Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Anyaság

S ezáltal néhány pillanatra mintha visszahelyezné őt a világ középpontjába, mégpedig abban az egyedüliségében, mely mindenkinek a sajátja; amely persze ennyiben már nem fogható fel egyedülinek; s mégis érzésként minden teremtményben tovább él, úgy, hogy még a legjelentéktelenebbnek is, helyesen felfogva, már pusztán az „egész szívből s minden erőből” áradó szerelem egyaránt s kellőképpen kielégülést hozhatna. A szerelem a magasabb rendű igazságosság egy fajtáját teremti meg az ember számára a társadalmi és a tárgyilagosan mérhető mellett – senkit meg nem rövidítve, mert ennek csak a szerelmes saját egében van érvénye, s ez az égbolt másoknak nem jelentene többet, mint egy kis kékséget a földgolyó felett.
Nemcsak hogy senkit meg nem rövidítve, hanem ezáltal épp az emberhez utat képezve, amely út a merő, a mosolyt fakasztó, erotikus őrültképzelgésből képes megteremteni egy másik, egy olyan mély valóságképet, amelynek már van érvénye mindenki számára. Mindaddig, amíg ebben az illúziók összessége nem jelenthet többet végső soron, mint kis, felszikrázó szökőkutakat egy hatalmas, tiszta folyam felett, ahonnan az illúziók felemelkednek, s ahová visszatérnek, s mindaddig így van ez, amíg az asszonyi szerelemnek alásimul a határok és a fenntartás nélküli emberszeretet. Az egyetlenhez való ragaszkodás, még ha az összmindenség ilyen apró törésvonalakkal is telt meg, minden egyéb számára megközelíthetetlenné vált, ebben az érzésben viszont közvetlenül kiszélesül, olyképpen, mintha a szerető lény életének a hangján új módon minden hozzá szólna, kezdve attól, ami a szív legközelebbi szomszédja, egészen a földek legutolsó állatáig.
Az érzéseknek eme átértelmezése mind önkénymentesebben valósul meg a szülői létezésben. Amennyiben a szülői mivoltban újra csak az a tragédia nyilvánul meg, hogy a teremtmények, s minél bonyolultabb szervezettségűek, annál biztosabban, csak részprocesszusokban képesek tovább örökíteni önmagukat: mert ahogy a testi szerelmi aktus során két ember összeolvadása csak pontszerű módon valósul meg, éppen így van ez a gyermekkel is, amikor benne az öröklődik tovább, amit a szerelmesek örökségként az ősszülőktől kaptak. A legnehezebb és legértékesebb örökség, vagyis a személyesen kivívott, azonban kívül marad a folyamaton, s ezzel együtt kívül marad az individualitás a maga ismételhetetlen egységében, legelevenebb életében: csak felügyelő szervezője annak, méghozzá jobb vagy rosszabb szervezője, ami a nemiség útján öröklődött. S ismét csak útjára indul itt a nagy tanácstalan túláradás, mely nem illesztődik be többé semmilyen egységbe, amelynek hátulról vagy belülről feltörve, a maga saját módján és a saját maga által kitalált módokon, úgymond, a hiány orvoslása érdekében, meg kell próbálnia azt teljessé tenni, ami van.
Ezért van az, hogy az anyaság élethossziglan tartó cselekvés, nem ér véget azzal, hogy a nőstényállat ellátja ivadékait, hanem kísérlet arra, hogy a lélek éppen úgy átadódjon, ahogyan korábban a test. S emiatt fejlődnek az állati ösztönök még magasabb szellemiségre, éppen úgy, ahogyan ez a férfi és a nő közötti szexuális szerelem során történik: akik eljutnak odáig, hogy nemcsak a maguk mámorát keresik s ünneplik a másik ürügyén – a másikén, aki ugyanakkor önnön létdarabkájuk egyike –, hanem belépnek a másikba, annak saját életébe, mint a valóban „másik”-éba. Nem azért, hogy a gyermekben magában fizikailag tovább éljenek, s nem is azért, hogy önképükre formálják őt pszichikailag. így adja át magát végül az anya az általa megszült életnek; s végül aztán így tesz szert arra a legkifinomultabb, végső adakozó formára, amely az adakozás révén gazdagodni, nagyobbá lenni és adományokban bővelkedni szeretne. Ez az adakozás a gyermeket mint valami totalitást, mint valami önmagáért való érinthetetlen egységet tiszteli, s olyanformán viszonyul hozzá, mint akivel nem lehet többé eggyé válni, hiszen a gyermek éppen a kinyilvánított kettősségnek, az egészen más alapra helyezkedő szövetségnek a következménye. Az anyaság megkoronázására csak akkor kerül sor, ha végbemegy az anya eme legsajátabb valójának mint valami magáért való idegennek a tudatos kiszolgálása. Ily módon az anya a végső, fájdalmas szabad akaratban, az abban megnyilvánuló legmagasabb rendű önelvesztésben szüli csak egészen világra teremtményét, hagyván, hogy az leváljon ágairól; s ekkor már szabad akár „megőszülnie” is.
S csupán ez az ősz változik át számtalan tavasz kezdetébe az ebben csak most először egészen anyaivá lett számára: egyesítve abban az életet annak melegével, amelyben nemcsak szeretet volt, hanem amely belőle magából született, a szívtájékról vált le a maga beteljesülésében, s azt éppen ezért folyton-folyvást mint valami újat, mint világot tapasztalja meg. Minden emberi viszonyulás közül ezért csak egyedül az anyaság az, amelynek megadatott, hogy az ősforrástól a legmagasabb csúcsokig vezető vonatkozást a maga legteljesebb valóságában bontsa ki: mégpedig a hús és a vér kezdetétől az idegen szellemi „önmagaságig”, amely azonban számára ismét világkezdetté válik. Mert ahogy semmilyen más emberi vonatkozás nem rendelkezhet eme legősibb kiindulóponttal, éppúgy igaz az is, hogy nem is teljesülhet be ebben az értelemben: s ha az erőszakos, túl korai halál nem vet neki véget, akkor bizonyos értelemben, mondhatni, mindig úton van, végtelen, céltalan, a „hűség” emberi fogalma ebben gyűlik össze. Eredete nem a totális egységben van, nem is torkollik a mindig megújuló kettősség lehetőségébe – a lezárás, az elhalás ama teljességébe, amely mintha csak más megnevezése lenne az újrakezdésnek, az élet feltárulásának, a halhatatlanságnak.

A nő

Ahogy azonban az anyaságban a nő legnagyobb fokú passzivitása átfordul a legmagasabb fokú alkotóerőbe, éppúgy nem jogosulatlan az, hogy a Madonna-fogalom mint az aktívan jelentésteli nyerjen átszellemítést. Mert ez a fogalom nemcsak negativitást jelent, nemcsak a kéjsóvárságtól mentes nőt, hanem egyúttal azt is, ami minden eszközzel, még az erotikuson kívül esővel is a befogadó célnak szentelődik. Minél mélyebben gyökerezik egy nő a szerelemben, minél inkább személyiséggé válik ebben, annál inkább alakul át a pusztán szexuális élvezet passzív mellőzése cselekvéssé, eleven beteljesüléssé és hatássá. érzékiség és szeplőtelenség, kivirágzás és megszentelődés találkozik itt össze egymással: az asszony ama legmagasabb rendű órájában a férfi csak Mária ácsmestere Isten mellett. Mondhatni: mindaddig, amíg a férfi szerelme ennyire szembenálló, aktív és részleges és saját tehermentesítésének igényéhez kötött, addig a férfi saját valóján belül sokkal gyámoltalanabb, mint a nő, aki viszont totálisan és passzívan szeret, testben és lélekben a térkitöltésre törekszik, s egész élettartalmat virágoztat fel és hoz izzásba ahhoz, hogy férfit ebbe belevonja. Jellegzetes az, hogy a férfiasban nincs semmi, ami a szolgálólánynak megfeleltethető, hiányzik a tisztán passzív szexuális megbecstelenítés, mint ahogy nincs nevesített vonatkozása a Madonna-típusnak sem: a pozitívan megszenteltnek. A férfi „szent” mindig csak nemileg negatív értelemben lehet szent, vagyis az aszkézis értelmében.
A szerelem területén megmutatkozó nagyobb koncentrációs erő, eme egyesítő, az egyetlenre irányuló összvonatkozásnak a révén, ami a férfi esetében inkább más területeken érvényesül, a nő egy területen, mégpedig a leghatalmasabb életértékkel bíróban bizonyára gyakran fölébe kerül a férfinak. Mindazonáltal mégis szükséges az, hogy eme tényt helyesen értékeljük, s az alacsonyabb differenciáltság természetes produktumának tekintsük. így például láthatjuk, hogy dicsérő jelleggel túlértékelik azt a körülményt, hogy mily gyakran fut bele a szerencsétlenségbe valamely női lény épp azon okból adódóan, hogy a futólagos, érzéki pillanatnyi mámort a lelki hűség követi. De nem lehet eltekinteni attól sem, hogy etikailag a nő a könnyűvérű férfinak előtte áll annyiban, hogy a későbbi káros következményeket előre látva – önmagának is rémületet okozva – felfigyel arra, hogy könnyűvérűsége mint fonódhat össze mindenféle mély szenvedéllyel. A testi-szellemi ösztöntárházról való eme súlyosabb leoldódási formát nevezhetjük rokonszenvesnek, de jogtalanul járunk el akkor, ha a férfit viszont kárhoztatjuk mindezért, már csak azon okból is, mert egy nőben oly sok minden csábul el, amire ő egyáltalán nem is gondolt.
Az, hogy nők mindenáron és minden eszközzel szeretnének tovább differenciálódni s ugyanakkor mindamellett a szerető lény non plus ultrájának megmaradni, sőt növekedni –Madonnaként vagy anyai nagyságukban – nos, ez esetükben nem egészen konzekvens. Elgondolható lenne persze az, hogy a tiszta megismerés valahogy másképp viszonyulna a saját testiséghez, mint korábban. Elgondolható egy olyan újszerű, finom szégyenérzet, amely a testi odaadáshoz már nem olyan prűd módon viszonyul, ahogy ezt a tradicionális nevelés szinte második természetünkké tette, hanem épp ellenkezőleg, sőt, egyenesen ezen új viszonyulás által neveli ki az önfegyelmet; a fiziológiai élvezeteknek ugyanis kaput kellene nyitniuk a lelki folyamatoknak: kaput nyitni azon legbelsőbb önmagunkhoz, amely nem akarja feltárni magát, kaput az ember és ember közötti legértékesebb adományokhoz, melyek, ha egyszer elpazaroltuk őket, teljes egészében soha nem szerezhetők vissza újra, mert ezek az adományok mi magunk vagyunk.
S ha a női erotikus szenvedélyben – akár az akarat ellenére is – a fizikaiba oly sok pszichikai rántódik bele, akkor, hasonló okokra visszavezethetően a szellemi megbetegedéseknél az ellenkező színjáték észlelhető. Forel A szexuális kérdés című művében ezt a tényt úgy magyarázza, hogy a szexualitás a férfiaknál az alacsonyabb agyi központokat érinti, a nőben viszont, úgy tűnik, a nagyagyban lokalizálódik, „a szellemi zavarodottságok székhelyén”. „Ha az ember, női kísérettel, végigmegy az elmegyógyintézet férfi részlegén, akkor csodálkozhat azon, hogy a szellemileg sérült férfiaknak mindegyike mily közönyös és szexuálisan mily indifferens marad” – mondja a szerző, miközben a nőkről a következőket állapítja meg: „Még a legerkölcsösebb és szexuálisan hűvös asszonyoknál is megfigyelhető az, hogy szellemi megbetegedés esetén a legvadabb erotizmus áldozatául esnek, s időlegesen prostituáltnak mutatkoznak.” így válik maga az utolsó szó, a szellemi zavarodottság szava, sőt maga a nőben lakozó tragikusan akaratlan szolgálólányszerűség azon mindent átfogó Egy iránti megerősítéssé, amely a nő számára: a szerelem.
A nő szexuális karakterének leglényegibb meghatározottsága a fejlődést még a legegészségesebb nő esetében is mintegy cikcakkban futja be – mégpedig egyfajta a nemi- és az individuális élet közötti ingadozó mozgással; legyen bár úgy, hogy a nők és az anyák individuális igényeiket megcsonkítottnak érzik, avagy úgy, hogy a nőiség és az anyaság kárára fejlesztik ki azokat. Azon sok recept ellenére, melyeket e vonatkozásban ajánlani szoktak, olybá véve, mintha ez valami megszüntethető zavar lenne csupán, erre a konfliktusra nincs általános érvényű megoldás, s nem is lehet. De ahelyett, hogy jajgatva panaszolnánk egy olyan tragédiát, amely ily módon a női teremtményekben maradandóan adva van, jobb lenne, ha inkább azon végtelennek örülnénk, amelybe a nő oly módon kerül bele, hogy fejlődését nem képes egyenes úton bejárni, s helyzetének ellentmondásosságai csak esetenként, a legszemélyesebb tettben rendezhetők el. Mert van valami, amely még a legkisszerűbb asszonysorsot is nagy jelentőséggel ruházhatja fel, mégpedig az, hogy ez a sors minden alkalommal újra és újra őseredeti módon kell hogy megküzdjön a belső élettel, le kell hogy győzze azt a legsajátabb kezdeményezésekben, s ez nem csekélyebb jelentőségű annál, mint amit a férfi a maga harcai során „odakünn” a léttel vívott meg az ősidőktől kezdve. S ha a férfit, még most is joggal ítéljük meg külső teljesítményei alapján, úgy a nő számára minden abban az Egyben összpontosul, hogy a létrejtélyt a nő önmagában oldotta meg, s ez az alapja annak, hogy a legmagasabb értelemben is miért a bájosság lesz a nőtől elvárt érték, miért éppen ebben testesül meg testi és természeti minősítése. Az, hogy az „etikus” és a „szép” kifinomult módon ugyanazt jelentheti, mint a „megszentelt” és a „szexuális”, nos, ebben egyszer s mindenkorra egyaránt kifejeződik a női nemnek mind a kiváltsága, mind pedig a behatároltsága.

Az ilyen egyoldalú-mindenoldalúan viselt nemiség hangsúlyozása, sőt, túlhangsúlyozása számára szinte kárpótlásként kellene hogy hasson az, hogy a nőben a szexualitás fiziológiai értelemben korábban hagy alább, mint a férfiaknál: már ha a tulajdonképpeni aggkorba való lépés előtt ez mindannak felvirágzását biztosítja, ami a szerelemmel teljes élet pompás növekedését naggyá növesztette. Mert – s megint csak másképp, mint a férfinál, nemcsak a negativitás az, ami itt jellemző, s nemcsak a hiány ellentétben az új teremtéssel, hanem az összegyűjtött, befogadott dolgok értéke válik ez esetben láthatóvá; mintha teljességében első ízben ebben igazolódna, hasonlatosan ahhoz, ahogy a hörcsög építménye igazolódik a tél beállta előtt. S éppen a nőiség ezen tiszta embersége, nemtelensége az, ami fölött ott lebeg a szerelem egyik legkifinomultabb utóhatása, valami, amiben a lét tartalmának ünnepi egésszé kell kikerekednie, ahhoz hasonlóan, ahogy az csak a gyermeknek vagy az aggkorba jutónak a pillantása előtt tárulhatna fel akkor, ha azt nem zavarná meg az éretlenség vagy a halál. S ahogy az anyaságban valamely emberi vonatkozás teljessé válik, a maga egészében kiélhetővé lesz, mint amiképp az örökké megújuló újrakezdésben, éppen úgy figyelhető ez meg a nő esetében is: az élet vonatkozásában, mégpedig a férfiember számára megismételhetetlen módon. S annál inkább így van ez, minél nagyobb egy nő mint nő, minél nagyobb dimenziókban válik ez lehetségessé számára – minél szélesebb lehetőségeket, minél erősebb erőket fogott át ő mindebben, s minél inkább képes volt ezt a maga összlényébe organikusan betagolni, még ha oly távolinak is voltak ezek számára mint nő számára, s bármilyen szembenálló erőknek is tűntek. Hiszen soha és sehol nem az egyedi vonásokban vagy külön irányulásokban, még akkor sem, ha ezeket tartalmuk alapján még oly hangosan, mint amilyen specifikusan „nőinek” is kiáltják ki, különbözik valamely nő a férfitól: hanem csupán valamennyi irányultságának ezen egymásra vonatkoztatottságában, életfoglalattá való összegyúrásában.
Ezen alapszik ugyanis azon viták reménytelensége és végnélkülisége, melyekben, s igencsak az egyenjogúság elve alapján, hamarosan érvényre jut majd a férfi és a női szembenállásának egész éle, mint ahogy majd nemsokára haladásként fogják ünnepelni ezen ellentét megszüntetését is. Ennek során a nőnek fokozatosan megadatik szinte minden olyan tulajdonság, ami csak létezik, így aztán a nő nagyjából hasonló jogokkal lép fel folyton, mint a férfi: így lesz könnyelmű és komoly, őrült és józan, nyugtalan és harmonikus, derűs és elmélyült, okos és ostoba, gyengéd és durva, a Föld szelleme avagy angyal. Mert valójában, a nőfogalom alá a legapróbb részegységeket tekintve, minden további nélkül a legösszeegyeztethetetlenebb tulajdonságok tartoznak – a nő mindig maga a megtestesült ellentmondás: amennyiben, alkotótevékenysége alapján, az eleven mindig benne, az elevennek a művében van.

A férfi és a női

A férfiban valami rendes, szabályszerű dolog időnként megbotránkozik eme női természet egészén, valamint a szerelem ama módján is, amely – váltakozva – őt hol megzavarja, hol imponál neki, hol pedig megvetendőnek tűnik számára: még ha a szerelemben olyannyira is kívánatos mindkét fél egyetértése, akkor is meg kell érteni azt, hogy a férfi, akit saját teljesítményelvárásaival van tele, a nő retardáló fölényével bizonyos mértékig türelmetlen mozdulatokkal állhat szemben. A nők imádására elég példa volt bizonyára egész történeti időszakokban, mint ahogy a jelenben is, mégis mindazonáltal elviselhetőbb lenne, ha a Kätchen-előkép lenne jellemző a legextrémebb nőiségre, valamint ha Toggenburger lenne a férfi mintakép. Mert kétségtelenül korunknak igencsak jellemző túlzása fejeződik ki abban, hogy csakis a szerelmi eszménykép kidolgozásában, annak mindent magába tagoló tökéletességében akarják meglátni épp a legfontosabbat, az emberiség harmóniáját, az „Egyedülit, ami szükséges”. Valami női, a férfi ideálképek számára valami nőiesen elpuhult túlzás az, amely átsiklik azon, hogy erőink csak váltakozó áron fejlődhetnek ki, hogy a legmagasabb szinten lehetséges teljesítmények már magukba foglalják a lemondást minden lehetséges testi és szellemi harmóniáról, amiképp az előre haladó öngyarapítás is sokféle öncsonkításon megy át. S csak nyugalmi szünetek vannak, a férfiasan eleven mozgalmasság pihenő órái, melyekben a nő – ünnepelve és szeretve – szépséggé fogja össze önmagát. S ha ezt nőknek tenni inkább való, mint a férfiaknak, mégis meglehetősen közel hozza ez azt a gondolatot, hogy vajon nem épp a férfi az, saját képessége szerint persze mindegyik, aki erre a legerősebben hajlik – aki minden egyes nőben a maga természetét terjeszti ki, az ösztöneit éppen úgy, mint a szellemét. Erotikus és egoisztikus szenvedélyei ezáltal másképp szocializálódnak, az általános emberi tevékenységek más oldalai alapján jelölődnek ki a határok; a nemiség áttörése, a csíraplazmának ezen a személyiség egészére gyakorolt titokzatos befolyása ennélfogva akut anomáliaként gyakrabban jön elő a tevékenyebb, rátermett és jelentős férfiaknál, úgy, mint fejükbe szálló mámor, mint ahogy az új normativitás is, amely a nőben a testet és a lelket a mindent átfogó élet ritmusában tanítja meg együttesen lebegni, miközben a nő egyéni fejlődését ezáltal folytonosan megkérdőjelezi. S a férfi a nőt mindennél jobban és erősebben azért szereti, mert a nő abból nyert alakot, amiből ő maga és gyermekei is – épp azt szereti a nőben, hogy részleteiben kidolgozatlan marad, igen, a nő testét megformálatlanul szereti, puhán, a hangját pedig a maga gyerekes csengésében: ez az emberről emberre átszálló örökség – ez az emberek öröksége, mint ahogy minden létezőben ott van az örök anyai és az örök gyermeki.
A nemek közötti differenciának jelenleg olyan mély alapjai vannak, hogy azt semmiféle fejlődés nem számolhatja fel; a differencia, úgy tűnik, mindenütt az ősalapot érinti. Mindazonáltal épp ebből adódik önmagán keresztül való kiegészülése is: mert minél mélyebbről vezetődik le, annál biztosabb az, hogy a női és a férfi körvonalain belül ezek az utak valamely ponton összetalálkoznak – az élet, az önmagát kibontó totalitás egyszerre, duplán kell hogy teremtődjön, hiszen mindannyian apától és anyától is származunk. Minél mélyebb rétegeket érintünk önmagunkban, annál inkább feltárul az, hogy miként fonódik össze az egységben a kettősség, valamint mutatkozik meg az egységben rejlő kettősség; s leginkább a szellemi alkotótevékenység különböző válfajaiban: mintha generációk ősmélyéből kellene felhozni azt, ami ilyen kettősséggé termékenyülhet, mégpedig avégett, hogy a legsajátabb elevent – kiemelve azt önmagából – útjára engedje. Egyetértésben ezzel gyakran hívják fel a figyelmet a művészek vagy egyáltalán a zsenialitás ellenkező nemi irányultságú vonásaira, mint valami, mondhatni, állandósult megtermékenyítő állapotra.
Ahol ezzel szemben szerető módjára viselkedünk, vagyis ahol alkotó izgalmi állapotunknak szüksége van a testi külső műre, a kívülről származó kiegészítő félre, ott éppen ebből adódóan a nemek közötti ellentét nemcsak hogy nem enyhül, hanem épp a legteljesebb élességében mutatkozik meg. Mindaz, ami bennünk az erotikus szenvedély hatására összegyűlik, összekötődik, egymással eljegyzést köt, úgy tűnik, csak a legegyoldalúbb cél érdekében találkozik egymással; igen, az egyedi személy formálisan úgy jelenik meg, mint nemének reprezentánsa: és csak mint kiegészítés, mint a „másik” világ emelkedik fel szeretett Eggyé és Mindenné. S valójában ezen állapotok és folyamatok meghatározó karaktere is csupán ezt engedi közelebbről megmutatni, megállapítani egy ilyen bizonyoson túlzó beállítódáson belül, amennyiben a „férfias” és a „nőies” egész fogalmi tartalma minden alkalommal megrövidítetlenül gyülemlik fel az egyedi konkrét férfiban, valamint az egyedi konkrét nőben.
Annyiban kell a dolog egyik oldalának eddig figyelmen kívül hagyott oldalát utólag hangsúlyozni, amennyiben a gondolatiság túlságosan lapos felszínességéből a többoldalúan megvilágítottba, a teljesebb módon megvalósítottba helyezi azt: vagyis azt az állapotot, amely a szerelem élményét az egyedi személy vonatkozásában is a maga kettős hatásában bonthatja ki.
S ha minden szerelem azon a képességen alapszik, hogy a másfajtát az együttérzés képességével saját élménnyé vagyunk képesek tenni, legerősebb megnyilvánulásairól ez kifejezetten elmondható: a két szerelmes élményvilága ekképpen tehát azonos, s ekkor a szerelemnek már pusztán ezáltal kétszeresen emberi arculata van: úgy fogja át a maga érzelmi kifejeződésében a másik nemet, mint ahogy ez nagyjából a befogadás testiségében történik. S ez képessé teszi arra, függetlenül attól, hogy a nemi karakter mennyire élesen rajzolódik ki, hogy olyan vonásokra tegyen szert, amelyekben ő a saját nemével ellentétes nemi jelleget is visszatükrözi.¹
Ha a testi folyamatokban csíraplazma lett az az okalap, ami felerősíti mindazt, ami a leglátensebb módon marad meg bennünk, s ekképpen mindenre visszahat, éppúgy elmondható, hogy a szellemileg legmélyebbre hatoló szerelem hasonló ösztöke ahhoz, hogy életalkotó módon felszabadítsa bennünk azt, ami saját fejlődésünk során nem volt előre betervezve. A szenvedély mámora, melyet a fizikai izgalmi állapot mint alap szabadított fel, úgy tűnik, hogy ebben legteljesebb mértékben felhasználódik arra, hogy új lelki tényállásokat hozzon létre pozitív alkotó módon. S semmi által nem igazolódik ez az eredetileg őrült módon alkotó olyannyira, mint épp az élet által – ha e ponton nem kellett megállásra kényszerülnie, egyesít ő két embert, magukban, majd a gyerekben, s mindegyikükben ismételten előtör az a kettősség, amely alkotó módon horgonyzódik bele minden létrejövésbe, s amely létrejövés aztán túl is nő ezen. S első alkalommal kísérli meg önállóan szellemi ellenteljesítményét, mégpedig azért, ami túlnőtt rajta, a gyerekért. Mert ha a fizikai szerelmi eksztázis a maga mindent egyesítő erejével már önmagában örömérzetet hordoz, akkor viszont ez az utóbbi, ritka szerelmi élmény bensőleg csak mint boldogság és beteljesülés mutatkozik meg. Helyes az az ösztön, amely felébreszti bennünk azt a sejtelmet, hogy a szerelem legkezdetlegesebb értelmében éppúgy, mint a legkiteljesedettebben, minden további nélkül életformáló és boldogságot hozó módon hat. S hogy ott, ahol külső története ehelyett kínná és halállá változik, nem a szerelem saját ereje van, ami azt legyőzhetetlenné teszi, hanem épp ellenkezőleg, valami befejezetlen, ami az érzelmileg hatóban, a szenvedőben, a félig megformált összetartozásban rejlik. Mert éppen itt, ahol a szerelmesek még egyszer – szinte mint a kezdetek kezdetén – teljes mértékben belső folyamataikban hordják ki a sorsot, jelennek meg úgy, mint egészen szorosan együvé tartozók: egy olyan összetartozásban, ami nem korlátozódik többé két fél lény legszorosabb kiegészülésére – s még kevésbé törekszik arra, hogy a szerelmet kiegészítő idegen elemekkel megtoldva enyhítse ezeket az ellentéteket. Hiszen ez az ösztön azon paradoxonok egyikében, ahogy azt csak minden dolgok alkotó működése ötölheti ki, éppen ezáltal egyesít egymásban – valami személyfeletti egységgé feloldva – két embert, a férfit és a nőt, mindegyiküket kiemelvén az önmagukban lévő mély függetlenségből az egész-örök Magaságba.

Lou Andreas-Salomé [PROPHIL, a fordítás Juhász Anikó munkája]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010