Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az erotika és a művészet

Az erotikus végső, tulajdonképpeni mozgató rugóit akkor ismerhetjük meg a legjobban, ha összehasonlítjuk a fantázia más, erőteljes szülötteivel, különösképp a művészi alkotó tevékenységgel. Itt minden bizonnyal mély rokonság van – szinte kikívánkozik az a kifejezés, hogy vérrokonság, mégpedig azáltal, hogy a művészi viszonyulásban is ősibb erők működnek közre, melyek az individuálisan elnyert erők mellett szenvedélyes felindultsággal érvényesülnek: mindkétszer titokzatos szintézisét tartalmazva az egykorinak és a mostnak valamiféle alapélményként, s mindkétszer ott van bennük a titokzatos kölcsönhatás mámora. Ezeken a homályos határterületeken, azt a szerepet, amely a művészet esetében is magának a csíraplazmának a funkcióját játszhatja, még csak kevéssé, sőt, mondhatni szinte egyáltalán nem kutatták; az azonban, hogy a művészeti törekvés és a nemi ösztön ily messzire mutató analógiákat kínál, az, ahogy az esztétikai elragadtatottság oly észrevétlenül csúszhat át az erotikusba, s az erotikus vágy épp ilyen önkéntelenül nyúl az esztétikai, a díszítő elem után (az állatvilág lehetőség szerint közvetlenül testalkotó elemként alkotta meg a maga díszítő ékét), nos, ez annak jele lehet, hogy testvérként növekedtek fel ugyanazon a gyökéren. úgy tűnik, hogy ez ugyanazt a felemelkedést jelenti a ki nem bocsátott őséletből eljutva egészen a legszemélyesebb mozzanatokig. A szétszórt, elkülönült erőknek ugyanaz a visszatérése ez bizonyos mértékig – a földmeleg mélységekbe, hiszen ezen alapszik voltaképp mindaz, ami alkotó jellegű, illetve az, ami által bármely teremtmény képessé válik arra, hogy eleven egészként szülessen meg. Ha mármost a szexuálist a legősibb ismételt felébredésének nevezhetjük; amelynek testi emlékezetéből kiemelkedve a művész-alkotó számára oly módon lesz valóságossá, hogy a művészben az örökség szükségszerűen mintegy személyes emlékezéssé válik, s összekötődik azzal, ami benne a legjelenvalóbb, a legsajátabb, akkor ez valamiféle felrianás a múlt szendergéséből az óra lázadása által.
A művészeti folyamatban azonban ebben a lázadásban az összmegragadottság fizikai felindultsága célként csak mint kísérő momentum jelenik meg, amennyiben az eredmény maga a legindividuálisabb kapcsolás agyi produktuma. A szexuálisnál viszont épp fordítva van, a fizikai folyamatok a szellemi egzaltációt csak mint egy mellette levőt engedik a folyamatba belejátszani – a fáradozás célja pedig „nem más műalkotás”, mint egy gyermeknek a testi egzisztenciája. Ezen okból következően az erotikus a maga mámorát a puszta képzelgésekben a művészinél jóval messzebbre hatolóan fejezi ki: az oly sok „nem valóságosban”. A művészben a maga különleges állapota alkalmasint szintén túllép a normaszerű állapoton, miként valamely anomália, amely a jelennek a megerőszakolása, hozzácövekelve az adotthoz, azáltal, hogy benne a múlt és a jövő szükségletei felindulást keltő módon hatnak egymásra. Mindazonáltal ez a „belső szerelmi viszonyulás”, amely ugyanakkor a legértékesebb is a művészi alkotó tevékenységben, a maga végső magyarázatát, mint ahogy végső beteljesülését is a szellemi talajon megtalálja: a műalkotásban gyűjti össze és „intézi el” magát kisebb vagy nagyobb mértékben. Az erotikus szerelmi – szellemi állapot viszont, mivel hiányzik belőle ez az igazoló lezárás, mint a zavarodottság egyik különleges fajtája – mindenesetre mint abnormalitás – a maradék élet ösztönei közé betagolódva marad meg.
Habár emiatt a művész sokkal kötetlenebbül fantáziálhat, mint az, aki szerelmes, nem hozzászűkülve életviszonyai által a szeretett lény körül praktikus módon feltoluló valósághoz, mégis valójában ő, a művész-alkotó rendeli alá a fantáziáját az ilyen valóságnak: az új valóságot ő a meglévőből teremti, a szerelmes ember viszont tehetetlenül mintegy megajándékozza azt a maga képzeteivel. S ahelyett hogy aztán megpihenhetne a megalkotott műben elért harmóniában, amiképp például megteheti ezt a művész fantáziája, a szerelem költészete beteljesítő vég nélkül húzódik végig az egész életen; eközben keres, ajándékoz, külső művében pedig tragikus annyiban, amennyiben tárgyának fizikai adottjától nem szabadulhat sem gondolatban, sem pedig úgy, hogy korlátozhatná azt. A szerelem azáltal lesz a legtestibb s egyszersmind a látszólag legspirituálisabb, a legszellemhívőbb, ami bennünk magunkban kísért: teljes mértékben igazodik a testhez, de teljes mértékben igazodik a testhez is mint szimbólumhoz, mint testi jelzéséhez mindannak, amely az érzékek kapuján át kíván lelkünkbe lopózni, mégpedig azért, hogy ráébressze azt legvakmerőbb álmaira: és mindenütt – ebből következően – a birtokláshoz hozzákeveredik az el nem érhető sejtelme is; mindenütt, összetartozó testvéri kapcsolatban ott a beteljesedés és a lemondás, csak fokozati különbséggel. Az pedig, hogy a szerelem alkotóvá tesz bennünket képességeinket fokozva, a szerelmet a vágy ama tárgyává teszi – s nemcsak közöttünk és az erotikusan megkívánt között, hanem minden nagyság körében –, amelyhez közelebb jutni álmainkban törekszünk.
Miközben a művészeti alkotó tevékenység során a szellemiséget kísérő fizikai felindulás mint jelentéktelen mellékes minden további nélkül lecsendesedik, az erotikusban, a testi alkotó tevékenységben ez már nincs ugyanígy. Itt a szellemi, a mellékesen feltoluló többlet mintegy új módon megjelenő hangtónussá válik, amennyiben ez minden nem világosan kimondható vágynak szól. Olyan ez, mintha már egyszerűen azáltal, hogy szellemivé individualizálódott, jellegzetességévé vált volna az, hogy önmagát nem engedi tovább mint valami segédeszközt vagy kísérő momentumot letenni, hanem most már önmagából önmagát mindig megszervezve kell előre mennie, s az számít feladatának, hogy a még láthatatlan, nem jelenlévő világot lélegzetével felélessze.

Az idealizáció

Itt vethető fel az a kérdés, hogy mit is jelent voltaképp ez az egész eszményítési törekvés, amely, úgy tűnik, oly nagyon mélyen éppen az alkotó folyamatokhoz társul. S hogy valójában nem ez képezi-e megvalósulási folyamataiban az egyik lényegi momentumot, amennyiben azokat a külső és a belső, a legtávolabbi és a legközelebbi, a világtartalommal bíró és a személyeset érintő, a legősibb alap és a csúcsszint szintéziseinek lehet tekinteni.
S ott is, ahol nem ilyen kivételszámba menő folyamatokról van szó, hanem hétköznapi egzisztenciánkról, tudatosságunk merő emberi ténye hasonló alapon nyugszik: a világ és önmagunk, a külső és a belső – melyek ezzel együtt adottak – szembenállásának hasonló egyesítő kényszeréről. Ezen egyesítő tevékenység fesztávja mindazonáltal megkülönbözteti az emberileg elérhetőt az állatilag elérhetőtől. Mindaddig, amíg az élettudat növekvőben van, ugyanezt csinálja hasonló módon ez a processzus: megfelelvén így a mélyebben fekvőnek, megragadva a messzebb hatót s közeledve ezáltal az általunk a szó szűkebb értelmében vett alkotói magatartáshoz. Mindaddig teszi ezt, amíg le nem győzi eme meghatározó jelentőségű szembenállást, amíg termékeny, tehermentes egységgé nem alakítja azt, úgy, mintha ily módon bizonyos mértékig a világ keletkezését és az én születését tapasztalnánk meg, élnénk át újra – és ez, másrészt, az általunk alkotottnak megadja a maga saját életű magvát, ahelyett, hogy az csak származtatott látszatléttel, felszíni lényeggel rendelkezne.
S most annak megfelelően, ahogy ez általában lejátszódik, figyeljük meg az idealizáló tevékenységet a maga teljes folyamatában: a szerelmes embert, éppúgy, mint a művészalkotót – akár a gyermekben, akár a szellemi műben teremtőt – naiv, tárgyilag szinte teljesen megfoghatatlan elragadtatottságáról lehet felismerni. Az említett ellentét, s minél jelentősebb dologról van szó, annál inkább, láthatólag csakis a kölcsönös felemelkedés következményeként talál magára a közös szellemi talajon; csak egy ilyen emeltebb szinten tudja igényeit egyensúlyba hozni idegennek tűnő mivoltával, valamint az indíték: a magasabb szintre emelődött életérzés maga feltételez ilyesfajta folyamatot akár a legközvetlenebbül is. Olyan ez, mintha ezáltal egyfajta megszentelődésre kerülne sor, melyben mindkét fél szövetségre lép, s így egyesülve, olybá tűnik, mintha valami „szent alapon” állnának. Mintha az, amit „idealizálásnak” nevezünk, a teremtményeknek úgynevezett elsődleges teremtő aktusa lenne, valami mindent megelőző aktus azok önálló formát nyerő ismétlése, a teljes élet továbbvitele előtt, s oly korán megmutatkozik már a testi egyesülési ösztönben, valamint már az agyi tevékenység első nyomaival együtt – előzetesen hatva. S ezt akarván, kikél ebből a létezés ujjongó mámora, mint ahogy reggel a madarak örömittas hangja, amikor a Nap egy új teremtő napnak készül fölébe emelkedni –, mert nincs másik három olyan dolog a földön, melyeknek oly mélyen lenne közük egymáshoz, mint ennek a háromnak: az alkotásnak, az imádatnak és az örömnek.
Ha az emberi eredet és az emberiség előidejének homályában tapogatózunk, akkor mint legvégső felismerhető pontokra, a vallásos kinyilatkoztatásokra bukkanunk. Az, ahogy a világban épphogy felébredő tudat hirtelen szembetalálja magát a külvilággal, s aztán egyesül vele, valamilyen formában mindig: az Isten. ő az, aki az egységet újra biztosítja, s a kezdődő kultúra különböző törekvései csak ebből származhatnak azután. A tudatossá válás azonban magában, szemben a töredékesen felébresztett csak állati öneszméléssel, már oly mértékben magas szintű megnövelése az életnek, hogy világossá válik számunkra, hogy az összes, ezáltal feltáruló szükségből és gyámoltalanságból az első emberi ősteremtés miért éppen valami istenszerűt emelt fel. Mert ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az életküzdelemben a döntő fegyver többé már nem csupán az erővel oly sokoldalúan és fölényesen felruházott állatok tisztán anyagi ereje, hanem a fantáziatevékenység is. S nemcsak úgy, mint a ténylegesen adott ellenséges idegen lefegyverző leértékelése, hanem inkább úgy, mint a megfoghatatlanba átnyúló erős varázserejű hatások felértékelése – de csak annyira, amennyire ezáltal egyúttal az emberi erő is elmélyültebben érzi magát tudatosodni: amennyiben magát olyannak érzi, mint aki nem teljesen azonos a látható puszta anyagiságával. S ezért a küzdelem minden ellenségességre való törekvésben nemcsak a pillanatnyi zsákmányszerzést jelenti, hanem ugyanakkor a körüllévőkkel való egység megragadását is, ebben leli fel az állat minden további nélkül a maga eredetét – olyan törekvés ez, amely arra irányul, hogy az istenszerűben, a varázslatosan magasra emeltben tapasztalja meg az egységet. Igen, még az elfolyó vérben, a megfogyatkozó húsban is – az erőket kicserélve – ilyesfajta szövetséget köt az ember, valami vallásos eljegyzésféle ez. Amennyiben tényeket mint meglevőket előfeltételez, s épp ezáltal ezeket mint saját jövőjét tételezi; így ünnepel, első ízben éhezve és szomjazva valamely új módra, megelőlegezve szellemi megváltásának úrvacsoráját.
S mivel az a belső kényszer, hogy a dolgokat felmagasítsuk, idealizáljuk, már primitív értelemben is az „alkotó módon való viselkedést” jelenti, ezért találjuk meg mindenütt ismételten az emberi tevékenységek csúcspontjain, miközben ezek végül az emberi élmény legkifinomultabb magaslataira futnak ki. Ez okból következően legmagasabb rendű produktivitásunknak megvan az a sajátos jellege, hogy az sokkal többnek érződik, mint valamely megtermékenyülés; öntevékenységünk legvégső csúcspontja ez, és legszélsőségesebb teljesítményeinkben mindig van valami a felettünk való értékek iránti odaadásból. S akkor, amikor olyan mértékben vagyunk urai az életnek, amilyen mértékben egyébként soha, nos, akkor kerülünk a legközelebb a szentség hangulatához és az áhítathoz: mert ezek nem annyira egy különleges élmény módozatai, hanem inkább ezen élmény önmagában vett intenzitásának végső hangsúlyai. úgy, mintha – az egyre termékenyebbé váló tehermentesítés útján – a mind gyümölcsözőbb létben saját valónk megtisztulna, amennyiben nem érzi azt, hogy csúcspontjain titokzatosan megosztódik újra alapjának eredeti kettősségébe, abba, ami mindazonáltal szavatolja az egységét. úgy, mintha az őskezdetek istenségének jelképeiből lenne valami; mintha különböző váltakozó álöltözetekben és kifinomult formákban keresztülmenne még mindenen, útitársa lenne minden időknek és minden korok embereinek: mintha az alkotóerő maga csak másik oldala lenne az imádatnak – olyképpen, mint minden történések legvégső képe: egyesítő megtermékenyülés és fogantatás.

Az erotika és a vallás

Éppen ezért a képzetek őrültségjellege, a vallásosban éppúgy, mint az erotikusban, önmagában nem felszámolandó hiba, hanem sokkal inkább a valódi életjelleg bizonysága. Amíg azonban a szerelmes ember fizikailag feltételezett túláradása a teljes szellemi átélés számára a maga képeit bizonyos mértékig megelőlegezi: bizarr, megható, felkavaró, felemelő, valami ködösen áramló tükörkép, addig a jámbor, külsődleges szellemi élet a maga formáló akaratát kifejezve vissza kell hogy nyúljon a kevésbé szellemibe, s ezáltal viszont az örök-elmúlót ragadja meg folytonosan. Valóban, egy óriás gránitvilág ez, melyet a belső lökőerők hatalmas elevensége pörget ki a holtan megállapodottba! S éppen ezért oly tartós menedék azok számára, akik a lét viszontagságai közepette fedelet és oltalmat keresnek. Mert ez a kettős jelleg persze sajátossága marad minden vallásnak: az, hogy a vallás másnak mutatkozik az azt élményként megélőnek a hevületében, mint az azt igaznak tartani kényszerülőnek a szükségszerűségében, az egyik számára szárny, a másiknak pedig mankó.
Folyamatainak zajlása során, ha a gondolkodásmomentumtól tartózkodna, a vallás és a szerelem épp oly keveset tehetne, mint akkor, ha területén nélkülözné az emberi élményeket: mert semmi sem történik, ami ne lenne egyszerre belső esemény és külső szimbólum is. De ezen szimbólumok formáinak épp annyira kell pontosan megmondaniuk valamit, amily kevéssé követelő jelleggel lépnek fel: többnyire leginkább ott, ahol nem igénylik azt, hogy a legspontánabb eksztázisokat vagy a legérinthetetlenebb általánosságokat testesítsék meg, hanem épp ellenkezőleg: egymás között a lehető legsokrétűbb, igazolható összefüggésviszonyokba lépnek, egymást úgy támogatva és feltételezve, hogy szinte észrevehető belső részvételünk nélkül folytonosan képesek egymást igazolni, illetve ahogy ezt nevezni szokás, a külső valóságot jelenítik meg.
De itt van egy, mind a vallásos, mind pedig az erotikus élmény számára levonható tanulság: mégpedig az, hogy ennek az útnak magába az életbe kell visszakanyarodnia. Vagyis az, hogy az eleven létező számára a másik út, a gondolati hitelesítésekben és igazolásokban feltáruló, rövid köztes táv után befalazott részhez ér, reménytelenül beszorítódik, mert az életet csak az élet képes teljes mértékben visszatükrözni. Ez a vallásos magatartás számára korlátlan belépést jelent mindenbe, ami van – mert ugyan mi létezhetne olyan, ami neki ne szolgálhatna trónusként és lábzsámolynak, mint amiképp a világmindenség szolgál ily módon Istennek.

Az erotikus és a szociális

Az erotikus köztes helyet foglal el az egoisztikus és az altruisztikus két nagy érzelemcsoportja között – kevésbé félreérthetően: egyrészt benne van személyes akaratunk korlátozása, szűkebbre vonása kezdve a közönytől egészen az idegenség, az ellenségesség érzéséig, avagy annak kitágítása; s mindaddig, amíg az a másikat, a vele szembenállót saját részeként nem ragadja meg. Mindkét csoportra jellemző az, hogy az idők folyamán folyamatosan alakítják egymáshoz való viszonyukat és emberi értékelésüket is, ekképpen a közöttük levő egyenetlenséget kiegyensúlyozzák; ettől függ valamely korszak jellege. Az egyik csoportnak mindig szüksége van a másikra – kiegészítésképp. Mindegyik csoportnak megvan e kettősségben a saját részesedése. A messzemenő egyoldalúság itt roppant veszélyes lehet, mert az embernek ahhoz, hogy magát odaadhassa, előbb képesnek kell lennie önmagát birtokolnia, ahhoz pedig, hogy birtokoljon, a dolgoktól és az emberektől csak azt lehet elvenni, aminek elvétele nem minősül kényszerű elvételnek, s amit csak attól lehet megkapni, aki azt szabad lélekkel adja. Két ellentét van itt; a felszínen egyesíthetetlenül, viszályban, gyökerükben viszont a legmélyebb kölcsönható összetartozásban; és a tékozlónak, aki azt mondja: „minden akarok lenni”, éppen úgy, mint a fösvényen mohónak, aki így kiált: „én akarok birtokolni mindent”, az értelme a legmagasabb átfogó kívánság formájában – voltaképp ugyanaz.
Erről a közös ősgyökérről látszik leválni az erotikus érzelmek csoportja mint valami köztes forma, mint valamilyen – talán az egyes állat és a testvériség között meglevő – ősforma: mindkét összetevő, ellentéteikkel nem törődve, egymásba kapaszkodik, ami által kölcsönösen növelik egymást egészen a forrongó ösztönerőig. Az egész természetben épp a különböző protoplazmatestecskék azok, melyek egymást megtermékenyítőleg keresik, magukból a nemi eltéréseket fokozatosan kifejlesztik, s lehetővé teszik a mind sokoldalúbbá váló specializálódást. S így mind az emberek, mind az állatok vonatkozásában jogosult marad az a közhely, mely szerint a nemek szerelme a nemek harca, s semmi nem csap át oly könnyen egymásba, mint a szeretet és a gyűlölet. Mert habár az önkeresés a szexualitásban kiszélesül, egyúttal azonnal megerősödnek benne a leghevesebb egoista vágyak, s a szexualitás önkereső támadásban folytatódik, de csak azért, hogy mindazt, amit mindeközben elnyer, a trónra, igen, messze maga fölé helyezze: s mindenütt, fizikai feltételezettsége által akadályoztatva abban, hogy lelki szándékait egyértelmű világossággal kidolgozza. S mégis mélyebben, mint minden más, velük értelmezően viszonyul ahhoz a mindent átfogó egységhez, amely mi magunk vagyunk.
Ezért ezen kötöttségeik alapján nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy az ember szellemi egoizmusa vagy akár a mindenkit mindenkivel összekötő szellemi testvériség itt önmagában döntő súlyra jutna; alapjában véve nem sokkal több ez, mint ilyesfajta világos fejlődési stádiumoknak az előfoka. épp ellenkezőleg, a maga területén belül bejárja az összes stádiumot a legprimitívebbtől a legösszetettebbig, a testileg korlátozottól a szellemileg felszabadultig, mégpedig azok saját talaján. Ahol az élet történései másképpen kifejlődő viszonyulásokat erőltetnek a szexualitásra, legyenek azok bár barátiak vagy könyörületesek, ott az nem nemesül tovább, hanem gyakran épp ezáltal veszélyezteti a lényéhez sokkal mélyebbről odaáramló ösztönerőket. Tele az egoisztikus, éppúgy mint az altruisztikus alkotóelemekkel, a szexualitás önállóan fordul mindkét irányba. S ahogy a megelőző, az áramló egyoldalúságában az öröm mámora a valamennyi erővel való egyesülése oldaláról mutatkozott meg, melyek – egyelőre még csak számára – teljes, illúziómentes igazságot képeztek, vagyis saját egoizmusának igazságát, éppúgy értékelhetjük altruisztikus-pozitív módon is; lehet a másikat, a partnert, amíg az túláradásának, hálára méltó illúzióinak indítéka, igazsággá és számára való életeseménnyé magasztosodni látni. Mindazonáltal megjelenik a „kettő egoizmusa” is; s az egoizmus gyanúja erős, ez első ízben csak a gyerekhez való viszonyulásban számolódik fel, vagyis csak ott, ahol megbékülve és egymást kiegészítve egymásra talál a nemi szerelem és a szociális vonatkozás. De a nemi szerelem számára, amely a maga „szociális” művét testi értelemben hozza létre, meghatározó, hogy fizikai ténykedésében már ott van mindaz, amit szellemileg is tovább fejleszt. Habár joggal mondható, hogy minden szerelem két embert teremt; a testi egyesülés révén megszületett mellett még egy költött lényt is: s mégis a testi úton teremtett az, aki általában először kivezet a puszta szerelmi kábultságból. Már amennyire ez a természeti élet által primitív módon és magától értetődően adódik, amikor a hév az ivadékban szocializálódik, a szerelem: a gyermekben.

Lou Andreas-Salomé [PROPHIL, a fordítás Juhász Anikó munkája]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010