában három pártra szakadtak. Eleázár a jeruzsálemi hívek élén a templom erős bástyái mögött foglalt állást. Giskalai János, a kevésbé erőszakos csoport vezére, a város belső falai között tartózkodott. A külső bástyák védelmét egy harmadik sereg élén Simon Bargiora vállalta magára. Eleázárt azonban meggyilkolták, s a templomi várerőd is János kezére került; csakhogy közte és Simon között bizalmatlanság kapott lábra, mely alig enyhült a közös ellenséggel szemben.

Titus északról közeledett Jeruzsálemhez, és táborát Scopus hegy lejtőjén ütötte föl. Először a várost környező dombokat összekötő bástyákat támadta meg, de a zsidók lelkesen védekeztek, a támadók jelentékeny vesztességgel vonultak vissza. A rómaiak ostromgépeikkel mégis rést ütöttek, s behatolva, a második városfal előtt foglaltak állást. E bástyákkal egyidejűleg az Antonia nevű fellegvárat is ostromolni kezdték. Titus időközben Josephust tisztességes föltételekkel küldötte követül, de a fölizgatott nép visszakergette nyilaival. A második békekísérlet is kudarcot vallott. Erre a római vezér elhatározta, hogy a legkeményebb eszközökhöz nyúl. Csakhamar éhínség ütött ki a városban. A katonák megkövetelték, hogy első sorban őket lássák el élelemmel. A szegény polgárok között a legborzalmasabb jelenetek folytak le. A népet vészjóslatok is izgatták. A fanatikus Hanan „Jaj Jeruzsálemnek!” kiáltással járta be az utcákat, míg egy római katapult lövege földre nem terítette.

Zsidók és rómaiak állítása szerint a templom kapui maguktól föltárultak, és egy emberfölötti szózat: „Távozzunk innen”, hangzott onnét. Az Antonia erőd az ostromlók kezébe került. A szomszédos templom bástyáihoz is hozzáfértek már az ostromgépek. A zsidók tovább is kétségbeesett elszántsággal küzdöttek. A rómaiaknak többször vissza kellett vonulniuk. Végül azonban a helyzet tarthatatlanná vált. János és Simon a végveszélyben egyesülve, a Sion-hegyén elterülő felsővárosba vonultak vissza. A rómaiak a tehetetlen tömegen keresztülgázolva, behatoltak a templomba. Titus meg akarta menteni a Szentélyek Szentéjét, de a féktelen katonák meggyújtották a belső ajtókat, s isz.u.70 augusztus 10-én csakhamar az egész épület lángban állt. A felsőváros falai mögött reménytelenül vesztegeltek az életben maradt csapatok; de azért Titus békeajánlatait elutasították. Végre az ő türelme is elfogyott, s a város elpusztítására szánta el magát. Váratlan szeptember 8-i támadásával sok ember életét oltotta ki a Sion-hegyén, még többet pusztított el az éhség; a többi nép fogságba, majd rabszolgavásárra került. János és Simon földalatti folyosókon akartak elmenekülni, de kísérletük nem sikerült. Amíg János börtönben tengette ezután életét, Simont a diadalmenet végett Rómába hurcolták. Az utolsó ellenállási pont Masszada hegyi erődje volt. A hegyi erődöt 1000 zsidó védte a rómaiakkal szemben. Amikor már minden összeomlott a megadás helyett a kollektív öngyilkosságot választották. Masszada védelme lett a zsidó hazafiság egyik szimbóluma.

Barkó József (Szécsény-Benczúrfalva) [A tudás 365 napja pályázat]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010